2018. október 17., szerda

Thirtythree - a Mome fotószakosai a Capa központban

Vidámság, kreativitás, jókedv. Ezeket hiányolom leginkább erről a kiállitásról.
A Mome fotószakja hosszú sorokban gyömöszöli kifelé a fotósokat, azonban számomra nagyon esetleges, hogy kit lehet komolyan venni az ott végzettek közül. Talán azért alakult ez igy bennem ,mert kirivóan sok abszolút középszerű, ötlettelen fotóst adtak már az országnak. Ezért aztán inkább kiváncsian mint várakozásokkal telve néztem meg a kiállitást. Mondhatom, nem is csalódtam.
A valóság, mégpedig a szomorú valóság ábrázolásában meglehetős érdeklődést mutatnak a fotósok. Nincs is ezzel gond, hiszen menjenek csak cigánytelepekre, földutakra, irják meg a Blikkben.. Vagyis hoppá, az a fotóriporter, aki ezt csinálja. Itt elvileg fotóművészeket képeznek. Akik legfontosabb feladatul a valóság kendőzetlen ábrázolását tartják. Uhh...Ilyet még Capa se csinált volna. Nézzétek meg, neki volt humora. A kiállitóknak nincs, telibe vakuzzák a gyerekeket a porban, szánalmas semmiségeket örökitenek meg és olyan közhelygyűjteményt mutatnak, amiről ordit, hogy egy percet se gondolkoztak azon, mit is fotóznak épp.
A humor, na arra nagy szükségünk lenne. Nehogy bárki megnézze ezt a kiállitást!

2018. október 14., vasárnap

Könyvajánló: Németh Hajnal: Crash Passziv interjú

A többség szerintem a Velencei Biennálé kiállitás óta ismeri őt, ha egyáltalán. A passziv interjú 12 balesetet mond el énekesek tolmácsolásában, és egy összetört autó is látható volt, mert egyrészt a pasik imádják az autókat, másrészt igy lehetett vizualizálni egy balesetet. Ennél már csak az lehetne drámaibb, ha újra és újra megismételnék a balesetet - bár rá kell jönnünk, hogy a művész célja nem a sekélyes Blikk szerű megdöbbentés volt. Ez viszont nem derül ki azonnal. Ez az a kiállitás, amire időt kell szánni. Máig emlékszem, hogy amikor én először megérkeztem, épp azt énekelte egy lány operaszerűen, hogy de nem voltál bekötve? A válasz pedig egy éteri nem. Akkor még azt gondoltam, ez egy elképzelt túlvilági beszélgetés. Később persze elolvastam, hogy nem halálos baleseteket rekonstruált Németh Hajnal, hanem egészen valós eseményeket, melyekben csak az a csavar, hogy operaszerűen adják elő őket.
Számomra minden drámaiság nélkül inkább vicces volt, de egy másik látogató jól le is szidott rögtön, hogy ez micsoda tragédia, és ne röhögjek. Ki mit lát bele persze, viszont azóta, hogy már elolvastam a könyvet, azt mondom, hogy hoppá, itt rengeteg munkát raktak bele olyan valamibe, ami az emberek többségének egyáltalán nem is tűnik majd fel. Hiszen ki az, aki végigolvassa az interjúkat? És 12 van belőlük.. Egyáltalán nem könnyű olvasmány, ugyanakkor ezzel a kérdezéses technikával egészen máshogy dolgozzuk fel a történteket, mintha valaki elmesélné. Nagyon szétaprózódik az, amit megértünk a balesetből, hiszen ha 20 másodpercig kérdezik, hogy bekötötted-e az övedet, és bizony nem, akkor annak jelentőséget tulajdonitunk, noha lehet feleslegesen.
A második kötet közepétől egy hosszú és mély elemzést is olvashatunk a Berlinben élő művészről, ami tovább finomitja az utat, amit Németh Hajnal bejárt.

