A magyar pavilon - Várnai Gyula

Gyorsan essünk túl a magyar pavilonon, hogy aztán érdekesebb dolgokról beszélgethessünk végre. Az a helyzet, hogy Velence Guardini részén, kicsit arrébb a belvárostól van egy szép zöld park, és abban van egy központi épület, mellette pedig sok-sok nemzeti pavilon a legkülönfélébb népeknek. A magyar a központi pavilon és az izraeli között van, egy szecessziós épület. Még emlékezhetünk arra, hogy 2007-ben az a csoda történt, hogy Andreas Fogarasi nyerte a biennálé diját régi kultúrházak videóinstallációjával.

Az idei kiállitásról nincs mit mondani. Eleve az is neheziti a befogadást, hogy nem úgy működünk, hogy bemegyünk a magyar pavilonba, értelmezzük és hazamegyünk, hanem megpróbáljuk végigjárni az összes helyszint, fáj a lábunk, a fejünk zsong a sok kiállitástól, és ebben a zajban kéne hatnia a kiállitásnak. De nem hat.

Nézzük a kritikákban már felmagasztalt kitűző installációt. Ezzel az a baj, hogy egy nagy falra került, ahol eltűnik. Lehet, hogy egy lakótelepi szobában nagynak hatott a rengeteg kitűző, de ilyen környezetben eltűnik, és ha jobban megkapargatjuk, mi is benne a poén? Kitűzők, nagy ügy. Értem én, hogy  a szöveg szerint a bejáratnál látható peace on earth, vagyis békét a világnak szövegnek arra kéne rezonálnia, hogy a kitűzők a szivárvány szineivel pont az elfogadást jelképezik, bloáhh. Ez gagyi. Nem kevésbé értelmetlen a konfliskocsi, amiről megtudhatjuk, hogy valójában a vidámparki óriáskerék egy szelete, de hogy ez miért függ össze bármivel is, nem tudjuk. Aztán megjelenik az óriáskerék motivum egy videónál, ahol azt mutatják be, hogy egy hatalmas óriáskerékben fogunk lakni az űrben. Forog a kerék, és többet erről a kiállitásról akkor se tudnék mondani, ha karakterre fizetnének.