Ne tévesszen meg
senkit az állandó kiállitás cim: a Pompidou központnál ez rendszeresen változó
és izgalmasabbnál izgalmasabb tárlatokat jelent. Legutóbbi látogatásomkor épp
egy Gerhard Richter kép volt az egyik főhelyen, amit simán leszedtek, mivel
ezúttal témakörök szerint rendezték át az óriási teret. Amikor azt mondom,
óriási helyet, azt tényleg úgy értem, hogy jóformán bejárhatatlan. A londoni
Tate-el tudnám párhuzamba helyezni, kétmillió terem van, azok között
majdhogynem tetszőlegesen lehet sétálni, és a legkiváncsibb művészetrajongó is
fejfájással támolyog ki néhány óra után. Persze lehet végigrohanni, és csak a
minket igazán érdeklő dolgoknál megállni, vagy éppen Louvre-osan egyből a Mona
Lisához szaladni, de ezeket hagyjuk meg az amatőröknek. A minket érdeklő
szellemi játék az, hogy mutatok valakit, tényleg mindegy hogy kit, és megnézem,
hogy mellette vagy a közelében milyen képek vannak. A művészek ugyanis nem
légüres térben mozognak, hanem egymás munkái ismeretében készitik új műveiket.
Azt is érdekes látni, hogy mondjuk egy népszerűbb emberkével mennyien akarnak
“beszélgetni”, reagálni a műveikkel. Ez is nagyon fárasztó tud lenni, főleg
azért, mert a nevek többsége számunka nem túl ismert lesz. Ne feledjük, hogy
Párizsból nézve egészen más nevekkel fogunk találkozni. Legtöbbjükkel itthon
nem találkozunk, az a pár név, aki eljut, általában egy-egy művel képviseli
magát, ami vagy jellemző az életművére, vagy nem.
Ha kipihentük
magunkat, megvettük az éves belépőnket, és néhány hónapon keresztül mindennap
fokozatosan! bejártuk a kiállitást, akkor előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy a
múzeumi művek beszélgetnek egymással. Valaki mutat egy képet egy kinai városról
ahol szmog van. Melette látunk egy Dubai képet, ahol teljesen széttúrják épp a
földet. Aztán egy teremben szövőnők készitik a ruháikat, amiket egyszerűen csak
ledobnak a földre. Ez a három dolog vajon összefügg? Naná.. Namost nem ennyire
egyértelműen, de működik ez kicsit távolabb is. Braque hatott Picasso-ra, mint
ahogy forditva is, Max Ernst is hatott mindkettőjükre, és máig vannak művészek,
akik bevallottan mondjuk Duchamp munkáit fejlesztik tovább. Ha nem is
kopirpapirral, de ez nem csak kortársokkal működik, Rembradt hat Baconre,
forditva mondjuk nem... A Pompidou-ban tehát nem az tart sokáig, hogy
végigsétáljunk, és megállapitsuk, hogy fú, nem értjük, hanem azért, mert van
egy kép vagy szobor vagy bármi, és ami mellette van, az nem véletlenül van
mellette legtöbbször. A témák is sokfélék, hiszen a kortárs is az. Egyaránt
foglalkozik a kizsákmányolással, esztétikával, mindennel, ezen felül lehet
fotó, festmény, installáció, szobor, és a sort lehetne folytatni...
Mielőtt elaludnátok
az unalomtól, megemlitek egy projektet, amit Jean-Luc Vilmouth talált ki (meg
persze előtte már 20 millióan). Egy terembe rajzolt egy logót, bevitt némi
zsirkrétát, odaültetett egy embert, hogy csak 5 embert engedjen be egyszerre,
és kész. Lehet rajzolni. Az emberek pedig jönnek és rajzolnak, és még élvezik
is, hogy most ők mutatják meg a többieknek, hogy mi is a jó rajz.. Van, aki
csak a nevét irja oda, és szivecskéket is rajzolnak. A nagy vicc ebben az, hogy
egy idő után természetesen nem marad hely már több rajznak, ezért valaki másét
kell vagy letörölni, vagy átrajzolni. És mivel nem copyrightosak ezek a művek,
az emberek meg is teszik, csak hogy egy újabb szeretlek Frici feliratot
gyömöszöljenek oda. Vagyis hiába az óriási fal, mindenki és senki sem látszik.
Ez az igazi demokrácia: ha valaki ir a falra, biztos lehet benne, hogy mivel az
egész fal egy nagy felirat, az övét senki sem fogja olvasni, de arra viszont
senkinek sincs ideje, hogy nagyobb területet letöröljön, és oda alkosson, mert
jön a következő ember, a biztonsági őr pedig kedvesen kiterel. De hát nem ez
van az életben is? Mind irunk egy falra, ahová már annyian előttünk, de bármit
is irunk oda, már jönnek az új krétások, meg aztán át is kéne gondolni, mit
akarunk megőrizni, de gyorsan halad a sor, és amikor ott vagyunk a krétával,
akkor hirtelen eszünkbe jut, hogy ez és az is mennyire örülne, ha odairnánk,
meg akaratlanul is elkezdjük olvasni a többi feliratot, és egyszercsak elindul
a kezünk, megtesszük a bejegyzésünket, valaki elkéri tőlünk a krétát, és akkor
jut eszünkbe a legjobb sor, amit oda kellett volna irnunk..De persze itt vissza
is lehet állni a sorba, sőt lehet egész nap a nevünket vésni a többiek mellé,
de az ilyenből van a kevesebb. Hiszen a közönségünk, akik olvashatnák a csodás
művünket, krtával a kezükben egész másra gondolnak mikor meglátják majd a
feliratunkat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése