A MEP a Saint Paul metrómegállótól 1percre mindig is a fotó egyik nagy fellegvára volt, noha időnként teljesen érthetetlen módon még alap kiadványok sincsenek és a témaválasztásaik is eléggé egyediek. Legtöbbször nem a nagy nevekre utaznak, hanem azokra az alkotókra, akik nem annyira ismertek, de az életművük megér egy bepillantást. Eleinte mérges voltam emiatt rájuk, elvégre sehol egy Andreas Gursky kiállitás, Gerhard Richter fotófestéseit is Genfbe vitte, de most már azt gondolom, hogy a legnagyobb neveknek a Pompidou-ban a helyük, a Mep-be pedig a csemegék kerülnek. Fotócsemegék egész pontosan, hiszen nagyjából a médium az összes megkötés. Van itt riportfotó, zsáner, divat, útleirás, de azért a fő profil mégiscsak a művészi fotó.
Ennek különösen akkor van jelentősége, amikor egy olyan kiállitást rendeznek, mint ez is. A kiállitás ugyanis felvállaltan eldobott fotókból összerakott anyag, de micsoda eldobott fotók ezek! Emlékszem, hogy a gimiben mi is összeraktunk mások által eldobott képeket a fotószakkörön, de itt olyan képek is láthatók, amik 1920-ból valók. Látszik, hogy mondjuk a kompozició nem a legjobb, de minden más tökéletes. most azonban kezdjük előlről, hogy értsétek is-
A kurátori koncepció az volt, hogy a fotó kezdete óta rengeteg olyan kép készült, amit aztán eldobtak, mert nem volt megfelelő, vagy más szempontok miatt. Viszont a kurátor azt mondja, hogy minden fotó egy önmagában zárt, teljes világ, azonban ha egymás mellé rakunk nem egymáshoz tartozó és semmilyen módon nem illeszkedő képeket, akkor a néző annak ellenére fog kontextust látni, hogy szó sincs ilyesmiről a valóságban. Mondjuk az első képen csillagok vannak, a következőn egy lány hátulról, aztán egy kerités: kész is van a történet. Ennyiből már simán novellát lehetne irni. Tehát természetesen bőségesen idézhetnék Barthes gondolataiból, de legalábbis az nyilvánvaló, hogy egy eseményről mondjuk nem lehet torzitásmentesen beszámolni képek segitségével, mégha az csak egy női hátsóról szól is. De persze nem csak arról szól, meglepetten láttam pl. 56-os forradalomról képeket egyiptomi képek mellett, és nem mondanám, hogy nem tudtam volna egymásba illeszteni a két egészen külön történetet.
Ez a fotó. Még akkor sem hagyjuk abba a történetezést, ha 1 vagy 2 nonfigurativ kép következik egy felismerhető alak után, ekkor az ábrázolt alakkal összefüggésbe hozzuk a nonfigurativ képet.
A másik döbbenetem természetesen az, amire számithattam is volna, hogy a kidobott képek milyen magas szintűek. Vagyis lehet, hogy egy alany a portrén nem mosolyog, vagy a könyvespolcon van az élesség, nem rajta, de úgy tűnik, hogy ettől még a néző meg tudja fejteni a kép mondanivalóját. De hát hogyan, kérdezhetitek, de egyszerűen csak arról van szó, hogy amikor a képek készülnek, mindegyik tükrözi a fotós személyiségét, hogy ő mit akart mondani, és ez bizony átjön, akkor is ha ez nem is volt cél, mint mondjuk néhány portrénál.
Egy biztos: ilyen jó és gondolatokkal teli kiállitást pláne noname fotósokkal (azért persze van Brassai, Cartier-Bresson is) én még nem láttam. Talán éppen azért, mert nem egy szempontból láthattuk a történetet.A történetet, amelybe minden fotós beleirhat egy sort.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése