2018. december 16., vasárnap

a piszi Artforum

Az újság majdnem elbukott, amikor kiderült, hogy a kiadó-tulajdonos bizony igen gyakran megerőszakolta az ifjú titán újságiró-lánykákat. Vezeklésként az elmúlt számokban már feministákat mutattak be, emberi jogi aktivisták követték, és most itt van Reza Abdoh, egy meleg szinházi rendező, művész. Az újságban úgy mutatják be, mint egy emberi testet végletekig kiaknázó, kihasználó performer, de azért a munkásságát nézve nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy Reza valamiért iszonyodott a női nemi szervektől.
Szerintem egyáltalán nem árt az Artforumnak ez a fajta irányváltás, ugyanakkor későbbhiányozni fog az a fajta előrelátás (ha abbahagyják azt a vonalat), amivel később befutó művészeket emeltek ki. Addig is izlelgetem azt, hogy Artforum = történelemóra.

Michel Houellebecq a párizsi Air de Paris galériábann

Az iró Houellebecq talán a legszomorúbb kortárs iró, könyvei rendre a magányosságról vagy az oda tartó útról szólnak. Ő az, akinek egy könyvét elolvasva napokig nem akarok szólni az emberekhez. Fotósként pont ugyanilyen: még véletlenül sincsenek emberek a képen, és a természeti formáknál se látható igazán az ember keze, vagy ha mégis, akkor csak negativ kontextusban.
Képein - mondhatnánk természetesen - szövegeket is mutat, ezek általában még szomorúbb kontextusba helyezik a képeket. A fenti képen pl. a szöveg: a halál kékbe öltözött - a kék halálba öltözött. Köszönjük, ön nyert egy beutalót a pszichológusához.
Viszont ami még jobban zavar, hogy én már láttam ezt. Nem pontosan ugyanezt, de Bret Ellis egészen hasonlót csinált, mármint hasonlóan szövegeket rakott efféle képekre, még a betütipus is stimmel. Ok, biztos nincs levédve az, hogy szövegeket rakunk egy fotóra. És az is lehet, hogy csak azért haragszom a szerzőre, mert annyira le akarja húzni a hangulatomat.. Egy érdekességnek jó, de nincs itt semmi látnivaló...

Aatoth franyo - Broom works

Nagyon tetszik Aatoth Franyo története. A szocializmusban emigrált, Párizsban vált ismertté, aztán Thaiföldön is megvetette magát, ott is alkot. És művészetet tanit a helyi iskolában, amit Duchamppal kezd - mit ne mondjak, irigylem a tanitványait (bár ők ugyebár Thaiföldről sosem voltak a Louvre-ban). Aggódik az ember egyre durvább jelenléte miatt, akik miatt az elefántok egyre inkább kiszorulnak a vadonból. Ő maga láthatóan a legnagyobb harmóniában - és innen Európából - gy kissé a buddhista tanok által átszellemülve él - nem aggódik, nem szomorkodik, inkább alkot.
A füzetet, amit bemutatok, már több másik is követte már, és mind érdekes. Látszik a képeken, hogy nem bizonyitani akar, hanem keresi az újat. A földre leterit egy 2 * 4 méteres kartont, és cirokseprűvel fest rá. Buddhista gyakorlatban ez a manuális munka általi gyakorlásból jövő harmónia. Ők azért csinálnak kifejezetten unalmas munkákat, mint mondjuk egy keritésfestést, mert az ismétlődő, egyhangú mozdulatok végzése által kerülnek közelebb a harmóniához. Tulajdonképpen ezekre a festményekre is rá lehetne ezt húzni. Látszólag egyhangú szinkompoziciók ezek, valójában nagyon is erős hangulattal rendelkező munkák. Egyszerűségük csak látszólagos, mert valójában igen rafinált szinekkel, szinpárositásokkal mutatja be a festő a felület dinamikáját. És ami még nagyon nehéz, úgy érzem, hogy egyedi műveket látok, pedig absztraktban már elég nehéz újat mondani.

