2019. július 17., szerda

Valérie Belin: painted ladies

Hát, egy újabb női fotókra ráfestő hölgyeményt köszönthetünk. Korábban a Photo magazinban, az 5 -24 magazinban, a Beaux-Artsban és gondolom még millió más helyen láthattunk ilyet. De.
Ez az anyag is végtelenül igényes, másrészt, mivel nő az elkövető, nem a mindenáron való szexualitás bemutatása a célja, hanem egy újfajta esztétika megmutatása. És ez sikerül is neki.
A képek nagyméretűek, nagyon finoman vannak megfestve és valóban új esztétikai minőség jön létre. Valériát az arcok érdeklik, az ecsetvonásokkal azt teszi még egyedibbé és időtlenné. Igaz, a kivitelezés minősége fantasztikus, csak az alap fotó egy kissé érdektelen, bár tudom, hogy az arcot kellene nézni. Nagyon érdekes képek.

2019. július 14., vasárnap

Madarász Gergő a Szivem galériában

Magyarázatra szorul a helyzet. Madarász Gergő ugyanis képregényrajzoló. A majomdaráló című képregénye mellett 10 évnyi festészeti munkáját láthatjuk most a falakon. Ebből már sejthető, hogy nem túl gyakori, hogy ecsetet vesz a kezébe ceruza helyett, pedig a portréi figyelemre méltók. A Havibaj képregényrajzolójaként is ismert Gergő ügyes és szerethető portrékat mutat.
Kicsit jobban megvakarva a felszint már ellentmondásos a kép. Egyes portrék valóban jól sikerültek, de azért bőven van mindenből kilógó, túl egyszerű vagy vitatható minőségű kép. Ami rendben is van, mivel  egyes képek nagyon régiek, a stilusuk pedig nem kiforrott - itt arról van szó, hogy én, mint kritikus, túl sokat várok egy alapvetően ad-hoc kiállitástól. Hiszen azért alapvetően vadhajtásról van szó: Gergő képregényeket készit, nem képeket. Milyen jó lenne mégis, egy-két képet látva, ha komolyabban venné a portrékat, ugyanis akad a képek között igazán nagyszerű is.

2019. július 13., szombat

Könyvajánló: Edward Burtynsky: Antropocene

Burtynsky teljesen megérdemelten lett óriási sztár a fotóban: repülőgépről készitett gyönyörű képei nemcsak arról árulkodnak, hogy tehetséges, hanem arról is, hogy nemvolt rest körberepülni a világot néhány jó képért, és talán mindenkinél előbb ráérzett arra, hogy a légifelvételek lesznek a jövő. Mondjuk David Maisel már korábban készitett hasonló képeket, meg nyilván előtte is már, de mégis ő lett a sztár. Középformátumra dolgozik, ami nem olcsó, de garancia a minőségre: nem annyira egyszerű az ő képeit másolni, mert a képek minősége is csodás, másrészt olyan tájakra visz, amiről nem sokan tudják, hogy létezik. És azt is tegyük hozzá, hogy sokakkal ellentétben az ő képein nem lehet látni, hogy repülőről készültek: nincs perspektiva, nincs semmi zavaró belógó tárgy, igy aztán a képeit nézve először nem is tűnik fel, hogy mit látunk.
Új könyve még magasabb szintre emeli a fotóst. Már az előző könyve is csodálatos volt, nagyjából 10 kiló, és elképesztő nyomtatási minőségű képek, ez semmit sem változott. A fotós azonban szociálisan érzékenyebb lett, és most már olyan területeket is megmutat, ahol az ember nyilvánvalóan tönkreteszi a környezetét, bármi áron szétrombolja azt a keveset is, ami megmaradt. Egyre közelebb merészkedik a témájához, immár tényleg premier plánban látunk mindent.
A képek perspektivája is megváltozott. Korábban kinosan ügyelt arra, hogy pont 90 fokot zárjon be a fotózott föld és a fényképező, most először elhagyja ezt a látványt, és kb 45 fokban dönti meg a kamerát. Merész húzás, mert pont az a rálátás veszik el, amiről eddig megismertük a képeit. De várjunk csak. Ezek a 45 fokban döntött képek is ugyanolyan tökéletesek és perspektivanélküliek, mint a korábbiak. Ez hogy lehetséges? A titok talán a képek élességénél van. Korábban megszokhattuk tőle, hogy minden képén minden éles. Ez el is várható tőle. Most azonban szakitott ezzel is. Ezeken a képeken egy jól behatárolható sáv éles, ami meglehetősen keskeny. Talán úgy döntött, ha már nem lehet minden éles, akkor legyen egy kis vonal az csak. De a főtéma mindig éles. Érdekes módon ettől az életlenségtől egy kicsit terepasztal jellege lett a képeknek, vagyis megintcsak el tudta kerülni, hogy légifelvételeknek lássuk a képeit.
Ez egy lenyűgöző és fantasztikus könyv, ha nem lenne majdnem 10 kiló, már a táskámban landolt volna..

2019. július 12., péntek

A modernkori zóna

Manapság is fotózzák, sőt filmezik és könyvet is irnak a modernkori zónáról. Néha még a tv hiradókba is bekerül, amikor kocsikat gyújtanak fel, de látványos tüzek nélkül is nagyon nehéz nem látni, hogy az immár franciának minősülő, csak éppen legtöbbször afrikából érkező, a nyelvet nem beszélő, kultúrát nem ismerő embereknek nem sok lehetőségük van a kitörésre. Mégis, Párizs vonzza ezeket az embereket továbbra is, mert mindenki abban bizik, hogy egyszer, talán mégis sikerül valamit elérnie, vagy ha nem is neki, akkor a gyerekének. Aki ugyan nem kap rendes oktatást, satöbbi, szépen újratermelődik ez a réteg, de mégis ezerszer inkább ez a célpont, mint bármi más.
Ariel Kenig A szünet (la pause) könyve pont erről a lehetetlenségről szól. Egy srác szeretne bekerülni a Renault gyárba melósnak, ez élete álma, de még ez se valósulhat meg, egyrészt mert semmilyen végzettsége nincs, talán olvasni se tud, másrészt a Renault gyár is elköltözik, bezár, vége. A főhős hiába akart volna tenni valamit, nem jött össze.
A Derniere etage gauche gauche film - magyarul soha nem jelent meg, a cim utolsó emelet balra balra - egy afrikai szülőktől származó, de már Párizs környékén született srácról szól, aki nem is akar franciául beszélni, példaképe pedig a menő drogkereskedő, aki valamiért szóba áll vele, és kedvezményes áron kap anyagot. A film remekül bemutatja, hogy semmilyen más esélye nincs a srácnak a kitörésre, és hát ez sem igazi esély, a film végén nincs is happy end.
 Egy másik film, amit nagyon szeretek, az a Brooklyn Kt Gorique főszereplésével. Egy rapperről szól, aki épp a külvárosban lakik, és a zenével próbálja elfogadtatni magát a környezetével. A rap viszont a pasik felségterülete, és persze jópár egyéb konfliktus is felmerül..
Ilyen szempontból úgy tűnik, hogy nagyot változott a világ, mert ma már szinte a legszegényebbeknek is van mobiljuk, kábeltévéjük, talán nem esznek egész nap, de elméletileg ott a lehetőség a tanulásra, persze ez ezerből egynek lehetőség. Mégis, ha végignézek azon, hogy csak 100 éve milyen nyomorban éltek, akkor azért látom a fejlődést...

A zóna - kiállitás Arles-ban

Minden évben akad igen nagy meglepetés Arles-ban, és idén számomra ez az. A téma Párizs külvárosa, amit egyszerűen csak zónának hivnak. Történelmileg úgy alakult, hogy Párizs közigazgatási határánál felhúztak egy falat, és az attól kivül eső részt megpróbálták szabadon hagyni, mert katonailag úgy egyszerűbb védeni. Az más kérdés, hogy Párizst nemigen támadták meg, amikor meg mégis, akkor semmit sem védett ez a szabadon hagyott terület, de nem is ez a lényeg. A városkapun kivül kialakult egy senkiföldje, ahova a szegények, akik már régóta sokan voltak, felhúzták a viskójukat, és idővel kialakult egy második város. Ezek a nyomortelepek nem éppen Párizs nevezetességei közé tartoztak, de hát ma is vannak olyan részek, ahol egy borzalmas, 20 emeletes panelházban élnek többezren a remény legkisebb lángja nélkül.
A kiállitás az 1910-es évekbe repit vissza minket, és pont ezekbe a zónának nevezett nyomornegyedbe. Atget, André Kertész fotózta ezt a senkiföldjét. A kiállitáson azonban nem tőlük láthatunk képeket, hanem ismeretlenektől. Egy padlásról kerültek elő ezek a képek, és a fotós valószinüleg helybeli lehetett, de legalábbis jól ismerte az ottani életet, mert ugyan kinek jutna eszébe pont ezt dokumentálni, amikor ott az Eiffel torony is. Ezek a képek nemrégen kerültek elő, és minőségüket tekintve simán elmennek riportfotónak, ráadásul bár egyszerű kompozicióval készült zömük, azért egyáltalán nem kattintgatós képekről van szó. Nem, ez egy önállóan, szigorú szemmel nézve is kiváló anyag olyan emberekről, akiket abban az időben nem volt divat megörökiteni, olyan nyomorban, hogy az ma már elképzelhetetlen. És hosszú évekig, akár évtizedekig éltek ott emberek vezetékes viz, áram, fűtés, tulajdonképpen minden nélkül. És a gyerekek, mert azok is voltak, sőt a képeken szép számban tűnnek fel,iskola vagy bármilyen gyerekkor nélkül egyenesen a munkába kerültek, ami akkoriban erősen fizikai munkát jelentett. Nem lehet Párizs büszke erre, de mégsem merült feledésbe, mert valaki ott volt és fotózott. Mi pedig most megnézhetjük.

2019. július 11., csütörtök

Philippe Chancel a fesztivál sztárja

Hagyományosan Arles-ban a Van Gogh múzeumnál lévő fesztiválközpont melletti templomban rendezik a fotófesztivál legnagyobb, legfontosabb kiállitását. Oda bekerülni kb. a  lottófőnyereménnyel ér fel. Először is, minden programfüzetben az első hely garantált, a könyvesboltok tele vannak a katalógussal, mindenki erről beszél.
Az, hogy egy templomban, mégpedig ennyire gyönyörű templomban lehet kiállitást rendezni, tényleg páratlan. Chancel pedig úgy hálálta meg a lehetőséget, hogy  a környezetvédelemről szóló anyagot helyezett el. Gyakorlatilag körbeutazta a földet, hogy Fukusimától Grönlandig beszámoljon az ökológiai katasztrófákról. Nem hiszem, hogy sorolnom kéne a mindenki által ismert problémákat, ezeket a kiállitás hiánytalanul fel is sorolja. Gyakorlatilag egy miért-fog-kihalni-az-emberiség lista ez. Az egyes templomhajókban minden egyes helyszinről részletes és látványos fotókat kapunk, amelyek a műfajok teljes spektrumát lefedik. Vannak légifotók, de csak akkor, ha az indokolt, van riport, zsánerkép, tájkép és részletfotó. Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy csapongana a fotós, sőt. Éppen hogy a műfaji sokszinűség az, ami a legjobban megmutatja több oldalról, hogy mekkora problémák vannak, hogy mennyire sokrétű a probléma.
Hatásos, látványos, és részleteiben is kidolgozott kiállitás ez, amit legszivesebben receptre irnék fel. Ugyanakkor a kisördög ott van bennem, mert az Arles-ben látható 60 kiállitás közül vannak mások, amik összességükben erősebbek, és jobban emlékszem rájuk.

2019. július 8., hétfő

Arles, fotófesztivál, 50 éve

Idén jubilál az arles-i fotófesztivál. Ezt tulajdonképpen azon kivül, hogy az összes katalóguson rajta van, és két könyv is megjelent ez alkalomból, nem sok mindenen lehet észrevenni. Miért is kellene? Arles egy kötelező program immár jópár éve, rengeteg fotós, kurátor, egyéb fontos szereplő jár arra. Ja, és itthon alig ismerik, bár ezt már megszokhattuk.
Mitől olyan különleges ez a fesztivál, hogy már ilyen régóta működik? Talán azért, mert szakmailag kiváló - mondjuk ez még kevés, mert ilyenből sok van - de ezen felül is Arles nagyon közel van a tengerhez, nagyon laza helyszin és nyaralásnak lehet álcázni a kultúrát, vagyis forditva.
Abban az igen szerencsés helyzetben vagyok, hogy immár nem először látogattam el a provance-i kisvárosba, úgyhogy a következő hetekben beszámolok a kiállitásokról, amik közül több szenzációs is akad. És igen: ezen felül a nyár, 40 fok sem rossz...

2019. július 2., kedd

Sissi Farassat a pillanat művésze

Sétálgat az ember gyanútlanul a Photo Bázelen, és egyszercsak, a sok művészieskedő, fekete-fehér tájkép mellett ott van ez:
Rögtön eszembe jut, hogy régebben mennyire sokan nem elégedtek meg a fotóval, mint fotóappirral, és vagy a keretet, vagy magát a képet dekorálták..Amit itt látunk, az fehér fonal, ami behálózza szinte az egész képet. A képen magán egy háttal álló nő van, aki épp kinéz az ablakon.
Tényleg jópofa, de ha tovább nézzük a képet, akkor feltűnik egysmás. A fehér fonal tényleg jópofa, ugyanakkor eléggé homogén, és bár érdekes, azért nem köt le túl sokáig. A nagyobb baj a képpel van. Egyrészt életlen, ami egy dolog, de valójában nagyon unalmas, egynemű felület, a nő rajta egyáltalán nem látható, talán nem is nő, de legalábbis életlen, nem látszik.
Ez a kép a tipikus esete annak, hogy egy elsőre izgalmasnak tűnő kép egy kicsit hosszabb nézegetésre érdektelenné válik.