2018. november 18., vasárnap

Egon Schiele a Louis Vuitton alapitványnál

Egon Schiele szinte házifestőnk, legalábbis Bécsben szinte nem telik el úgy év, hogy nincs kiállitása. Ha jól emlékszem, tavaly épp az Albertinában volt egy kupacnyi a rajzaiból, de emlékezetes a Belvedere kiállitása is, és biztos volt még rengeteg. Bécsben Klimt és Schiele nélkül nem is lehet megmozdulni, de Párizsban már nem ez a helyzet. Ott ő épp olyan ismeretlen, mint... egy német festő a századelőről.
Persze nagyon furcsa, hogy Basquiat és Schiele igy összekerültek, bár kétségtelen, hogy egy furcsa véletlen kapcsán mindketten 28 évet éltek. Csak épp mig Schiele tüdőbajos volt, és hát volt egy világháború is, addig Basquiat túladagolta magát, ami azért nem ugyanaz, mint ahogy Bécs és New York sem éppen egyenrangú.
Ha 28 év alatt ekkora életmű gyűlik össze, akkor egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy az alkotó folyamatosan dolgozott - és igy is van. Schiele, mint ahogy Basquiat sem csónakázott a Szajnán, nem mentek állatkertbe Stockholmban, és igy tovább. Schiele rajzairól ennek ellenére leugrik az emberismeret - vagy legalábbis egy-egy gesztust igen jól tudott ábrázolni.
Tudom, nem feltétlen a kiállitáshoz tartozik, de itt is elképesztő volt a tömeg. Már eleve az előcsarnokban olyan tömeg volt, hogy komolyan gondolkodtam azon, nem adom le a hátizsákom. A kiállitótérben lényegében egyetlen tömött sor haladt nagyon lassan képről képre, s ezen nem segitett az sem, hogy az apró képek miatt bizony közelről kellett nézni mindent. Az emberek úgy tanulmányozták a képeket, mintha kifelé kérdőivet kellene kitölteni. Erre a tömegre nem voltam felkészülve, ez már nem is Pompidous tömeg, hanem new york-i metró, de akár lehet Tokyo is. Ez pedig azért volt sajnálatos, mert egy idő után feladtam az igazán odafigyelést, és csak lépkedtem a tömeggel.
Pedig úgy emlékszem, az Albertinában, ahol egy teremben mondjuk 4-5 ember volt, igen hosszú perceking szemléltem a rajzokat. Egyrészt nagyon finom, vékony vonalakból állnak össze a képek, másrészt lenyűgöző az a biztos kéz, ami mindig a megfelelő pontra helyezi a ceruzát.
Schiele nekünk is közeli ismerősünk lehet.

Könyvajánló: Martos Gábor: Ilyet én is tudok

Hát igen, várható volt, hogy az itthoni lepusztult művészeti életünkbe egyszercsak megérkezik egy efféle nesze-semmi-fogd-meg-jól könyv. A könyv ugyanis az absztrakt művészetről szólna, nem is tudom, talán a kocsmai meséléssel keverve, ugyanis a legdrágább aukción eladott képeket listázza valamiért.
A célcsoport tehát egyértelmű: azok, akik absztrakt képekre azt mondják, ilyet én is tudok. Nekik próbál a könyv egy kicsit magyarázni, elfogadtatni az absztrakt művészetet.
Namost, tegyük gyorsan a helyére a dolgokat. Egy Nyugat-Európaiban eleve fel sem merül ez a kérdés, ugyanis a francia ovikban már tanitanak Mirót, Soulages-t, Kandinszkijt festeni. Természetesen nem úgy, hogy egy kétórás előadást tartanak az életükről, hanem kirakják egy-egy képüket, és az ovodások lemásolják. Ezáltal beleéreznek a kompozicióba, a szinekbe, azok egymásra hatására, nem is beszélve arról, hogy ha a szüleik elviszik őket mondjuk a Pompidou központba, akkor ott összetört autótól téglafalig elég sokmindent láthatnak, tehát fel se merül bennük ez a primitiv megközelités.
Amúgy a könyv legnagyobb hibája nem ez: rendben lenne, ha elmagyarázná tényleg, hogy miről van szó. Annyit kéne irnia, hogy egy kép, akármennyire is megközeliti az eredetit, szükségszerűen absztrakció, hiszen nem a cicát szögezzük fel a vászonra, hanem megfestjük. Innentől fogva viszont már csak az absztrakció mértéke a kérdés.
A könyv azonban -többek között- Hegyi Lóránt szövegeket idéz, amiket művészettörténészeknek irt, és  nyilvánvalóan egy átlagolvasó emészthetetlennek itél, emiatt az egész elmagyarázom, hogy ebben mi a jó dolog zátonyra fut.
Még zavaróbb a folyamatos aukciós eredmények kántálása: mikor, milyen becsértékről, ki, mennyit, milyen devizában adott a képért. Egyrészt nem mondja ki a nyilvánvalót a könyv: hogy tudniillik semmilyen összefüggés nincs egy kép ára és minősége között, másrészt egy átlagembernek teljesen mindegy, hogy egy kép 30 vagy 35 millió dollárba kerül. A szerző maga is hüledezik az árakon, és most erre mit mondjak? Rendben, én sem adtam volna 30 milliót azért a képért, ámbár mittudomén, ha a 30 millió annyit érne nekem, mint ma mondjuk 1000 ft, akkor miért ne?
Persze ehhez a tanulsághoz egy kicsit el kellett volna vonatkoztatni...

2018. november 17., szombat

Filmajánló: beat generation

Nagyon szeretem Kerouac művészetét, de tisztában vagyok vele, hogy egészen minimális videóanyag készült róla. Fénykép is alig, és mivel még azelőtt meghalt, mielőtt elterjedt a filmezés, ezért nem sok jót jósoltam a filmnek. De úgy alakult, hogy leárazták,  és Kerouac mellett Ginsberg és Burroughs is szerepel, ezért úgy gondoltam, miért ne? Hátha kellemesen csalódok.
Az biztos, hogy az alkotók megpróbáltak mindent. Már a kezdő képsorokból látjuk, hogy autózáshoz köthető videókat mutatnak - ami az Útont tekintve nem rossz - de az is gyorsan kiderül, hogy igazából Ginsbergről van csak hosszabb felvétel. Ő egyrészt sokáig élt, másrészt mindenkinek nyilatkozott, sőt, még arra is hajlandó volt, hogy felkeressen régi helyeket, többek között Párizsban. Kerouacról sajnos tényleg szinte semmi sincs, ezért az alkotók felolvastatták az egymásnak irt leveleiket, ami nem rossz, de azért mégiscsak utánérzés. Azért Ginsberg legalább hosszan beszél mindhármukról, több olyan dolgot is mond, amit eddig vagy nem tudtam, vagy már elfelejtettem - egy időben elég sokat olvastam tőlük. Persze hiába olvastam vagy 15 Kerouac könyvet, ha a filmben megemlitenek még tizet - amiből ráadásul 2-3 fontos, vagy legalábbis hatással volt másokra. Na jó, majd megszerzem angolul.
Mivel nem volt képanyaguk, ezért épp csak megemlitik a háború elleni tüntetéseket, melyen Ginsberg felvonult, a drogproblémákat, és bárhogy szépitem, ők hárman végső soron soha nem voltak egy helyen, és soha nem hivták magukat beat generációnak sem. Kerouac eleve évekre felszivódott Mexikóban vagy Kalifornia erdőségeiben, és akkoriban ugyebár még nem volt Facebook - szerencsére. Ugyanis az eredeti Kerouac szövegeket hallva megint elképedtem, hogy mennyire összetett, erős, intellektuális, ugyanakkor mégis erőtől duzzadó szövegeket izzadt ki magából, amikor épp nem az ivással és a nőkkel volt elfoglalva. Ginsberg más, erősen tetszik neki a próféta szerep, de nagyon közvetlen stilusa igy is szimpatikus. Burroghs egy kicsit kilóg közülük, egyrészt zárkózottsága, másrészt az irásai hiánya miatt - a meztelen ebéd szinte ismeretlen a nagyközönség előtt (hozzáteszem jogosan, mert nem jó könyv). Ha tehát innen nézzük, akkor a beat generáció lényegében Kerouac Útonja, Ginsberg verseivel tűzdelve - a rengeteg egyéb Kerouac irást a film meg se próbálta bemutatni.
Végső soron a filmet mégis az határozta meg, hogy kitől milyen anyaguk volt, és ez erősen látszik is rajta. Vagyis bármennyire is érdekes egy magamfajta rajongónak ez a film ,azért azt kell mondanom, inkább a könyvespolc felé vegye az irányt, aki a korszakkal ismerkedne. A film készitői kihozták a maximumot - a semminél éppen egy fokkal több anyagból.

Renato Ranaldi a Piece Uniqueban

A Piece Unique galériáról már sokszor irtam: a lényege, hogy egyetlen képet mutat be egy helyen, ami galériának túl kicsi lenne. Peresze van rendes galéria a sarkon túl, de az ötlet akkor is zseniális - egy kép, ha jó, épp elég egy ütős kiállitáshoz. Renato Ranaldi képe pedig kifejezetten izgalmas.
Két teljesen üres vászont látunk, ám közöttük ott az ősrobbanás, nagyjából mint Riegl Judit képein, és persze a két vászonra is jut belőlük szépen. A kirakatból nem igazán látni, milyen módon kapcsolták össze a képeket, de ez nem is igazán fontos. Ezt a művet nem raknám ki a nagyszobámba, de remekül lehet idézni mindenféle helyzetekben. Egyszóval az ötlet megint diadalmaskodott.

Aeroscene a Palais de Tokyo-ban

Ez megint egy olyan ötlet, aminél egy kicsit sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe. A téma természetesen a környezetvédelem, de végre nem tankönyvszagúan. A kiállitás egészen konkrét ötleteket ad ahhoz, hogy bárki elkészitsen egy léghajót, felbocsássa és mindezt nulla károsanyagkibocsátással. Bemutatnak egy konkrét példát is rá, és minden adatot, minden kütyüt, minden berhelést bemutatnak, a nehézségeket sem eltussolva. A kiállitás legelején a sajtóvisszhangokból mutatnak egy csokrot, ezután belépünk egy nagyobbacska terembe, ahol 20 asztalkán, 20 stáción mutatják be a léggömb készitést használt műanyag zacskókból. Az ezekből készülő léghajó nem szállit senkit, de ez azért sem probléma, mert végülis ez egy műalkotás, nem gyakorlati hasznot hozó vállalkozás.

