2019. augusztus 22., csütörtök

A vicc

Augusztus 20 alkalmából Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Papp Whothefuckcares Jocó, Béla vagy bármilyen más nevű fotós, akinek a valódi nevét nem akarom reklámozni. Ugyanis eleve: mekkora gagyi az a név, hogy magyar arany érdemkereszt. Az mi? A magyart értem, az aranyt nem, érdemkereszt? Az vajon a nesze semmi, de jól hangzik?
Ez a fantasztikus fotós weboldalán olyanokkal örvendezteti meg a látogatóit, hogyaszongya: "Nemzetközi szalonokon eddig 77 országban szerepelt és több mint 1450 díjat nyert". Hát ez óriási. Elemezzük ezt a mondatot. "Nemzetközi szalonokon". Ez vajon mit jelent? Nincs olyan, hogy "szalon". Illetve dehogyisnem, a franciák pl. azt a szobát hivják igy, ahol fogadják a vendégeket. Kiállitásnak hivják azt, amikor valakinek kirakják a képét.Ez a szalonozás dolog már jó régen kiment a divatból. Persze lehet, hogy van még ilyen, de komolytalan. No de menjünk tovább. "77 országban". Hoppá. 77 ország, az már valami, nemigaz? Hát nem. A fotós honlapján gondoltam, megnézem már azt a 77 országot. Zárójelben megjegyzem, hogy kit érdekel, ha Kongótól Zanzibárig kiállitott 77 országban, ha nincs köztük olyan, ami számit? De a honlapon is csak ennyi van: 77 ország. Hát ez igy nagyon kevés. Mert ha nekem van egy kiállitásom valahol, akkor azt úgy jelzem: Xy galéria, város, ország. Büszke vagyok rá, és nem titkos, úgyhogy kiirom. Ha ő csak annyit ir, hogy 77 ország, az komolytalan, pláne ha amúgy nem is ismerem a nevet. Mert mondjuk Brassianál vagy Máté Bencénél már akár elég is lehet, de nem egy noname senkinél. Aztán itt van ez: 1450 dijat nyert. Leborulok. Vagy inkább mégsem. Itt sincs semmiféle részletezés. Ha én nyerek 1 db dijat, nem ezret, akkor büszke vagyok rá, kiirom, hogy : xy dij, szervezet, város, ország. De az 1450 amúgy is nevetséges. Nincs is 1450 dij a világon...
Aztán persze megvilágosodtam. Van egy szervezet, akit nem akarok reklámozni, náluk be kell fizetni 100 dollárt, és akkor kapunk egy plecsnit. Na ez a szervezet szervez soha senki által nem látható szalonokat. van bronz, ezüst, arany, platina fokozat. Csak a vicc kedvéért, az arany fokozathoz 300 "elfogadással" kell rendelkezni és 5 dijjal. A dijakat természetesen szórják rendesen: bár nem irják összesitve, de egy "szalonon" úgy 500 dijat osztanak szét. Természetesen ezek pénzes pályázatok, vagyis az ember befizet egy összeget, aztán kap egy dijat. Mindig van 499 másik, aki ettől azt hiszi, ő valaki, és befizeti a zsét. Tehát a Papp Nemérdekeski 1450-szer fizette be a dijat, habár lehet, hogy többször, és kapott rájuk dijakat, semmire se való dijakat.
Namost a helyzet az, hogy a fotóban a valóságban kétféle dij létezik: az egyik, ha megveszik a képedet, ehhez egy galériához kell tartozni. A főszereplőnk nem tartozik galériához. A másik, ha olyan intézményekben állitasz ki, ami számit. Tate, Pompidou, stb. Főhősünk nem állitott ki soha sehol. A honlapon egyetlen brazil művészeti központ emelhető ki, mint konkrét helyszin, ez ugyebár nem sokat ér.
Gratulálok a magyar államnak, hogy egy dijakat (ráadásul 1450 darabot!!) befizető senkinek adott egy állami kitüntetést.

2019. augusztus 11., vasárnap

Libuse Jarcovjáková: Evokativ kiállitás Arles-ban

Az 1952-ben született cseh fotósnő nagy lehetőséget kapott ezzel a kiállitással. Kvázi a főtéren, a legjobb helyek egyikén mutatkozhat be, és ez nincs hátrányára a bemutatott képeknek. Más szóval, minden várakozásunkat beváltja az anyag. A 70-es 80-as évek csehszlovák dokumentarista iskolájába járt alkotó egy olyan világba visz minket, ahova nemigen jutnánk el máshogy. Illegális és meg nem hirdetett bulik, barátok, történetek elevenednek meg, az alkotó pedig kézirásával kommentálja azokat a képeit, amik filozofikusabbak annál, hogy rájöjjünk értelmükre. Kapunk egy nagyon érzékletes abortuszleirást is, és az egész kiállitás során végig kedves leirásokat kapunk, amelyek kellő háttért adnak a korszakhoz és a képekhez.
Minden évben van néhány kiállitás, amiért érdemes Arles-ba menni. Ez a kiállitás talán a határán van ennek, de mindenképpen egy okos és érdekes anyag, ami megérdemli a figyelmet.

2019. július 30., kedd

Filmajánló: L'ecole de Nice

Nizzai iskolának  nevezik a 960-70-es években a környéken alkotó művészek csoportját, akik magukat ugyan akkor nem hivták igy, csak később ragadt rájuk a név. Azóta már 3-4 kiállitás is volt, ahol kifejezetten mint Nizzai iskolára hivatkoztak, de ezek azért helyi jelentőségű tárlatok voltak. Ez kissé problematikus is, mert pl. Yves Klein sosem hivta magát nizzai iskolába tartozónak, dee most utólag a művészettörténészek egy része szeretné, ha oda tartozna. Naná, hogy ők meglehetősen ismeretlenek...
Kik is alkotják a Nizzai iskolát? Cesar (neki a Pompidouban volt tavaly nagy kiállitása, szóval francia szinten ismert és nagy név), Ben, Bernar Venet, Miguel, Matarasso...Érezzük, hogy további magyarázat kell..
A 60-as évek a Fluxus időszaka, kedvenc korszakom, amikor a művészek azon versenyeztek, hogy kinek van jobb ötlete. Van, aki pincérestül kiült egy forgalmas kereszteződésbe, és ott vacsorázott, más eldobta istent (egy kartonlapra ráirta, hogy isten, és bedobta a tengerbe), Yves Klein ugyebár nőkkel festett - vagyis nőket mázolt be festékkel, hogy aztán ők meghemperegve a vászonban nyomot hagyjanak..Ben pedig egy isteni boltot készitett, ahol minden négyzetcentiméter valamilyen művészi produktum része volt - nem csoda, hogy szőröstül-bőröstül a Pompidouban kötött ki. Ezt a részét imádom a művészettörténetnek, és lelkesen elismerek bármit róla.
Hanem aztán jöttek a 70-es évek, amikor már a pop volt meghatározó, és akkor olcsó műanyag szobrok és festmények készültek, egy rikitó szinnel jól befújva, érdektelenül. Pop-ba oltott geometria, egyszinű dolgok, sokszorositás jellemzi ezt a korszakot, és ez szerintem borzalmas.
De. Azt mindenképpen meg kell állapitanunk, hogy akik a filmet készitették, teljesen amatőrök voltak. A hasonló időben készült Keith Haring családi videó jobb minőségű ennél. Egyszerűen méltatlan, hogy ha valóban létezik a nizzai iskola, akkor azt nekünk egy ennyire borzalmas minőségű filmből kéne megtudnunk. Persze, hogy a korabeli felvételek nem túl jók, de az 1998-ban készitett interjúk minősége is annyira borzalmas, hogy azt egy 5 ft-os kinai telefon is kenterbe veri. És senki ne mondja, hogy 98-ban nem volt minőség, én pl. Svhs-re forgattam akkoriban de a menők Betacamot használtak, ami ma is nézhető minőséget ad.
Igenis kardinális kérdés ez. Ugyanis a másik problémám azzal van, hogy a film nincs megszerkesztve. Mindenféle emberek beszélnek benne, persze előkerül a szóösszetétel, de az interjúban szereplők általában önnön nagyságukról mesélnek. Kár, hogy nem volt egy narrátor, aki végigkisérte volna a filmet, és itt-ott elmondja nekünk, hogy miről is van szó. Sokszor a művész olyan dolgokról beszél, amit nem látunk, nem ismerünk(én legalábbis), nincsenek életrajzok, nem tudjuk meg, ki kinek a barátja és miért. Sajnálom ,de a film annyira amatőr, hogy egyszerűen komolyan vehetetlen. A hab pedig az, amikor Bernar Venet jön, és azt mondja, hogy igen, mások mondták rá, hogy ehhez a csapathoz tartozik, de ő inkább visszautasitotta ezt. A mondat tehát úgy lenne helyes, ha azt mondanám, hogy sokak szerint volt egyszer egy nizzai iskola, de sajnos az ismeretlen szereplők nem dokumentálták kellőképpen azt, igy elsikkadt...