2018. október 12., péntek

Where are we now - kerekasztalbeszélgetés a Viennacontemporary-n

A Viennacontemporary művészeti vásáron elég sok beszélgetés zajlott, ezen a galériások mondták el mit gondolnak az épp aktuális témáról. A where we are now - hol vagyunk mi most téma az alcimmel - változó súlyok a centrum és periféria között - azt sugallták, hogy ma már nem annyira hangsúlyos a centrum. Persze mindezt Bécsből mondani, ami tulajdonképpen maga is a centrum legszéle, egészen más, mintha Londonban tartották volna a beszélgetést.
Ugyanakkor senki sem mondott olyat, hogy ez történik. Inkább csak addig merészkedtek el a résztvevők, hogy elismerték, hogy nem a centrumból is jöhet érdekes művészet. De ez, lévén a négy beszélőből három abszolút a periférián van, nem jelent semmit.
Az biztos, hogy bár közhely, az internettel a centrum is közelebb került a perifériához, hiszen a neten könnyebb követni, hogy épp mi történik. De úgy tűnik, még mindig csak a periféria kiváncsi a perifériára, és ez sokáig igy is marad...

Budapest Art book fair a Kulturkúriában

Azzal kell kezdenem, hogy a név sajnos teljes félrevezetés. Art book-nak azokat a könyveket nevezzük, amiket egy művész direkt a szép kinézet, a művészi, és persze igy az átlagostól való különbözőség miatt készit. Erre példa Kerekes Gábor kecskebőr kötésű könyve, melyben válogatott fotói szerepelnek. De a Kulturkúriában nem ezt látjuk, hanem könyvdesignról szóló könyveket. Ez sem rossz, csak más.
Amúgy ez az első ilyen rendezvény, és ezért mindenképpen üdvözölni kell, hiszen a szervezők vették a fáradságot, hogy kitalálják és meg is valósitsák. Kiállitó is akad, mégpedig a Mome designrészlege. Nyilván a tanulóknak is jó, ha tudatosul bennük, hogy van olyan, hogy designkönyv, és azt tárgyiasitva ki is lehet állitani.
Számomra meglepő volt Kassák erőteljes hatása az elkészült dolgokra. Kuthi Angelika egyenesen az Egy ember élete könyv párizsi utazását másolta be szövegként az egyébként is az ő stilusára emlékeztető könyvben, de másoknál is látszódott a Kassák hatás.
Csigó Vivienn futurista kiáltványa nem csak mint könyv (vagyis füzetke) érdekes, hanem a szöveg miatt is. Tipográfiailag érdekes -mondjuk ez sok könyvről elmondható ott -megoldásai finom izlésről árulkodnak.
A kedvencem Dés Marci papiron igazam van könyve volt, mert nem csak egy megrajzolt könyv, hanem mond is valamit magáról az alkotóról, mégha ez sokszor közhely is (azért lettem művész mert nem kell korán kelni). Mégis, ez a könyv legalább elmond valamit az alkotójáról.
Az persze jó kérdés, hogy feladata-e a tipográfiai könyveknek ilyet tenniük...

Berlin túl személyes

Berlint egészen mostanáig elkerülte a hideg pénzvilág pusztitó tüze (micsoda első mondat!). Az ingatlanspekulánsok, az üvegpaloták, felhőkarcolók nem nyomják agyon a várost. Nem mondom, hogy nincsenek, de szó sincs arról, hogy mindent uralnak. Talán épp ezért ez egy nagyon lakható város, 3-4 emeletes épületekkel, sok parkkal. A megalománia annyira elkerülte eddig a várost, hogy még egy Pompidou központja sincs, van helyette sok apró galéria, múzeum, underground helyek, rengeteg felfedezni való hely.
Sajnos lassan ennek a világnak is vége. Akivel beszéltem, mind panaszkodott, hogy egyre drágább az elbérlet, egyre több az ingatlanos, a pénz nélküliek kezdenek kiszorulni. Végülis mégiscsak egy főváros ez, mégha orosz emlékművel és mérhető ipar nélkül. Lehet, hogy a művészek nem tesznek túl sokat hozzá a gdp-hez, de volnának más szempontok is. Itt van pl. a turizmus, a régi gyárakat, történelmi helyeket itt nem rombolták le, minden utcasarkon vár valami.
Berlin nagyon nemzetközi, szinte csak minden második ember német. Ez a sokszinűség viszont pezsgést hoz a városba, amiből a magyarok is kiveszik a részüket. Most még talán az utolsó pillanatban vagyunk, hogy ezt a hangulatot elcsipjük. Még megvannak a kocsmák, ahol az emberek találkoznak. Még lehet lakni a belvárosban, még megvannak a kultikus helyek, mégha már nem is teljesen olyanok, mint fénykorukban. Mégis, máris nosztalgikus érzésekkel tölt el, ahogy látható, ahogy a pénzvilág megeszi ezt az ikonikus helyet.
Az volt a csoda, hogy eddig nem tette meg.


