2018. szeptember 20., csütörtök

ajaj

Először is a hir: https://hvg.hu/itthon/20180917_Szigorubban_ellenorzott_kultura
Aztán hozzá egy vélemény: https://hvg.hu/kultura/20180918_TGM_Ezt_mar_nem
Megtiltották az állami fenntartású kulturális intézményeknek, hogy nyilatkozzanak, hogy sajtótájékoztatót tartsanak. Ezeket az esemény előtt 2 nappal jóvá kell hagyatni a minisztériummal.
Agyament ötlet. Kérem senki se próbálja megmagyarázni. A kultúra nem politika - most mégis azzá teszik.
Emlithetném Orwellt, de lehet, hogy már nincs értelme.
Most leirhatnám hosszasan, hogy a kultúra feladata nem az állam kiszolgálása, meg hogy ugyan már, mit néznek egy Müpa sajtótájékoztatón, de sajnos érzem, hogy mi történik. Az egyik állami kiállitóhelyen pl. isten útja a szakralitásban (de nem szó szerint) cimmel rendeznek kiállitást. Amikor megkérdezem a szervezőt, hogy mi ez a marhaság, hiszen a képek abszolút nem erről szólnak, széttárja a kezét, és felfelé mutogat. Egy ilyen cimbe nem lehet belekötni, a konkrét képeket pedig úgyse nézik meg.
Hát persze. Hiszen kivándorolni is csak százezren mentek, mert a statisztikában azt nézik, hogy van-e lakcime az illetőnek - megsúgom, ha pl. van egy lakása, akkor lakcime is lesz, és ugyan miért égetne fel valaki mindent, de ettől még nem lakik itt. A valódi szám egymillió feletti, és ha kérdeznéd miért, ajánlom kezdd újra az első mondattal az olvasást.

2018. szeptember 16., vasárnap

William Kentridge Less good idea művészeti központja Johannesburgban

A sikeres művészek általában létrehoznak egy alapitványt életük vége felé, hogy egyrészt továbbéljen a nevük, másrészt legyen, aki kezeli a műveiket, kiállitásokat szervez satöbbi...Egyes szerencsések persze rögtön múzeummal nyitnak, de ez a ritkább. Kentridge egészen más utat választott. Létrehozott egy művészeti központot Less good idea néven, és nem magát helyezi előtérbe, hanem a helyi művészeknek próbál teret biztositani. Ugyanakkor a névválasztás sem véletlen (kissé rosszabb ötletek): nem egy hatalmas, drága struktúrát akar, hanem egy kis, egészen független helyet. Szándékosan nem akar nagyra nőni, mert ő azt vette észre, hogy a nagyobb projektek mind félrementek (a johannesburgi szépművészeti múzeum rézből készült, drágán felújitott tetejét egyszerűen ellopták, és megáztak a képek), a kis, fenntartható dolgok viszont működhetnek.
Milyen jó ötlet. Már csak egy magyar Kentridge kellene nekünk..

A Forma-1 hasonlat

A múltkor egy ismerősöm ismerősének ismerősével beszélgettem a művészeti életről, és ő, mivel abszolút nem érintett, nem látja, mennyire borzasztó és élhetetlen lett ebben az országban a művészeti élet. Nem akartam neki kiselőadást tartani, ezért megkérdeztem, szereti-e a forma-1-et. A legtöbb pasit nem hiszem, hogy különösebben izgatná, persze éppen meg lehet nézni a tévében. Viszont akivel beszéltem, ő sokszor kiment Mogyoródra is a futamra, és követi az eseményeket. Jó - mondtam - akkor most képzeld el, hogy megszeretted volna a forma 1-et, ha nincs az országunkban futam. - Természetesen kizárt - felelte, hiszen épp azért szeretett bele, mert annak idején őt is kivitték és ott szurkolhatott. -Látod, most az van nálunk a művészetben, hogy nincs forma-1-es futam - fejeztem be a hasonlatot.
Később jutott eszembe, hogy a focihasonlat talán még jobb lett volna. Mindenki tudja, hogy egy játékosnak külföldre kell igazolnia ahhoz, hogy jó focista legyen, és ez nincs máshogy a művészetben sem.

Eperjesi Ágnes az ISBN galériában

Az Isbn galéria önmagában nem hiszem, hogy működne, viszont összekapcsolva a könyvesbolttal nagyon is figyelemreméltó képződmény. Hiszen egy kereskedelmi galériában a pénz dominál, a legjobb nevek, legjobb művek kellenek. Ide viszont jöhetnek intimebb, elgondolkodtatóbb dolgok, arról nem is beszélve, mennyire jól kiegésziti egymást, ha készül egy könyv egy kiállitás alapján, mint azt láttuk nemrégen a Kundera - Tréfa kiállitás kapcsán (hamarosan irok a könyvről).
Egy kicsit oldalt lépve - de témánál maradva - számomra meghatározó élmény volt, amikor New York-ban egy fotóssal beszéltem arról, hogy van a műveimnek egy fővonala, amit szeretnék tökéletesiteni, esetemben az absztrakt fotózás, de időről időre kijönnek belőlem más munkák, sorozatok is, amikkel nem nagyon tudok mit kezdeni. Nem szégyellem őket, de nem tartoznak a fősodorba. Ő pedig azt mondta, hogy ez nemcsak hogy természetes, de jó is, igyekezzek minél több ilyet csinálni, mert ezek is hatnak majd a többi képemre is. Egy évben ő akár 10-15 olyan projektet is létrehoz, ami oldalágnak tekinthető, és ezeket akár ki is állitja.
Az Isbn galéria kiállitása pont ilyen. Nem kapcsolódik szorosan Eperjesi Ági műveihez, nem is épp nagy lélegzetű művek ezek, de meglétük bizonyitja, hogy az alkotó gondolkodik és alkot akkor is, ha nem főműveket alkot.

2018. szeptember 15., szombat

ISBN galéria és könyvesbolt

Sokszor elmondtam már, hogy mennyire tragikus nálunk a könyvek elérhetősége, ami alatt azt értem, hogy megjelenik egy könyv, már eleve nem biztos, hogy kapható lesz a könyvesboltokban, hiszen a nagy láncok nem mindig (lényegében sosem) forgalmaznak kisebb kiadó könyveit, maradnak tehát a függetlenek, mint pl. az Irók boltja. De ha még kapható is a könyv, egy idő után leveszik a polcról a legtöbb helyen és kész. Aztán vagy újra kiadják az adott könyvet vagy nem. Inkább nem, hiszen örülnek, hogy megvettek belőle akárhány példányt. Drága dolog készletre könyvet nyomtatni.
Az Isbn könyvesbolt és galéria (a galériáról a következő bejegyzésben beszélek) pont a máshol nem kapható, alternativ, vagy marginális könyveket tartja polcain. Hatalmas feladatot vettek a nyakukba ezzel, hiszen az underground közeget képvidelni, de ugyanakkor profitot is termelni nem tűnik egyszerű feladatnak. Nagy tiszteletet érdemelnek.
Ugyanakkor bőven akad kompromisszum is. Az egyik rögtön a helyszin. Nyilvánvaló, hogy egy efféle könyvesbolt nem a Várban fog üzletet bérelni, de azért a Blaha mögötti dzsumbuj is enyhe túlzás. A Vig utca csak két utcával van a Blaha mögött, de az összes 8. kerületi sztereotipiát hozza a drogosokkal, csellengő és tarháló fiúkkal. Az utcában csak lepukkant és ami azt illeti bezárt bolt van, nem csoda, hogy itt még egy ilyen underground könyvesboltnak is örültek. Másfelől azért a Blaha elég jól megközelithető helyszin, és az Oltai Kata által vitt Feri galéria is a közelben van.
Azon sem érdemes rugózni, hogy az üzlet alapterülete igen kicsi. Tulajdonképpen csak néhány könyvespolc az egész, node a lényeg úgyis az ,ami rajtuk van. És ebben már egyáltalán nem rossz az Isbn. Főképp a főszodorba nem illeszkedő, de amúgy értékes könyvek, füzetek kerültek ide. Örömmel láttam a Törvénytelen Avantgárd kötetet, Galántai György balatonboglári kiállitásairól, ezt kötelező olvasmánynak jelölném. Találtam egy 1984-es Erdély Miklós füzetet, egy már régen elfeledett Lumen kiadványt, Eperjesi Ágit. Jó böngészni az igényes polcokat, az egyetlen kritikám a lehetne több is, meg a lehetne több külföldi is.
Az Isbn galéria nem fogja megváltani a világot, de sok hasonló kezdeményezés kellene ahhoz, hogy normális művészeti életünk legyen.

