2016. június 14., kedd

Jordy Meow: Abandoned Japan könyvkritika

Néhány hónapja kérdezte tőlem egy ismerős, hogy nem tudok-e jó Japán útikönyvet. Nem tudtam, legfeljebb a Geo magazin 2015 júniusi számát, melyben szépen elmagyarázzák, miért nem születnek arrafelé gyerekek és miért maradnak teljesen egyedül öregkorukra az emberkék. Egészen röviden talán azt lehet mondani, hogy ott az anyukák nehezen tudnak visszamenni dolgozni, és az újság szerint nincs meg a kultúrája annak sem, hogy az apa besegitsen, ezért aztán a nők nem bolondok problémát csinálni maguknak. Zárójeles megjegyzés, hogy Izlandon az apáknak kötelező 3 hónapot kivenniük gyerekszületés után, ha nem teszik, elveszik az az idő.
Elkalandoztam kissé. Minden ipari környezetben előbb-utóbb lassan abbahagyják a termelést, Kinával nehéz versenyezni, sőt lehetetlen is, emlékszem, apró fonott kosárkákat kellett volna szereznem, és az ajánlat az Alföldről 800 ft volt, Kinából 70, szállitással. De nem véletlen, hogy lassan szinte mindenen made in china felirat lesz. De megint elkalandoztam, ez a könyv nem erről szól. Egyszerűen csak arról, hogy moralizálás nélkül is rengeteg olyan épület, gyár, iskola vagy komplett város van, amit elhagytak, most lakatlan és pusztul. Nem beszélünk a miértről, ez a könyv arról szól, hogy vannak olyan emberek, akik örömüket lelik abban, hogy ilyen elhagyatott helyeken mászkálnak. Ó igen, én mélységesen megértem őket.
Egyfelől van egy romantikája a dolognak, a borzongás, hogy minden lepusztul egyszer, a kastély is, meg a gyár is, ami nemrégen még termelt, és persze ott van a bennfentesség látszata is, hiszen egy ilyen helyre nem jut el mindenki. Igen, Pesten is rengeteg ilyen hely van, és itt is vannak, akik azzal töltik az időt, hogy belógnak. Nekem is több ilyen élményem van. Egyszer egy nagy cégnek dolgoztam, és az irodaházak között felfigyeltem egy betonkockára, semmi jelzés nem volt rajta, csak egy apró ajtó, ami egy betonbunkert rejtett, nyilván a fejeseknek lett volna menedék bőven a hidegháború alatt, legalábbis a bevitt eszközökből ezt sejtettem. Van egy nagyon furcsa hangulata annak, amikor ilyenépületeket látunk. Egyrészt annak idején nyilván nem tudtam volna erről, hiszen szigorúan titkos volt. Ma meg már örülök, hogy nem volt szükség rá. És milyen jó, hogy néhány ezek közül látogatható is, pl. a sziklakórház a várban, felejthetetlen élmény, vagy Kőbányán a pincerendszer, és még millió ilyen van.
Úgy látszik nem tudok elkalandozás nélkül irni a témáról. Ez a könyv elhagyott japán bányákról, városokról, Disneylandről szól, de sehol sem moralizál, csak bemutat. És látszik, hogy aki irta, az a téma szerelmese, és rengeteg olyan részletet mutat meg, amit amúgy még megkérdezni sem mernénk. Hirtelen beugrott, hogy egyszer voltam az Alcatrazon, a börtönszigeten, nem csinálna arról is valaki hasonló albumot?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése