Az előző bejegyzésről jutott eszembe, hogy vannak bizony olyan képek, amelyek hónapok, évek hosszú sora alatt sem mennek ki a fejemből, pedig más, fontosabb képek pedig igen. Máig emlékszem pl. a Pompidou-ban Párizsban látott szoborra, amely egy érettségiző lányfejet ábrázol, amint éppen átöleli a meghatódott apukája, és egy fiú máris csókolózni kezd vele. Apuka öleli, udvarló szereti - könnyed téma mondhatnánk, de valami van benne, ha még mindig emlékszem rá 10 (vagy több) év távlatából. No de itt van ez:
On Kawara a festő. És egészen 2015 januárjáig remekül elvoltam nélküle, mikor is bemászott a kép a fejembe, és azóta sem tudom kiűzni onnan. Pedig nem egy nagy cucc: egy dátum. A festési mód professzionális, de ezért unalmas és hideg: nem látunk ecsetvonásokat, nincs semmi, ami arra utalna, hogy ez egy festmény, nem pedig egy print. Ha szeretnék egy On Kawara képet, előbb fogok a nyomtatóhoz menni, mint a galériába.
Jó, hát egy gagyi, gyenge, értelmetlen kép, lépjünk tovább. Azaz..Az jutott eszembe idén januárban Párizsban a kép láttán, hogy ok, felfűzi a képet a pop-ra, aztán hozzárakja a düsseldorfi iskolát, kész. De aztán meg az jutott eszembe, hogy miért is ragadok le az egyébként már a 20. században ezerszer megcáfolt tételnél, miszerint egy műtárgynak esztétikailag szépnek kell lennie?
Igaza van. Csakhogy ettől még nem tetszik jobban a kép. Talán ha elrontotta volna egy kicsit... Aha, szóval javithatatlan maradi vagyok, hát, nem ezt vártam volna magamtól..Aztán meg: attól még, mert nem tetszik, még nem kell démonizálnom a képet..
Itt tartunk most. Azazhogy ott, hogy a kép továbbra sem tetszik, de a fenébe is, január óta eltelt 9 hónap, és még mindig emlékszem a képre és még mindig vitázom vele! Úgyhogy jár a pont a képnek, nincs más hátra, minthogy ezt beismerjem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése