Mi történt, hogy az Illés zenekar nótáját rakom cimbe? Csak nem visszatértek a 60-as évek? De bizony! A minap jó kis nosztalgiázáson vettem részt, melynek témája az előző rendszerben az információkhoz való hozzájutás volt. Mármint persze egy baráti beszélgetés volt, de óhatatlanul is előkerült, hogy annak idején, mondjuk 30 éve, ami azért még nem beláthatatlan távolság, külföldi könyvekhez, folyóiratokhoz csak trükközve, és természetesen jó nagy késéssel lehetett hozzájutni. És mikor végre megérkezett valami, egy dühös oroszlán lendületével vettették rá magukat az arra érdemesek, mármint akik tudták, miről van szó. Azt gondolnánk, ma már az internettel ez a dolog teljesen nevetséges kérdés lett, pedig nem. Természetesen sokkal könnyebb felülni a repülőre, és kiruccanni New York-ba, mármint aki megengedheti ezt magának. De külföldi könyveket összesen két helyen lehet rendelni a városban, jó, persze már interneten is lehet rendelni, csak akkor ugye nem lehet megnézni előtte. Ne szaporitsuk a szót: szerintem egyáltalán nem javult a helyzet ilyen téren.
Kiállitások terén meg az a helyzet, hogy a szféra kezd átcsúszni a láthatatlanságba. Lakáskiállitások, zártkörű facebook csoportok jelzik azt, hogy sok művész van, aki kiállitana, csak éppen nincs hol. A nagynevű galériák ugyanazokkal az emberekkel dolgoznak, új galériák nincsenek. Különben ezt is lehet, csak ez egy másik szint. Minden egyes festőről külön adatbázist kell vezetni: mikor mit csinál, van-e blogja, állandó tag-e valahol, ismerős-e facebook-on? Lemaradni pedig nem lehet még egy lakáskiállitásról sem, mert természetesen nincs utána weblapon nézhető kiállitáskép, vagy recenzió vagy bármi.
A legjobb persze összebarátkozni valakivel. Azzal a két emberrel, akivel lehet. A többiekkel majd találkozunk a bécsi művészeti vásáron. Vagy nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése