2019. június 24., hétfő

Könyvajánló: Lisa Carver: reconsidering Yoko Ono

Kicsoda Yoko Ono? Azért mai tudásommal már össze lehet szedni. Persze ami elsőre mindenkinek eszébe jut, az John Lennon. Pedig közel húsz éven keresztül Havadtői Sámuellel élt, de már a Beatles előtt is zenélt és főleg performanszokat készitett. Képzőművészeti alkotásait nem könnyű értékelni vagy befogadni. Emlékszem, mennyire döbbentem láttam Izlandon lámpáját. Nem vicc: Izlandon ugyebár nagyon sokat van sötét, Yoko Ono pedig berakott egy óriási fehér fényt, hogy ezzel emlékezzen Lennonra.
Zenei pályafutása a progressziv rock iránti vonzalmát mutatja. Nem feltétlenül akar populáris lenni, de azt mindenképp el kell mondani, hogy klasszikus zenei műveltséggel rendelkezik.
Ez a könyv arra vállalkozik, hogy újraértékelje Yoko Ono-t. Állitólag őt sokan utálják, egyenesen John Lennon megrontásával is vádolják, de még a legjóindulatúbb ember sem igen tud mondani tőle egy műalkotást. Senki sem járt Izlandon...
Azért vettem meg a könyvet, mert a Duchamp könyv után azt vártam, hogy a szerző közelebb hoz Yoko-hoz, elmeséli történetét stb.. Ez nem történt meg. A könyv első felében megpróbálja egyenként megcáfolni az összes vádat Yoko ellen, a könyv második felében pedig óriási elfogultsággal mindent elfogad, amit ő tett. Van pl. Yoko-nak egy fia, akit ő elhagyott, nem ő nevelte fel. Az irónő erre azt hozza fel mentségül, hogy egy anya sem tökéletes, ami elég nevetséges érv. Miért kellene Yoko-nak tökéletesnek lennie? Nyilván 6 milliárd nő utálja, mert irigyelte, de a művész Yoko Ono-t nem kell és nem is igen lehet irigyelni.
Nagyon jó lett volna, ha a sok mentegetőzés helyett a szerző egyszerűen leirja a művész történetét. Ez töredékesen, túl sok érzelmi mentegetőzéssel történik meg, emiatt a kezdetben szimpatikus szerzőből nagyon hamar ellenszenves lesz. Pedig a téma alapvetően nagyon jó - nagyon is szükséges lenne, hogy újra felfedezzük őt, akár az approximately infinity universe lemezét, akár a performanszait vagy installációit. Ezt végülis megtehetjük, sőt, ehhez még a könyv se kell...

2019. június 23., vasárnap

A Fortepan jelenség

Egy szingapúri ismerősöm mesélte, hogy náluk az összes hivatalnok minden megbeszéléséről jegyzetet kell készitenie, és azt a netre felraknia. Mindezt az átláthatóság miatt. Namost képzeljük el ezt itthon. Vicces lenne, az biztos.
A Fortepan viszont pont ezt csinálja: minden képet, amit amúgy lomtalanitáson szerez, felrak a netre, teljesen ingyen. Ez a köz igazi szolgálata. És én még megkérdezem azt, hogy a mi pénzünkből fenntartott állami intézmények vajon miért titkolóznak? Miért nem tudhatom meg pl. hogy milyen műtárgyakat őriznek a Nemzeti Galériában? Miért nem lehet online keresni a Nemzeti Levéltárban, Nemzeti Galériában, sehol? Miért gondolják azt, hogy a köz pénzéből fenntartott intézménynek az a szerepe, hogy letörölje a port a sosem látogatott állandó kiállitás tárgyairól?
Akármelyik múzeumot veszem példának, mindegyik fantasztikus állománnyal rendelkezik. Mi lenne, ha a Szépművészeti Múzeum kirakná mondjuk a Petrovics Elek igazgató rendkivül érdekes levelezését? Persze a sort a végtelenségig lehetne folytatni. A probléma a szemlélettel van. Annak ellenére, hogy az intézmények feladata a köz tájékoztatása lenne, máig egyetlen intézmény sem tette elérhetővé legalább a fotótárát, sőt. Amikor a Terror háza igazgatónője megvett egy fotós hagyatékot, ami történetesen fenn volt a Fortepanon is, levetette az anyagot szerzői jogokra hivatkozva.
Nemrég a Várban Fortepan anyagból nyilt kiállitás. Világosan megmutatkozott, hogy az efféle archivumok, miután az igazi, nagy gyűjtemények, köztük a Nemzeti Galéria sem hozza nyilvánosságra a képanyagát, mintha meg kellene védenie azt tőlünk, az igazi őrzője a képi kultúrának.
Semmi gond, a Fortepant majd megveszi valamelyik közgyűjtemény, szerzői jogokra hivatkozva bezáratják a honlapot, és mély hallgatásba merülnek, hogy egyszer volt ilyen is, szabadon lehetett böngészni egy fotógyűjteményt. Emlékezzünk erre a pillanatra, mert nem sok ilyenben lesz részünk.

Photo Bázel fesztivál

Bár az Art Bázelen is látható fotó, van a műfajnak egy külön fesztiválja, a Photo Bázel. Sajnos ez is, mint minden, ami nem Art Bázel, ugyan Bázel központjában van, de kocsival megközelithetetlen helyen, és látogatóinak száma vetekedik a témában legkömolyabban elmerülők számával. Azt nem mondom, hogy nincsenek, de nem kell sorban állnom a jegyért.
Bázel nem túl nagy, aki pedig komolyan gyűjt, az úgyis az Art Bázelre megy. Cserében a Photo Bázelen kapunk egy átlátható, szimpatikus, majdhogynem intim válogatást, ami ugyan semmilyen szempontból nem reprezentativ, de legalább átlátható. Az igazán nagy sztárok innen hiányoznak, de cserébe a kiállitott anyag elgtöbbször személyes és befogadható. Egy óra alatt végig lehet járni a standokat, ahol a kiállitott művek általában a személyes lét kérdéseire kérdeznek rá. Tetszik, hogy egyáltalán nem a virágos rét szintjéről beszélnek, nem Ikea-poszterek, de mégis látványviláguk alapján el tudnám őket képzelni szinte bármelyik nappaliban. Igen, az enyémben is.
Kellemes, intim egy órát nyújt a kiállitás, de nem többet. Akit ez nem zavar, az jól fogja magát érezni itt.

I never read fesztivál

Az Art Bázel mellett nem kevesebb, mint 9 minifesztivál mutatja, hogy nem csak az Art Bázel miatt érdemes Bázel felé kanyarodni júniusban. Persze ezek a minifesztiválok meg sem közelitik az "igazi" méreteit, de nem is akarják. Az I never read pl. művészkönyveket mutat be, méghozzá egészen underground szinten.
Szeretem is. Mindenki kap egy asztalt, kb ugyanúgy, mint pl. a Dürer-kertben a Képregényfesztiválon, a látogatók pedig ingyen bejöhetnek és nézelődhetnek.


Sajnos a katalógus idén túl művészieskedőre sikerült, és nem is mutatta be a szereplőket, ezért hanyagoltam. A kiállitók között viszont láttam érdekeseket. A legtöbb kiállitó olyan független kiadó, aki inkább az utolsó fillérjét is berakja a kiadványaiba, de független marad, és nem köt kompromisszumot. Persze ez Nyugat-Európában azért nagyrészt azt jelenti, hogy nem BMW-vel, hanem Renault-al kénytelen járni, de az elhivatottságot mindenkin láttam.
Örömmel üdvözöltem ismét a Cercle magazint. Róluk már külön is akartam irni. Minden lapszám egy témát jár körbe, és ezek a témák a legkevésbé sem művésziek. Az legutolsó számuk pl. a vulkánokról szólt, de volt már óceánokról, álmokról szóló számaik.
A Gagarin kiadó művészek szövegeit adja ki művészetről, és immár a 33. számánál tart, szóval nem mondanám, hogy unatkozik. Ezek legtöbbször valamilyen művészettörténeti kérdést járnak körül. Ha lenne havi 30 szabadnapom, akkor el is olvasnám.
A Blowuppress történeteket kiván kiadni, ez pedig elég tág téma ahhoz, hogy jópár kiadványuk legyen. Könyveik nagyon igényesek, és mindig feketék - legalábbis ami a cimlapot illeti.
Néhány órát simán el lehet itt tölteni, ha az ember ráér. Akik itt kiállitanak, azok elég eltökéltek ahhoz, hogy végigüljenek 4 napot, beszélgessenek hasonszőrűekkel és megmutassák kreativitásukat. Műveik szándékosan az érthetőség határán egyensúlyoznak általában, de ez is csak a  szimpátiámat növeli feléjük...

Louise Bourgeois a Beyeler alapitványnál

Louise leginkább a 9 méter magas bronzpókjairól hires, de pl. most májusban a new york-i Momában is az első mű az állandó kollekcióban az ő műve volt. Én nem tudtam róla, de mint sok hires embernél előfordul, ő is álmatlanságban szenvedett.
A kiállitott rajzokat 1994-ben és 95-ben készitette. Van közöttük egészen iskolás rajz és komoly ötleten alapuló vázlat is. A rajzok ebben az összeállitásban szándékosan nem végleges műveket mutatnak, hanem egy olyan ötletfutamot, aminek segitségével beleláthatunk a művész gondolataiba, amelyek, mint ilyenkor szokás, egyáltalán nem a vidám és kellemes irányba tartanak...

2019. június 22., szombat

A Basquiat gördeszkák

A legutolsó, amire számitottam a Beyeler alapitványnál, az a Basquiat gördeszka. De hát mindenhol Basquiat-ot próbálnak eladni, és nem mindenkinek van 2-3 millió dollárja egy eredeti műre. A Beyeler alapitványnál úgy gondolták, jó ötlet ezért egy elérhetőbb alternativát bemutatni. Ime:
Mindössze 700 frankért miénk lehet ez a kanadai fából készült mű. De ha leveszem róla az árcimkét, senki meg nem mondja, hogy nem eredeti - merthogy amit látunk, az a művész alapitványának hozzájárulásával készült, tehát Basquiat halála után készült nyomat. Ha igy vesszük, még drága is akár, de egy svájci számlával megtámogatott Basquiat...Na pont ezért érdemes kritikával szemlélni a műtárgypiac mozgásait...

Havibaj 24

Megjelent a Havibaj új száma! Ingyen letölthető a www.havibaj.com cimről.
Interjút készitettem Erdősi Anikóval, akit itthon nem sokan ismernek, pedig büszkék lehetnénk rá, mert a Donald Ellis galéria vezetője lett, és megosztotta nagyon érdekes történetét. A Frieze művészeti vásár után pénteki zárása után találkoztunk, én egész nap jártam a várost múzeumból galériákba, ő pedig fáradhatatlanul fogadta a látogatókat a Frieze-en. Ennek ellenére este 8-kor még vállalkozott egy beszélgetésre, sőt, egészen zárásig maradtunk, mert annyi érdekességet mesélt, hogy én szinte csak tátottam a számat. Fantasztikusan érdekes volt, és immár ti is olvashatjátok....