2018. november 11., vasárnap

Jean-Michel Basquiat a Louis Vuitton alapitványnál

Nem kérdés, hogy a Louis Vuitton alapitvány vitorláshajója (mert az épület arra hasonlit) magasan szárnyal, hogy rögtön képzavarba kerüljek. A lényeg az, hogy immár muszáj az ott lévő programokat is megnézni, ha nem akarunk lemaradni valamiről. Persze azért tegyük hozzá, hogy végtelenül a népszerűségre hajtanak, ilyen szempontból fanyaloghatnék, de minek? Ott áll a sor a bejárat előtt, és annyian vannak az épületben, hogy az már kissé zavaró. Ezt úgy hivják, siker.
Basquiat sosem tartozott a kedvenceim közé, akkor már inkább Haring, csak hát neki most volt kiállitása Bécsben, a Musée Modern meg lenyúlta Warholt. Jellemző a francia művészeti életre, hogy még meg sem emlitettem a Grand Palais-t, ahol tavaly Picasso volt, a Pompidou központot, ahol meg a felsorolás is estig tartana, és még mindig lehetne folytatni a felsorolást, de most koncentráljunk Basquiatra.
Mit kell róla tudni? Feljött New York-ba, aztán együtt lakott Keith Haring-el, igy megismerte Warholt. Nem vetette meg a bulizást, a drogokat, igy aztán nem is élte meg, hogy kiszámolják neki a nyugdiját - csak 28 évet élt. Na de milyen 28 évet! Warhol mellett unatkozott, és egészen figyelemre méltó, hogy Keith-el együtt mindketten munkamániások voltak, máskülönben nemigen jött volna össze az a több mint 100 nagyméretű kép, amit most Párizsban láthatunk.
Igen, Basquiat-ban az a megdöbbentő, hogy egészen nagy méretekben gondolkodott. Képei sokszor 2 * 2 vagy akár 2 * 6 méteresek, és nem lehet figyelmen kivül hagyni a méreteket. Noha képei elsőre olyanok, mintha gyerekrajzok lennének, próbálja csak meg valaki 2 * 6 méteren gyerekrajznak tűnőt festeni - ott van azért a tudás. Csak éppen nem akart kiskutyákat festeni, mint ahogy a 80-as évek New Yorkjában nekem se lett volna.
Képei egyszerre lenyűgözőek és bántóan gyengék. Talán ő se gondolta, hogy ezekből egyszer olyan kiállitás lesz, ahová csak miatta mennek majd el. De hát mit is lehet mondani? 23 éves volt, amikor a Gagosian galériában állitott ki, és akkor már 1 éve ismerte Warholt, és ezután is folyamatosan jöttek a kiállitások, pénz, paripa...Még igy is maradandót alkotott..

2018. november 10., szombat

Puklus Péter a Folia galériában

..és a Persona magazinban is jelentkezik országunk egyik legismertebb fiatal tehetsége. A másfél méter cimű új sorozatában Puklus Péter álintim portrékat hoz. Az álintim szót arra értem, hogy a fotózott alanyok belenéznek a kamerába, nyilvánvalóan beállitott képről van szó, mégis néhány apró részlet miatt a néző akár azt is hihetné, hogy ellesett képekről van szó. Egy lány törülközővel a fején, egy fiú meztelenül az ágyán..De látható konyharészlet és éjjeliszekrény is, ezek meglehetősen lepukkant lakásokban fellelhetők.
A sorozat előnye, hogy egyáltalán nem akar narrációt ráerőltetni a nézőre, az gondolhat akármit. A fotós nyilvánvalóan közeli ismeretségben van az alanyaival, ez átjön a képeken. Ügyesen összerakott anyag ez, gyanitom, még fogunk hallani a készitőjéről.