2018. október 10., szerda

Art market megnyitó

Jópár éve irok a budapesti művészeti vásárról. Tulajdonképpen minden évben irhatnám ugyanazt. A képek és a galériák egy kicsit változnak, de nem annyira, hogy ne lehetne bármelyik képet és bármelyik másik évből származó másikra cserélni. Nagyon jó, hogy végre ez egy mma mentes hely, hiszen ez a valódi piacról szól, valódi emberekről. De ez természetes is, erről kár irni.
Igazából az egésznek akkor van értelme, ha nem műveket nézni megyünk, hanem ismerősökkel találkozni. Bár teljesen esetleges, hogy ha megismerkedünk valakivel, az jövőre is ott lesz, azért trendeket látok. X, aki művtöris lány, bár bekerült egy galériába, végül nem maradt ott, kiment Londonba, ezért idén nem láttam. Találkoztam viszont Y-al, aki érintőlegesen van a szférában, de valójában elhivatott. Ő minden évben kint van. Z-vel is sokat lehet találkozni, ő is a művészetért megy ki, bár a munkája is ez. Érdekes, hogy akikkel én együtt kezdtem, azért elég nagy a lemorzsolódás. Mondjuk 20, amúgy művészetrajongóból 1-2 marad a szakmában, és ez is egyre kevesebb.Egyszerűen nem elég vonzó már a művészet, hiszen elmúltak már az idők, amikor valaki  szerelemből ezt csinálta. Vagyis még vannak páran, na ők azok az 1-2.
A másik érdekes tendencia a jelentéktelen vagy projektgalériák részvétele. Nem vagyok elitista, jöjjön mindenki, akár én is bérelhetnék standot, de minden évben vannak galériák, amelyek teljesen láthatatlanok, de itt megjelennek, és akár még nem is rossz művekkel. Persze lehet, hogy én is ezt csinálnám pénzhiányban, hiszen ez jó reprezentáció. A szokásos galériák persze kint vannak, és tényleg szokásos anyaggal is jelentkeznek. A Várfok pl. Rozsda Endrével, hmm, hát ez elég jól hangzik, mivel ezen a vásáron kivül fogalmam sincs, hol lehetne összefutni a képeivel, pláne megvehető formában.
Idén a szokásosnál is több Hajas Tibor fénykép volt, de néhánynál úgy éreztem, nagyon rezeg a léc az eredetiség körül. Biztos eredetiek, de én nem venném meg őket, mert ránézve soha senki sem fog pont rá asszociálni. Több képnél, több művésznél is azt éreztem ,hogy igen, ettől a festőtől vennék képet - csak éppen nem azt, ami kint van. Persze tudom, hogy nem mindig elérhető minden kép, de az biztos, hogy sok képnél éreztem azt, ez másodvonal. Savanyú a szőlő, igaz? Mivel nem veszek semmit, ezért nekem mindegy, de sok alkotónál inkább beszélgetnék a galériással, hogy mi van még?
Végül szót kéne ejteni a nagy öregekről is. Vannak, akik évtizedek óta szerelmesei a művészetnek, és ők bizony ott vannak egy ilyen megnyitón, de ott vannak Újpest-alsón is, ha ott történik éppen valami. Na ők nincsenek túl sokan, de nagyon fontosak a művészeti élet fenntartásában.
Hogy ki lesz galériás, esetleg ki indit galériát, melyik generáció, azt eléggé esetlegesnek érzem. De az is látszik, hogy van még hely a nagy öregek mellett, most is neki lehet vágni. Mégha egy süllyedő hajón is ülünk..

2018. október 7., vasárnap

Berlin nem adja magát

Berlini utam előtt ahogy szoktam, kicsit körülnéztem a neten, hogy milyen érdekes helyekre kellene elmenni. Találtam is jópárat, de előbb kelllett volna elkezdenem szervezni őket...
A Sammlung Boros egy izgalmas kortárs gyűjtemény. Kár, hogy óránként 12 embert engednek be, és nagyjából fél évre előre minden hely foglalt..Tehát ha tudnám ma, hogy megyek márciusban, akkor foglalhatnék helyet...
A Thomas Rusche gyűjtemény is érdekesnek tűnik, kár hogy egy évben egyszer látogatható, október végén.
Persze ez csak két extrém példa, de azért érdekes.