Joanne története a londoni fotóházban (Simon Fujiwara)

Hatásos kiállitás ez. Az ember belép, meglátja az óriási lightboxokat és az elsőre igencsak kellemesen kinéző hölgyeményt, és egyből megnyugszik, elkezdi szakértő szemmel vizsgálni az idomokat..No de miért néznek rá hátulról olyan keményen azok a feminista nők a vetités mögül?

Hátrasétálok, és a megvető pillantásoktól nem zavartatva magam megállok a film előtt (nem mernék leülni, de amúgy is tele a pad morgó nőkkel. Ránézek a filmre, és akkor leesik. Joanne, a film főszereplője éppen egy pr ügynökségben magyaráz egy fickónak, aki nem érti, hogy Joanne mit akar. A nő pedig elég érthetően fogalmaz: új stilust, új identitást szeretnék kommunikálni, ami nem arról szól, ahog kinézek, hanem amit teszek. A fickó ismételgeti a mondatot, de széttárja a kezét, nem tud segiteni. A nők a padon fújognak, én meg próbálok láthatatlanná válni.
Amiért a csajok berágtak, az teljesen érthető. Joanne művészeti tanár, mellesleg kick-box bajnok, és egy végtelenül kedves és céltudatos nő. Viszont egy tanitványa egyszercsak meztelen fotókat publikált róla, ami igen kellemetlenül érintette. Kellemetlenül? Ha a teámba véletlenül cukor helyett sót teszek, az kellemetlen. Ha esetleg otthon hagyom a sapkám egy hideg napon, az is. De az, hogy egy tanárról pucér képeket osztanak meg, és ez kitudódik (és persze nem pucér fickó, naná), az nem kellemetlen, inkább megalázó, fájdalmas, dühös, szikrázó. Elképzelhetjük, ahogy elkezd egy órát, a harmadik sorban kis pusmus, igen, ő az, figyu átküldöm a linket, majd utána már mindegy is, mit akart Joanne mondani.
És közben ez a nő hatszázadszor is megpróbálkozik azzal, hogy átvariálja valahogy a stilusát, kommunikációját, hogy ne a pucért lássák benne, és nem sikerül. Nem és nem.