2017. augusztus 16., szerda

Hejettes Szomlyazók a Ludwigban



Nincs túl sok információnk a 80-as évek művészetéről. A Műcsarnok vagy a Nemzeti galéria nem foglalkozik a témával, gyűjteni sem gyűjtik az anyagokat, a galériák pedig nem sietnek a most már jó 30 éve történtekkel dolgozni. Persze miért is emelnénk ki egy évtizedet csak úgy, hiszen az összes többi évtizedről ugyanúgy nincs kiállitás, katalógus vagy bármi más. Ami van az az egyes emberek saját életművüknek arra az időszakra vonatkozó része. Ez viszont nem olyan vicces: hamarosan elmondhatjuk, hogy a kortárs alkotók egyáltalán nem kapnak teret, ismeretlenségük pedig érdektelenné teszi őket. Hiszen Ország Liliről is hányan tudtak az Mng kiállitás előtt? Vagy ha tudtak is, néhány képet valóban láthattak, azért a teljes életmű megismerésére esély sem volt. Pont úgy, ahogy manapság nem lehet semmit tudni Erdély Miklóson keresztül Nádlerig, Vajdától nem is tudom, Borsos Lőrincig.

Én pl. semmit sem tudtam a cimben szereplő csoportról. Fogalmam sincs, hogy a 80-as években ismertek voltak-e, egyáltalán volt-e kiállitásuk (most már persze tudom hogy volt), az alkotók nevei pedig ugyanúgy semmit sem mondanak nekem. Most kicsit előszedték őket, de szintén fogalmam sincs, hogy nem volt-e száz fontosabb csoport.
Az biztos, ha a 80-as évek európai művészetére tekintek, az meglehetősen erős volt. Igaz, az internet és az YBA (fiatal angol művészek) megjelenése előtt egész mást tartottunk művészetnek, de azért egy Cy Twombly, Hantai, Anselm Kiefer, Prachensky, Richard Serra sor, akár Riegl Judittal kiegészülve elég kellemes művészeti szintet jelöl. Csak az a gond, ha most hozzájuk kell viszonyitanom ezt a művészeti csoportot, akkor az szánalmas lesz.
Az is. Anélkül, hogy számon kérném rajtuk a külföld ismeretét, ez a fajta art brut, fluxusművészet már legalább 20 éve nem volt divat máshol. Mondhatnék többet is, hiszen 1920-ban már megvoltak azok a szobrok, amik utánzatait most a Ludwigban látunk, és a sort lehetne folytatni, de hagyjuk. Ez gagyi. Ha tényleg ez volt nálunk a 80-as évek művészete, akkor inkább lapozzunk.

Jó, jó. Vegyük poénra a figurát és ne foglalkozzunk azzal,hogy ezerszer inkább kellene St. Auby Tamás kiállitást rendezni, mint Hejettest. De valójában nem könnyű elvonatkoztatni ettől. A szándékosan elrajzolt képek ötlettelenek, ha már elrajzolt, akkor legyen benne ötlet. Néha azért elmosolyodom: van azért itt-ott ötlet, csak elveszik a sok érdektelen munka között. A tv műsor tervet végig elolvastam és érdekes volt. Az önmagukra reflektáló dolgok elmennek. Csak tényleg nagyon kevés a háttérinfó, nagyon kevés a jó mű. A kiáltvány tűnik a leginkább releváns dolognak, mint Nagy Kriszta Tereskovánál a fiatal művész vagyok óriásplakát.
Tegnap voltam a kiállitáson, de ma már csak a fotók alapján tudom felidézni, hogy mi is volt. Talán a 80-as évek is igy szálltak el.

