2018. augusztus 20., hétfő

Filmajánló: Cézanne et moi

Ez egy kizárólag francia nyelvterületen menő film, ami eléggé unalmas ahhoz, hogy a szép tájképek ne tudják átbillenteni az esetleg nézhető kategóriába. Ha valaki még emlékszik a Renoir című filmre, na az egyenesen egy James Bond film, pedig ott időnként percekre egyhelyben marad a kamera, miközben a festő épp alkot vagy nézi a folyópartot. Igen, ennyire lassú film ez.
A jelenetek jókora részét egy dolgozószobában vették fel, ahol Cézanne Emile Zola vendége, rengeteget beszélgetnek, vitáznak a vaskalaposságon. Ez a szoba amúgy Aix-en-Provence-ben van, ahol tényleg csodálatos tájképeket lehet videózni - ezt ki is használják rendesen.Ugyanakkor szerintem ezeknek a vitáknak semmi tétje: nem látjuk, hogy bármelyikük is engedne bármit, a Zola figurával amúgy össze se lehet veszni, annyira türelmes, mintha polgármester lenne. Amikor Cézanne felkavarja a vacsoráját, akkor is nyugodt marad, még csak el sem küldi a festőt.
Sajnos történet nem sok van, egy kicsit kiruccannak Párizsba, néha lányok után futkosnak, de alapvetően a dolgozószoba a terepük, ami mondjuk Zola esetében azért egy kicsit kérdőjeles bennem. Sajnos nem mertek se grafikát, se festményt mutatni a Cézanne figurától, néhány összerombolt vászon az egész, amit látunk, amivel megint az a baj, hogy nem hozza közelebb a festőt, vagy ha mégis, akkor csupa rossz dolgot tálal. Ennek a Cézanne-nak egy jó tulajdonsága sincs, összeveszik mindenkivel, ehhez képest Zolával meg nem, habár apró gesztusokat látunk azért ebben az irányban.
Szóval sajnos a film nem tud meggyőzni még arról sem, hogy valóban Cézanne-t látom a vásznon, ezért még nehezebb lenne azt elhinnem, hogy kb igy viselkedett, vagy ezeket mondhatta. Marad az aix-i táj, azt viszont túl keveset látjuk. Nem ajánlom.

2018. augusztus 15., szerda

Egy kissé aggódom


Persze ez csak a magamfajta ultragazdag, mivel fapados repülővel utazni tudó ember problémája. De azért kissé összevontam a szemöldököm. Aki amúgy nem olvas híreket, azoknak irom, hogy egyébként Ryanair sztrájk van, 600 járatot töröltek, mert a cég a saját pilótáit szivatja azzal, hogy folyton áthelyezi őket egy másik bázisra, igy aztán sokan januárban Kölnben laknak, februárban mittudomén, Budapesten, márciusban már Milánóban és igy tovább.. A Ryanair szerint ez nem probléma, mint ahogy az se, hogy időnként otthagyják a csomagokat, sőt ugyebár a gurulós bőröndöket le kell adni, hiába kézipoggyász. Saját tapasztalat, hogy valami történt mostanában, mert eddig szinte sosem futottam bele késésbe, talán mázlim volt, az utolsó 3 utamon viszont mindhármon, és nem is kevésbe.
Az is rettentően rossz érzéseket sugall, hogy már egyáltalán nem tűnik úgy, mintha a fapadosok értünk lennének. A Wizz és a Ryanair is direkt máshová ülteti az utasokat azért, hogy külön pénzt zsebeljen be, hiszen egy barát/barátnő nyilván együtt szeretne ülni, tehát majd megveszik a helyüket sok pénzért. Ez szerintem bunkóság. Az, hogy direkt rosszat csinálnak, szerintem nem fér bele egy normális cég működésébe, mint ahogy az sem, hogy úgy hallottam, úgy törölnek járatokat, hogy egyáltalán nem értesitik az embereket erről.
Ez persze egy művészeti blog, nem utazási. De ez is hatással van a témára, hiszen eddig mondjuk Londonba és Párizsba azért több repülővel, olcsón el lehetett jutni. De ha a két fapados sztrájkba lép, a saját pilótái és az utasai ellen támad, annak nem lesz jó vége. Mint ahogy már az is bosszantó volt, hogy a franciák sztrájkjai miatt nem repült az Airfrance, emiatt aztán nem is vettem rá jegyet, és mivel még mindig nem oldódott meg a helyzet tavasz óta, azért ki tudja, ha most veszek egy jegyet, akkor repülhetek-e.
Valóban, az elmúlt években elkényeztettek a légitársaságok a pontosságukkal, olcsóságukkal. Talán új, izgalmasabb időknek nézünk elébe...

2018. augusztus 14., kedd

Bereményi Géza - Vető János: Antoine és Desiré fotókönyv

A novella + fotókönyv műfaja nagyon nehéz. Két területen kell(ene) maradandót alkotni, ráadásul úgy, hogy azok még együtt is működjenek, sőt együtt többet mondjanak, mint külön. Nem véletlen, hogy nagyon kevés jó fotókönyvet ismerek.
Ennek a könyvnek a lényege az, hogy van egy fotó (fotósorozat), és mellette (alatta) van egy rövid szöveg (ami egy hosszabb szöveg tördelve, gondolom). Ahogy a képek és a szövegek mennek, a könyv végére össze kéne állnia valaminek. Egy történetnek, egy szép illusztrációnak, bárminek. Persze azt is lehet, hogy egy oldalon csak szöveg van, vagy csak kép. Ideális esetben, ha olvassuk a szöveget, akkor is kell kapnunk valamit, és akkor is, ha csak a képeket nézzük végig. De azért az is biztos, hogy titokban azt várjuk, hogy a két hatás erősiti egymást.
Ennél a könyvnél még az is bonyolitja a helyzetet, hogy az Antoine és Désiré valójában egy Cseh Tamás album, és amit látunk, az az album vizualizációja. Vagyis adott. Az sem nagy kérdés, hogy Vető János, akit amúgy nagyon tisztelek, a 70-es években nem fotókönyvnek szánta ezt az anyagot, hanem az album dekorációjának. A cimlapképen jól is látszik, hogy hiába Antoine és Désiré a főszereplők, mégis a Cseh Tamást látjuk.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ez valójában nem egy fotókönyv, hanem egy dokumentáció könyves feldolgozása. Vető (vagy más) valamiért úgy gondolta, hogy meg akarja jelentetni az összes képet, és ehhez kerestek (irtak) szöveget. Ez már elővetiti, hogy mi is lesz az én problémám.
Amikor Galántai György megjelentette a Balatonboglári kápolnatárlatokról szóló könyvét, akkor ahelyett, hogy csupán a műveket hozta volna le, vagy utólag valamit hozzátett volna az egészhez, teljesen feldolgozta, dokumentumokkal kibővitette a könyvet. Ami igy egyszerre dokumentumforrás és egy izgalmas történet is. De mit látunk itt? Antoine és Désiré nagyon vázlatosan elnagyolt portréját, ami tele van kiszólásokkal, értelmetlenségekkel, a szöveg pedig pocsék. Elmondaná valaki, hogy amikor Désiré azt mondja, hogy 10 év múlva autóbalesetben fogok meghalni és te fogsz vezetni, Antoine, akkor miért mosolyog a képen, mint egy fakutya? Egyáltalán, a Désiré miért mosolyog folyton? Tele van tragédiákkal az élete a szöveg szerint, és nincs egy kép ahol elhinném neki.
Persze az történt, hogy megvolt a képanyag, azt már újrafotózni nem lehet, a szöveg..Azt meg elnagyolták. Kár érte. Ez igy pocsék. Persze a Cseh Tamás rajongók igy is megveszik majd.

2018. augusztus 8., szerda

A hatékonyság a művészet átka

Ez most kicsit filozófikus lesz. Az a helyzet, hogy autómosóban dolgozva vagy raktárosként egyszerűen mérhető a teljesitmény. A művészetben nem egészen ez a helyzet. Hiszen jobb vagy-e, ha megirtál 30 verset, mint ha csak 25-öt? Vagy épp festettél 100 képet, az remek, de mondjuk Leonardo ismert életműve kb 10 kép.
Azonban. Ha valaki erre hivatkozik, az lapit. Ugyanis vannak tehetségek, akik egyszerűen lusták. Nem rakják bele a megfelelő időt, hiába tehetségesek, a tehetség önmagában kevés. Tehát ha valaki nagyon laza, de nem hajlandó dolgozni (a saját művészetén), az komolytalan. Olyan, mintha Picasso nem tanult volna meg festeni, ezért egész életében csak grafikákat csinált volna. El tudjuk képzelni, hogy Slash nem tanulja meg a G moll akkordot, mert épp csajozik?
Festészetben ritkán látok olyat, hogy valaki igen rövid időn belül el tud késziteni egy sorozatot. Egy sorozat mondjuk 15-20 képből áll, ha valaki napi 1-et fest, akkor is 20 nap, de  a napi 1 is fantasztikusan sok. Az is igaz, hogy a festők nem mindig sorozatokban gondolkodnak.
Én nem tartozom abba körbe, aki képes  csak művészetet létrehozni. Vagyis ebből él. Nálunk ilyen nincs, talán 10 ember van, aki ebből él, a többi tanár, grafikus, kertész vagy épp teremőr. Ez adottság, ki mit tud kihozni a helyzetből. Viszonylag ritka a bankigazgató/festő, és nem csak azért, mert ütik egymást, hanem azért is, mert a bankigazgató 24 órában a szakmájára gondol, nincs ideje másra.
Kezdünk eljutni ahhoz, amiről beszélni akarok. Az embernek van egy pénztárosi állása, és mellette művészetet hoz létre. Ezt csinálhatja délután, este, hétvégén, esetleg a munkahelyén, ha a vevők megértik, hogy még egy ecsetvonás..Vicceltem. De mondjuk ha már pénztáros vagyok (mint ahogy nem, csak a példa kedvéért), akkor jöhetnek a főnökeim azzal, hogy legyek hatékonyabb, ne piszmogjak a vonalkóddal, gyorsabban vegyem el a pénzt. És akkor ezután hazamegyek, és megpróbálom átültetni a gyakorlatba ezt a hatékonyságdolgot a festészetre is. Hiszen nem kell annyit piszmogni azzal az ecsettel, simán lehet gyorsabban is kikeverni azt a szint..Na ez az, ami nem vezet sehova. Mert igen, rengeteg idő elmegy azzal, ami nem produktiv, de mégsem lehet ezt az időt megspórolni. Ha hatékonyabb akarok lenni, ha sietek, azzal a műalkotást rontom el. Ugyanis kell az, hogy az ember lassitson, átgondoljon dolgokat, és ez a nemproduktiv idő -ami ugyanúgy nem produktiv, mintha mondjuk tévét néznék - néha idegesitő. És most nem is az alkotói válságról beszélek, csak a normál ügymenetről.
Nem, nem lehet megspórolni az improduktiv időszakokat, a menedzserek akárhogy jönnek is a tábláikkal és a számaikkal.

Erwin Wurm a Ludwigban

Érdekes, hogy mostanában nem hallunk az mma-ról. Amióta Vashegyi György lett az elnök, a szervezet megszűnt létezni a külvilág számára. Nincsenek már botrányok, nincs semmi, nem kommunikálnak, nincs is nagyon mit. Fizetik a tagjaiknak a lóvét, azok örülnek, elteszik a pénzt és csinálják a semmit. Szerencsére műveket nem kell létrehozni, elvárás nincs, A Vigadó meg a Hild palota meg elüzemelgetnek a köz pénzén gond nélkül. Csak hát ettől nem lettünk jobbak, versenyképesek, ismertebbek, sőt. Mondjuk ez nem is volt cél.
A Ludwigról is rengeteg rosszat elmondtam már, de speciel ez a kiállitás jó. A művészeti lapokban már sokszor és bő terjedelemben értekeztek róla, és jókat is irtak, igy általánosságban nekem már nem kell irnom róla. Ez egy olyan kiállitás, ahol a néző részvételére épitenek, és részvétel alatt a hülye pózokban mutatkozunkat értem.
Ez ugyanis csak részben kiállitás. Vannak szobrok, végig lehet gyalogolni. Viszont sok helyen találunk egy talapzatot, és ott a nézőnek kell cselekednie, rongyot hozzáérinteni a falhoz, teniszlabdákra feküdni, vagy üveggel egyensúlyozni.
Tehát a művész bevonja a látogatóit a műbe. Az külön jó, és persze már minden művészeti lap megirta, hogy a néző is része lesz a produkciónak. Aha, jól hangzik, de nem nálunk. Amikor én voltam, épp senki sem akart se teniszlabdákra feküdni, se vileda rongyokat fogni. Ez persze a begyepesedett társadalom hatása blablabla...Valójában kelet-európaiként inkább azt gondolom, hogy miért tettessem hülyének magam, egy vileda rongyot otthon is oda tudok fogni a falhoz. Az ötletek nem rosszak, de nem inspirálnak cselekvésre. Való igaz, hogy nem feküdtem még teniszlabdákon, de nem is vágyom erre az érzésre. Talán akkor, ha nagyobb társasággal mennék, akkor biztos lenne, aki provokálná a többieket, hogy nézzétek!
A kiállitás ettől függetlenül jó, sok ötletes dolgot láttam, és valóban, nem minden kiállitáson lehet filozófiakönyvekkel egyensúlyozni. És jó párhuzam a bécsi Mumok kiállitására, ahol bútorokat, guruló dolgokat lehet átrendezni egy teremben, és ott is kifejezetten arra kérték a látogatót, hogy tegyen valamit arrébb. Persze ha már ezt megemlitettem, akkor miért nem beszélek a fluxusművészetről, fluxusperformanszokról? Erwin Wurm inkább a szobrászat felől érkezik, ő mindenben szobrászati problémákat lát, nincs köze a fluxushoz, de az biztos, hogy a témafelvetései üditőek. Sok hasonló kiállitás kellene.

