2016. június 3., péntek

Anselm Kiefer a bécsi Albertinában

Vizuális orgazmus. Ezzel tudom legjobban leirni a kiállitást. Kicsit bulvárizű felütés, nemigaz? Az a helyzet, ha valaki megnéz 5 milliárd képet, nagyjából végigveszi a művészettörténetet, és mondjuk pár évig még múzeumokba is jár, akkor kivédhetetlenül kialakul az izlése. Ami azt jelenti, hogy meg tudja különböztetni mondjuk Paál Lászlót Rippl-Rónaitól, a szomszéd gyerek tájképét Munkácsytól, és azt is tudni fogja, hogy Tracey Emin nem azért állitotta ki az ágyát, mint műalkotást, mert nem tudott festeni (és igen, ha te vagy én kiraknánk az ágyunkat, az nem lenne ugyanaz). Szóval izlés. Valakinek Picasso tetszik, valakinek Modigliani, netán Monet vagy Klee, az mindegy is, de az szinte biztos, hogy lesz kedvence. Ha nem, szerintem nem fog tovább foglalkozni művészettel, hiszen minek?
Tehát ha valaki ma Manet stilusában fest, akkor reménytelenül maradi. Na de akkor hogy fessen? Legyen minimalista, mint Bak Imre? Vagy mint Georg Baselitz, 4 *5 méteres képein az alakok olyanok, hogy azt se tudom elsőre, hogy megijedjek vagy örüljek. Gérard Fromanger képeire nézve is csak azt mondhatom, ilyet még nem láttam. És ezt az ilyet még nem láttam érzést egyre nehezebb előcsalni, hiszen annyi mindent láttunk már, mit lehet még mondani?
Mondjuk ezt. Ez egy folyópart, a fák fekete törzsei mindent uralnak, felül pedig egy stilizált palota látható, mindez az úgymond szokásos, 4 *5 méteres méretben. Ötvenezerszer leirtam már, hogy a méret mennyit számit, és igen, most is: ezek a képek igy jók igazán. Nem lehet betelni velük. Ülök szemben az egyikkel, és csak nézem, először a fák törzsének mintáit, aztán a folyót, te jó ég, mennyire egyszerű vonalak, és mégis tökéletes az illúzió, aztán a túloldali fák..Végül pedig a levegőnek tetsző üresnek tűnő felület, ó nem fehér az, de nem ám, de valami olyan szin, hogy nem is szinnek látszik, hanem csak egy ablaknak, ahonnan rálátunk a folyóra, halljuk a madarak csicsergését. Itt senki nem mondja azt, hogy nem tud festeni a festő. Itt belépünk a térbe, és benn vagyunk, nem enged el. Az illúzió tökéletes. Közben pedig egyszerre érzem magányosnak magam, és egyszerre érzem azt is, hogy a kép mellett ott várakozik a jóbarátom.
Számomra ez az év kiállitása. Sosem volt aktuálisabb útkereső elmélkedéseinkben.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése