2018. december 9., vasárnap

Könyvajánló: aatoth franyo: oeuvres munkák 1985 -2012

aatoth Franyóval viszonylag ritkán lehet találkozni Pesten. A Várfok galéria festője ugyanis főleg Párizsban él, amikor nem ott, akkor pedig Thaiföldön dolgozik. Még a szocializmusban szökött ki Hollandiába, onnan ment Párizsba, ahol lehetőséget kapott szerény szinten, de megélni. A katalógus 2012-ig követi a festőt, és olyan szempontból eléggé félrevezető, hogy a könyv nagyjából egységes stilusú művei után bizonyosan meglepődnek majd egyesek, amikor azt fogják látni, hogy az újabb művei egészen más stilusúak. Valahol mégis természetes, talán egy korszak lezárásaként tekinthetünk e kötetre, amely stilusát tekintve jócskán a pop art-hoz húz.
Számomra hosszú évekig aatoth franyo a lefestett tévéiről volt hires. Mint Felugosi, amikor azt mondta egyik videójában, hogy "isten lekapcsolja a tévét és a szórakoztató elektronikát", Franyo pedig tévéket festett le. Hát igen, az biztos, hogy egy gondolkodó embert végtelenül zavar a tévé nevű képződmény, melyet a magyarok állitólag napi 4 órán keresztül néznek.
Egy életművet persze nem akarok néhány sorban lezavarni, pláne azért, mert amióta találkoztam is vele, már egészen máshogy közelitek a képeihez. Ez a könyv csak egy apró bevezető aatoth franyohoz, de annak igen kellemes, ráadásul többnyelvű szövegeivel könnyiti az olvasást.

Fortepan a Fotóművészek újságban

A Fotóművészek egy elvileg évente négyszer megjelenő fotólap, sajnos ez az évi 4 pont arra jó, hogy elfeledkezzen róla az ember, no meg bőven szokott csúszni is az újság, pl. az idei 3. újság október végén jött ki, és bizony december van, de nincs 4. szám.. Rettenetes kinlódás ez, pedig az újság tartalmas, noha nem mindig egyértelmű, hogy a cikkeket kinek is szánják...Pedig fontos lenne egy lap, ami fotóművészetet mutat be és nemreklámokat a legújabb gépekről.
A Fortepan viszont szerencsére egyre ismertebb, nagyrészt az indexnek köszönhetően, akik rendszeresen mutatják a képeiket. Aki esetleg a Marsról érkezett, a Fortepanosok régi negativokat, képeket gyűjtenek, és ingyenesen megmutatják őket a fortepan.hu oldalon.Tipikus példa arra, hogy az igazán elkötelezetteknek nem kellenek intézményi keretek, nem kell semmi, csak lelkesedés.
Ugyanakkor természetesen ez azt is jelenti, hogy természetesen pénz és lehetőségek nélkül, egy rosszindulatú környezetben kell haladni, és ez bizony mindenkit kicsinálna. Hiszen ez a feladat, a múlt dokumentálása, leginkább egy múzeum feladata lenne, és hogy nem csinálják, azért az elég borzasztó. De ha már jelentkezik egy lelkes ember, akkor minimum hagyni kéne, hogy csinálja, de nem, a múzeumaink, többek között az általam sokszor kiátkozott, és örökös nem foglalkozom mi történik ott átokkal megszórt Kkiscelli múzeum is lepattintotta a Fortepant. Is.
Szóval az van, hogy bár van Fotográfiai Múzeum, Történeti Múzeum, Szépművészeti és 20 egyéb, aminek a profiljába szépen beilleszkedne az effajta értékmentés, mégis egy lelkes kivülállónak kell ezt a munkát csinálnia, saját pénzből, saját időből, olyan eszközökkel, ami elérhető.
Szép volt a Fotóművészettől, ami maga is épphogy létezik a semmi ágán, hogy beszámoltak róluk. Ha majd mindenki kivándorolt már ebből az országból és a múlt minden emlékét sikerül majd tönkretenni, akkor csak annyit mondhatok majd: megérdemeltük.