Sam Francis Guggenheimnél

Az egyik kedvenc festőm Sam Francis, mégpedig azért, mert a Pollock hagyományt úgy tudta továbbvinni, hogy mind az arányérzék, mind a szinegyensúly kifogástalan maradt.
Itt van ez a képe, talán látszik ekkorában is. A felső rész tolakodó kékje megtorpan a lenti sárga részen és az oldalsó kék-piros gömbön. Akármelyik elemet vennénk el, felborulna a kompozició. A mai izlésnek már talán túlságosan zsúfolt is a kép. Kevés szin van, azok is alapszinek, sárga, kék, piros. A lehelletnyi zöld nagyon kell az egyensúlyhoz. Mégis egyik szin sincs túlsúlyban, sőt, mivel a piros nagyobb mennyiségben felborit bármilyen kompoziciót, igy itt csupán apró részeket látunk ezzel a szinnel, ami mégis tökéletesen elég az ellenponthoz.
Percekig képes vagyok nézni egy Sam Francis képet, és még most, hetekkel Velence után is fel tudom idézni a kép részleteit.

2017. augusztus 15., kedd

Gilbert és George a Ludwigban

Annyit szapultam már a Ludwigot, hogy odafelé elhatároztam, most mindenképp jókat irok róluk. Végülis Gilbert és George akárhogy is nézzük, nyugat-európai művészet, még kortárs is, ezerszer lehet Londonban belefutni egy képükbe. Egy jó kis retrospektiv a korai performanszaikkal...
Na nem, ezek egy sorozat képei. Mostanában, értsd 2013-ban, miután a képek többségén ott a dátum, és az bizony 4 éve volt, szóval az alkotópáros egyre inkább politikai képeket készit, persze ezek nem aktuálpolitikát jelölnek, hanem emberi alapértékekről szólnak. Itt Pesten is nagyjából ez az üzenet, hiába vannak ott a bombák a képeken, azért érthető az üzenet.
Tetszik, hogy jó nagyok a képek, végre lehet terpeszkedni a térben. Ami kevésbé tetszik, hogy ez a sorozat tényleg egy ötletre épül, és ha egy galériában van, nem is szólok, de a Ludwigban átfogóbb kiállitásokat kéne tartani.
De nem érdekes, jó hogy elhozták ezt a tárlatot, mégha le is ri, hogy már 800 városban járt előtte - a képfeliratok árulkodók - de nem baj.
Aki egyébként tényleg kiváncsi Gilbert és George művészetére, annak ajánlom a francia Photo magazin tematikus különszámát. Igérem majd megkeresem.

2017. augusztus 6., vasárnap

Pegeen Vail a Velencei Guggenheim gyűjteményben

Sosem hallottam ezt a nevet, mert nem olvastam Peggy Guggenheim Londonban megjelent életrajzát/naplóját. Pegeen Vail az ő lánya volt. 1925-ben született és 42 évesen halt meg, ekkorra szült 3 gyereket és két férjet is elfogyasztott. Természetesen anyja révén a legmenőbb művészekkel lógott, és nem csodálkoztam volna, ha nagy karriert fut be.
Mégsem igy történt, és ennek egyik oka szerintem a primitiv, mint művészeti műfaj, amiben alkotott és természetesen korai halála. Nagyon furcsa képek ezek. Elsőre mosolyogni való, láthatóan szándékosan elrajzolt nyüzsgések, második ránézésre viszont már látom az iróniát, ha pszichológus lennék, még a főszereplő saját fontosságának visszahúzódását is leirnám. Hopp, leirtam. Azt nyilván érezte, hogy ő, mint Guggenheim lány, saját műveivel mindig is mint a nagy név lánya fog szerepelni, talán ezért is alkotott ilyen műveket. Végülis most már mindegy is. Ez egy lezárt történet, és sosem könnyű gazdag szülők gyerekének lenni...

2017. augusztus 4., péntek

Biennálé pillanatok 7.