2019. július 29., hétfő

Les Murs du pouvoir kiállitás Arles-ban

Eléggé aktuális ez a téma, és egyben a legpolitikusabb is. Ugynis messze nem a mi szerencsétlen országunk az egyetlen, amelyik belekeveredett ebbe a bohózatba. Itt egy térkép, hogy mennyire nem:
De kétségtelen, hogy nekünk a legrosszabb a sajtónk, amiért persze sokat is tettünk. Akárhogy is, nagyon látványos és kicsit méghatásvadász képeken szemlélhetjük meg, ahogy a menekültek, vagyis a szegény menekültek a gonosz magyar hadsereg áldozatává lesznek, esetleg átslisszolnak valahogy mégis a kerités alatt. Legalábbis ez jön le a kiállitásról. Pedig lenne itt más is, amiről beszélni lehet. Itt van mondjuk ez a golfozó Spanyolországban, ahogy a gyönyörű gyepen üti a labdát, mögötte meg másznak át a menekültek a keritésen.
A kiállitás egyfelől bemutatja a menekültek borzalmas útját, másfelől viszont igyekszik arról is szólni, hogy hova is igyekeznek olyan nagyon beilleszkedni ezek az emberek. Kétségkivül nem fekete-fehér ez a kérdés, és  kiállitás egészen sok oldalról próbál képeket mutatni erről a jelenségről. Más kiállitásokon is sokan voltak, de itt folyamatosan szinte ráléptek a lábamra, a többi kiállitáshoz képest nagyobb tömeg volt.

2019. július 28., vasárnap

Photo magazin nyári száma

Amióta átalakult és új szerkesztősége van a Photo magazinnak, egyre több a marketing és egyre kevesebb a fotósorozat bemutatás. De hát istenem, már úgy beszélek, mint a saját öregapám. Ok, értem én, hogy kell a megélhetéshez a Canon és a többi márka fényképező bemutatója. A lényeg úgyis az, hogy megmaradt-e a tartalom, ami miatt érdemes volt olvasni a lapot. És jelentem, megmaradt, továbbra is vannak olyan nevek, akik miatt érdemes. Hát akkor foglalkozzunk azokkal és kész.
Egy picit határeset Sylvie Castioni fotósorozata. Régebben is voltak Cannes-ban készült yachton szép lányok sorozatok, de arra mindig vigyáztak, hogy ezek a képek nagyon művészeiek is legyenek egyúttal. Ezúttal is van ilyen kép, talán képek, de a többség azért elég átlátszó, és mintha kb egy kezdő készitette volna. Nagyon furcsa, hogy bár a fotós is nő, de a képek jó része olyan, mintha egy szexre éhes pasas lőtte volna.Hibátlanul megjelenik az összes klisé a képeken, a fotómodell pedig látszólag örömmel veti bele magát a százmilliószor látott pózokba.
Sokkal érdekesebb David Bailey sorozata, aki egyszerűen hirességeket fotózott, sokat, sok helyzetben. Bár képein mindenki a kamerába néz, nyilvánvalóan beállitottak a képek, mégis spontaneitás jön le róluk. Persze az is igaz, hogy mint általában, bekerült néhány szörnyű kép is csak azért, mert Mapplethorpe vagy Annie Leibovitz van rajta. Ez legyen a legnagyobb gondunk..