Tehát műanyag zacskókból, megfelelő módszerrel összevarrva, egy léggömböt lehet formálni. Ez lényegében egy kör, mivel nem szállit semmit, cask az alján kell egy apró nyilást hagyni, ahol fel lehet fújni majd. De előtte még elektronikát kell késziteni, amivel nyomon lehet majd követni a léggömb útját. A léggömb ugyanis fel fog emelkedni egy bizonyos magasságba, majd a szelek elviszik valamerre - motor ugyebár nincs, azt eléggé komplikált lenne csak újrahasznositott anyagból késziteni. Meg aztán mi lenne a hajtóanyag? Benzin ugyebár nem jön szóba, a szél viszont ingyen fúj.
Azért a történet kicsit bonyolódik ott, hogy a légtérhatóságtól engedélyt kell kérni alacsony magasságú repülésre, ezt a franciáknál automatikusan megadják, ha nem fenyegetik a reptereket meg katonai bázisokat, nálunk sajnos nehezebb lenne ez. Miután megvan az engedély, a járművet el kell juttatni egy mezőre, bekapcsolni a nyomkövetőt, és indulhat is a móka! Két biciklivel lehet levegőt pumpálni a léggömbbe, ez egy kissé fárasztó és hosszan tartó folyamat. Utána viszont egyszerűen el kell csak engedni a léggömböt, és az megkezdi útját a felhők között. A dokumentáció arra is kitér, hogy átlagosan 3-5 órát tud a levegőben tölteni a szerkezet, igaz, volt példa ennél is többre. Egy alkalmazással egy laptoppal lehet követni, éppen hol jár a jármű, nagyjából milyen erők hatnak rá stb.
Egy másik teremben, nem is terem az, hanem többemeletnyi hodály, besétálhatunk egy ilyen léghajó közepébe. Persze mit várunk ettől? A méretek azért döbbentesek, egy családi ház simán beleférne a léghajóba, de belülről teljesen üres. Elkezdhetnék filozofálni arról, hogy belül üres, kivülről látványos dolgokkal mi a helyzet, de ez az egész inkább vicces. Habár viccnek egy kicsit komoly, nemigaz?

Tadao Ando épitész a Pompidouban

A japán épitész munkáit filmeken, képeken, makettokkal és leirásokból is megszemlélhetjük. Természetesen a makett a leglátványosabb ezek közül, mert egészen fantasztikus az a részletezettség, amivel ezeket megalkották. Teljesen önkényesen kiragadva egy példát: a Bourse, vagyis a régi tőzsde épülete a Chatelet-nél egy csodálatos körkupolás épület, engem még akár Firenzére is emlékeztet. Ezt kellett átalakitania koncertteremmé. Nem egy hálás feladat!
Mivel manapság az épitészet leginkább betont jelent, természetesen ez Tadao Ando életművében is  hangsúlyosan jelen van. Ugyanakkor az is nagyon érdekes, hogy  az ő épitészete nem magamutogató, nem megalomán, inkább a domboldalba lefelé épitkezik, és nagyon figyel rá, hogy élhető tereket hozzon létre.
Van egy templomújraértelmezése, ahol magát a falat hagyta el kereszt alakban, Velencében felújitott egy a Szent Márk térre néző épületet - amin egyébként ez egyáltalán nem látszik..Ez nem kevés alázat: úgy épiteni valamit, hogy előre tudod, nem te leszel a sztárépitész, egyszerűen nem rontod el a teret. Hegyoldalba helyezett el úgy lakóépületet, hogy egyáltalán nem feltűnő..
A kiállitás cime A kihivás. De lehetett volna simán csak izlés is.

2018. november 14., szerda

Basquiat a Galerie Pascal Lansbergben

Ez a galéria azzal "szórakozik", hogy a Pompidou kiállitásával (bár most éppen a Louis Vuittonnal) egyidőben megszerez eladó képeket a sztártól. Volt már Vasarely, Niki de Saint Phalle, Soulages, Hans Hartung, most éppen Basquiat. Bármi, amit a legmenőbb helyeken látunk, az itt is van. Az egész annyira tökéletes, hogy pl. Niki de Saint Phalle-nál azt gondoltam, ebben a galériában vannak a legjobb képek. És most a Basquiat-nál is azt gondolom, hogy elképesztő, hogy ez a kép itt van és nem a hivatalos kiállitáson:
Ha nem tudnám, hogy ezzel nem lehet szórakozni, azt mondanám, hogy ez a kép biztos nem valódi. Ilyen kéket Basquiat talán nem is használt máshol, a figura túl jól rajzolt ahhoz képest, és a ház nem illik az egészbe.
Az egész jelenet viszont van olyan vicces, hogy mégis el akarom hinni. És tessék: megint a gazdagok járnak jól, ugyanis megnézik a nagy kiállitást, aztán eljönnek ide és kapnak egy darabot belőle. Nagy ötlet.

Lengyel avantgárs a Pompidouban - Strzeminski

A Pompidou központ nagyszabású kiállitással emlékezik meg a lengyel avantgárd művészházaspáráról: Katarzyna Kobróról és Wladislaw Strzeminskiről. Bár ironikus, ahogy rögtön az elején az orosz Malevicsről beszél, hogy milyen volt, amikor ellátogatott a lengyelekhez - ugyebár a lengyelek történelmi okokból igencsak utálják az oroszokat...
A tárlat nem csak képeket, hanem objekteket is megmutat, sőt egy korabeli rádiófelvételen is hallhatjuk (lengyelül), hogy beszélnek. Ezzel együtt Wladislaw képei erős Malevics hatást mutatnak, épp ezért meglehetősen érdektelenek is.Habár ez egy kicsit erős megállapitás, de igy együtt látva Katarzyna képeivel, azt kell mondjam, mig a férj Malevics hatása alá került, addig a felesége látszólag apró semmiségeket alkotott, szines és ötletteli dolgokat, amik azért nem rengetik meg az univerzumot látszólag. De főleg a kort is figyelembe véve mégis érdekes elképzelések. Itt van pl. ez:
Később a férje kijött a Malevics korszakából, és azon túl, hogy számomra értelmezhetetlen bútorkezdeményeket hozott létre, valóban izgalmas képeket alkotott, és mivel az életmű egészen sokáig gyarapodott, terjedelmes, de tartalmas életmű jött létre. Érdekes, hogy pl. Miró hatását látom, de mondjuk Braque-ét, Picasso-ét nem.
Összességében érdekes kiállitás, de azért messze nem kihagyhatatlan, nehéz követni a váltásokat az életművekben, és elég furcsának éreztem az orosz párhuzamot, mégha Párizsból talán ez egy logikus összevetés is.

2018. november 11., vasárnap

Jean-Michel Basquiat a Louis Vuitton alapitványnál

Nem kérdés, hogy a Louis Vuitton alapitvány vitorláshajója (mert az épület arra hasonlit) magasan szárnyal, hogy rögtön képzavarba kerüljek. A lényeg az, hogy immár muszáj az ott lévő programokat is megnézni, ha nem akarunk lemaradni valamiről. Persze azért tegyük hozzá, hogy végtelenül a népszerűségre hajtanak, ilyen szempontból fanyaloghatnék, de minek? Ott áll a sor a bejárat előtt, és annyian vannak az épületben, hogy az már kissé zavaró. Ezt úgy hivják, siker.
Basquiat sosem tartozott a kedvenceim közé, akkor már inkább Haring, csak hát neki most volt kiállitása Bécsben, a Musée Modern meg lenyúlta Warholt. Jellemző a francia művészeti életre, hogy még meg sem emlitettem a Grand Palais-t, ahol tavaly Picasso volt, a Pompidou központot, ahol meg a felsorolás is estig tartana, és még mindig lehetne folytatni a felsorolást, de most koncentráljunk Basquiatra.
Mit kell róla tudni? Feljött New York-ba, aztán együtt lakott Keith Haring-el, igy megismerte Warholt. Nem vetette meg a bulizást, a drogokat, igy aztán nem is élte meg, hogy kiszámolják neki a nyugdiját - csak 28 évet élt. Na de milyen 28 évet! Warhol mellett unatkozott, és egészen figyelemre méltó, hogy Keith-el együtt mindketten munkamániások voltak, máskülönben nemigen jött volna össze az a több mint 100 nagyméretű kép, amit most Párizsban láthatunk.
Igen, Basquiat-ban az a megdöbbentő, hogy egészen nagy méretekben gondolkodott. Képei sokszor 2 * 2 vagy akár 2 * 6 méteresek, és nem lehet figyelmen kivül hagyni a méreteket. Noha képei elsőre olyanok, mintha gyerekrajzok lennének, próbálja csak meg valaki 2 * 6 méteren gyerekrajznak tűnőt festeni - ott van azért a tudás. Csak éppen nem akart kiskutyákat festeni, mint ahogy a 80-as évek New Yorkjában nekem se lett volna.
Képei egyszerre lenyűgözőek és bántóan gyengék. Talán ő se gondolta, hogy ezekből egyszer olyan kiállitás lesz, ahová csak miatta mennek majd el. De hát mit is lehet mondani? 23 éves volt, amikor a Gagosian galériában állitott ki, és akkor már 1 éve ismerte Warholt, és ezután is folyamatosan jöttek a kiállitások, pénz, paripa...Még igy is maradandót alkotott..

2018. november 10., szombat

Puklus Péter a Folia galériában

..és a Persona magazinban is jelentkezik országunk egyik legismertebb fiatal tehetsége. A másfél méter cimű új sorozatában Puklus Péter álintim portrékat hoz. Az álintim szót arra értem, hogy a fotózott alanyok belenéznek a kamerába, nyilvánvalóan beállitott képről van szó, mégis néhány apró részlet miatt a néző akár azt is hihetné, hogy ellesett képekről van szó. Egy lány törülközővel a fején, egy fiú meztelenül az ágyán..De látható konyharészlet és éjjeliszekrény is, ezek meglehetősen lepukkant lakásokban fellelhetők.
A sorozat előnye, hogy egyáltalán nem akar narrációt ráerőltetni a nézőre, az gondolhat akármit. A fotós nyilvánvalóan közeli ismeretségben van az alanyaival, ez átjön a képeken. Ügyesen összerakott anyag ez, gyanitom, még fogunk hallani a készitőjéről.

Franz West a Pompidouban

Franz West német szobrász volt 1947-2012-ig élt. Én leginkább a fejszobrairól ismertem, amik persze a legpopulárisabb művei, illetve dehogyis, hiszen irtam róla a Havibaj 3. számába, itt is van:
Szóval az Artforum irt róla 2012-ben, elő is kereshetném azt a számot. Az biztos, hogy hiába volt az csak egy újságcikk, valahogy érthetőbb volt, mint ez a tárlat. Megmutatják nekünk a nagyon széttartó korai munkáit, mindenféle anyagkisérleteket, miközben az Artforumban jópofa sztorikat mesélnek, amiből az egyik az, hogy vett egy Rolls-Royce-t, és azzal járt be az egyetemre tanitani (egy efféle régi Rolls nagyon olcsón megvehető, mert sokba kerül fenntartani).
Szóval összességében a Pompidou kiállitáson pont nem azt mutatják, ami érdekes, vagy akár vicces lenne, hanem megmutatják a művészt, sőt nagy művészt komoly munkáin keresztül, miközben a fickóból süt a komolytalanság -igen, ő volt az, aki a Gagosian galériába bekerülve óriási tablóképet festett erről az eseményről..
Fejszobrai nagyon jellegzetesek, és West főleg a városban akart hatni, nem érdekelte a reprezentáció. A tárgyai viszont végső soron akár mint zavaró elemekként is hathattak, az efféle provokáció egyáltalán nem állt tőle távol.
Elismerem, hogy nehéz Franz West művészetét jól bemutatni, sőt az életmű jó része is ellentmondásos, ezzel együtt ezt nem mondanám igazán jó kiállitásnak. De az, hogy be mertek vállalni egy ennyire nem populáris tárlatot, mégiscsak a javukra billenti a dolgokat.