Franz West a Pompidouban

Franz West német szobrász volt 1947-2012-ig élt. Én leginkább a fejszobrairól ismertem, amik persze a legpopulárisabb művei, illetve dehogyis, hiszen irtam róla a Havibaj 3. számába, itt is van:
Szóval az Artforum irt róla 2012-ben, elő is kereshetném azt a számot. Az biztos, hogy hiába volt az csak egy újságcikk, valahogy érthetőbb volt, mint ez a tárlat. Megmutatják nekünk a nagyon széttartó korai munkáit, mindenféle anyagkisérleteket, miközben az Artforumban jópofa sztorikat mesélnek, amiből az egyik az, hogy vett egy Rolls-Royce-t, és azzal járt be az egyetemre tanitani (egy efféle régi Rolls nagyon olcsón megvehető, mert sokba kerül fenntartani).
Szóval összességében a Pompidou kiállitáson pont nem azt mutatják, ami érdekes, vagy akár vicces lenne, hanem megmutatják a művészt, sőt nagy művészt komoly munkáin keresztül, miközben a fickóból süt a komolytalanság -igen, ő volt az, aki a Gagosian galériába bekerülve óriási tablóképet festett erről az eseményről..
Fejszobrai nagyon jellegzetesek, és West főleg a városban akart hatni, nem érdekelte a reprezentáció. A tárgyai viszont végső soron akár mint zavaró elemekként is hathattak, az efféle provokáció egyáltalán nem állt tőle távol.
Elismerem, hogy nehéz Franz West művészetét jól bemutatni, sőt az életmű jó része is ellentmondásos, ezzel együtt ezt nem mondanám igazán jó kiállitásnak. De az, hogy be mertek vállalni egy ennyire nem populáris tárlatot, mégiscsak a javukra billenti a dolgokat.

Cafeteria és kultúra: nem számit

Nem szoktam adózási kérdésekkel foglalkozni, de dolgozó emberként eddig adómentesen kaphattam 50000 ft kultúra utalványt egy évben, amiből lehetett kiállitásokra menni, könyveket venni. Ez már nem lesz jövőre, mint ahogy majdnem az összes juttatás megszűnik.
Persze lehet azon vitatkozni, hogy a paradicsompalántákra, kiállitásokra, netán biciklikre legyen kedvező cafeteria, esetleg a fénymásolópapirt, zongorát vagy a cipőt támogassák. A kultúra támogatása szerintem jó üzenet volt, de hát értem én, hogy menjek inkább focimeccsre, oda valóban nem kell a kultúra utalvány...

Az elitizmus veszélyei

Az előző posztban felmagasztaltam a Gagosian galériát, most viszont szót kell ejtenünk valamiről, ami zavar. Ez pedig a biztonsági őrök ténykedése. Önmagában nem újdonság, hogy biztonsági őrök vannak, mondhatni ez elkerülhetetlen, ha több tizmilliót érő festmények vannak a  falakon. Általában ezek az őrök pontosan tudják, hogy a művészetszerető emberek nem akarják tönkretenni a képet, csak csodálni szeretnék, ezért a háttérbe húzódnak.
Az idei Art Bázelen azt láttam, hogy a szuperbiztonságos kiállitótérben egyedül a Gagosian alkalmazott még külön biztonsági őröket is, akik ott flangáltak az emberek között, teljesen értelmetlenül. Nyilván ezzel akarták demonstrálni, hogy az ő képeik a legdrágábbak, mert amúgy az Art Bázel az egyik legjobban őrzött terület.
Párizsban a biztonsági őrök már a bejárati ajtónál álltak. Álltak, mert többen voltak, és ők nyitották ki az ajtót. Ez pedig felvet kérdéseket.
Épp frissen vásárolt kabátban, viszonylag normálisan fel voltam öltözve, de elég nyilvánvaló, hogy egy szakadtabb alakot esetleg nem engednek be. Sőt, én is, amikor megláttam az őröket, elsőre elbizonytalanodtam, hogy bemehetek-e.
Persze nyilvánvalóan van olyan galéria, ahol csak meghivottak mehetnek be, ezekről ugye a közönség nem is tud, de ez egy nyilvános galéria, és eddig az volt a megállapodás, hogy a művészet mindenkié. Legalábbis a nézegetése. Mekkora botrány lenne abból, ha az egyik múzeum nem engedne be valakit, mert... akármiért. De mondom, fogalmam sincs, hogy ezek az emberek kiszűrnek-e valakit, megállitanak-e egy alulöltözött egyént. Talán nem. Viszont azzal, hogy feltűnően ott állnak a csukott ajtó mögött, és ők nyitogatják az ajtót, ezzel esetleg elriasztanak embereket, ami nem szép dolog.