2018. szeptember 9., vasárnap

Most kell könyvet venni

Múltkor véletlenül egy antikvárium mellett sétáltam el, és önkéntelenül belenéztem a 300 ft-os ömlesztett, dobozos könyvekbe. A következő pillanatban lefagytam a megdöbbenéstől. Egy Karinthy kötetet láttam. Körülnéztem, hogy van-e kandi kamera, de nem volt. Aki Karinthy Frigyes humoreszkjeit a 300 ft-os kategóriába teszi, az biztos, hogy kutyaütő. Magamhoz vettem a könyvet és tovább vizslattam a dobozt. A következő, amit előhúztam, egy Weöres Sándor verseskötet volt. Volt mellette néhány valóban értéktelen szösszenet, de aztán találtam még Déry-től könyvet (már megvan), és más könyveket is, amiket amúgy olvasásra érdemesnek tartok.
Az antikvárius örült a pénzemnek, de amikor rákérdeztem, mégis hogy került Karinthy a dobozba, csak legyintett: a nálam fiatalabbak már nem ismerik őt, és ami azt illeti, antikváriumba se járnak.
Végignéztem a művészeti könyveket is, de nem volt semmi érdekes: művészeti könyveket még kevesebben gyűjtenek, mint irodalmat.
Most, hogy lassan mindenki a telefonját nyomkodja olvasás helyett, a könyv egy szép gesztus arra, hogy megmutassuk, mennyire, hmmm, elavultak vagyunk? Vagy éppen hogy mennyire kifinomultak!
Hiszen rengeteg életmű van, ami nincs fent a neten. Pláne nem olyan minőségben, összefoglaló tanulmánnyal, magyarázatokkal. De amúgy is: ezt most nekem magyaráznom kell?
Nincs is jobb annál, mikor egy kellemes délután az ember leül egy fotelbe, és belelapoz egy igényes könyvbe, albumba, és átadja magát az alkotó gondolatainak..És még áram se kell hozzá!

Beyoncé és Jay-z a Louvreban

Egy ismerősöm hivta fel a figyelmemet arra, hogy nézzem meg Beyoncé klipjét, ami a Louvreban készült. Ha valaki rákeresne, ezt irja be a youtube oldalba: Apes**t - the carters.
Valóban kibérelték a Louvre termeit, és meglehetősen sok képet is bemutatnak a klipben, de ettől még nem lettek intellektuálisabbak. Már elnézést, de még ha le is vesszük a mérhetetlen ellenszenvemet az efféle ugrálós diszkó-gengszter rap iránt, azért a klip jól mutatja, hogy mennyire nem tudnak kapcsolódni a Louvre-hoz az előadók. A képeket néhány kivételtől eltekintve háttérnek használják ahhoz, hogy az ő arcukat mutassák. Nagyon feltűnő, hogy néhány vakkantáson kivül az előadók az égvilágon semmit sem csinálnak. Nem énekelnek, nem játszanak hangszeren, nem táncolnak, csak mozdulatlanul ülnek miközben néha odavakkantanak valamit a kamerába (amit akár dalszövegnek is vehetünk).
Hogy mi ezzel a bajom? Az, hogy egy zenész, mint mondjuk Sting, remekül játszik gitáron és basszusgitáron, tud énekelni, és igyekszik tehetséges zenészekkel körülvenni magát. Nem tudom elképzelni, hogy Sting, vagy Miles Davis, Marcus Miller csinálna egy olyan klipet, ahol ő csak ül és bámul a kamerába. Azt viszont el tudom képzelni, hogy zenélnének a hangszereiken, viszont onnantól az lenne a hangsúlyos. Esetleg egy Brad Mehldau-ról el tudnám képzelni, hogy a zongorajátékához sokat adna a Louvre háttérhangulatnak, de itt Beyoncé egyszerűen csak üldögél, meg se próbál szerepelni. Őt csak azért kell nézni, mert ő a gazdag, neki semmit se kell tennie. Mekkora tévedés!
Persze értem, hogy a Louvre-ban bemutatott képek nagy része már nem tükrözi a közizlést, és egy amerikainak amúgy is mindegy lehet, miféle képek vannak ott, csak az egésznek igy számomra olyan hangulata van, mintha Beyoncé, mivel megteheti, megveszi kilóra a Louvre-ot és kész. Ha igy gondolja, tegye, csak ne várja, hogy én tapsikoljak neki...