2018. december 8., szombat

Könyvajánló: Ryoji Ikeda

Több mint egy hónapja gondolkodom Ikedáról. Nézegetem, a könyvét olvasom, lehetetlen lenne tagadnom, hogy hatással van rám. De nem csak rám: a Grand Palais artist et robots kiállitásán is nagy helyet kapott és a Pompidouban is.
Kezdjük a Grand Palais-vel. Ott egy óriási terembe hihetetlen mennyiségű, legalább 15 számitógép felnagyitott képernyőjét vetitette ki olyan 4 *10 méteren. A kép ráadásul dinamikusan változott. Mig a többi műnél az emberek mosolyogtak, itt bizony leültek a földre, volt aki széket hozott, és bevallom én is elég sokáig maradtam. A Pompidouban hasonlóan látványos projekció fogadott.
Most elmesélhetném a számitógépes művészet történetét, de van itt némi bökkenő. A legnagyobb ezek közül az, hogy a dinamikusan változó képek inkább egy érzést közvetitenek, nincs idő -meg persze el vannak torzitva - az információk ahhoz, hogy rájöhessek, mit is látok éppen. A hang pedig zavaró, nem éppen komfortos környezetet teremt. Úgy voltam vele, hogy majd a katalógusban megnézem, mi a matematikai háttere az egésznek, de a katalógustól csak még jobban összezavarodtam.
A könyvből ugyanis az derül ki, hogy a programozást nem ő csinálja, őt jobban érdekli a projekció kitalálása, vagyis hogy hova milyen projektor kerüljön.
Namost, mielőtt elvesznék a részletekben, szögezzünk le néhány dolgot. 1. Évek óta nagy kérdés a művészetben, hogy mi jöjjön. Mondjuk ha a pop art-ból indulok ki, ami 70-es évek, aztán jött ugye a fotó, videó, installáció, kinetikus dolgok, egyéb anyagok (pl. fonal, fénycső) használata, dokumentarista dolgok, fényképeken alapuló dolgok, land art, environment art, környezettudatos dolgok.. szóval nem unatkoztunk. Számomra úgy tűnt egész mostanáig, hogy ebből a sokmindenből a videó kerül ki nyertesen, ami valahol jogos, mert egyrészt történetet is lehet vele mesélni, másrészt összetettsége a befogadótól és a művésztől is koncentrált munkát követel meg, arról nem is beszélve, hogy kiváló médium dolgok közlésére, információátadásra. Nem is kell feltétlenül túlgondolni a dolgokat, hiszen ha mondjuk a tutajos mókára gondolok, amikor épitettek egy faházat, abból egy csónakot, azzal elhajóztak a tengerig, majd újra házat épitettek, és mindezt levideózták, akkor maga a videódokumentáció jól össze tudja foglalni a történetet a faház/tutaj nélkül is, mint ahogy az a Velencei Biennálén történt. A fahajóház látható volt egy félreeső sarokban, de senkit sem érdekelt, miközben a videóért sorban álltak az emberek.
Érdekes, hogy ezzel együtt is a számitógépes művészet valahogy egyet jelentett eddig a Photoshop huszárok ténykedésével. Persze csak nagyjából, és ha ez egy doktori értekezés lenne, megemliteném Waliczky Tamás nevét, de most nem ez a szál a lényeges (akit ez érdekel, ott a Számitógépes művészet cimű könyv az Artpool kiadásában). Ami nekem eddig nagyon hiányzott, az a számitógép kreativ használata. Mármint a számitógép mint technikai tárgy használata.
És akkor itt szúrom be azt is, hogy pl. Dani Ploeger megVr-t fejleszt, azaz olyan szemüveget, amivel virtuális valóságot lehet megjeleniteni.
Emlitsük meg Tomás Saraceno-t, aki a Palais de Tokyo-ban érintésre érzékeny installációt épitett, amit tapintással lehet vezérelni. És ott van Csörgő Attila, akinek szintén kinetikus, vagyis változó szobrai szintén a technikára alapoznak.
Namost. Amikor először láttam Ikeda munkáját, arra gondoltam, hogy ez biztosan valamilyen matematikai megközelitése a számitógépnek. Azt vártam a katalógustól, hogy bemutatja ezt a hátteret, esetleg akár programrészleteket is közöl, mert piszkosul szeretném megérteni, amit csinál. Ehhez képest már az első oldalakon közli, hogy a programozást nem ő csinálja. Ő elsősorban zenésznek tartja magát, meg is jelent lemeze, amit ugyan nem hallottam, de ő experimentális zajnak nevez. De ha lehántjuk ezt a réteget, akkor még mindig túl érdekes ez ahhoz, hogy ne menjek kicsit utána. Tehát, a betüket felbontjuk bináris számokká. Vagyis egy A betűből lesz 001011101001. Ha ezt vizualizálni akarjuk, akkor lehet belőle ..-.---.-..-.  0 a pont, 1 a kötőjel. Ezt a jelet ..-.---.-..-. aztán lehet multiplálni, fehér-fekete sorokká konvertálni, és végül rengeteg ilyen jelből összejön egy struktúra. A könyvben példát látunk erre is, meg arra is, amikor mondjuk a Pi végtelen hosszúságú számsorát bontja fel hasonló jelekké. A fontos itt az, hogy Ikedánál a vizualizáció a legfontosabb, vagyis könnyedén eldobja a tudományosságot, ha tetszik neki a látvány. Egy kódsor igy bemutatva vajon lehet esztétikai élmény? Hát hogyne lehetne az. Viszont ha ez igy van, akkor itt az ideje, hogy valaki nekiálljon esztétikailag és matematikailag is szép, vagyis esztétikus, vagy éppen ellenkezőleg: groteszk dolgokat előállitani. Hát, nagyon meglepődnék, ha nem bújna elő hamarosan jópár követője Ikedának.

Rajzosztály és Miro a Charlie Hebdo-ban

A Charlie Hebdo...A terrortámadásig egy mindennek és mindenkinek nekimenő, de azért alapvetően intellektüel lap volt, kb. mint nálunk a Hahota. Csak arrafelé a képregénykultúra magasabb fokon izzik, ezért aztán ez az újság sokakhoz eljutott, és közel 30 nagyméretű oldalon figurázta ki, azért főleg a politika szereplőit, akik azért jócskán rá is szolgáltak erre. Az is igaz, hogy Hollande és Sarkozy sehol sincs Trumphoz képest - de elég vidámak lehettek a szerkesztőségben, hogy végre valaki az ő stilusukban szólal meg. Hát igen, ha úgy vesszük, ennél többet egy újság nehezen érhet el.
Mint ahogy az is páratlan, hogy hirtelen mindenki Charlie lett -je suis Charlie - ezzel szolidáltak a lappal.
Ez volt a történelemóra, de ezzel úgy tűnik, a valódi története a lapnak nagyjából véget is ért. A Charlie Hebdo-nak ugyanis az volt az értelme, hogy az ember megvette, jót röhögött mindenkin metrózás közben, aztán nagyjából eldobta, odaadta egy haverjának, esetleg otthon este vihogott rajta. Na pont ez az, ami hiányzik a lapból. Helyette hosszú cikkekben értekeznek arról, hogy ki miért hülye, az egyik rajzolóról pedig egy olyan hosszú és részletes -és komoly! - portrét közölnek, ami megjelenhetett volna a Beaux Art magazinban is. A rajzok, amik az újság lényegét adják, egyszerűen túl intellektuálisak lettek, és nem figuráznak ki senkit, vagy csak olyan intellektuális módon, amibe irtó nehéz belekötni.
Talán mindenképpen ez történt volna, hiszen ki akarna életveszélyben dolgozni, és az is érthető, hogy egy intellektuálisabb irányba vitték a lapot, de azért nekem hiányzik a régi szellemiség...

