2016. május 7., szombat

Gérard Fromanger a Pompidou-ban Párizsban

Annyira szines és meglepetésekkel teli a francia (de a többi is) festészet, hogy szinte bármeddig lehetne szemezgetni, újabb és újabb gyöngyszemeket kihalászni. Egyik kedvencem a Galeria Arnoux a Rue de Bucinál, amelyik a háború utáni festészetre szakosodott. De persze alapvetően nem sokat tudunk erről a korszakról, hiszen egy Sam Francis még csak-csak feltűnik (bár nem hiszem, hogy sokan ismernék e nevet), de a globalizáció irányzatai, meg újabban a Damien Hirst-Jeff Koons féle vonal elfedi, hogy a klasszikus táblaképben is mennyi lehetőség van.
Persze Fromanger az egyik legismertebb név (mármint arra), meg aztán aki a Pompidou-ba kerül, az már letett valamit az asztalra, mégis érdekes felfedezni az életművét olyan környezetben, amire mindenki vágyik. Mintha a festő is erre készült volna, óriási képei kellemesen betöltik a falakat, változatosságuk pedig elképesztik a gyanútlan látogatókat. Ilyet is lehet? - ez az első kérdésem, aztán másodikra eszembe jut Csernus, aki hasonlóan az utcában találta meg a témáját. Fromanger úgy ábrázol embereket, hogy azok a helyükről mintegy kiragadva még fontosabbak lesznek. Az alakok látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, de nyilvánvaló, hogy nagyon is, csak épp a kapcsolat nem egyértelmű, tulajdonképpen akár azt is mondhatjuk, hogy nem megfejthető.
Csakúgy, mint Csernusnál, az utcakép szinte fotórealisztikus, ugyanakkor nagyon is látható, hogy festményről van szó. Csak épp Fromanger olyan gyakran váltogatja a képzeletbeli Photoshop szűrőjét, ahogy azt már egyetlen amatőr fotós sem tenné, mintha csak az lenne a dolga, hogy különböző hatásokat találjon ki. De persze ha csak a hatásra ment volna rá, akkor nem festett volna hónapokig egy képet, igy egy kicsit érthetetlen, hogy mire is ez a sok effekt, már persze a művészi szabadságon túl.

Az is egyértelmű, hogy meglehetősen kétes utat jár be azzal, hogy -persze mai szemmel, miközben a 60-as években kezdett el festeni - olyan hatásokat használ, amiket ma egy jobb designú weblap vagy képregény használ vagy használhatna. Meg olyanokat, amiket, megint csak mai szemmel, már láttunk máshol. Ennyire gyorsan avulna a látvány? És pont egy festménynél? Végülis miért ne, hiszen a pop art műveket is ma már magyarázattal szemléljük, pedig nem volt olyan régen, vagy ott van a tasizmus, akcionizmus, hosszú tablómagyarázatokkal, hogy mit is látunk.
Azt is feltehetjük kérdésként, hogy van-e értelme 3 *9 méteren felsorolni olyan művészeket, akik hatottak ránk - egyébként nem rossz ötlet, hiszen másképp nehéz lenne kitúrni egy életrajzból, bár a többezer név már más értelmezésekre vezet. Én csak egy vagyok a sok közül, halljuk a magyarázatot, ami talán igy van. Mindenesetre nagyon szimpatikus, hogy a festő mindenféle kordon vagy bármilyen biztonsági ember nélkül kiült egy székre, beszélgetett a látogatókkal, amikor odaértem, épp egy brüsszeli történetet mesélt, és láthatóan jól érezte magát a helyzetében.
A legviccesebb pedig az volt, hogy egy másik teremben azért csak álldogált tettrekészen pár fogdmeglegény, pedig a festő tényleg mindenkivel megtalálta a hangot. Hogy irigykedtem-e a mindenkivel csevegő festőre? Hát persze. De az egész valahogy annyira természetes helyzetté alakult, mintha csak a szomszédommal csevegtem volna...





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése