Victoria Sambunaris a Yancey Richardson galériában

A Yancey Richardson galéria évek óta kiváló fotóprogramot visz. Igényes kiállitásai, és gondolom a New York Chelasea negyedének felértékelődése miatt figyelemreméltó kiállitásokat rendez. Ez a kiállitás is végtelenül igényes, csakhogy felmerül egy kérdés.

Ezek a képek igencsak hasonlitanak Edward Burtynsky képeire. Ő is légi fotót csinál, ő is középformátumra, ő is egyszinű harmóniákat hoz létre.
Jobban nézve a képeket már feltűnik pár dolog. A képek nem annyira a felülnézetet erőltetik, inkább csak oldalról és felülről készültek, mintha lenne egy domb a fotó készitésének helyén. És a képek alaposabb vizsgálat után sokkal konkrétabbak, mint Burtynsky képei. Szóval nem, mégsem teljesen olyanok, csak épp a stilus az, ami nagyon hasonlit. Victoriának persze tetszhet ez a stilus, és senki sem mondja, hogy a nagyméretű képeiben nincs költészet. Ez a műfaj kiváló egyfajta meditativ állapotba kerüléshez: elég tágas teret látunk, de mégis a kiváló kompozició miatt csak odanézünk, ahová a fotós szeretné, hogy nézzünk. Apró alakjai óriási térben mutatkoznak meg, ezzel egyfajta "istenperspektivát" mutatva. Mi látjuk az apró ponttá zsugorodott embereket a képen, akik teljesen jelentéktelenek, mégis teljes erőbedobással végzik dolgukat, a rengeteg részlet miatt pedig szivesen merülünk el a képek világában.
Nagyon ügyes ez a kiállitás, egyetlen mellékhatása van, nagyon magányosnak fogjuk magunkat érezni az összes kép végignézése után..