Hassan Hajjaj a párizsi fotóházban

Szerintem hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját helyzetünket kivetitsük a nagyvilágra. Ha mi vasárnap húslevest eszünk és rántotthúst, akkor bizonyára Kuala Lumpurban is ezt teszik a felhőkarcolóban, nemigaz? Azért kezdek ilyen furán, mert a marokkói fotós műveit nem fogadja be könnyen az európai agy, miközben lehet, hogy ő kint progresszivnek számit, nem tudom. Marokkó amúgy is teljesen más világ, bele se kezdek, akit érdekel, szerezze be a les hommes et les dieux cimű filmet, ami Cannes-ban nagy sikerrel futott pár éve.
Tehát Marokkó, és fotó. Ez a kettő nemigen jön össze, arrafelé nem igazán kultiválják a művészetet, nincs kultúrája az európai féle kultúrális életnek. Pedig ott is vannak föld alatti kezdeményezések.

Arrafelé a progresszivitás csúcsa, amikor a fotós lefátyolozott arcú nőket fotóz robogókon.. Ők a helyi menő csajok, noha mindenhol máshol, mondjuk Európában meg se emlitik, ha a nő multicéget vezet, motoros bajnokságban indul vagy épp boxol. De ez itt Marokkó, és Európán kivül a nők sorsa nem épp játék és mese. De most fotókról beszélgetünk, és ezek itt nagyon szines, nagyon távoli vidéket mutatnak meg, érdekes módon Warholra hajazva egy fadobozrendszerben konzerveket helyezett a fotós a kép mellé, alá, fölé, mintha még nem lett volna elég a szinkavalkád.

A ruhák elképesztőek, a szinek tobzódása szintén, nem is tudom, mit mondjak erre. Mintha feladatként adták volna ki, hogy muszáj a lehető legtöbb szint berakni, ezek lehetőleg üssék is egymást..Érdekes elképzelés, de tőlem nagyon távol áll, mint ahogy az afrikai kultúra egyébként is. Nem mondom, hogy érdektelen a kiállitás, és néha kell ilyet is látni, ami kimozdit egy kicsit a komfortzónából. Ha igy nézem, ez egy érdekes kiállitás.