2020. január 5., vasárnap

Könyvajánló: Mahler - Goldgruberné és a művészetelmélet

Ez egy képregénykönyv, azokból is az a fajta, ahol az iró még az átlagosnál is szerencsétlenebbnek mutatja magát, hogy mi, olvasók jót derüljünk rajta, és elégedetten tegyük le a könyvet, hogy lám, vannak még lúzerek, bezzeg én ma sem hagytam el a lakáskulcsomat (mert nem mentem ki a lakásból). Valahol a jól ismert és szeretett Blosszához hasonlit ez a könyv, csak az iró jóval magányosabb és nem is megy olyan mélyre.
Ugyanakkor saját jogán is ott a helye ennek a szösszenetnek a könyvespolcon. A főhős szerethető, kedves alak, a történetek jól érthetők és még éppen egyensúlyban van az érdekesség /lúzerség arány. Mert valahol az efféle könyvek azért arra szoktak rámenni, hogy nevessünk az irón, hogy milyen béna, de itt inkább a történet van előtérben, és csak időnként jelenik meg a szent lúzer grál.
A rajzok nem éppen őrületesen kidolgozottak, de hát ezt követeli a műfaj, és a könyvben sokszor megmagyarázzák ennek miértjét. A történet szempontjából pedig sokszor nem is lenne szükség őrületes kidolgozottságra,hiszen a helyszineket mindenki el tudja képzelni.
Kellemes órát lehet együtt tölteni a könyvvel, ajánlom is mindenkinek.

A Photo magazin friss száma

Ok, nem annyira friss ez már, csak éppen karácsony előtt szinte minden feltorlódott a hajtásban, örültem, hogy a kedvenceimmel foglalkozhattam..Nocsak, de hát a Photo magazin a kedvencem, nem? Háát.. Azt kell tudni, hogy tavaly nyáron eladták a lapot egy belga társaságnak, akiknek első akciójuk az volt, hogy lecserélték a designt az Instagramm designjára, és eldobták az összes szerelemanyagot. Minden repült a lapból, ami "csak viszi az oldalakat", ami művészet, ami nem azonnal megmagyarázható..Igy aztán csináltak egy mini instagramot, egy mini fotósújságot, amiben pont az van benne, ami az Instán is fent van, és pont az hiányzik, ami nincs.
Persze még igy is elég jó a lap, de már nem vagyok érte oda, nem rajongok érte. Ha pedig nem rajongok érte, akkor felkerül a polcra, ahova nagyjából a többi újság is olvasás előtt, és ha ráérek, majd átlapozom.
Igy múlik el a világ dicsősége.
Nagyon nagy szükség lenne olyanokra, akik azért csinálnak lapot, mert szeretik, mert ez a szenvedélyük, nem pedig azért, mert meg akarnak gazdagodni belőle...

2019. december 31., kedd

Az év legolvasottabb bejegyzései

Mindig elmondom, hogy a blogot magamnak irom, mégpedig azért, hogy a számomra emlékezetes kiállitásokat elérhetővé tegyem. A másik célom az, hogy kicsit bemutassam a külföldi művészeti tér szereplőit, trendjeit, kiállitásait. Idén különösen jó évet zárok olyan tekintetben, hogy eljutottam az Art Bázelre, Arles-ba a fotófesztiválra, Párizsba többször is, de sok más helyről is bemutattam érdekes kiállitásokat. Az más kérdés, hogy mivel nem különösebben hirdetem a blogot, na jó, egyáltalán nem hirdetem, ezért nem is hiszem, hogy túl sokan csak úgy rátalálnának. Emiatt nem is zavar különösebben, hogy rettentő személyes a blog, hogy néha magamnak is ellentmondok 1-1 bejegyzésben és rettentő távol állok a képek esztétikai elemzésétől, ami a legtöbb művészeti újságban folyik.
Ennek fényében igen mókás, hogy a legolvasottabb bejegyzés idén Bukta Imre Kieselbach galériás irása volt, több mint kétszer annyian olvasták, mint bármi mást a blogon. Ez azt mutatja, hogy egyébként lenne lérjogosultsága egy olyan blognak, ami végigmegy az érdekes pesti kiállitásokon, beszámol a történésekről..
A második helyezett Cserba Júlia könyve lett, ami szintén nem meglepetés, hiszen a könyvről alig vagy egyáltalán nem számolt be a média, ezért a blogból lehetett tájékozódni, hogy mégis mi ez.
A harmadik helyezett Krajcsovics Éva bátor kiállása lett. Tényleg ritkán foglalkozom itt ilyen témákkal ,de amikor a miniszter teljesen átirta a Munkácsy dijasok listáját, noha egy bizottság rangsorolja a neveket, és a miniszter elvileg csak aláirja, az azért finoman szólva nem volt szép. Ráadásul a dijazottak listája annyira nyilvánvalóan nem szakmai szempontok szerint készült, hogy elmondható, hogy annak értelme egyáltalán nem maradt. Hiszen ha érdemtelen ismeretlenek kapnak dijakat cserébe a hatalomhoz való hűségükért, akkor egy jobb izlésű ember ignorálja a dij jelentőségét.
Érdekes, hogy ez a három bejegyzés lett a legnépszerűbb idén. Talán inkább szomorút kellett volna mondanom, mert az, hogy az Art Bázel senkinek nem mozgatta meg a fantáziáját, nem hangzik jól. De semmi gond, a blogot úgyis magamnak irom..

2019. december 24., kedd

Könyvajánló: Konok Tamás Emlékkövek

Nagyapám néha mesélt nekem, és ilyenkor ő láthatóan élvezte, hogy gyerekként úgysem értek mindent, amit mesél, és fontosabb az, hogy miként néz rám, hogyan gesztikulál, mint hogy mit mond valójában. Ha majd egyszer öreg leszek, nyilván én is mesélni akarok majd az unokáknak, akik elképzelésemben nyilvánvalóan csüngenek majd a szavaimon, és lesz is mit mesélnem nekik...
Konok Tamás könyve egy öregember visszaemlékezése - amúgy igen érdekes - életére. Az csak mellékes, hogy egyébként ő egy festő..
A helyzet az, hogy én szeretem az efféle naplókat, mégha nyilvánvalóan szubjektiv vagy unalmas is. Szeretek az olvasás által valaki másba bújni, és ha jó az irás, az érzés a teljes könyv alatt kitarthat. Már talán közhely, de Faludy, Kassák, vagy most legutóbb Amerigo Tot könyveinél szinte végig éreztem, hogy én is lehetnék a főszereplő, nagyjából értettem a motivációkat és a többi szereplőhöz való viszonyt. Egyrészt a korrajz is kiváló volt, és az emberek valóságosak, három dimenziósak voltak, szinte éreztem, hogy egyik-másik szereplő mit fog mondani. Na ilyen érzésem nincs Konok Tamás könyvénél. Szivesen lehúznám a sárba, mert következetlen, fontos részleteket kihagy, amúgy is lényegében annyira vázlatos, hogy nehéz beleélni magamat. Csak egy példa: elmeséli, hogy a későbbi feleségével hogyan találkozott, de a következő emlités már az, hogy összeházasodtak, meg hogy elkisérte ide meg oda. Érzelmekről szinte szó sincs. Aztán az is visszatetsző, hogy leirja, hogy találkoztam XY múzeumigazgatóval, aki meg is hivott kiállitani...Értem én, hogy nem akarja elmondani a részleteket, de ez igy érdektelen. Én is találkoztam már múzeumigazgatóval, és egyáltalán nem hivott kiállitani, haha, nála biztos volt már előzménye a dolognak, vagy éppen 25-ször találkoztak amit már nem tudunk meg a könyvből. Ez a minden egyből és a leghihetetlenebb dolgok is mennek stilus jól áll Rejtőnek és Robert Capának, de Konok Tamás korántsem az a személyiség. A könyv elején kifejezetten nagyzolásnak éreztem pl. azt is, hogy vagy 50 oldalon mutatkozik be a gazdag családja, ami abszolút érdektelen az ő szempontjából. Aztán ott a festészete, amiről szintén semmit sem tudunk meg. Néha elpöttyenti, hogy festettem ezt, meg alkotói válságba kerültem, de mivel nem avat be abba, hogy miért készülnek a képei és mit gondol róluk, igy ezek az alkalmak is elvesznek, nem tudom beleélni magam.
Mégis, korrajznak, egy délutáni könnyed olvasmánynak megfelel, és mondom, én nagyon szeretem a visszaemlékezéseket. Mindenki más viszont először olvassa el Tót Endre, Marina Abramovics, Kassák és Pernecky Géza visszaemlékezéseit, és ha még mindig ilyet akar olvasni, vegye meg Amerigo Tot könyvét.

2019. december 22., vasárnap

Máté Bence az Arany János utcai metrónál

Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Máté Bence kivül áll a fotós világon. Egyrészt azért, mert borzasztó fiatalon az év természetfotósa lett - de nem Pesten, hanem Londonban, másrészt amit kitalált, a féligáteresztő tükör mögüli fényképezés - az annyira más, és annyira felette van mindennek, amit az állatfotóban megszoktunk, hogy ő egy külön kategória lett. Pár éve érdeklődéssel olvastam, hogy Paraguaytól Zambiáig épitett ki leseket, és az ott készült képei nemkülönben csodálatosak, habár, talán természetes módon, egyre művésziebbek. Neki is talán már elég a valóságból, amikor alkotni lehet egy természetentúli (természetfeletti? Hmm) világot a kamerával. Az utóbbi időkben ezért már nem elégedett meg a naturalista ábrázolással, hanem teljes sötétségben, a vakuk fényével rajzolt magának egy még mindig valósághű, ámbár teljesen kreált valóságot.
Amit az Arany János utcai metrónál láthatunk, az egy ingyenes, de abszolút különleges válogatás a fotós műveiből. Egyedi, de nagyon massziv álványokra 2-2 panelt rakott, igy egy ilyen képződmény 4 képet tud megmutatni. A szélessége majdnem 3 méter, és a magassága sem kevés. Hát, nem sok természetfotósnak lenne ennyi pénze, ugyanakkor gyorsan jegyezzük is meg, hogy az egyik képen Áder János pózol a képek mellett, úgyhogy ezt a kérdést meg is válaszoltuk. Inkább térjünk vissza a képekre. Ez egy abszolút egyedi lehetőség arra, hogy nagyon jó természetfotókat bámuljunk, és közben azon gondolkozzunk, hogy a fenébe tudta ezt lefotózni? Ez az érzés pedig a sokadik képe után is megmarad, úgyhogy nincs mese, ez egy nagyon ajánlott kiállitás. Azért pedig külön pluszpont jár, hogy nem egy galéria eldugott sarkában láthatók a képek.

2019. december 19., csütörtök

Hermann Nitsch

Talán mégis Elizabeth Védrenne-nek van igaza, aki azt mondta, hogy a második világháború után mindenki a lét alapvető érzésével foglalkozott, és általános érvényű válaszokat várt a festészettől. Ekkor indult az absztrakt expresszionizmus, s jött Sam Francis, Riegl Judit, Soulages és mindenki más is. Hermann Nitsch is ezt a vonalat erősiti, és őszintén szólva ez a kedvenc korszakom. Ha végigtekintek a polcomon, és Alechinsky-től akár Niki de Saint Phalle-en át eljutok (hogy végre osztrákot is emlitsek) Arnulf Rainer-ig vagy Prachensky-ig, akkor világos, hogy az absztrakt nagyon erősen foglalkoztatta a festőket, és tulajdonképpen még ma is hatással van mindenre, hiszen ha Baselitz-re gondolok, aki korunk egyik nagy sztárja, akkor egyértelmű, hogy sokmindent átvett és ő is felhasznál. De ugyanez az alapállapota Kiefernek, arról nem is beszélve, hogy Richternek is van ilyen korszaka, ott lóg a Tate-ben külön teremben..
Jó ideje foglalkozom ezzel a stilussal, és még mindig jönnek elő új művészek, új képek, és ez csaodálatos.

2019. december 15., vasárnap

Dürer az Albertinában

Az 500 évvel ezelőtt élt Dürer nem tartozik azok közé, akikről irni szoktam. A bécsi Albertina azonban jól keveri a kártyákat, hiszen egyszerre mutatja meg a legfrisebb képtermést és a nagy klasszikusokat. Dürrerrel pedig nehéz melléfogni. Eleve köztudott, hogy az Albertina rendelkezik a legnagyobb gyűjteménnyel Dürer képekből, de ráadásul a bécsi intézmény van olyan jó hirű, hogy bárki szivesen kölcsönadja nekik a képeit. Azért ne mulasszuk el azt se megemliteni, hogy az Albertina igazgatóját épp tavaly választották újra, igy aztán immár közel 20 éve ül ugyanabban a székben, és közel 10 éveig nem kell gondolkodnia önéletrajziráson. Igy is lehet.
Dürer azért lehet bárki kedvence, mert hihetetlen részletességgel rajzolta meg képet. Hiába mindössze 20 *20 centi egy átlagos kép, azon legalább 5 percig csak az eltart, hogy végignézzük az összes részletét a képnek. Emellett a témái is könnyedebbek, min hasonló korban a többieknek. Itt kevesebb papot látunk, isten elment almát enni, Dürer pedig gyorsan kihasználta a helyzetet, és rajzolt hétköznapi jeleneteket is. Ez nem tűnik nagy dolognak, de akkoriban, amikor Giordano barátunkat megpróbálták meggyőzni, hogy mégis lapos a föld, ez a könnyedség szinte forradalmi.
Az Albertina nem fukarkodott, és rendesen telepakolta képekkel a kiállitást, ezért aztán nagyon lassan lehet haladni, hiszen minden látogató a finom részleteket lesi. Emiatt aztán néha el is vesztem az érdeklődésemet 1-1 kép iránt, mert sok-sok várakozás után is csak sapkákat és hajakat látok a kép helyett.Rengeteg a látogató, rá kellett jönnöm, hogy már elszoktam ettől a magányosan is végignézhető pesti kiállitások után. Ők jól döntöttek, ez egy afféle kötelező olvasmány, ráadásul még jó is.