Art Insider újság

Közben rájöttem, hogy az előző bejegyzésben irt hangulat uralkodik rajtam - nincs mit tenni. Úgy érzem, egyszerűen túl sok minden történik a világban, túl sok az inger,  a festő, az alapitvány, a megismerni való információ, és még ha csak azért fizetnének nekem (de hát nem teszik), hogy egész nap ezeket ismerjem meg, akkor se jutnék a végére. Persze emlékszem erre az érzésre, a könyvek kapcsán már átéltem ezt. Ott is el akartam olvasni mindent, de tényleg mindent, majd egyszercsak rájöttem, hogy nem fog menni, még gyorsolvasásban sem. Jót csevegtem erről Szaniszló Judittal pl. akitől megkérdeztem, épp mit olvas, mondott valamiket, és rákérdeztem, hogy dehát ezt meg azt kéne olvasnod az irodalmi kánon szerint - ő meg cask mosolygott, hogy nem kedveli XY-t, miért olvasná, mégha kánon is.
Művészeti lapokból is lehetne Dunát rekeszteni, pláne most, amikor alacsony a vizállás. Csak francia nyelvű lapból van 20000, ennek ellenére nem birok magammal, és még újra és újra újabbakat keresek, noha a már megvett lapok is lassan elfoglalnak egy külön lakást - mármint az enyémet...
Szóval itt egy újabb lap, ez elvileg a szakmabelieket célozza. Valóban, egész hosszú listát hoz olyan alapitványokról, amikről sosem hallottam, ösztöndijakról, amiket nem fogok megpályázni stb. Nyilván csak a mostani hangulatomról tudok beszámolni, most azt gondolom, hogy az interjúkból az derül ki, hogy a megfelelő oktatási intézménybe kell bekerülni, ott lehet igazán kapcsolatokat szerezni. Az egyik galériás arról mesél, hogy semmi gondja anyagilag, és az egyetemen szerzett kapcsolataiból él, egy művész elmondja, hogy a suliban találkozott valakivel, aki beinditotta őt, és aztán jön a hosszú felsorolás, hogy kikkel lehet megismerkedni és hova érdemes pályázni.
Réteglap ez, de talán van benne valami. Majd fél év múlva előveszem újra..

2018. december 15., szombat

A Pompidou 2017-es gyűjteményi gyarapodásai adományokból

Az idén, mivel a hazai művészeti élet eléggé a földbe állt, legalábbis azon a szinten, ahol az átlagos érdeklődő is figyelemmel követheti a fejleményeket, ezért a blog is külföld felé nyitott (mint ahogy valójában mindig is). Az érdeklődésem leginkább a francia művészeti élet felé fordult, mert egyrészt könnyen elérhető (Párizsba 4 légitársaság is repül), másrészt több mint 100 éve referenciaként viselkedik egy értelmiségi számára. Nem véletlen, hogy akár az irodalomból, akár a képzőművészetből szinte nem tudunk példát mondani arra, hogy a szakma egy ismert képviselője ne járt volna Párizsban.
Ez persze közhely, de nagyon megkönnyiti a kapcsolódást. Ugyanakkor, hogy a bejegyzés témájához is közelitsek, egyáltalán nem egyszerű kapcsolódni a kortárs francia művészeti élethez. Nyáron jónéhány galériással találkoztam egy vidéki francia kúrián, és bár beszélek franciául, pár mondat után kölcsönösen  majdnem mutogatásba menekültünk. A franciák ugyanis nem az eredeti beszédmódot tartják hitelesnek egy művésznél, hanem azt, ahogy ők franciásan azt mondják. A Guerrilla Girlst pl.  - mivel amerikaiak - azt gondolnánk, hogy gerilla görlszként mondják, de nem. Na most ebből az következik, hogy egyébként is nehéz megállapitani, hogy kint kik a kurrens festők - és persze egészen mások, mint amire számitanánk - de még akiket ismernénk, azokat is úgy mondják, hogy mégsem ismerem fel. Vagy csak kétszeri visszakérdezésre. Hát igen, a kortárs francia művészet ezért sem világhírű, egyszerűen elmúltak azok az idők, amikor ők voltak a központ. De még mindig nagyon nagyok, és még mindig fontosak. Ennek egyik fő kifejeződése a Pompidou központ Párizsban. Egy óriási központ, ahol egyszerre 6 nagyobb, és azon felül még 10 kisebb kiállitás, esemény, szinház, performansz, stb zajlik. A Pompidou eleve nemzetközi központ, nemzetközi kitekintéssel.
Ezek után azt mondhatom, hogy a 2018-as adományozásból származó művek, bár még titkosak, olyan szempontból teljesen érdektelenek, hogy számomra teljesen ismeretlen alkotókról van szó. Pedig azért azt gondolom, hogy azért úgy nagyjából tisztában vagyok legalább a legfontosabb nevekkel.
Szóval 2017. A lista 62 névből áll, és 5-öt ismerek. Ez elég lehangoló, mert azért igyekszem követni a nagyobb kiállitásokat, művészeti lapokat járatok stb...Mégis, amikor beléptem X házába, aki amúgy ismert galériás, mindössze két festőt ismertem fel a falon lógó képekből, pedig minden négyzetcentiméteren volt kép. Persze, ok, mit várok, amikor csak Párizsban olyan 200 galéria lehet, mármint a komolyabbak, ebbe nem beleszámolva az átmeneti tereket vagy a folyton változó projekteket.
Mindenesetre, hogy információértéke is legyen a bejegyzésnek, iderakok pár nevet, utána lehet nézni, ha valakit izgat:Francis Alys, Yto Barrada, Paolo Brusky, Paul Guiragossian, Babotte Mangolte...Nem rosszabb művészek, mint akiket mi ismerünk. És ők immár világhirű gyűjteményben vannak. Kezdjük újra a nevek tanulását...

2018. december 9., vasárnap

Könyvajánló: aatoth franyo: oeuvres munkák 1985 -2012

aatoth Franyóval viszonylag ritkán lehet találkozni Pesten. A Várfok galéria festője ugyanis főleg Párizsban él, amikor nem ott, akkor pedig Thaiföldön dolgozik. Még a szocializmusban szökött ki Hollandiába, onnan ment Párizsba, ahol lehetőséget kapott szerény szinten, de megélni. A katalógus 2012-ig követi a festőt, és olyan szempontból eléggé félrevezető, hogy a könyv nagyjából egységes stilusú művei után bizonyosan meglepődnek majd egyesek, amikor azt fogják látni, hogy az újabb művei egészen más stilusúak. Valahol mégis természetes, talán egy korszak lezárásaként tekinthetünk e kötetre, amely stilusát tekintve jócskán a pop art-hoz húz.
Számomra hosszú évekig aatoth franyo a lefestett tévéiről volt hires. Mint Felugosi, amikor azt mondta egyik videójában, hogy "isten lekapcsolja a tévét és a szórakoztató elektronikát", Franyo pedig tévéket festett le. Hát igen, az biztos, hogy egy gondolkodó embert végtelenül zavar a tévé nevű képződmény, melyet a magyarok állitólag napi 4 órán keresztül néznek.
Egy életművet persze nem akarok néhány sorban lezavarni, pláne azért, mert amióta találkoztam is vele, már egészen máshogy közelitek a képeihez. Ez a könyv csak egy apró bevezető aatoth franyohoz, de annak igen kellemes, ráadásul többnyelvű szövegeivel könnyiti az olvasást.

Fortepan a Fotóművészek újságban

A Fotóművészek egy elvileg évente négyszer megjelenő fotólap, sajnos ez az évi 4 pont arra jó, hogy elfeledkezzen róla az ember, no meg bőven szokott csúszni is az újság, pl. az idei 3. újság október végén jött ki, és bizony december van, de nincs 4. szám.. Rettenetes kinlódás ez, pedig az újság tartalmas, noha nem mindig egyértelmű, hogy a cikkeket kinek is szánják...Pedig fontos lenne egy lap, ami fotóművészetet mutat be és nemreklámokat a legújabb gépekről.
A Fortepan viszont szerencsére egyre ismertebb, nagyrészt az indexnek köszönhetően, akik rendszeresen mutatják a képeiket. Aki esetleg a Marsról érkezett, a Fortepanosok régi negativokat, képeket gyűjtenek, és ingyenesen megmutatják őket a fortepan.hu oldalon.Tipikus példa arra, hogy az igazán elkötelezetteknek nem kellenek intézményi keretek, nem kell semmi, csak lelkesedés.
Ugyanakkor természetesen ez azt is jelenti, hogy természetesen pénz és lehetőségek nélkül, egy rosszindulatú környezetben kell haladni, és ez bizony mindenkit kicsinálna. Hiszen ez a feladat, a múlt dokumentálása, leginkább egy múzeum feladata lenne, és hogy nem csinálják, azért az elég borzasztó. De ha már jelentkezik egy lelkes ember, akkor minimum hagyni kéne, hogy csinálja, de nem, a múzeumaink, többek között az általam sokszor kiátkozott, és örökös nem foglalkozom mi történik ott átokkal megszórt Kkiscelli múzeum is lepattintotta a Fortepant. Is.
Szóval az van, hogy bár van Fotográfiai Múzeum, Történeti Múzeum, Szépművészeti és 20 egyéb, aminek a profiljába szépen beilleszkedne az effajta értékmentés, mégis egy lelkes kivülállónak kell ezt a munkát csinálnia, saját pénzből, saját időből, olyan eszközökkel, ami elérhető.
Szép volt a Fotóművészettől, ami maga is épphogy létezik a semmi ágán, hogy beszámoltak róluk. Ha majd mindenki kivándorolt már ebből az országból és a múlt minden emlékét sikerül majd tönkretenni, akkor csak annyit mondhatok majd: megérdemeltük.