2015. december 23., szerda

Az év meglepetése: Pierre Alechinsky

Nem győzöm eleget irni, hogy ez a műfaj szubjektiv. És nem csak azért, mert ha nekem tetszik mondjuk Sam Francis (akiről irtam nem is olyan rég), az még nem garancia arra, hogy neked is tetszeni fog. Ez persze ordas közhely, akár Barthes-t is idézhettem volna vagy Annie Leibovitz barátnőjét, Susan Sontag-ot, de azért mondom mégis, mert az én izlésem is változik. Jópár rácsodálkozásom volt az évek során, hogy mondjak egy magyart is, Mauer Dóra kézforgatásos képei bőven kiverték nálam a biztositékot, ami nálam úgy jelentkezik, hogy fejretett kézzel sétálok sopánkodva, és közben azt motyogom: ezt miért nem én találtam ki?
Azt is el kell mondanom, hogy idővel egyre jobban ráállt a szemem a Párizst megjárt művészekre. Ha tetszik Riegl Judit, Hantai Simon, akkor onnan már csak pár lépés Sam Francis, és onnan akárki. Picasso is. Hiába nem mondják külön iskolának, se művészettörténeti korszaknak, aki ismeri Párizst, az bizony más szemmel néz akár egy Rippl-Rónaira, aki szintén kint élt, de ezt a sort a végtelenségig lehetne folytatni a Nyolcakkal, és a maiakkal is, tényleg tetszőleges nevet választva (de El Kazovszkij nem).
Ezt csak azért mondom, mert elsőre Alechinsky lehet, hogy furcsa, de ha több időt szánunk rá, megváltozhat a véleményünk.
Először is, most már tényleg felejtsük el, hogy a festészet az ábrázol valamit. Persze, ábrázol, mint ahogy Pollock képei is, csak nem úgy. Mi az, amit Alechinsky (kiejtve Alesinszki), aki egyébként belga születésű, máshogy csinált, mint bárki más?
A rajz, mondhatnám a képregény beemelése anélkül, hogy bármiféle történetet mondana, a diszitések egészen változatos, sőt meghökkentő egymáshoz ragasztása, a képmező felosztása mind érdekessé teszi, de legalábbis egyedivé.
A festő különben Dél-Franciaországban él, azért Cannes-tól jóval odébb. Emlékszem, amikor először láttam egy kétoldalas bemutatót róla a Lemonde mellékletében, összecsordult a nyálam. Addigra pont telitődtem az absztrakt expresszionizmussal, vagyis a gyenge követőivel, akik már meg sem próbáltak egymással harmonizáló szineket egymás mellé rakni. Az ábrázolás csömörének nevezem azt az időszakot, amikor önmagában az absztrakt nem volt érdekes, de még nem érkezett el a fotó ideje, amikor már a művészi fotók is bekerültek a galériákba. Sőt, még a kinai művészek sem értek el Európába, akik pedig ötletességükkel és munkabirásukkal letarolták a piacot (talán azért is, mert ott tényleg nagy verseny van, 20 millió festőjük van (és nem túloztam).
Muszáj megemlitenem a Cobra csoportot, ami Párizsban alakult 1948-ban, akik a művészet és az ábrázolás teljes szabadságát hirdették. Ne felejtsük el, ekkor indult a tasizmus, ami a testtel való, teljesen véletlen festést jelenti (és Kassákot emliteni kell itt), és ekkora már a szürrealizmustól a kubizmusig lényegében mindennek vége volt már. Most fogok visszautalni a Pompidou Karel Appel kiállitására, amiről szintén nemrég irtam azt, hogy ábrázolni akar, de nem tudja, hogyan, nem akar anatómiailag és esztétikailag szép képeket létrehozni, de nem is Picasso, inkább a befogadhatóság határáig elmenve keresi a tárgyak lényegiségét.
Na jó, nem vagyok művészettörténész, vissza Alechinsky-re. Néha teljesen olyan, mintha képregényt néznénk, de egy olyat, aminek nincs értelme, nem függenek össze a kockák. Talán úgy tudnám megközeliteni, hogy egy ötletrohamot látunk. Megfest valamit, de sosem egyetlen dolgot, sosem egy stilusban. Káosz vagy felfedezésre váró kép.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése