Katharine Cooper: Aleppo, mon amour

Ha valaki nem egy bezárt dobozban élt az elmúlt években, akkor emlékezhet arra, mi is történt a várossal. Nagyon heves harcok folytak itt, bombázták a lakosságot, többször is elfoglalták majd visszafoglalták. Mondhatnánk azt is, hogy a történelem sebhelye lett a város. Igenám, de Katharine könyve úgy tesz, mintha ez csak egy szokásos városka lenne, és lefotózta a város vendégszerető arcát: kávézót, ahol a tulaj végtelenül kedves, utcakölyköket, akik mosolyognak és semmire sincs gondjuk, lakókat, akik úgy tesznek, mintha. Közben a képeken mögöttük beszűrődnek a romok, szétlőtt házak, de a fotós megpróbálta, mintha csak egy utazási katalógus lenne, a város leghivogatóbb oldalát lefotózni.
Történelemhamisitás lenne? Inkább csak egy személyes vonzalom megörökitése. A pasik háborúznak, de mögöttük a nők - és a képeken elég sok nő van - már teszik is otthonosabbá a romokat.

Szimpatikus könyv, talán egy picit túl sok a cuki kép, de mondjuk egy háborús fotókönyvvel együtt nézve már ok, ugyanis az is érték, ha valaki végre nem az emberi szenvedésre kiváncsi...