2019. július 27., szombat

Arles katalógus

Hosszú évek során az Arles fesztivál katalógusa kiérdemelte tőlem a legkevésbé használható és legborzalmasabb katalógus büszke cimet. Nem volt könnyű, de az összevissza egymás után rakott kiállitások, a képek olyan válogatása, hogy valami eldugott sarokból raktak be mindig egy képet, tehát ha ott voltam a kiállitáson, akkor se emlékezzek rá, és a teljes hiánya a helyszinek leirásának, ami pedig eléggé sarkallatos Arles-ban, ezekkel összességében mindig sikerült felbosszantaniuk. Kiváncsian vártam hát az idei próbálkozásukat.
Még mindig semmi segitség nincs a kiállitások betájolásában, még mindig össze-vissza vannak a tárlatok sorolva, de legalább a képek minősége sokat javult. És - végre!!! - arról van kép, amit valóban látunk a kiállitáson. Nagyjából a legfontosabb képet rakják be, de ha nem is azt, legalább felismerhetőt. Ettől a két javulástól egycsapásra élvezhető lett a katalógus. Érdemes végre megnézni a katalógust, hogy milyen kiállitások maradtak ki, és ha nem is tudom meg, hogy hol vannak, de azt máshol is meg tudom nézni. De legalább végig tudom pörgetni még Arles-ban, hogy hol nem jártam még, amit meg is akarok nézni, mert közel 60 helyszin közül kell választani.
Ezzel együtt még mindig 6000 dolgot lehetne javitani a katalóguson, de már legalább elindult a jó irányba...

A Beaux Arts nyári száma

Szinte egész Franciaországot bebarangolhatjuk a lap segitségével. Talán irtam már, hogy a franciáknál vidéken is van élet, főleg művészeti szemszögből, s bár ott is erős a Párizs központúság, azért millió érdekes helyszin van a városhatárt elhagyva is.
Az én best of listám - persze tudom, hogy sokat igy is kihagyok, bocsi- nagyjából igy néz ki:
St Paul - Nizza felett a hegyekben a Fondation Maeght. Ők hires műkereskedők, Miro talán náluk is élt egy ideig, de Giacomettitől Picasso-ig mindenkivel dolgoztak, mindenkit ismertek és gyűjtöttek. Aztán amikor megunták Párizst, megvették a fél hegyoldalt Nizza felett, és egy csodálatos épületet biggyesztettek oda.
Pourquerolles. Egy kis sziget délen, viszont egy hires gyűjtő pakolta oda a képeit.
Arles, fotófesztivál, nem nagyon kell magyarázni.
Rodez, Soulages múzeum: a természeti környezet ott is csodás, a múzeum nem kevésbé.
Vasarely: Aix-en-Provence-ben van az alapitvány extra designos háza.
Perpignan: fotóriporterek fotófesztiválja.
Barbizon: a helyi Szentendre. Festők mindenfelé, többek között Paál László is itt alkotott..

Bresttől Velencéig mutat be kiállitásokat a lap, igen jó minőségű képekkel, ráadásul most adnak hozzá egy 1000 kiállitás összegzőt egy külön füzetben. Ember legyen a talpán, aki ezt végigjárja, de talán annyi is elég, hogy szerencsére mindig lehet új dolgokat felfedezni..