Csiszolatlan gyémántok kiállitás Szentendrén

Nem tudok igazán indokot mondani, hogy miért lenne érdemes elmenni erre a kiállitásra. Ez egy csoportos kiállitás a Művészetmalom jobb oldalán. Lényegében egyetlen terem, meg felette egy galéria meg még egy pici terem. Az anyag rettentően széttartó és meglehetősen ötlettelen. A szórólap szerint "a kiállitás legfőbb ambiciója: feltérképezni a kortárs képzőművészet néhány aktuális aspektusát." Gratulálok ehhez a mondathoz. Érdektelen, mint a kiállitás maga.
Beszéljünk inkább Szentendréről. Az egyik nagy problémája a városnak, hogy mivel igen hangsúlyosan a festők városa, és a múltja valóban markáns, igy rosszul érinti őket, hogy már senki sem jár kiállitásokra. Ráadásul Pestről azért elgondolkodik az ember, hogy rászánjon-e fél napot a városra. És itt jön a másik probléma. Olvasom, hogy újragondolták Czóbel életművét. Nosza, nézzük meg. Aztán kiderül, hogy a Czóbel múzeum kicsi, gyenge képek szerepelnek benne, és nem gondoltak újra semmit.
A Művészetmalomnak 2018-ban nincs saját honlapja. Gagyi.
Az Artcapital cimszó alatt rengeteg kiállitást meghirdettek, azonban ezek közül sok olyan miniatűr, hogy ezt külön kiállitásként bemutatni nem etikus. És persze a szokásos problémák itt is jelentkeznek, vagyis sem a szentendrei művészeti életet nem mutatják be, se témáikkal nem igazán inspirálnak semmire. Konkrétan a Zarko Baseski utolsó lélegzet kiállitása egy darab szoborfej.
Azt hiszem, bőven elég, ha távolból figyeljük Szentendrét, onnan még lehet, hogy olyan, mintha volna ott látnivaló...

2018. augusztus 7., kedd

Sam Havadtőy a Ludwigban

Most valami pozitiv. Nagyon jó, hogy végre Sam Havadtőy kiállitás van a Ludwigban. Végre. Megint Makláry Kálmánnak volt igaza, ugyanis nála már 5 éve is volt kiállitása, de azért a Ludwigban mégiscsak jobb körülmények vannak, és talán több emberhez is eljut.
Amúgy a történet egészen őrületes. 1971-ben ment ki New York-ba, állitása szerint egy lakberendező boltot nyitott, ahova egyszerűen besétált John Lennon Yoko-val. Hmm. Hihetetlen. 71-ben ugyan ki ment ki New York-ba, hogy lakberendezési boltot nyisson? Aztán 19 évig élt együtt Yoko Ono-val.  Manapság főleg Milánóban lakik, de Szentendrén is van háza.
Művein mindig látszik ez a finomság, leginkább női munkának mondanám, meleg szinek, sokszor csipke, izléses szinek. Műveivel nem akarja lejátszani a szinpadról a nagy játékosokat, de kapcsolódik hozzájuk. Warholtól Keith Haring-ig mindenkit ismert, nyilván Yoko Ono mellett ez nem volt nehéz, legfeljebb annyiban, hogy ne lógjon ki nagyon. Becsülni kell azt, hogy a saját dolgait vitte tovább, még ezek között a nagyon meghatározó emberek között sem oldódott fel.
Érdekes, hogy a szerintem legérdekesebb csipke műveiből most nem láttam, de az ajtói továbbra is nagyon érdekesek.
Esetében az élettörténete az érdekesebb, bár a művei sem rosszak, ezt a fajta pozitiv gondolkodást és bátorságot receptre irnám fel mindenkinek.