Cafeteria és kultúra: nem számit

Nem szoktam adózási kérdésekkel foglalkozni, de dolgozó emberként eddig adómentesen kaphattam 50000 ft kultúra utalványt egy évben, amiből lehetett kiállitásokra menni, könyveket venni. Ez már nem lesz jövőre, mint ahogy majdnem az összes juttatás megszűnik.
Persze lehet azon vitatkozni, hogy a paradicsompalántákra, kiállitásokra, netán biciklikre legyen kedvező cafeteria, esetleg a fénymásolópapirt, zongorát vagy a cipőt támogassák. A kultúra támogatása szerintem jó üzenet volt, de hát értem én, hogy menjek inkább focimeccsre, oda valóban nem kell a kultúra utalvány...

Az elitizmus veszélyei

Az előző posztban felmagasztaltam a Gagosian galériát, most viszont szót kell ejtenünk valamiről, ami zavar. Ez pedig a biztonsági őrök ténykedése. Önmagában nem újdonság, hogy biztonsági őrök vannak, mondhatni ez elkerülhetetlen, ha több tizmilliót érő festmények vannak a  falakon. Általában ezek az őrök pontosan tudják, hogy a művészetszerető emberek nem akarják tönkretenni a képet, csak csodálni szeretnék, ezért a háttérbe húzódnak.
Az idei Art Bázelen azt láttam, hogy a szuperbiztonságos kiállitótérben egyedül a Gagosian alkalmazott még külön biztonsági őröket is, akik ott flangáltak az emberek között, teljesen értelmetlenül. Nyilván ezzel akarták demonstrálni, hogy az ő képeik a legdrágábbak, mert amúgy az Art Bázel az egyik legjobban őrzött terület.
Párizsban a biztonsági őrök már a bejárati ajtónál álltak. Álltak, mert többen voltak, és ők nyitották ki az ajtót. Ez pedig felvet kérdéseket.
Épp frissen vásárolt kabátban, viszonylag normálisan fel voltam öltözve, de elég nyilvánvaló, hogy egy szakadtabb alakot esetleg nem engednek be. Sőt, én is, amikor megláttam az őröket, elsőre elbizonytalanodtam, hogy bemehetek-e.
Persze nyilvánvalóan van olyan galéria, ahol csak meghivottak mehetnek be, ezekről ugye a közönség nem is tud, de ez egy nyilvános galéria, és eddig az volt a megállapodás, hogy a művészet mindenkié. Legalábbis a nézegetése. Mekkora botrány lenne abból, ha az egyik múzeum nem engedne be valakit, mert... akármiért. De mondom, fogalmam sincs, hogy ezek az emberek kiszűrnek-e valakit, megállitanak-e egy alulöltözött egyént. Talán nem. Viszont azzal, hogy feltűnően ott állnak a csukott ajtó mögött, és ők nyitogatják az ajtót, ezzel esetleg elriasztanak embereket, ami nem szép dolog.

Albert Oehlen a párizsi Gagosian galériában

A Gagosian galéria a művészvilág csúcsa. Aki ide bekerül, annak az örökkévalóság és minimum egy kastély dukál. Többek között Cy Twombly, Picasso, Jeff Koons, Georg Baselitz, de szinte bárkit emlithetünk, nagy valószinüséggel a Gagosian kezeli. Franz West külön képeket festett, amikor bekerült, azokon óriási betűkkel hirdette, hogy bekerült az örökkévalóságba (és tényleg, most a Pompidouban van kiállitása).
Albert Oehlen is csak nálunk ismeretlen, valójában az európai lapok irogatnak róla. Nem is érdemtelenül. A kiállitott képek egyszerre rafináltak, esztétikusak és elgondolkodtatók.
De. Amikor a galéria honlapján néztem őket, majdnem felkiáltottam örömömben: nagy kontrasztú képek, óriási méretben, nagyon érdekes kompoziciókkal. Csodás. Csakhogy a galériában, élőben nézve kicsit más a helyzet. Minden kép két táblából áll, ami alig látható, de látható. A kép pedig rafinált, de nagyjából azonnal leleplezhető, amikor ránézek. Az történik, hogy a festő felvitte a sárga réteget, hagyta megszáradni, aztán a műanyag táblát, merthogy az a hordozó, kiégette, pont annyira, hogy olyan legyen, mintha festék lenne. Ezután valódi festéket is vitt rá, amit hagyott megfolyni. Megvárta, mig megszárad a kép, aztán ráfestett még egy réteget, és azt már szigorúan, vonalszerűen rakta fel. Nagyon ügyes. Ehhez nagyon jó technikai tudás kell.
Szóval egészen közelről ezek a képek már nem annyira érdekesek, mint távolról, nem nagyon lehet elmerülni a részletekben. Ettől még szivesen felraknám a falamra, naná..

2018. november 9., péntek

Hangpókháló installáció

Ez a legpopulárisabb, legjobban mesélhető, és elég nagy részben legérdekesebb része a Palais de Tokyo-beli kiállitásnak. Az előző posztban elmeséltem, hogy a rendkivüli sötétitésnek és a legfinomabb érzékekre ható finomságok miatt a kiállitás olyan, mintha egy másik univerzumba látogatnánk el. És ekkor jön a legjobb rész!
Beengednek egy óriási terembe, ahol vékony drótok vannak kifeszitve. Ha úgy vesszük, idegrendszer, pókháló, vagy csak struktúra. Viszont ha megfogjuk a drótokat, azok hangot adnak! Minden drót végén egy érzékelő van, és ha megérintjük a drótot, az azonnal megszólal, méghozzá úgy, hogy hasonlit egy picit egy dróthangra, mintha tényleg megpenditenénk egy drótot, de annál kisértetiesebb, éteribb a hang. Minden drót egy picit máshogy szólal meg, és van néhány lépésérzékelő is, ami viszont ultrabasszus hangokat ad, vagyis rálépsz egy padlódarabra, és dübörgés hallatszik. Mi magunk állitjuk elő azokat a hangokat, amiket a többiek hallanak a kiállitáson járva, csak épp akkor még nem tudtuk ezt...
Lehet komponálni is: két drótot megfogva, és nagyon óvatosan pengetve őket ritmus és dallam is hallatszik, ezután átnyúlhatunk egy másik drótra...Órákig képes lettem volna játszani, de persze egy idő után szóltak, hogy mások is jönnének...De addigra már végigjátszottam a skálát..Rendkivüli élmény, tényleg.
Nem maguk a drótok szólalnak meg, hanem egy számitógépbe futnak bele az érzékelők jelei, és azok inditanak el valamilyen hangot a hangszórókba. Az installáció igy egyrészt a szemre hat a vékony drótok struktúrájával, a fülre a hangokkal és tapintásra a drótokkal.

2018. november 6., kedd

Az év kiállitása: Tomás Saraceno a Palais de Tokyo-ban

Nincs mese, ez idén a csúcs. De még azon is gondolkodom, hogy akár az elmúlt 5 év csúcsa. Habár akkor már versenyeznie kellene a Scsukin gyűjteménnyel és Wolfgang Tillmanns-al. De az év kiállitása cim biztos.
Ez nem egy hagyományos értelemben vett kiállitás. Egyetlen táblakép sem látható rajta, nincsenek nagy nevek. Ellenben az van, hogy besétálunk egy sötét csarnokba, és ott elkezdik elmagyarázni, hogy a világegyetem óriási, és egy pillanatra sem pihen, folyamatos mozgásban van. Hiszen a tömegvonzás, a gravitáció mindenre hatnak, és ha elmegyek aludni az ágyamba, az az ágy vagy 1000 km/óra sebességgel száguld az univerzumban, ahogy a Föld forog a nap körül. Ugyanigy a bolygónkon is, még a levegő is mozog, a kis molekulák bizony körbekerülik a bolygót, mit se nekik útlevél. Namost ezt vizuálisan ábrázolják, de nem úgy, hogy elalszunk tőle fizikaórán, hanem a sötétben nekünk kell felfedezni. Teremről teremre mást mutatnak be, és ez az egész lehetne egy tudományos múzeumban is vagy planetáriumban, de mégis jobb, hogy itt van, mert egységes az egész. A terembe belépve van egy információs tábla, ez nagyon kicsi fénnyel, de meg van világitva, a többi tabló és a terem többi része általában nincs vagy csak nagyon kis részen. És a terület óriási, minden teremben -és van vagy 20- az az érzésem, hogy ez végtelen, nem érzékelhető a teremhatár, mintha minden egyes terembe belépve egy új szempontok szerint felállitott végtelen univerzumba kerültünk volna.
Igen, egy picit félelmetes ez.Maga az üresség az, ami felfoghatatlan. Az egyik teremben szupererős mikrofonnal rögzitett bolygóközi zajt hallunk, máshol 5 db kifeszitett pókfonál zaját, de olyan is van, hogy nincs hang, csak a semmi, és néha sejtelmes fények.
Teljességgel fotózhatatlan és átadhatatlan érzés. Tudom, igy leirva nem tűnik akkora durranásnak, pedig az. Egyrészt a rengeteg tudományos információ miatt, másrészt a nagyon lecsökkentett ingerek miatt - amikor pl. 5 db pókfonál lebegésének hangját felerősitő hangot hallunk, az teljesen szürreális érzés.
Az is őrületes, hogy vizualizációnak sokszor pókhálót használnak. Általában nem szoktunk lelkesedni irántuk, de a szerkezetük és a kevés fény miatt mégis jól néznek ki, már magukban is mintha műalkotások lennének.
És akkor még ott van az utolsó terem, ahol már világos van, és az egy külön csoda. Óriási munkával létrehoztak egy hálót, aminek a fonáljait megérintve vagy akár finoman pöckölve mi magunk hozunk létre hangokat. Nem AC/DC-t, hanem egészen finom univerzumhangot, de akkor is a látogató hozza létre a hangot. Nem véletlen, hogy elképesztően népszerű is lett: nyitás előtt negyed órával értem oda, és már hosszú sor volt. A hangfonál létrehozást pedig csak azért tudtam kipróbálni, mert forditva mentem a kiállitáson, és ezzel kezdtem rögtön bejutás után. És igen: miután kiélvezkedtem magam azon, hogy én hozom létre a hangot, egy animátor már integetett is, hogy kezd tömeg lenni a várakozásnál, és legyek szives kijönni.
Egészen fantasztikus kiállitás ez, amely nem csak elgondolkodtat, de résztvevőként meg is tapasztalhatom, milyen az, amikor én állitom elő a kozmosz hangjait. Még akkor is magával ragadó, ha egyáltalán semmit sem olvasok el a táblákon, egyszerűen beszippant ez a kiállitás.

2018. november 4., vasárnap

Kubizmus kiállitás a Pompidou központban

A párizsi Pompidou központ nagyszabású kiállitással emlékezik meg a nagyjából 100 éves kubizmusra. Ehhez tulajdonképpen nem kellett, csak a raktárig menniük, hiszen a gyűjteményük hemzseg jobbnál jobb művekkel. Ehelyett ők inkább végigjárták a világot, hogy Svájcból, Amerikából, Angliából, sőt még Oroszországból is elhozzák a legjellemzőbb képeket.
Mondanom se kell, a falakon sorakoznak a Picasso-k, Braque-ok, főművek sorban, hiszen az irányzat Párizsból indult. Nekem az is nagy élmény volt, hogy eredeti katalógusokat, újságokat, kiállitásmeghivókat raktak ki. Tényleg nem spóroltak semmivel, vicces ezt leirnom de talán már túl sok is volt a Picasso-kból. Érzésre ez volt a leghosszabb kiállitás a felső szinten, láthatóan nem feledkeztek meg senkiről.
Másfelől az is igaz, hogy ezt a leckét én már megtanultam, és most újra ugyanazt végignézni kevés meglepetést tartogatott. Az is igaz, hogy rengeteg ember alkotott kubista képet, és egy ilyen kiállitáson meg is mutattak majdnem mindenkit, igy leginkább egy művészettörténet órán éreztem magam. Fiatalabbaknak viszont kötelező darab, mert ezt igy összerakni..hát megint várhatunk 20-30 évet rá.

2018. október 28., vasárnap

Németh Hajnal interjú

www.havibaj.com/NemethHajnal.pdf
Az axióma most is áll: minél jobb művész valaki, annál szerényebb. Ugyanakkor hiteles tudott maradni, ami nem lehetett egyszerű Berlinben, egyedül. Csak azt tudom mondani, több Németh Hajnal kellene a honi művészeti életbe. Érdekes interjút olvashattok a fenti linken.

Fotóárverés a Blitz galériában

Itt most nagyjából pénzről lesz szó: árverést tartott a Blitz galéria, ami persze nem tartozik a nagyok közé, de hát Pesten ki tartozik oda? Kieselbach és Virág Judit, de itt most fotóról lesz szó. Tőlünk nyugatabbra a fotó már teljesen elfogadott médium, nálunk nem, tehát felesleges lenne bármit is várni. Nem is azért irom ezt a posztot. Hanem mert már a tételek kijelölése is, hmm, érdekes.
A fenti kép csalóka, mert Lugosi Lugo László sikfilmre készült sorozata 56 db képből áll, azért szeretnének majdnem 8 millió ft-ot kapni. Ha leosztom, akkor az 140000ft/db, ami azért jókora túlzás, de engem inkább a művésztől elérhető többszáz, talán többezer egyéb mű tartana vissza: igen termékeny alkotóról beszélünk, és 4 db ilyen teljes sorozat létezik, ami szintén árcsökkentő tényező.
Az aukció érdekessége nem is ez, hanem az, hogy rengeteg olyan alkotót hoz, akiről még sosem hallottam. A katalógus háromnegyede ilyen fotósokból áll. Én egy aukción biztos nem vennék ismeretlen névtől, bár ismerttől se nagyon. Szerepel egy André Kertész kép 700.000 -re kikiáltva, az meglehetősen jutányos ár lenne, csak valakinek meg kéne magyaráznia, hogy mitől eredeti az a kép. Úgy értem, nem lehetetlen, hogy az, csak nem túl gyakori, hogy valaki amerikában ilyen képet vesz és azt visszahozza. Amúgy lehet eredeti, mert nem igazán jó képről beszélünk.
Ata Kandó Hollandiában lett hires, a képéért 350.000 ft-ot kérni talán nem túlzás, de nem hiszem, hogy nagy tolongás lenne érte, mert ez sem tipikus kép az életműből, inkább egy véletlenül vagy csak úgy elkattintott darab.
Stalter György képeit nagyon szeretem, tőle jó képek várnak új gazdára, de ő sincs benne a fősodorban.
Szilágyi Lenke képe kedves, az ár is alacsony, mégsem ezt a képet venném tőle, fotózott ő sokkal jobbakat is. És itt belecsúszunk abba a kérdésbe, hogy valójában miért venne bárki árverésen fotót? Én biztos nem vennék. Megkeresném a művészt, elmennék a műtermébe, beszélgetnék vele, és úgy választanék.
Ennek ellenére örülök, hogy árvereznek, legyen minél több ilyen esemény. Egyáltalán: legyen szó a fotóról, mert most nincs.

2018. október 27., szombat

Könyvajánló: Nick Hornby: Cicikrisztus

Aranyos válogatás-novelláskötet jelent meg az angol irótól, aki leginkább a Pop csajok satöbbi könyvével nyerte meg a rajongókat. Titka az, hogy könnyeden és hétköznapian ir, ami valahogy mégis irodalmi szöveg lesz az ő közreműködésében. Immár számtalan film és könyv után most épp a Meztelen Juliet megy a mozikban, ami könyvként nem egy rossz darab, bár a végére ellaposodik, de van benne pár nagy ötlet. A Cicikrisztus novellái közül épp a cimadó szól egy festményről, vagyis sokkal inkább egy kidobóemberről, akit egy galériában alkalmaznak, és egy krisztusábrázolást kell őriznie egy teremben. Igen ám, de a kép valójában cicifestményekből áll össze, és ezért a látogatókat meg is botránkoztatja. Olyannyira, hogy egyesek képesek lennének magát a képet is megsemmisiteni.
Ami ezután jön, az a Hornby mágia: úgy tud érvényes és elgondolkodtató lenni, hogy egy percig sem érezzük kioktatva magunkat, tanulság is van, de vörös farok nincs. A könyv többi novellája is jó, én épp Párizsban olvastam és nagyokat derültem rajtuk. Egészen kezdő olvasóknak is ajánlható, de vén rókák is derülhetnek rajta, mielőtt nekiugranak a Hódolat Katalóniának...

Baki Péter interjú a Magyar Narancsban

Először egyáltalán nem értettem ezt az interjút, annyira összevissza, aztán most már nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ez tulajdonképpen a döntéshozók, és főleg O.V. és körének szól, senki másnak. De még igy is meg vagyok döbbenve, arról nem beszélve, hogy fogalmam sincs, azok a "magas helyen lévő emberek" olvasnak-e egyáltalán Narancsot.
Az alaphelyzet a következő: Baki Péter pár éve kitúrta Kőrösi Orsolyát a Mai Manó ház éléről, aki a Capa Központ igazgatója lett. A Capa központ meg ugye az Ernst galériát túrta ki egészen felháboritó módon, egyszerűen azért, mert O. V. megigérte a házi fotósának, hogy csinál egy fotóriporteri múzeumot. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire borzasztó, hogy ezt egy majd 100 éves múzeum megszüntetésével kellett elérni. A Capa központ évi 200 millióból gazdálkodik, míg a Mai Manó a töredékéből, 5-10 millióból. Van még a Magyar Fotográfiai Múzeum, ami történelmi okokból Kecskeméten működik, szintén töredék pénzekből, noha, mivel a Fotószövetség tagok 2 művet ajándékoznak, plusz ott vannak nagyon régi és értékes művek, levelezések pl. Brassaitól stb. Baki Péter úgy került a Fotószövetség élére, hogy előtte egy olyan nő kaparintotta meg a széket (amúgy valószinüleg törvénytelenül), aki egész más irányba akarta vinni a dolgokat, kár, hogy csak botrányt okozott azzal, hogy meghatalmazásokkal, amik vagy törvényesek voltak vagy nem, egyetlen szavazattal lett elnök. Utána mindenki olyan embert akart, aki nem okoz botrányt. Baki Péter olyannyira nem okozott, hogy lényegében minden aktivitást, mindent megszüntetett a szövetségben, és úgy egyezett meg az Otp-vel finanszirozási kérdésekről, hogy abból 0 információt osztott meg másokkal. Ma sem lehet tudni, az Otp mennyivel és miért cserébe támogatja a Mai Manó házat. És akkor még ott van a szintén botrányba fulladt hősök terei fotómúzeum is, ami ugyan meghiúsult végül, de elterjedt egy szerződés, melyben Baki Péter átengedte az Otp-nek a tulajdonjog 85 (vagy 90, már nem emlékszem) %-át.
Most pedig nyilvánvalóan felfelé szólt, amikor azt nyilatkozta, hogy szeretné, ha a fotómúzeum Kecskemétről Budapestre költözne. Ez tényleg jó lenne, ám nem világos, hogy pontosan hova, és miben különbözne az a hely a Mai Manó Háztól.
Természetesen én is azt mondom, hogy jó lenne, ha az állam jobban támogatná a fotózást, ám az is elgondolkodtató, amikor Baki Péter azt mondja: "A rendszerváltás óta eltelt majdnem harminc év alatt sajnos nem sikerült olyan fotográfusokat felmutatnunk, akik kiemelkedő és állandó nemzetközi jelenléttel és ismertséggel birnak..." Ha ez igy van - egyébként ezen lehet vitatkozni - akkor Baki Péter miért nem ezen dolgozik, miért nincs egyetlen szakmai rendezvény sem a Mai Manóban, pedig korábban volt portfolio konzultáció, nemzetközi kapcsolatok stb.?
Azt gondolom, ha több pénzt adna az állam a fotónak, azt nem Baki Péternek kellene cimezni.

2018. október 17., szerda

Thirtythree - a Mome fotószakosai a Capa központban

Vidámság, kreativitás, jókedv. Ezeket hiányolom leginkább erről a kiállitásról.
A Mome fotószakja hosszú sorokban gyömöszöli kifelé a fotósokat, azonban számomra nagyon esetleges, hogy kit lehet komolyan venni az ott végzettek közül. Talán azért alakult ez igy bennem ,mert kirivóan sok abszolút középszerű, ötlettelen fotóst adtak már az országnak. Ezért aztán inkább kiváncsian mint várakozásokkal telve néztem meg a kiállitást. Mondhatom, nem is csalódtam.
A valóság, mégpedig a szomorú valóság ábrázolásában meglehetős érdeklődést mutatnak a fotósok. Nincs is ezzel gond, hiszen menjenek csak cigánytelepekre, földutakra, irják meg a Blikkben.. Vagyis hoppá, az a fotóriporter, aki ezt csinálja. Itt elvileg fotóművészeket képeznek. Akik legfontosabb feladatul a valóság kendőzetlen ábrázolását tartják. Uhh...Ilyet még Capa se csinált volna. Nézzétek meg, neki volt humora. A kiállitóknak nincs, telibe vakuzzák a gyerekeket a porban, szánalmas semmiségeket örökitenek meg és olyan közhelygyűjteményt mutatnak, amiről ordit, hogy egy percet se gondolkoztak azon, mit is fotóznak épp.
A humor, na arra nagy szükségünk lenne. Nehogy bárki megnézze ezt a kiállitást!

2018. október 14., vasárnap

Könyvajánló: Németh Hajnal: Crash Passziv interjú

A többség szerintem a Velencei Biennálé kiállitás óta ismeri őt, ha egyáltalán. A passziv interjú 12 balesetet mond el énekesek tolmácsolásában, és egy összetört autó is látható volt, mert egyrészt a pasik imádják az autókat, másrészt igy lehetett vizualizálni egy balesetet. Ennél már csak az lehetne drámaibb, ha újra és újra megismételnék a balesetet - bár rá kell jönnünk, hogy a művész célja nem a sekélyes Blikk szerű megdöbbentés volt. Ez viszont nem derül ki azonnal. Ez az a kiállitás, amire időt kell szánni. Máig emlékszem, hogy amikor én először megérkeztem, épp azt énekelte egy lány operaszerűen, hogy de nem voltál bekötve? A válasz pedig egy éteri nem. Akkor még azt gondoltam, ez egy elképzelt túlvilági beszélgetés. Később persze elolvastam, hogy nem halálos baleseteket rekonstruált Németh Hajnal, hanem egészen valós eseményeket, melyekben csak az a csavar, hogy operaszerűen adják elő őket.
Számomra minden drámaiság nélkül inkább vicces volt, de egy másik látogató jól le is szidott rögtön, hogy ez micsoda tragédia, és ne röhögjek. Ki mit lát bele persze, viszont azóta, hogy már elolvastam a könyvet, azt mondom, hogy hoppá, itt rengeteg munkát raktak bele olyan valamibe, ami az emberek többségének egyáltalán nem is tűnik majd fel. Hiszen ki az, aki végigolvassa az interjúkat? És 12 van belőlük.. Egyáltalán nem könnyű olvasmány, ugyanakkor ezzel a kérdezéses technikával egészen máshogy dolgozzuk fel a történteket, mintha valaki elmesélné. Nagyon szétaprózódik az, amit megértünk a balesetből, hiszen ha 20 másodpercig kérdezik, hogy bekötötted-e az övedet, és bizony nem, akkor annak jelentőséget tulajdonitunk, noha lehet feleslegesen.
A második kötet közepétől egy hosszú és mély elemzést is olvashatunk a Berlinben élő művészről, ami tovább finomitja az utat, amit Németh Hajnal bejárt.

2018. október 12., péntek

Where are we now - kerekasztalbeszélgetés a Viennacontemporary-n

A Viennacontemporary művészeti vásáron elég sok beszélgetés zajlott, ezen a galériások mondták el mit gondolnak az épp aktuális témáról. A where we are now - hol vagyunk mi most téma az alcimmel - változó súlyok a centrum és periféria között - azt sugallták, hogy ma már nem annyira hangsúlyos a centrum. Persze mindezt Bécsből mondani, ami tulajdonképpen maga is a centrum legszéle, egészen más, mintha Londonban tartották volna a beszélgetést.
Ugyanakkor senki sem mondott olyat, hogy ez történik. Inkább csak addig merészkedtek el a résztvevők, hogy elismerték, hogy nem a centrumból is jöhet érdekes művészet. De ez, lévén a négy beszélőből három abszolút a periférián van, nem jelent semmit.
Az biztos, hogy bár közhely, az internettel a centrum is közelebb került a perifériához, hiszen a neten könnyebb követni, hogy épp mi történik. De úgy tűnik, még mindig csak a periféria kiváncsi a perifériára, és ez sokáig igy is marad...

Budapest Art book fair a Kulturkúriában

Azzal kell kezdenem, hogy a név sajnos teljes félrevezetés. Art book-nak azokat a könyveket nevezzük, amiket egy művész direkt a szép kinézet, a művészi, és persze igy az átlagostól való különbözőség miatt készit. Erre példa Kerekes Gábor kecskebőr kötésű könyve, melyben válogatott fotói szerepelnek. De a Kulturkúriában nem ezt látjuk, hanem könyvdesignról szóló könyveket. Ez sem rossz, csak más.
Amúgy ez az első ilyen rendezvény, és ezért mindenképpen üdvözölni kell, hiszen a szervezők vették a fáradságot, hogy kitalálják és meg is valósitsák. Kiállitó is akad, mégpedig a Mome designrészlege. Nyilván a tanulóknak is jó, ha tudatosul bennük, hogy van olyan, hogy designkönyv, és azt tárgyiasitva ki is lehet állitani.
Számomra meglepő volt Kassák erőteljes hatása az elkészült dolgokra. Kuthi Angelika egyenesen az Egy ember élete könyv párizsi utazását másolta be szövegként az egyébként is az ő stilusára emlékeztető könyvben, de másoknál is látszódott a Kassák hatás.
Csigó Vivienn futurista kiáltványa nem csak mint könyv (vagyis füzetke) érdekes, hanem a szöveg miatt is. Tipográfiailag érdekes -mondjuk ez sok könyvről elmondható ott -megoldásai finom izlésről árulkodnak.
A kedvencem Dés Marci papiron igazam van könyve volt, mert nem csak egy megrajzolt könyv, hanem mond is valamit magáról az alkotóról, mégha ez sokszor közhely is (azért lettem művész mert nem kell korán kelni). Mégis, ez a könyv legalább elmond valamit az alkotójáról.
Az persze jó kérdés, hogy feladata-e a tipográfiai könyveknek ilyet tenniük...

Berlin túl személyes

Berlint egészen mostanáig elkerülte a hideg pénzvilág pusztitó tüze (micsoda első mondat!). Az ingatlanspekulánsok, az üvegpaloták, felhőkarcolók nem nyomják agyon a várost. Nem mondom, hogy nincsenek, de szó sincs arról, hogy mindent uralnak. Talán épp ezért ez egy nagyon lakható város, 3-4 emeletes épületekkel, sok parkkal. A megalománia annyira elkerülte eddig a várost, hogy még egy Pompidou központja sincs, van helyette sok apró galéria, múzeum, underground helyek, rengeteg felfedezni való hely.
Sajnos lassan ennek a világnak is vége. Akivel beszéltem, mind panaszkodott, hogy egyre drágább az elbérlet, egyre több az ingatlanos, a pénz nélküliek kezdenek kiszorulni. Végülis mégiscsak egy főváros ez, mégha orosz emlékművel és mérhető ipar nélkül. Lehet, hogy a művészek nem tesznek túl sokat hozzá a gdp-hez, de volnának más szempontok is. Itt van pl. a turizmus, a régi gyárakat, történelmi helyeket itt nem rombolták le, minden utcasarkon vár valami.
Berlin nagyon nemzetközi, szinte csak minden második ember német. Ez a sokszinűség viszont pezsgést hoz a városba, amiből a magyarok is kiveszik a részüket. Most még talán az utolsó pillanatban vagyunk, hogy ezt a hangulatot elcsipjük. Még megvannak a kocsmák, ahol az emberek találkoznak. Még lehet lakni a belvárosban, még megvannak a kultikus helyek, mégha már nem is teljesen olyanok, mint fénykorukban. Mégis, máris nosztalgikus érzésekkel tölt el, ahogy látható, ahogy a pénzvilág megeszi ezt az ikonikus helyet.
Az volt a csoda, hogy eddig nem tette meg.


2018. október 10., szerda

Art market megnyitó

Jópár éve irok a budapesti művészeti vásárról. Tulajdonképpen minden évben irhatnám ugyanazt. A képek és a galériák egy kicsit változnak, de nem annyira, hogy ne lehetne bármelyik képet és bármelyik másik évből származó másikra cserélni. Nagyon jó, hogy végre ez egy mma mentes hely, hiszen ez a valódi piacról szól, valódi emberekről. De ez természetes is, erről kár irni.
Igazából az egésznek akkor van értelme, ha nem műveket nézni megyünk, hanem ismerősökkel találkozni. Bár teljesen esetleges, hogy ha megismerkedünk valakivel, az jövőre is ott lesz, azért trendeket látok. X, aki művtöris lány, bár bekerült egy galériába, végül nem maradt ott, kiment Londonba, ezért idén nem láttam. Találkoztam viszont Y-al, aki érintőlegesen van a szférában, de valójában elhivatott. Ő minden évben kint van. Z-vel is sokat lehet találkozni, ő is a művészetért megy ki, bár a munkája is ez. Érdekes, hogy akikkel én együtt kezdtem, azért elég nagy a lemorzsolódás. Mondjuk 20, amúgy művészetrajongóból 1-2 marad a szakmában, és ez is egyre kevesebb.Egyszerűen nem elég vonzó már a művészet, hiszen elmúltak már az idők, amikor valaki  szerelemből ezt csinálta. Vagyis még vannak páran, na ők azok az 1-2.
A másik érdekes tendencia a jelentéktelen vagy projektgalériák részvétele. Nem vagyok elitista, jöjjön mindenki, akár én is bérelhetnék standot, de minden évben vannak galériák, amelyek teljesen láthatatlanok, de itt megjelennek, és akár még nem is rossz művekkel. Persze lehet, hogy én is ezt csinálnám pénzhiányban, hiszen ez jó reprezentáció. A szokásos galériák persze kint vannak, és tényleg szokásos anyaggal is jelentkeznek. A Várfok pl. Rozsda Endrével, hmm, hát ez elég jól hangzik, mivel ezen a vásáron kivül fogalmam sincs, hol lehetne összefutni a képeivel, pláne megvehető formában.
Idén a szokásosnál is több Hajas Tibor fénykép volt, de néhánynál úgy éreztem, nagyon rezeg a léc az eredetiség körül. Biztos eredetiek, de én nem venném meg őket, mert ránézve soha senki sem fog pont rá asszociálni. Több képnél, több művésznél is azt éreztem ,hogy igen, ettől a festőtől vennék képet - csak éppen nem azt, ami kint van. Persze tudom, hogy nem mindig elérhető minden kép, de az biztos, hogy sok képnél éreztem azt, ez másodvonal. Savanyú a szőlő, igaz? Mivel nem veszek semmit, ezért nekem mindegy, de sok alkotónál inkább beszélgetnék a galériással, hogy mi van még?
Végül szót kéne ejteni a nagy öregekről is. Vannak, akik évtizedek óta szerelmesei a művészetnek, és ők bizony ott vannak egy ilyen megnyitón, de ott vannak Újpest-alsón is, ha ott történik éppen valami. Na ők nincsenek túl sokan, de nagyon fontosak a művészeti élet fenntartásában.
Hogy ki lesz galériás, esetleg ki indit galériát, melyik generáció, azt eléggé esetlegesnek érzem. De az is látszik, hogy van még hely a nagy öregek mellett, most is neki lehet vágni. Mégha egy süllyedő hajón is ülünk..

2018. október 7., vasárnap

Berlin nem adja magát

Berlini utam előtt ahogy szoktam, kicsit körülnéztem a neten, hogy milyen érdekes helyekre kellene elmenni. Találtam is jópárat, de előbb kelllett volna elkezdenem szervezni őket...
A Sammlung Boros egy izgalmas kortárs gyűjtemény. Kár, hogy óránként 12 embert engednek be, és nagyjából fél évre előre minden hely foglalt..Tehát ha tudnám ma, hogy megyek márciusban, akkor foglalhatnék helyet...
A Thomas Rusche gyűjtemény is érdekesnek tűnik, kár hogy egy évben egyszer látogatható, október végén.
Persze ez csak két extrém példa, de azért érdekes.

Kiállitás és könyvajánló az Isbn galéria Beck András anyagáról

Az Isbn galéria és könyvesbolt egy jó hely a Blahánál. Beck András 50 db Kundera: Tréfa kötetet állitott ki, az igazi érdekesség azonban a könyv, amit mutatok is:
Az eredeti történet az, hogy Kundera 1. regényét, a Tréfát 1968-ban kiadták magyarul, de a prágai bevonulás miatt le is szedték a könyvespolcokról. Sokáig úgy tudták, hogy bezúzták őket, de a rendszerváltás után kiderült, hogy mégsem, bár akkorra már kiadták újra. Ennek a könyvnek állit emléket ez az újabb könyv, amely egyrészt elmeséli a történetet, másrészt interjúk segitségével rekonstruálja, hogyan is történhetett ez a móka.
Beck András könyve egy szerelmes vallomás a könyv formátuma iránt (könyv mint papirkönyv), másrészt igyekszik a kort is restaurálni, a betiltásokat, leváltásokat, elhallgatásokat, mégsem drámai a hangvétele, mert próbál tárgyszerű maradni. Ez is okozza a vesztét: nagyjából a könyv felénél teljesen elvesztem az érdeklődésemet, amikor a 26. interjúalanytól is ugyanazt, na jó, majdnem ugyanazt kérdezi, nyilván szó esik Kunderáról, a csehekről, politikáról, a viszonyokról, és az is süt, hogy a könyvet nagyon nagy és fontos dolognak tartja. Megható a dolog, maga a könyv azért inkább csak közepes.


M.Ikon 6 dvd újság

Érdekes, hogy csak most került a kezembe az M.Ikon, ami egy dvd újság volt a 2010-es évek elején. Talán 3000 Ft-os ára, talán a dvd-k iránti bizalmatlanságom miatt nem vettem, mondjuk az biztos, hogy akkoriban kétszer meggondoltam, hogy vegyek-e a legdrágább újságnál háromszor drágább dvd-t, amit vagy megnézek vagy nem.  Aztán a Pompidou kiváló filmjei és a Cinq26, ami egy olyan dvd újság volt, amiben 3-4 témát jártak körül, meggyőztek, hogy a dvd is egy érdekes formátum.
Az M.Ikonból 10 szám jelent meg, de ez egy kicsit más, mint a francia változat. Interjúkat látunk, egészen minimális, 1 kamerás felvétellel, vagyis a kérdező nem látszik, és rögtön a közepébe vágunk, semmi bemutatás, semmi háttéranyag, rögtön jön az első válasz. Ez nekem egy kicsit furcsa, lehet azért, mert megszoktam a Pompidou filmjeinél, hogy kiváló narráció és háttéranyagot állitanak össze. De vehetjük úgy is, hogy semmi sem áll közénk és az interjú közé, innentől csak rajtunk múlik, mennyire figyelünk.
Ebben a hatodik számban Németh Ilona hozott olyan emlékezeteset, amivel odaszögezett a székhez. A több mint fél órás interjúban gyakorlatilag nincs üresjárat. Először a szlovák-magyar kettős identitásáról beszél, nyilvánvalóan előkerülnek a nemzetközi kapcsolatok, aztán bedobja a tanitás témát. Ő azért tanit egyetemen, mert amerikában azt látta, hogy az a legnagyobb megtiszteltetés a szakmában, ezért elvisel bármit, noha azért megjegyzéseket tesz. Ezután berlini élményeiről mesél, hogy miért költözött oda, hogyan működik együtt. Csodálatosan érdekes interjú, aki teheti, szerezze meg.

Bernini félrecsúszott

Még mindig Viennacontemporary. Elég hangsúlyos helyen, a bejárattól az első galériák között volt ez a nagyméretű szobor:
Nyilván mindenkinek beugrik Róma és a Borghése gyűjtemény, ahol Bernini, Canova szobrok igazán élethűen mutatják be a mitológiai történeteket. Nemhogy élethűek a szobrok, hanem azt kérdezem, hogy miért nem állnak fel, és ülnek arrébb, ha megunták már azt a pózt?
Ez a gyerek is eléggé élethű. Bal kezében egy pisztolyt tart, jobb kezében kést. Felfelé néz és fürkészi áldozatát.

2018. október 6., szombat

Viennacontemporary

Idén rekordmagas magyar galériarészvétellel nyitott meg a bécsi művészeti vásár. Bár ezen a néven csak pár éve léteznek, igazán jó helyszint találtak, és a vásár hangulata olyan, mintha már ezer éve megrendeznék. Minden flottul megy.
A vásár maga sokkal kisebb, mint a nagyok, de jó ötlet, hogy középen egy büfé és tespedőrészleget alakitottak ki, ezzel is családiasabbra véve a rendezvényt.
A vásárról teljesen hiányoztak a klasszikusok, befutott nevek, akikért jó pénzt lehetne kérni, mondjuk Maria Lassnig, Baselitz, igy aztán elsőre frissnek tűnő anyag fogadott. Csak később gondoltam át, hogy igazából egyik műtől se kaptam különleges inspirációt. A legtöbb mű egy már régen ismert stilusnak variációját hozta, és hiába vártam a tavalyi friss ötletek további kidolgozásait. Tavaly például az átalakitott Európa térkép nagyot szólt. Persze idén is voltak jó művek, de összességében nem estem hasra.
Reigl Judit művei fogalmam sincs, hogy kerültek ide, de a két egészen apró, ráadásul rá nem is jellemző kép inkább ellenérzést váltott ki belőlem. Ez bőven a futottak még kategória.
Ami viszont nagyon érdekes volt, az a kisérőprogramok áradata. A legtöbb beszélgetés szinte egymás után követte egymást, ezeken a galériák vezetői vettek részt. Érdemes megemliteni a Parallel Vienna eseményeit, ami tulajdonképpen a kimaradó galériák seregszemléje, és külön posztot érdemel.

Állami támogatás a viennacontemporaryn kiállitó magyar galériáknak

Korábban is előfordult már, hogy pályázatot irtak ki kereskedelmi galériáknak, hogy pályázhassanak külföldi művészeti vásárokra. Lehet vitatkozni, hogy ez jó-e, alapvetően szerintem jó országimázs ez, hiszen a kiállitó galériák nemzetközi helyzetben tanulhatnak, referenciát szerezhetnek. Ami viszont rettentően furcsa, azt egy sárga kerettel jelöltem.
Mindegyik galériának ki kellett tennie egy A4-es lapot, amin az áll, hogy a külügyminisztérium támogatta a galéria részvételét. Ilyen korábban nem volt, és azt gondolom, ezzel közpénzből akarnak országimázst épiteni. Őszintén szólva nem tartom túl elegánsnak ezt. Ha támogatni akarják a kortárs művészetet és a piacból élő galériákat, oké, támogassák, de miért kell még egy lapot is kitenni? Tudom, hogy paranoiás vagyok, de a következő lépés az lesz, hogy megmondják, kiket lehet kiállitani? Vagy már meg is mondták? És meg fogjuk tudni valaha is, ha megtörtént?

2018. szeptember 20., csütörtök

ajaj

Először is a hir: https://hvg.hu/itthon/20180917_Szigorubban_ellenorzott_kultura
Aztán hozzá egy vélemény: https://hvg.hu/kultura/20180918_TGM_Ezt_mar_nem
Megtiltották az állami fenntartású kulturális intézményeknek, hogy nyilatkozzanak, hogy sajtótájékoztatót tartsanak. Ezeket az esemény előtt 2 nappal jóvá kell hagyatni a minisztériummal.
Agyament ötlet. Kérem senki se próbálja megmagyarázni. A kultúra nem politika - most mégis azzá teszik.
Emlithetném Orwellt, de lehet, hogy már nincs értelme.
Most leirhatnám hosszasan, hogy a kultúra feladata nem az állam kiszolgálása, meg hogy ugyan már, mit néznek egy Müpa sajtótájékoztatón, de sajnos érzem, hogy mi történik. Az egyik állami kiállitóhelyen pl. isten útja a szakralitásban (de nem szó szerint) cimmel rendeznek kiállitást. Amikor megkérdezem a szervezőt, hogy mi ez a marhaság, hiszen a képek abszolút nem erről szólnak, széttárja a kezét, és felfelé mutogat. Egy ilyen cimbe nem lehet belekötni, a konkrét képeket pedig úgyse nézik meg.
Hát persze. Hiszen kivándorolni is csak százezren mentek, mert a statisztikában azt nézik, hogy van-e lakcime az illetőnek - megsúgom, ha pl. van egy lakása, akkor lakcime is lesz, és ugyan miért égetne fel valaki mindent, de ettől még nem lakik itt. A valódi szám egymillió feletti, és ha kérdeznéd miért, ajánlom kezdd újra az első mondattal az olvasást.

2018. szeptember 16., vasárnap

William Kentridge Less good idea művészeti központja Johannesburgban

A sikeres művészek általában létrehoznak egy alapitványt életük vége felé, hogy egyrészt továbbéljen a nevük, másrészt legyen, aki kezeli a műveiket, kiállitásokat szervez satöbbi...Egyes szerencsések persze rögtön múzeummal nyitnak, de ez a ritkább. Kentridge egészen más utat választott. Létrehozott egy művészeti központot Less good idea néven, és nem magát helyezi előtérbe, hanem a helyi művészeknek próbál teret biztositani. Ugyanakkor a névválasztás sem véletlen (kissé rosszabb ötletek): nem egy hatalmas, drága struktúrát akar, hanem egy kis, egészen független helyet. Szándékosan nem akar nagyra nőni, mert ő azt vette észre, hogy a nagyobb projektek mind félrementek (a johannesburgi szépművészeti múzeum rézből készült, drágán felújitott tetejét egyszerűen ellopták, és megáztak a képek), a kis, fenntartható dolgok viszont működhetnek.
Milyen jó ötlet. Már csak egy magyar Kentridge kellene nekünk..

A Forma-1 hasonlat

A múltkor egy ismerősöm ismerősének ismerősével beszélgettem a művészeti életről, és ő, mivel abszolút nem érintett, nem látja, mennyire borzasztó és élhetetlen lett ebben az országban a művészeti élet. Nem akartam neki kiselőadást tartani, ezért megkérdeztem, szereti-e a forma-1-et. A legtöbb pasit nem hiszem, hogy különösebben izgatná, persze éppen meg lehet nézni a tévében. Viszont akivel beszéltem, ő sokszor kiment Mogyoródra is a futamra, és követi az eseményeket. Jó - mondtam - akkor most képzeld el, hogy megszeretted volna a forma 1-et, ha nincs az országunkban futam. - Természetesen kizárt - felelte, hiszen épp azért szeretett bele, mert annak idején őt is kivitték és ott szurkolhatott. -Látod, most az van nálunk a művészetben, hogy nincs forma-1-es futam - fejeztem be a hasonlatot.
Később jutott eszembe, hogy a focihasonlat talán még jobb lett volna. Mindenki tudja, hogy egy játékosnak külföldre kell igazolnia ahhoz, hogy jó focista legyen, és ez nincs máshogy a művészetben sem.

Eperjesi Ágnes az ISBN galériában

Az Isbn galéria önmagában nem hiszem, hogy működne, viszont összekapcsolva a könyvesbolttal nagyon is figyelemreméltó képződmény. Hiszen egy kereskedelmi galériában a pénz dominál, a legjobb nevek, legjobb művek kellenek. Ide viszont jöhetnek intimebb, elgondolkodtatóbb dolgok, arról nem is beszélve, mennyire jól kiegésziti egymást, ha készül egy könyv egy kiállitás alapján, mint azt láttuk nemrégen a Kundera - Tréfa kiállitás kapcsán (hamarosan irok a könyvről).
Egy kicsit oldalt lépve - de témánál maradva - számomra meghatározó élmény volt, amikor New York-ban egy fotóssal beszéltem arról, hogy van a műveimnek egy fővonala, amit szeretnék tökéletesiteni, esetemben az absztrakt fotózás, de időről időre kijönnek belőlem más munkák, sorozatok is, amikkel nem nagyon tudok mit kezdeni. Nem szégyellem őket, de nem tartoznak a fősodorba. Ő pedig azt mondta, hogy ez nemcsak hogy természetes, de jó is, igyekezzek minél több ilyet csinálni, mert ezek is hatnak majd a többi képemre is. Egy évben ő akár 10-15 olyan projektet is létrehoz, ami oldalágnak tekinthető, és ezeket akár ki is állitja.
Az Isbn galéria kiállitása pont ilyen. Nem kapcsolódik szorosan Eperjesi Ági műveihez, nem is épp nagy lélegzetű művek ezek, de meglétük bizonyitja, hogy az alkotó gondolkodik és alkot akkor is, ha nem főműveket alkot.

2018. szeptember 15., szombat

ISBN galéria és könyvesbolt

Sokszor elmondtam már, hogy mennyire tragikus nálunk a könyvek elérhetősége, ami alatt azt értem, hogy megjelenik egy könyv, már eleve nem biztos, hogy kapható lesz a könyvesboltokban, hiszen a nagy láncok nem mindig (lényegében sosem) forgalmaznak kisebb kiadó könyveit, maradnak tehát a függetlenek, mint pl. az Irók boltja. De ha még kapható is a könyv, egy idő után leveszik a polcról a legtöbb helyen és kész. Aztán vagy újra kiadják az adott könyvet vagy nem. Inkább nem, hiszen örülnek, hogy megvettek belőle akárhány példányt. Drága dolog készletre könyvet nyomtatni.
Az Isbn könyvesbolt és galéria (a galériáról a következő bejegyzésben beszélek) pont a máshol nem kapható, alternativ, vagy marginális könyveket tartja polcain. Hatalmas feladatot vettek a nyakukba ezzel, hiszen az underground közeget képvidelni, de ugyanakkor profitot is termelni nem tűnik egyszerű feladatnak. Nagy tiszteletet érdemelnek.
Ugyanakkor bőven akad kompromisszum is. Az egyik rögtön a helyszin. Nyilvánvaló, hogy egy efféle könyvesbolt nem a Várban fog üzletet bérelni, de azért a Blaha mögötti dzsumbuj is enyhe túlzás. A Vig utca csak két utcával van a Blaha mögött, de az összes 8. kerületi sztereotipiát hozza a drogosokkal, csellengő és tarháló fiúkkal. Az utcában csak lepukkant és ami azt illeti bezárt bolt van, nem csoda, hogy itt még egy ilyen underground könyvesboltnak is örültek. Másfelől azért a Blaha elég jól megközelithető helyszin, és az Oltai Kata által vitt Feri galéria is a közelben van.
Azon sem érdemes rugózni, hogy az üzlet alapterülete igen kicsi. Tulajdonképpen csak néhány könyvespolc az egész, node a lényeg úgyis az ,ami rajtuk van. És ebben már egyáltalán nem rossz az Isbn. Főképp a főszodorba nem illeszkedő, de amúgy értékes könyvek, füzetek kerültek ide. Örömmel láttam a Törvénytelen Avantgárd kötetet, Galántai György balatonboglári kiállitásairól, ezt kötelező olvasmánynak jelölném. Találtam egy 1984-es Erdély Miklós füzetet, egy már régen elfeledett Lumen kiadványt, Eperjesi Ágit. Jó böngészni az igényes polcokat, az egyetlen kritikám a lehetne több is, meg a lehetne több külföldi is.
Az Isbn galéria nem fogja megváltani a világot, de sok hasonló kezdeményezés kellene ahhoz, hogy normális művészeti életünk legyen.

2018. szeptember 9., vasárnap

Most kell könyvet venni

Múltkor véletlenül egy antikvárium mellett sétáltam el, és önkéntelenül belenéztem a 300 ft-os ömlesztett, dobozos könyvekbe. A következő pillanatban lefagytam a megdöbbenéstől. Egy Karinthy kötetet láttam. Körülnéztem, hogy van-e kandi kamera, de nem volt. Aki Karinthy Frigyes humoreszkjeit a 300 ft-os kategóriába teszi, az biztos, hogy kutyaütő. Magamhoz vettem a könyvet és tovább vizslattam a dobozt. A következő, amit előhúztam, egy Weöres Sándor verseskötet volt. Volt mellette néhány valóban értéktelen szösszenet, de aztán találtam még Déry-től könyvet (már megvan), és más könyveket is, amiket amúgy olvasásra érdemesnek tartok.
Az antikvárius örült a pénzemnek, de amikor rákérdeztem, mégis hogy került Karinthy a dobozba, csak legyintett: a nálam fiatalabbak már nem ismerik őt, és ami azt illeti, antikváriumba se járnak.
Végignéztem a művészeti könyveket is, de nem volt semmi érdekes: művészeti könyveket még kevesebben gyűjtenek, mint irodalmat.
Most, hogy lassan mindenki a telefonját nyomkodja olvasás helyett, a könyv egy szép gesztus arra, hogy megmutassuk, mennyire, hmmm, elavultak vagyunk? Vagy éppen hogy mennyire kifinomultak!
Hiszen rengeteg életmű van, ami nincs fent a neten. Pláne nem olyan minőségben, összefoglaló tanulmánnyal, magyarázatokkal. De amúgy is: ezt most nekem magyaráznom kell?
Nincs is jobb annál, mikor egy kellemes délután az ember leül egy fotelbe, és belelapoz egy igényes könyvbe, albumba, és átadja magát az alkotó gondolatainak..És még áram se kell hozzá!

Beyoncé és Jay-z a Louvreban

Egy ismerősöm hivta fel a figyelmemet arra, hogy nézzem meg Beyoncé klipjét, ami a Louvreban készült. Ha valaki rákeresne, ezt irja be a youtube oldalba: Apes**t - the carters.
Valóban kibérelték a Louvre termeit, és meglehetősen sok képet is bemutatnak a klipben, de ettől még nem lettek intellektuálisabbak. Már elnézést, de még ha le is vesszük a mérhetetlen ellenszenvemet az efféle ugrálós diszkó-gengszter rap iránt, azért a klip jól mutatja, hogy mennyire nem tudnak kapcsolódni a Louvre-hoz az előadók. A képeket néhány kivételtől eltekintve háttérnek használják ahhoz, hogy az ő arcukat mutassák. Nagyon feltűnő, hogy néhány vakkantáson kivül az előadók az égvilágon semmit sem csinálnak. Nem énekelnek, nem játszanak hangszeren, nem táncolnak, csak mozdulatlanul ülnek miközben néha odavakkantanak valamit a kamerába (amit akár dalszövegnek is vehetünk).
Hogy mi ezzel a bajom? Az, hogy egy zenész, mint mondjuk Sting, remekül játszik gitáron és basszusgitáron, tud énekelni, és igyekszik tehetséges zenészekkel körülvenni magát. Nem tudom elképzelni, hogy Sting, vagy Miles Davis, Marcus Miller csinálna egy olyan klipet, ahol ő csak ül és bámul a kamerába. Azt viszont el tudom képzelni, hogy zenélnének a hangszereiken, viszont onnantól az lenne a hangsúlyos. Esetleg egy Brad Mehldau-ról el tudnám képzelni, hogy a zongorajátékához sokat adna a Louvre háttérhangulatnak, de itt Beyoncé egyszerűen csak üldögél, meg se próbál szerepelni. Őt csak azért kell nézni, mert ő a gazdag, neki semmit se kell tennie. Mekkora tévedés!
Persze értem, hogy a Louvre-ban bemutatott képek nagy része már nem tükrözi a közizlést, és egy amerikainak amúgy is mindegy lehet, miféle képek vannak ott, csak az egésznek igy számomra olyan hangulata van, mintha Beyoncé, mivel megteheti, megveszi kilóra a Louvre-ot és kész. Ha igy gondolja, tegye, csak ne várja, hogy én tapsikoljak neki...

2018. szeptember 2., vasárnap

Konstruktiv kiállitás a Galerie Knoellben Bázelben

Svájc rettenetesen erős a konstruktiv művek piacán, elég csak a Szépművészeti múzeum 2012-es kiállitására gondolni, ahol a st-galleni Erker galéria anyagából komplett művészettörténetet tudtak kiállitani, Ueckerrel, Tapies-el. A bázeli kiállitás sem sokkal rosszabb Albers-el, Gerstner-el, Taeuber-Arp-al. Ők mind a németes precizitást, kicsit Mondriant fejlesztették tovább, Veszprémben ugyebár a Vass László gyűjteményben lehet hasonló műveket látni. Az efféle mértaniság még ma is elfogadott irányzat, hiszen Bak Imre után se lehet azt mondani, hogy kimeritettük volna a lehetőségeket.
Érdekes, hogy bár szinte minden országban él és virul ez az irányzat, azért mindenhol egy kicsit más irányba fejlődik. Hogy miért ennyire időtlen a konstruktivizmus? Az emberi arc ábrázolása eléggé korfüggő, a konstruktivizmusban viszont csak szinekről és formákról beszélünk, ami nehezebben avul.

Cipeljük terheinket

Az Art Bázelen jött szembe ez a kő, akarom mondani hátizsák:
Egy művészeti vásáron, ahol másodpercenként 6 millió ötlet jön szembe, nem üt akkorát egy ilyen szerény kis kődarab. Hümmögtem egyet, aztán megnéztem még ezt is:
Ez tényleg egy hátizsák, és természetesen a világ leghaszontalanabb hátizsákja, amibe ugyebár semmit sem lehet pakolni..Tehát pont megfelelő egy műalkotáshoz. Túl azon, hogy el lehet képzelni, mit szólnának hozzá mondjuk egy tetszőleges reptéren, vagy akár a barátok, azért el lehet filozofálni a témán. Ugyebár mindannyian hordozzuk a terheinket, telán nem ennyire látványosan, de azért ha Szilvi igent mondott volna nekem nyolcadikban, ha Laura akkor nem koptat le, ha Enikő..Vagy ha éppen én nem próbálok hülyeségeket csinálni, sorozatban, jó sokáig, akkor nem itt tartanék..Ezek az élmények mind mennek bele szépen a hátizsákba, és talán nem lenne ilyen nehéz, ha Dórával elmegyek akkor abba a buliba..
Akkor, ott, azonnal nem foglalkoztam túl sokat ezzel a hátizsákkal. De valami oka mégiscsak van, hogy még mindig a fejemben van, nemigaz?

2018. augusztus 28., kedd

Könyvajánló: Magyar művészek és a számitógép

Ez a könyv a Lille-ben 1990-ben megrendezett kiállitás (magyar számitógépes művészet) katalógusának bővitett kiadása. A mindig kiváló Artpool áll a kiadvány mögött, így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy remek könyvet hoztak össze megint. Ha valakinek nem jutott eszébe, az Artpool adta ki a Balatonboglári kápolnatárlatok katalógusát, amire a fél művészvilág hivatkozik, de dokumentáció sokáig nem volt róla, azonban az Artpool igen nagy munkával rekonstruálta, mi történt valójában Balatonbogláron, dokumentumokkal és fotókkal bizonyitva.
A számitógépes művészet szintén egy jó téma, mert voltak olyan időszakok, amikor a számitógépes művészet elismert volt itthon is, és a művészeinket is ismerték külföldön is - persze most főleg Waliczky Tamásra gondolok, akivel az artportal.hu készitett nemrégen interjút annak alkalmából, hogy ő nyerte meg a jövő évi Velencei Biennálé magyar pavilonjának kiállitását.
Amivel ez a könyv több, mint egy 28 évvel ezelőtt rendezett kiállitás felemlegetése, az a bevezető tanulmány. Orosz Márton kiváló elemzése jó kiindulópontot jelent a számitógépes művészetben nem jártasak számára, pontos neveket, évszámokat hoz, és nagyon ügyesen lavirozik a technikai ismeretek átadásában - vagyis hogy milyen számitógépek voltak azok, amiken a 70-es 80-as években dolgoztak, és aközött, hogy milyen projekteket hoztak össze. Ha innen nézzük, szinte nevetségesnek tűnik az 1800 ft-os ár. Ugyanakkor nem hallgatom el azt sem ,hogy a kiállitási anyag jórészt érdektelen. Ennyi év távlatából a művek már nem érdekesek, idejétmúlt grafikával rendelkeznek, különösen, ha -a már szintén régi - Szörny Rt mozifilmhez viszonyitjuk a minőséget, ahol a plüssállatok minden szőrszála külön mozgott. Ehhez képest a könyvben szereplő képek egy kisgyerek szintjén állnak, persze megintcsak emlitsük meg, hogy 1990-ről van szó, amikor még nem volt Windows, csak dos, nem voltak 256 szinnél többet megjelenitő monitorok, satöbbi.
Ez egyben ki is jelöli a könyv olvasótáborát: akik érdeklődnek a kezdetek iránt ők igen alapos tanulmányt kapnak.


2018. augusztus 25., szombat

Az I never read baseli könyvfesztivál katalógusa

Az I never read egy művészeti könyvfesztivál, ami kellőképp bohém ahhoz, hogy ne egy papirizű felvonulás legyen a legnagyobb nevekkel, hanem inkább egy fesztivál, zenekarokkal, folyamatos trécseléssel és persze olyan zugkiadókkal, akik nem a pénzért csinálják. A nagy lazaságban azért feltűnik néhány komolyabb kiadó is, de a többség lelkes műkedvelő. Pont ettől lesz jó, hiszen mindenki megnézheti a legnagyobb kiadók kinálatát, de a legjobb, legfrissebb ötletek innen jöhetnek.
Szerencsére a katalógus sem átlagos. Elmentek néhány gyűjtőhöz, és lefotózták a könyvgyűjteményüket. Mivel ők nagyrészt idős emberek, nem csodálkozhatunk, hogy a rengeteg könyvespolc mindenhol roskadozik a könyvektől. Az egyik gyűjtőnél a fényképek alapján úgy 25 féle Picasso könyvet látunk, egy másik helyen filozófia témában van irdatlan könyvtömeg..És a katalógus szerkesztői azt is dokumentálták, hogy kirándulásokat szerveztek a gyűjtők lakásaihoz - persze Svájcban ez nem túl nehéz feladat.. Szimpatikus, hogy azt próbálták megfogni, hogy pl. hova fog kerülni a katalógusuk, és hogy néz ki egy bibliofil háza, lakása, könyvespolca, dolgozószobája..Emiatt biztosan el fogom rakni a katalógust..

Művészeti világtérkép

Az Art Bázelen kiállitó galériák nagyjából jelzik, hogy melyik ország mennyire fontos szerepet tölt be a művészeti életben. Hagyományosan New York a legnagyobb központ, aztán jön London, Párizs, Berlin, Peking. Szinte elfelejtettem Hong Kong-ot, pedig nagyon komoly művészeti élet van ott.
A térképre rápillantva sok más érdekességet is láthatunk. Az pl. világosan látszik, hogy művészeti szempontból Kina összességében már megelőzi az Usát, talán azért is, mert Usa még mindig szinte New York-al egyenlő. Európának összességében nem kell különösebben aggódni, még mindig minimum kétszer, háromszor akkora, mint Kina.
A régiónkból Bécs és Varsó van jelen, leszámitva a Plan B által megjelenitett Kolozsvárt, akik páratlan sikertörténetet hoztak össze. Ez a kép jópár éve nagyon hasonlóan néz ki, időnként Kina kicsit nagyobb lesz vagy épp összemegy. Jövőre, ha tényleg lesz Brexit, London is összemehet. Meglepetés még Berlin fontosságának emelkedése, nem is olyan régen még aprócska pont volt, de az olcsó lakhatás és a nemzetköziség jó hatással van rá, nem véletlen, hogy Ai Wei Wei is Berlint választotta lakhelyül.


Martin Janda az Artbázel katalógusban

Az Art Bázel katalógusa röpke 900 oldal, igy nem szoktam aggódni, ha nem olvasom el egy héten belül. A 377. oldalon találtam egy interjút Martin Jandával, az azonos nevű, Bécsben, sőt a Mumoktól 1 utcára lévő galéria vezetőjével. Nagy szó ez, mert az egész világ verseng a figyelemért, és azért Bécs is meglehetősen messze esik az igazi központoktól. Ennek ellenére Martin Janda azt mondja, hogy annak ellenére, hogy a művészeik többsége a balkánról jön, esetleg Szlovákiából, ő már nem nézi a származást, és a galériája is lehetne szinte bárhol. Nagy szó ez, hiszen hagyományosan a horvátok, szlovénok és a többi kis nép is Bécset lesi (magyarok ugyebár nincsenek rajta a térképen, Prága vagy Varsó meg messze van már), viszont ő azt mondja, hogy Bécs sokkal nemzetközibb lett az elmúlt években. Az új generáció már nem Európa peremvidékének titulálja Bécset, hanem pont a közepének, hiszen tőlük jóval keletebbre is még Európának hívják - pl. Romániát. Az új bécsi identitás is sokkal nemzetközibb lett, már nem probléma felpattanni egy repülőre, mindenki jobban tisztában van a trendekkel. Emiatt galériát vezetni is kicsit más lett, hiszen lehet hivatkozni egy-egy olyan névre is, akik sosem állitottak ki Bécsben.

2018. augusztus 24., péntek

mma ösztöndijasok

100 ember nyert el havi apanázst egy évre. Szóra sem érdemes, hiszen olyan emberek nyertek, akikről nemhogy nem hallottam, de hangosan kell röhögnöm az úgynevezett életművükön. Ezekből az emberekből nem lesznek ünnepelt művészek. Jó, most kapnak pénzt, esetleg pár év múlva egy művelődési házban egyiküknek-másikuknak lesz kiállitása, de ennyi.
Nem éppen Puklus Péterek, Eszterházy Marcellek, a sort hosszan lehetne folytatni.
A poén kedvéért itt egy nyertes: Hoppál Bulcsú Kál. Neki még wikipédia oldala is van, amit nyilvánvalóan ő irt - hiszen honnan tudnánk a gyerekei nevét, pláne második neveit? A saját leirása szerint tehát ő filozófus, vallástudós, teológus és dokumentumfilmes. Szakterülete: vallástudomány. Aha. Akkor nem képzőművész. Akkor viszont az mma, ha ennyire széles meritéssel dolgozik, akkor tényleg adhatja már a szomszéd néninek is a dijakat, az sem tűnne fel..
Van viszont egy probléma. Mégpedig az, hogy találtam a listán két embert, akit viszont ismerek, számontartok. Ők hogy kerültek oda? Na jó, ez álkérdés: pályázni kellett, nem lehet véletlen a dolog, és a nevük is annyira egyedi, hogy nem lehet más. Nem, ők úgy gondolták, hogy pályáznak, mert minden pénz jól jön, mert nem voltak erkölcsi aggályaik..Amúgy is, abban igazuk van, hogy kapnak pénzt, na és? Legalább nem kell pincérkedniük. Annyiból viszont nincs igazuk, hogy ez erkölcsileg akkor sem jó. Namost persze ki vagyok én, hogy előirjam nekik, mit csinálhatnak? Ráadásul az egyik esetben nagyon jól jön a pénz, a másik esetben meg mindegy (igy viszont tényleg nem értem miért pályázott). Talán a referencia kell neki a másik oldalról is.
Szóval nem, nem itélem el őket, viszont megjegyeztem a nevüket. Rosszpont nekik.

2018. augusztus 20., hétfő

Filmajánló: Cézanne et moi

Ez egy kizárólag francia nyelvterületen menő film, ami eléggé unalmas ahhoz, hogy a szép tájképek ne tudják átbillenteni az esetleg nézhető kategóriába. Ha valaki még emlékszik a Renoir című filmre, na az egyenesen egy James Bond film, pedig ott időnként percekre egyhelyben marad a kamera, miközben a festő épp alkot vagy nézi a folyópartot. Igen, ennyire lassú film ez.
A jelenetek jókora részét egy dolgozószobában vették fel, ahol Cézanne Emile Zola vendége, rengeteget beszélgetnek, vitáznak a vaskalaposságon. Ez a szoba amúgy Aix-en-Provence-ben van, ahol tényleg csodálatos tájképeket lehet videózni - ezt ki is használják rendesen.Ugyanakkor szerintem ezeknek a vitáknak semmi tétje: nem látjuk, hogy bármelyikük is engedne bármit, a Zola figurával amúgy össze se lehet veszni, annyira türelmes, mintha polgármester lenne. Amikor Cézanne felkavarja a vacsoráját, akkor is nyugodt marad, még csak el sem küldi a festőt.
Sajnos történet nem sok van, egy kicsit kiruccannak Párizsba, néha lányok után futkosnak, de alapvetően a dolgozószoba a terepük, ami mondjuk Zola esetében azért egy kicsit kérdőjeles bennem. Sajnos nem mertek se grafikát, se festményt mutatni a Cézanne figurától, néhány összerombolt vászon az egész, amit látunk, amivel megint az a baj, hogy nem hozza közelebb a festőt, vagy ha mégis, akkor csupa rossz dolgot tálal. Ennek a Cézanne-nak egy jó tulajdonsága sincs, összeveszik mindenkivel, ehhez képest Zolával meg nem, habár apró gesztusokat látunk azért ebben az irányban.
Szóval sajnos a film nem tud meggyőzni még arról sem, hogy valóban Cézanne-t látom a vásznon, ezért még nehezebb lenne azt elhinnem, hogy kb igy viselkedett, vagy ezeket mondhatta. Marad az aix-i táj, azt viszont túl keveset látjuk. Nem ajánlom.

2018. augusztus 15., szerda

Egy kissé aggódom


Persze ez csak a magamfajta ultragazdag, mivel fapados repülővel utazni tudó ember problémája. De azért kissé összevontam a szemöldököm. Aki amúgy nem olvas híreket, azoknak irom, hogy egyébként Ryanair sztrájk van, 600 járatot töröltek, mert a cég a saját pilótáit szivatja azzal, hogy folyton áthelyezi őket egy másik bázisra, igy aztán sokan januárban Kölnben laknak, februárban mittudomén, Budapesten, márciusban már Milánóban és igy tovább.. A Ryanair szerint ez nem probléma, mint ahogy az se, hogy időnként otthagyják a csomagokat, sőt ugyebár a gurulós bőröndöket le kell adni, hiába kézipoggyász. Saját tapasztalat, hogy valami történt mostanában, mert eddig szinte sosem futottam bele késésbe, talán mázlim volt, az utolsó 3 utamon viszont mindhármon, és nem is kevésbe.
Az is rettentően rossz érzéseket sugall, hogy már egyáltalán nem tűnik úgy, mintha a fapadosok értünk lennének. A Wizz és a Ryanair is direkt máshová ülteti az utasokat azért, hogy külön pénzt zsebeljen be, hiszen egy barát/barátnő nyilván együtt szeretne ülni, tehát majd megveszik a helyüket sok pénzért. Ez szerintem bunkóság. Az, hogy direkt rosszat csinálnak, szerintem nem fér bele egy normális cég működésébe, mint ahogy az sem, hogy úgy hallottam, úgy törölnek járatokat, hogy egyáltalán nem értesitik az embereket erről.
Ez persze egy művészeti blog, nem utazási. De ez is hatással van a témára, hiszen eddig mondjuk Londonba és Párizsba azért több repülővel, olcsón el lehetett jutni. De ha a két fapados sztrájkba lép, a saját pilótái és az utasai ellen támad, annak nem lesz jó vége. Mint ahogy már az is bosszantó volt, hogy a franciák sztrájkjai miatt nem repült az Airfrance, emiatt aztán nem is vettem rá jegyet, és mivel még mindig nem oldódott meg a helyzet tavasz óta, azért ki tudja, ha most veszek egy jegyet, akkor repülhetek-e.
Valóban, az elmúlt években elkényeztettek a légitársaságok a pontosságukkal, olcsóságukkal. Talán új, izgalmasabb időknek nézünk elébe...