2018. december 1., szombat

A francia Beaux-art magazin tanácsai vásárlóknak

A Fiac párizsi művészeti vásár kapcsán körüljárták a lap újságirói, hogy adott pénzből milyen művet lehetett venni a vásáron. A legolcsóbb művet 500 euróért találták, de a következő mű már 5000 eurós, és egészen 3 millió euróig felmentek az ajánlásokkal, tehát nyilván arra számitanak, hogy lesz, aki arra ugrik rá.
Számomra az első meglepetés az volt, hogy egészen 30000 euróig fel kellett mennem ahhoz, hogy az első számomra ismert festőt megtaláljam. 30000 euró az már 10 millió ft, de a lap szerint ez nyilván bagatell összeg, én legalábbis nem Philippe Decrauzattal kezdeném a gyűjtést. Innen még 6 oldalnyi drágább képet mutatnak, persze a Miro szobor 6 millióért biztos alkalmi vétel - és tegyük hozzá, Miro ezres nagyságrendben készitett műveket.
Mivel a héten beszéltem egy Stockholmban élő festőművésszel, aki szerint az a baj a párizsi művészeti vásárral, hogy nőket nem igazán állitanak ki, gondoltam megnézem az ajánlót. Ez ugyebár a nyugat, úgyhogy 0 % helyett olyan 30 %-ra számitok. Lássuk csak... 13. 13 db nőművészt ajánlanak. Mennyiből is? 50-ből.. Akkor 26 %. Persze az is igaz, hogy a hiresebb, drágább képeknél, és mivel itt történeti kitekintés is van, nyilván több a pasi. Egyszerűen ez van. Úgyhogy ez az eredmény inkább az átlagnak felel meg.
Az már önmagában is tetszik, hogy több mint 20 oldalt szántak erre az újságnál, és meglehetősen sokrétű névsort állitottak össze. A szomorú az, hogy ami nekem is tetszik, az már olyan áron megy, amit még forintban se fizetnék ki, nemhogy euróban...

2018. november 29., csütörtök

A Pompidou magyar szerzeményei 2017-ben

Végre elmondhatom. Tavaly izgatottan mesélte nekem valaki, hogy a Pompidou Nádler képet vett. Ha nem is volt titkos az infó, máshonnan is megerősitették, de csak úgy, mint titkos információt. Ezért nem is szóltam róla, most viszont a Pompidou maga küldte el a bizonyitékot. Legújabb füzetkéjükben bemutatják a tavalyi összes adományt, amit elfogadtak. Na igen, először is óriási dolog, hogy ez (viszonylag) nyilvános információ. Másrészt az adományt ne úgy gondoljuk, hogy valaki bevisz ezer ismeretlen képet, aztán behivatkozza, hogy a Pompidou gyűjti őt. Komoly bizottságok döntenek, néha elég komoly előkészitő munka után arról, hogy kit vásároljanak meg, kitől fogadjanak el képet, hiszen tényleg, már azzal, hogy valaki ott van a gyűjteményben, óriási presztizst könyvelhet el.
2017-ben többek között David Hockney-tól fogadtak el ajándékot, szóval nem olyan rossz bekerülni ebbe a listába. És speciel 3 magyar is ott van: Nádler István, Nemes Csaba, Csörgő Attila. Gratulálok!

Kate Berry a Photo magazinban

Van abban valami nagyon érdekes, amikor lányok fotóznak lányokat. Ha én, mint pasi fotózom egy lányt, akkor az lehet barátság, munka, de azért alapvetően benne lehet, hogy nekem az a lány tetszik, és esetleg ő is úgy mozog, hogy tudja, én úgy nézek rá, mint nőre. Ezzel szemben ha egy lány fotóz lányt, akkor ő jobban megérti, és inkább barátként néz rá..Egy lópikulát. Már hogyne tudná eljátszani egy lány egy lánynak, hogy ő most epekedik, és ha a fiú-lány barátságra gondolok...Na jó, hagyjuk.
Én azt akarom belelátni a képekbe, hogy Kate Berry megelégelte, hogy csak fiúk fotóznak lányokat, és úgy volt vele, hogy ezt én is tudom..És a képein látszik, hogy az alanyai felszabadultak, jókedvűek, és ez átjön a képeken. És nem, nem a nőiségük domborodik ki a képeken, hanem az, hogy jól érzik magukat.
Amúgy többek között Sophie Marceau-t, Vanessa Paradis-t, Catherine Deneuve-t fotózta, szóval sorozata ebből a szemszögből is megközelithető lenne, de ezt most kihagyom..