Mi kell a hatékony biennálé látogatáshoz? Először is kellenek kipihent lábak. Ez elég fontos, mert rengeteget kell gyalogolni. Nem csak a biennálén, ahol a volt fegyverraktár végeláthatatlan termei elég nagy kihivást támasztanak, de a Tate-ben vagy a Pompidou-ban is simán gyalogolhatunk annyit, hogy jól fog esni a pad a végén.
Bármennyire is szexista szövegnek tűnik, a szép lányok még mindig fel tudják dobni a látogatást. Bármerre is járok, mindig több a lány néző, fogalmam sincs miért.
Szükség van még egy jó cipőre. Én a futócipőre szavazok, de nyilván mindenki válassza amit kedvel. Én 10 km-t nem szivesen tennék meg bőrcipőben.
Aztán ott van még a fényképező kérdése. Eddig bárhol jártam, még a legvérmesebben figyelő teremőrök között is tudtam fotózni, és van ahol egyszerűen nem is tiltják. Velük értek egyet: a fénykép nem arra kell, hogy ellopjam a látványt, hanem hogy emlékezzek képekre. Néha csak telefon van nálam fotózni, de sokkal jobb, ha el tudom vinni a tükörreflexes gépet. Az azért több kategóriával jobb képet csinál, igaz nehéz.
Semmiképpen nincs szükségem hátizsákra. Kényelmetlen, mert általában le kell adni a ruhatárban, nehéz, és arra ösztönöz, hogy pakoljam tele. Márpedig gyorsan megtelik némi keksszel, itallal, egy újsággal, amit el kéne olvasnom, pulóverrel, könyvvel és minden mással. Nem. Egy üveg vizet inkább szorongatok kézben, fél liter úgyis gyorsan elfogy, mintsem a kedvéért hátizsákot cipeljek.
Másra nincs is szükség. Habár ott lapul a zsebemben egy csőre töltött pénztárca is..

2017. augusztus 3., csütörtök

Biennálé pillanatok 6.

Sokszor mesélem, hogy egy svájci fiatalember deszkákból összeeszkábált egy házat, aztán gondolt egyet, csinált belőle egy hajót, letutajozott vele a tengerig, majd ott újra összerakta a házat, ezzel is a fenntarthatóságra hivva fel a figyelmet. Nem is tudtam, de ez az ötlet másokat is megihletett. Egy japán csoport úszó házat tervezett és épitett saját kezüleg:
Bizonyára a buli kedvéért is, de ebben a házban laktak és mellesleg ők is eljutottak a tengerig az egyébként hajózásra, hmm, korlátozottan alkalmas tákolmányukkal. Vagy nem is volt ez tákolmány? A biennálén oda lehetett menni a házhoz, de belenézve semmi különleges gondolatom nem támadt: bizonyára olyan helyen hajóztak, ahol nem voltak nagy hullámok, mert amúgy a palettafára épitett házikó gyorsan elsüllyedt volna. Az ötlet azért igy is 5 csillagos, lehet hogy nekünk is házat kellene úsztatnunk a Bodrogon?

A megunhatatlan könyv

A könyv egy olyan cucc, amit Umberto Eco fedezett fel és a legszebb ódát Brian Epstein irta róla a Könyvkiadás múltja és jelene cimmel. Haha. Bár ha a Rózsa nevét olvassuk, természetesen azonnal orrba csap a tudásvágy, és talán még a Szabó Ervin könyvtárba is beiratkozunk, csakhogy átérezzük a könyvek jelenlétét. 100 év múlva talán már röhögnek ezen, de a ma embere még buzgón támaszkodik a könyvekre Dan Brown legnagyobb örömére.
Tényleg megszámlálhatatlan azoknak a művészeknek a száma, akik a könyvet mint művészeti tárgyat értelmezték. Igy nem csodálkoztam azon, hogy a biennáléra is jutott belőlük. A könyvlap tulajdonképpen lehet egy rajzlap, vagy mint ez esetben, egy alap egy jó kis himzésre. Tényleg dekorativ munkák, pár percig szivesen nézegettem őket. Aztán feltűnt, hogy nincs szöveg. Egy könyv szöveg nélkül olyan, mint Velence viz nélkül, igy aztán kicsit lógó orral távoztam, pedig még mindig könyvmániás vagyok.