Albert Oehlen a párizsi Gagosian galériában

A Gagosian galéria a művészvilág csúcsa. Aki ide bekerül, annak az örökkévalóság és minimum egy kastély dukál. Többek között Cy Twombly, Picasso, Jeff Koons, Georg Baselitz, de szinte bárkit emlithetünk, nagy valószinüséggel a Gagosian kezeli. Franz West külön képeket festett, amikor bekerült, azokon óriási betűkkel hirdette, hogy bekerült az örökkévalóságba (és tényleg, most a Pompidouban van kiállitása).
Albert Oehlen is csak nálunk ismeretlen, valójában az európai lapok irogatnak róla. Nem is érdemtelenül. A kiállitott képek egyszerre rafináltak, esztétikusak és elgondolkodtatók.
De. Amikor a galéria honlapján néztem őket, majdnem felkiáltottam örömömben: nagy kontrasztú képek, óriási méretben, nagyon érdekes kompoziciókkal. Csodás. Csakhogy a galériában, élőben nézve kicsit más a helyzet. Minden kép két táblából áll, ami alig látható, de látható. A kép pedig rafinált, de nagyjából azonnal leleplezhető, amikor ránézek. Az történik, hogy a festő felvitte a sárga réteget, hagyta megszáradni, aztán a műanyag táblát, merthogy az a hordozó, kiégette, pont annyira, hogy olyan legyen, mintha festék lenne. Ezután valódi festéket is vitt rá, amit hagyott megfolyni. Megvárta, mig megszárad a kép, aztán ráfestett még egy réteget, és azt már szigorúan, vonalszerűen rakta fel. Nagyon ügyes. Ehhez nagyon jó technikai tudás kell.
Szóval egészen közelről ezek a képek már nem annyira érdekesek, mint távolról, nem nagyon lehet elmerülni a részletekben. Ettől még szivesen felraknám a falamra, naná..

2018. november 9., péntek

Hangpókháló installáció

Ez a legpopulárisabb, legjobban mesélhető, és elég nagy részben legérdekesebb része a Palais de Tokyo-beli kiállitásnak. Az előző posztban elmeséltem, hogy a rendkivüli sötétitésnek és a legfinomabb érzékekre ható finomságok miatt a kiállitás olyan, mintha egy másik univerzumba látogatnánk el. És ekkor jön a legjobb rész!
Beengednek egy óriási terembe, ahol vékony drótok vannak kifeszitve. Ha úgy vesszük, idegrendszer, pókháló, vagy csak struktúra. Viszont ha megfogjuk a drótokat, azok hangot adnak! Minden drót végén egy érzékelő van, és ha megérintjük a drótot, az azonnal megszólal, méghozzá úgy, hogy hasonlit egy picit egy dróthangra, mintha tényleg megpenditenénk egy drótot, de annál kisértetiesebb, éteribb a hang. Minden drót egy picit máshogy szólal meg, és van néhány lépésérzékelő is, ami viszont ultrabasszus hangokat ad, vagyis rálépsz egy padlódarabra, és dübörgés hallatszik. Mi magunk állitjuk elő azokat a hangokat, amiket a többiek hallanak a kiállitáson járva, csak épp akkor még nem tudtuk ezt...
Lehet komponálni is: két drótot megfogva, és nagyon óvatosan pengetve őket ritmus és dallam is hallatszik, ezután átnyúlhatunk egy másik drótra...Órákig képes lettem volna játszani, de persze egy idő után szóltak, hogy mások is jönnének...De addigra már végigjátszottam a skálát..Rendkivüli élmény, tényleg.
Nem maguk a drótok szólalnak meg, hanem egy számitógépbe futnak bele az érzékelők jelei, és azok inditanak el valamilyen hangot a hangszórókba. Az installáció igy egyrészt a szemre hat a vékony drótok struktúrájával, a fülre a hangokkal és tapintásra a drótokkal.