Zenei pályafutása a progressziv rock iránti vonzalmát mutatja. Nem feltétlenül akar populáris lenni, de azt mindenképp el kell mondani, hogy klasszikus zenei műveltséggel rendelkezik.
Azért vettem meg a könyvet, mert a Duchamp könyv után azt vártam, hogy a szerző közelebb hoz Yoko-hoz, elmeséli történetét stb.. Ez nem történt meg. A könyv első felében megpróbálja egyenként megcáfolni az összes vádat Yoko ellen, a könyv második felében pedig óriási elfogultsággal mindent elfogad, amit ő tett. Van pl. Yoko-nak egy fia, akit ő elhagyott, nem ő nevelte fel. Az irónő erre azt hozza fel mentségül, hogy egy anya sem tökéletes, ami elég nevetséges érv. Miért kellene Yoko-nak tökéletesnek lennie? Nyilván 6 milliárd nő utálja, mert irigyelte, de a művész Yoko Ono-t nem kell és nem is igen lehet irigyelni.
Nagyon jó lett volna, ha a sok mentegetőzés helyett a szerző egyszerűen leirja a művész történetét. Ez töredékesen, túl sok érzelmi mentegetőzéssel történik meg, emiatt a kezdetben szimpatikus szerzőből nagyon hamar ellenszenves lesz. Pedig a téma alapvetően nagyon jó - nagyon is szükséges lenne, hogy újra felfedezzük őt, akár az approximately infinity universe lemezét, akár a performanszait vagy installációit. Ezt végülis megtehetjük, sőt, ehhez még a könyv se kell...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése