2018. július 15., vasárnap

Ősz Gábor a párizsi Loevenbruck galériában

Ősz Gábor magyar születésű hollandiai képzőművész, aki 1962-ben született, és (hogy ugorjak egy nagyot) 2010-ben berobbant a köztudatba, miután a Paris Photo-n megkapta a Bmw különdiját. Konceptfotókat készit, és igazán szépen beilleszkedett a nemzetközi művészeti közegbe.
Ezt az is bizonyitja, hogy Párizs egyik legmenőbb galériakereszteződésében van kiállitása - ráadásul önálló kiállitás. Az anyag meglehetősen nehezen emészthető. A középpontban két objekt van, két állványon két camera obscura jellegű elem látható, benne olyan tájkép, ami a legkevésbé sem hasonlit tájképre..

2018. július 14., szombat

Könyvajánló: Art in Hungary 1956-1980 Doublespeak and beyond

Érdekes könyvet találtam a Pompidou központban: a magyar szocializmus időszakával foglalkozó művészeti összefoglalót. Nem, nem vettem meg. Egyrészt nyilván ismerem a korszakot annyira, hogy minden, a könyvben szereplő művész mellé oda tudok mondani még egyet, másrészt miért vennék angol nyelvű könyvet magyar témáról? De belelapoztam, és meglehetősen jónak találtam a kötetet. Egyrészt megtaláltam benne nagy kedvencemet, Hajas Levél barátomnak Párizsba művét, jó minőségben, másrészt nagyjából mindenkit megtaláltam, akit kell.
Itt van tehát ez a könyv, neves kiadó terméke, reméljük utat talál a francia olvasókhoz..

Egy könyvespolc esetlegessége

Igazi könyvmániás vagyok, tehát egyáltalán nem közönbös, hogy milyen könyvek várnak a polcon. Sőt, szeretem ezt egyfajta fejlődéstörténetként kezelni, vagyis előfordulhat, hogy pár éve még szerettem valakit, de legalábbis elég fontosnak tartottam ahhoz, hogy megvegyem a katalógusát, de ma már nem olyan fontos, ezért hátrébb kerül (ne, ha elég gyakran átpakolnám a polcaimat).
A könyvgyűjtésnek számtalan problematikája van, rögtön a legfontosabb az, hogy miért is gyűjtöm a könyveket. Ez filozófikus kérdés, nagyjából egyszinten a van-e istennel... Elsősorban persze azért veszek meg egy festő, fotós, szobrász könyvét, mert tetszik az életműve. Mondjuk Nádlerrel igy vagyok, ha már nincs esélyem tőle valódi festményt venni, mert annyiba kerülne, mint egy új autó, akkor legalább könyvben megvan. Nézegethetem, filozofálhatok rajta. Ez a módszer eleinte jó, de sajnos hamar kiderül, hogy bizonyos számú könyv fölött ez a módszer már nem működik (vagy csak fogvicsorgások között). Hiszen ha Nádlert megvettem, akkor nyilván Bak Imre kötetet is be kell szerezzek..Itt a nyilvánon van a hangsúly. Ez a nyilván onnan jön, hogy semmilyen könyvtárat, a magunkét sem úgy szemléljük, mint a kalandozásaink lenyomatát, egy esetleges és felszines válogatást, hanem mindjárt azt kezdjük érezni, hogy a könyvtáruk reprezentál valamit. Itt kezdődik a baj. A könyvtárunk ugyanis semmit sem reprezentál, legfeljebb a pénztárcánkat. Hiszen ha Nádler után Bak Imrét mondunk, akkor mi van Keserü Ilonával, Maurer Dórával, és itt most jöhetne egy még hosszabb lista, ami még szintén nem lenne teljes. De egy FeLugossy könyv szinte kötelező. Hiszen, és itt van a kutya elásva - ő annyira sok kiállitáson szerepel, hogy megkerülni is nehéz. A sokat kiállitó művész jobb, mint a keveset kiállitó? Na ugye. Csakhogy nem lehet rögtön Ujj Zsuzsival jönni, mert akkor Erdély jön, akinek - hoppá! - nincs is kötete. Ajaj, a neoavantgárd pápája nem hazavihető, persze antológiákban azért bőven akad belőle kisebb-nagyobb falat. Ha tehát még azzal is megbékéltünk volna, hogy Tót Endre magamutogatása következménye egy (mit egy, legalább 3) kötete, de itt most megint bajba leszünk, mert akkor mondhatjuk azt, hogy Maurer Dóra viszont kizárólag annak köszönheti ismertségét, hogy az 50-es években ausztriai útlevéllel mászkált, ami ugye nem volt általános - finoman szólva.
A legnagyobb hiba tehát az, hogy azt gondoljuk, hogy a teljes spektrumot be kéne mutatni, ami lehetetlen. Vagy hát sok sikert hozzá. Ehhez mindössze az Mng, Ludwig, Ernst, Műcsarnok, Erdész Makláry Kisterem, Missionart és a többi galériának összes könyvét kellene megvenni.
Viszont. Sajnos az előző mondatnak az ellenkezője is igaz. Mert elhatároztuk már, hogy nem törekszünk a teljességre, és akkor szembejön egy Bálint Endre katalógus. Drága is, meg nem 100 %-osan venném meg, nem mondom hogy érdektelen, de az ő képeinél jobbnak tartom... Hümhüm. Veszélyes vizek! Egyfelől ha nem tartom jónak (de annak tartom!), akkor nem veszem meg, viszont a művészetben ritka a fekete-fehér dolog. Igen, egy könyvtárban ott a helye, de mutasson már valaki nekem egy könyvtárat, ahol ott a könyve! És nem azért nincs, mert drága (de azért!), hanem mert senki sem törekszik a teljességre - a Széchenyiből kikérni egy könyvet pedig több órás művelet, egyszer végigvártam, soha többet. Tehát választhatok: Bálint Endre nem létezik (legalábbis könyvalakban), vagy megveszem a könyvet. És még ott van az is, hogy a könyvek sokszor csak átmentileg kaphatók. Vagyis egyszer megjelennek, elfogynak és vége. Soha többé nem kaphatók.
Ha ehhez hozzáveszem, hogy én is esetlegesen jutok el könyvesboltba, galériákba, akkor nagyjából kezd összeállni a kép. Van egy lista, hogy arról a részterületről, amiről beszélünk, kik a fontosabb nevek. Impresszionalizmusból nyilván más, mint dadából. Ha érdekel a terület, egyszer, valamikor megveszek a könyvet róla. Aztán esetleg mégegyet, és felmerül bennem, hogy jó lenne összegyűjteni az összes fontos embert azon a területen. Innentől vagy beleállok, és tényleg felkutatom azokat, akár azt is vállalva, hogy olyat veszek, aki mondjuk nem is tetszik annyira, vagy hagyom az egészet, és maradok az esetlegességnél. És még további problémák is vannak a könyvgyűjtéssel..

2018. július 10., kedd

Claudia Laks a Protee galériában

Első pillantásra látszik, hogy női festő. Izléses, meleg, világos szinek, fehér alap, jól mutatna bármilyen nyaralóban. De elég ennyi ahhoz, hogy igazán komolyan vegyük, mint műalkotást?
Ha elsőre a dekorativ jut az eszembe, akkor másodikra Cy Twombly. Ez tulajdonképpen már majdnem a nyúlás kategória. De közben meg egy kedves kép, kár, hogy harmadik pillantásra látom, hogy nincs folytonosság a táblák között, ez szerintem amatőr. De a szinérzéke jó.
Nagyon érdekes, hogy sok képnél érzem azt, hogy azért tetszik, mert egy kicsit egy elrontott gyerekrajzra emlékeztet. Itt is, ha egy kicsit konkrétabbak lennének a foltok, már nem tetszene, de igy a belerajzolások sokat dobnak rajta. Hmm. Végülis nem olyan rossz ez a kép, de azért nem is repül rögtön a Tate-be. Ennyiben maradhatunk.

Fondation Carmignac

Szeretnék ide eljutni, ó de még mennyire! Az Iles Porquerolles-ig kéne eljutnom csak, a francia riviérára. Marseille és St Tropez között félúton van Hyéres, ahonnan komppal lehet eljutni a szigetig. Nem éppen közeli cél, mondjuk egy Arles úttal - csak hát oda se lehet eljutni, legfeljebb kocsival - össze lehet kötni. Pestről ez mondjuk 1500 km legalább.
Június 2-án nyilt ez az új kiállitási helyszin, amely a Carmignac vállalat közel 300 műre terjedő gyűjteményét mutatja be. A tulajdonos New York-ban kezdett műgyűjteni Warhol gyárában, főleg Basquiat művekből halmozott fel jelentősebb mennyiséget. Ma már a nagy nevek közül igen sok megtalálható Richtertől Lichtensteinig. Nem kétlem, hogy különleges élmény lehet már önmagában a sziget is, és bizonyára a gyűjtemény se rossz. Na, majd egyszer eljutok oda is..

Artforum - Barbara Hammer

Az Artforum nagyon nagy bajba került, amikor kiderült, hogy a tulajdonos szexuálisan molesztált újságírókat, akik hozzájuk jelentkeztek. Az Artforum igazán nagyot tudna bukni, hiszen a legnagyobb galériák hirdetnek náluk, kvázi kötelező jelleggel, arról nem is beszélve, hogy igen sokan szeretnének bekerülni a hirdetők közé, ami azért nem mindennapi. Ha a felháborodásban visszamondták volna a hirdetéseket, be is lehetett volna csukni a boltot. Ezt elkerülték, de ennek ára volt. Az egyik az, hogy foglalkozniuk kell női témákkal, ami legalább olyan vicces, mint a foghúzás - az Artforum korábban ugyanis finoman szólva nem sietett elitista lapjában gendertémákat feldolgozni. Ez most változik.
Barbara Hammer-nek 2010-ben a Momában volt kiállitása, igy ismeretlennek nem mondanám. Azért az Artforumos megjelenésével biztosan még ismertebb lesz. Ő egy feminista filmkészitő. Hollywood-ban nőtt fel, az apja séfként dolgozott a filmgyárban. Házasságot kötött, de a 70-es években rájött, hogy leszbikus, és hogy jobban megértse magát, motorra pattant egy filmfelvevővel. A filmje gyakorlatilag az elsők között volt a témában, amit több mint 50 további követett. Természetesen később megtalálták a dijak és folyamatosan tanit is.

Patrick Pietropoli Velencéje

Namost az van, hogy amikor valaki autóval megy Velencébe, akkor óhatatlanul az autópályáról letérve, még a szárazföldön megpillantja az óriási darukat, dokkokat, Mestre ipari negyedét. Nem egy szép látvány, de persze nem azért megyünk oda, hogy azt nézzük. Aztán a hídon átkocsikázva megérkezünk egy funkcionális, ámde szintén ipari méretű dokkhoz, ahol óriási óceánjárók álldogálnak, a hozzájuk tartozó autótömeggel, kiszolgáló helységekkel, miegymással. Az autót lerakva pedig két sarok múlva már semmi sem látszik az egészből.
Ez az ipari jelleg folyton előjön. Az Arsenale maga, az onnan nyíló, és lezárt kikötő, a rengeteg hajóépitő dokk mind azt mutatják, hogy Velence valóban fontos ipari központ (persze leginkább: volt), és ahol a turisták mozognak, az csak egy diszlet.
Na jó, amikor először jártam Velencében, még én is a Rialtót kerestem. De ma már, tizensok kirándulás után már nem tudom nem látni a Guardini szegénynegyedét, az Arsenale célszerűségét, és egyszer még Mestrében is autókáztam, ahol végképp nincs semmi, csak ipar.
Elsőre tehát teljesen felháboritó ez a Velence kép, amit itt látunk. A kép előterében ronda betonházak, szemben csatorna, daruk, kémények, semmi olyasmi, amiről felismernénk a várost. De a szinek mégis egy kicsit Canalettót idézik, a kompozició nagyon is rafinált, és végső soron ez a látvány jellemzőbb, mint a sokat látott képek.

2018. július 8., vasárnap

Elmúlt a Photo 4 dicsősége

A Photo 4 számomra egy kellemes hely volt, ahol mindig jókat lehetett beszélgetni olyan fotóprojektekről, amik leginkább a világra rácsodálkozásra jók. Nem igazán művészeti galéria volt ez, bár a nyomatok minősége azért kiemelkedő volt. A múlt idő oka viszont elég egyértelmű: volt-nincs Photo 4.
Mondjuk elsőre vicces, hogy egy párizsi galéria megszűnésére irok nosztalgiából, de a Photo 4 számomra fontos volt. Mondjuk azt is tegyük hozzá, hogy sajnos eléggé kiesett a fősodorból, vagyis a galériautcából: ha a Szajna part felől mentem a Rue Buci felé, akkor pont útba esett, de a fontosabb galériák azért beljebb vannak.
Mondanom se kell, mégha a Tate költözött volna erre a helyre, az se lenne nekem elég jó, de a Bettina alulról próbál ugrani. Cuki kézműves fröccsöntött szobrokban, pendrive-okban, mini asztali diszekben utaznak, ami talán annak a beismerése, hogy ott nem lehet galériát vinni. Vagy hát ki tudja,de nem én leszek, aki következőnek próbálkozik...

2018. július 6., péntek

Könyvajánló: Les Pionniéres

Igen erős ajánlást kap ez a könyv tőlem. Egyrészt azért, mert 11 művészt mutat be mindössze 39 euróért, igy tehát az ár/érték aránya kiemelkedő, másrészt látszik rajta, hogy szeretettel készült. A 11 (nő)művészből amúgy 3 magyar születésű, Molnár Vera, Pán Márta, Reigl Judit, de ez semmit sem jelent, mert mindhárman régóta kint vannak és nem is gondolkodnak (gondolkodtak) a visszatérésen.
Volt szerencsém beszélgetni a könyv alkotóival, és a koncepció az volt, hogy olyan nőket keressenek, akik új utakra merészkedtek az absztrakt stilusban, és annak ellenére dolgoztak igy, hogy sokkal egyszerűbb lett volna betagozódni egy stilusba. A sokszor emlegetett példa Reigl Judité, aki André Bretont kosarazta ki, amikor ő szürrealista festőként egy bizonyos stilusba szerette volna bevinni Juditot.
A 11 névből mostanság Sheila Hicks a legkézenfekvőbb, neki ugyanis most volt a Pompidou-ban kiállitása. Sheila a korábban senkit sem érdeklő textilművészetet tette fel a térképre, és ma már neki köszönhetően ez egy elismert irányzat. Óriási eredmény!
Miközben beszélgettem a könyv egyik irójával és fotósával, megemlitettem könyveket, amelyekben szintén sok művészt sorolnak fel. Viszont a fotós elmondta, hogy itt másról van szó, ez nem egy lexikon, hanem ők ezeket a nőket régóta ismerték, barátok voltak, több évig összejártak. Én, mint külső szemlélő csak pár képen látom ezt az összhangot, de az biztos, hogy egészen más igy képeket késziteni, mint odarohanni, és egy óra alatt letudni a feladatot.
11 meghatározó művész otthonába és munkamódszereibe láthatunk bele ezzel a könyvvel. Ritka pillanat, ezért a maximális 5 csillagból hatot adok.

Cuki fotóbolt a rue de Bretagne-n

Párizsban millió olyan hangulatos hely van, ami nem (nagyon) turistalátványosság, de épp ezért jó. A Square de Temple a Marais negyedben, tulajdonképpen nem messze a Picasso múzeumtól egy olyan park, mint nálunk a Szent István park, csak sokkal kisebb. Ideális leülni 20 percre, napozni, merengeni a következő úticélon. Mellette megy egy utca, amiről nyilik egy ételudvar. Pici gyümölcsárus, falatozók, mindez egy foghijtelken, túlzsúfolva, csodás hangulattal. És isteni sült krumplit adnak, valami elképesztő. De most nem erről lesz szó, hanem egy aprócska boltról.
Nem is lehet rendesen lefotózni, mert mindig tömeg van, a benti tér pedig olyan pirinyó, hogy más el sem tudná képzelni, hogy itt boltot nyisson. És mégis: kizárólag régi, nagyjából azért értéktelen fotókkal foglalkoznak, családi emlékekkel, elrontott képekkel. Érdekes, hogy ebben a környezetben, és ahogy a képeket prezentálják, mégis érdekes látvány kerekedik belőle.
Azt használják ki, hogy mindenkiben van egy pici nosztalgia, és ezek a régi képek, a környezettel együtt kicsit úgy mutatják, mintha ez a világ még mindig létezne. Nem is akarnám elrontani ezt az érzést, ez egy nagyon kellemes boltocska, és jó, hogy pont ott működik, ahol. A nézelődés ingyenes..

2018. június 30., szombat

David Brolliet genfi gyűjtő gyűjteménye a Fernat-Brancában

Az Art Bázel jóvoltából lehetett találkozni a gyűjtővel, aki egy ultra laza figura. Mondjuk nem csoda, mivel a gyűjteményében lényegében alig található "normális" műtárgy. David elmesélte, hogy nem érdekli a gyűjtemény értéke, mint ahogy a hagyományos műtárgyak sem igazán. Rengeteg installációt vásárolt, de az a kevés festmény is, amit vett, sem hasonlit igazán festményre.
Először nem értettem az egészet, de aztán egy kicsit gondolkodtam. Nekem, innen, ebből a kicsi országból nyilván az jelenthetne egy nemzetközi gyűjteményt, ha a nemzetközileg jegyzett nagyoktól vennék. Miért? Mert az a kevés ember, aki egyáltalán ismeri Jeff Koons vagy Cy Twombly nevét, ők elégedetten csettintenének. Na jó, de mi van, ha ez túl kommersz? Bár.. mondjuk Wolfgang Tillmans képei azért nem éppen Picassok..David viszont elmondta, hogy a hagyományos sznob festők, mint Picasso, nem érdeklik, és mivel 4 kontinensen át repked folyamatosan, valami mást szeretett volna gyűjteni. Nem érdekli, hogy jól fog-e kinézni a nagyszobája, hiszen alig tölt ott időt, és végképp nem érdekli a mindenkinek való megfelelés. Mivel bőven van pénze, az sem izgatja, ha értéktelen, amit vesz. De azt is hozzátette, hogy már adott el művet, és bizony jóval drágábban, mint ahogy vette.
David azt is elmondta, hogy szép lassan egyre több időt tölt el művészettel, ez az ami kikapcsolja. Mit ne mondjak, ez azért nem rossz..

2018. június 29., péntek

A Fernet-Branca kiállitása: l'impermanence

Három kiállitás megy éppen a Bázelhez közeli alapitványnál, ez is jelzi az épület méretét, amit talán a Ludwig múzeumhoz tudnék mérni. Szóval nem kicsi. A David Nash kiállitáshoz nem igazán tudok hozzászólni, a magángyűjteményről következőleg irok, marad tehát a másik kiállitás, ami nagy szerencse, mert ebben volt az a mű, ami miatt nekem személy szerint megérte kimennem St. Louisba. Mindenkinek más mű ez, és ez annyira személyes, hogy sokszor előfordul, hogy egy kiállitást, amikor többen nézünk meg, egészen más élményekkel távozunk.
A helyzet a következő: mivel rengeteg kiállitást látok, ezért már nagyon magasan van az ingerküszöböm. Sajnos nagyon jó képekre is csak legyintek, ami valahol azért természetes, mert pl. az Art Bázelen egy rakás Picasso, Haring, Lichtenstein, Warhol, Basquiat kép után már nem akkora dolog egy akárkicsoda.. Nem csak a nevek, hanem még ha az izlésem miatt el is osztom kettővel-hárommal a kiállitott képeket, akkor is marad mondjuk 500 őrülten jó. De ennyi képet lehetetlenség feldolgozni. Amik most a fejemben vannak jelenleg: a párizsi fotóházban a francia fotósok kiállitásról portrék és fotóra festett feliratok, az artist és robot kiállitás néhány képe és egy magángyűjteményben látott kép, akinek a festőjével találkoztam az Art Paris art fair-en. Tehát, mint mondtam, meglehetősen szubjektiv ez a műfaj. Ezért egy olyan művet emelek most ki, ami másnak talán nem sokat mond. Jardin d'intentions - elgondolások kertje cimet viseli ez a mű. Egy nagyon vékony, kb. egy embernyi szélességű bejáraton be kell menni egy dobozba, ahol világitó kis gyémántszerűségek láthatók boton - ez lehet virághasonlat, ha már kert, viszont a világitásuk rafinált, mert a szárak sötétek, csak a fej az, ami világos. Tükrökkel nagyitják a teret, és tényleg végtelennek tűnik elsőre. Furcsa zene szól, talán Jean-Michel Jarre utánzat, időtlen zene. Ha akarom, egyenként le tudom leplezni a látványt, és mégsem akarom, egyszerűen csak élvezem az időtlenséget, és az apró fénygömbök sokaságát. Rengeteg mindenre emlékeztet ez a mű, de nem akarom az én értelmezésemet valódinak tekinteni, egyszerűen csak olyan érzés volt ott állni, mint mondjuk az Etnán. Hát, egészen földöntúli érzés.

A Fernet-Branca alapitvány

Nem mondhatnám, hogy hihetetlenül ismert lenne ez az alapitvány, én is csak az Art Bázel vip program füzetkéből láttam, hogy van ott egy koktélozás. Pedig, mint kiderült, ez egy komoly kortárs kiállitóhely, jópár ezer négyzetméteren.
A Fernet-Branca egy alkoholos italmárka volt, vagyis még létezik, csak már nem ebben az épületben, hanem egy modern ipari parkban. Hogy jól ment nekik, az elég egyértelmű az épület méreteiből és az épület tetején trónoló sas-ból. Mindez pedig Bázeltől kocsival 10 percre, de már a francia oldalon, St. Louis-ban. Ez ma egy semmi extra elővárosa Bázelnek, ipari parkokkal, bevásárlóközponttal, családi házakkal. Amig nem fordultam be az utcába, el nem tudtam volna képzelni, hogy jó helyen járok, a környezet nem éppen művészeti központot idéz. Az épület viszont pazar, körbejárható, tágas, jó dolguk volt itt a dolgozóknak, gondolom.
Elsőre azt gondoltam, nagy merészség ide, a semmi közepére művészeti központot rakni, hiszen ide nem lehet csak úgy kisétálni, nem fog szembejönni. De jobban belegondolva a célközönség amúgy is inkább művészeti lapokban találkozhat majd a névvel, és akkor már mindegy, hogy hol is található pontosan.

John DeAndrea a Vallois galériában Párizsban

Azt hinné az ember, hogy már rég túl vagyunk a provokációra, és pláne a meztelenséget felhasználó művészeten, de egyáltalán nem:
Párizsban a rue de Seine környékén, vagyis a quartier latin mellett szinte minden házban galéria van. Ahol nem, ott kávézó. Általában érdemes odamenni akkor is, ha  semmi konkrét célunk nincs, mert mindig van egy megnyitó, egy érdekes kiállitás, amiért érdemes. A Vallois galéria kicsit szemérmesen nem az utcáról nyilik, hanem egy belső udvarból, tehát nem megy oda mindenki, aki az utcán jár.
A kiállitás lényege csak annyi, hogy képek helyett pucér nőket láthatunk. Van, aki a melle elé rakja a kezét, van, aki csak áll, és akad, aki kifejezetten mutogatja magát. Az biztos, hogy mindenki természetesen viselkedik. A látogatók is. Senki sem fotóz, mert nem az a lényeg, ami. Vagyis nem a pucérság. De tömeg azért van, és nem állitanám ,hogy mindenki pusztán a művészet élvezetére érkezett. Van, aki beszédbe elegyedne a modellekkel, akik viszont nem beszélnek. Lányok, nők ugyanúgy jönnek.
Azt gondolom, egy ilyen kiállitás nem fogja ledönteni a női testre rátapadt asszociációkat. Mindenesetre bátor.

Az Art Bázel katalógus

Az a helyzet, hogy aki átrágja magát ezen a 800 oldalas "szösszeneten", annak mást már talán nem is kell idén olvasnia ahhoz, hogy tudja, mi zajlik művészeti fronton. Rengeteg interjú, elemzés, kitekintés van a könyvben. Rögtön azzal a kérdésfeltevéssel kezdődik a könyv, hogy vajon függetlenek tudunk-e maradni a világban zajló eseményektől a művészeti világban? Nyilván nem Trumpról kell beszélgetni, de azért csak beszűrődnek a hétköznapi témák is.
A galériák többsége Londonból, Párizsból, New York-ból, a művészeti központokból jön. Egy román galéria van, a Plan B, egy varsói, egy krakkói, Bécsből több is van, szóval -természetesen - mi nem vagyunk rajta a térképen. És nem csak kiállitóként nem vagyunk rajta, hanem látógatóként sem, legalábbis, amikor én ott voltam, egyetlen magyarral sem találkoztam, ami azért keserű, mert ott lehetne megnézni, mik a trendek, mivel foglalkoznak a világ vezető galériái.
A következő hetekben szemezgetni fogok a témákból. Például nagyon érdekes, amit Martin Janda mond, akinek Bécsben van galériája. Szerinte Bécs immár nem a nyugati világ vége, hanem közép-európa fővárosa. Tehát Bécs figyelemmel kiséri, hogy mi történik a régióban, és hozzá érdemes menni, hogy megtudjuk, mi történik itt. Namost természetesen Bécsben fogalmuk sincs, művészeti szempontból mi történik a Balkánon, de időről-időre próbálnak kitekinteni. A szlovákok jól ráéreztek a nyitásra, és meglehetősen sokat kommunikálnak Béccsel, ennek pedig az az eredménye, hogy Bécs rajtuk kereszül ismeri meg akár a magyar történéseket is.
Nem merném megtippelni, hogy mikor lesz magyar galéria az Art Bázelen. Talán soha. De kellene dolgoznunk rajta.

Street art Bázelben

Bázel, legalábbis Svájcon belül a legnemzetközibb, leglazább város. Mindamellett, hogy természetesen a svájci precizség megtalálható ott is, sehol máshol nem tudom elképzelni, hogy valaki csak úgy az aszfaltra rajzoljon..Sőt, az utcára kirakunk székeket-asztalokat stilus sem annyira jellemző rájuk, de mindenesetre örülök...

2018. június 28., csütörtök

Könyvajánló: Ross King: Dühödt ámulat Claude Monet és a vizililiomok

Fantasztikus kiállású könyv. Massziv, gyönyörű boritó, drága, többszinnyomásos wrapper (papirboritó, ami körülveszi) drága anyagból, a belsejében a szokásosnál vagy két fokozattal igényesebb papir, nehezebb is és fényesebb, élmény tapogatni. Az biztos, hogy tudjuk, hova került a pénzünk, 500 oldal igényességet látunk.
Az más kérdés, hogy egyáltalán nem túlzás a szerzőt Dan Brown-hoz hasonlitani. Az első könyvei, ami a firenzei dóm épitéséről és a sixtusi kápolnáról szólt, érdekesek, fordulatokban gazdagok voltak, igen jól elmesélt történet lett belőlük azzal együtt, hogy a tárgyszerűség is megmaradt. Nem csoda, hogy mindenki zabálta a könyveit, hiszen általában unalmas tárgyszerűséget kapunk a téma iróitól, az a könyv pedig a legkevésbé sem volt az. Sajnos nem ő az első, aki a későbbi könyveiben nem tudta tartani a szinvonalat: az impresszionizmusról szóló könyve sajnos teljes tévedés. Kinget az 1860-as évek politikája érdekelte, és mellesleg, ha már a könyv cime az volt, irt pár mondatot az impresszionistákról is, de láthatóan egyáltalán nem értette meg a festőket, és nem is különösebben érdekelte a téma, össze-vissza ugrált az emberek között. Annál a könyvnél mondtam azt, amit Dan Brown-nál is, hogy most már elég, ezekkel a pocsék könyvekkel elrontja az amúgy kellemes szájizemet is. Nem veszek több könyvet tőle, mert úgyis csalódni fogok.
A dolgoknak azonban van kifutásuk, és ha én nem is vettem meg az új könyvét, akadt más, aki igen. És akkor már adtam neki egy esélyt, bár sejtettem, hogy feleslegesen.
A vizililiomok könyv egészen érthetetlen módon 1910 körül kezdődik, Monet már 70 éves, és épp egészségügyi problémái vannak. King nem bir magával, és kb. a második oldalon behozza Clemenceau-t, aki később miniszterelnök lett, mert ismerte Monet képeit, és találkoztak is párszor. Eleve nagyon vitatható 70 évesen kezdeni egy életművet, méghozzá úgy, hogy semmit, de tényleg semmit nem mond az előző 70 évéről. Értem én, hogy külön könyvet irt már az impresszionistákról, de egyrészt abban sem irt semmit róluk, másrészt ez egy kölön könyv, azért egy picit irhatott volna az előzményekről.Például óriási öngólt rúg azzal, hogy figyelmen kivül hagyja, hogy Monet nem volt mindig festősztár, sőt. Ebben a könyvben úgy kezdődik minden, hogy ő már szupersztár. Ez jogos, mert 70 éves korára valóban elért már mindent, de emiatt ekkor már abszolút nem is érdekes, hogy mi történik vele. Az 500 oldalnyi könyvet úgy lehetne összefoglalni, hogy Monet hiába öreg, megrázza magát, és monumentális vizililiomok sorozat festésébe kezd. Hát, ez a történet.
Egyre inkább azt érzem, hogy Kinget leginkább a háború, a monumentalitás érdekli, ebben a könyvben is részletesen ir arról, hány százalékkal lett drágább a kenyér a háború alatt, mi történt Verdunnál, miközben nyilvánvaló, hogy a csatáktól távol élő Monet legfeljebb a gyakorlati következmények miatt aggódott, hiszen 70 évesen nem megy el harcolni, és mivel volt pénze, a drágulás sem izgatta. Tényleg nem értem, miért akar King művészeti könyvet irni, de lassan leszokhatna róla..

Joseph Csáky a bázeli Brigitta Leupin galériában

Csak úgy sétálgattam Bázelben, amikor egyszercsak szembejött ez a szobor. A galéria számomra ismeretlen, de ez semmit sem jelent, a kirakatban pedig büszkén irják, hogy Joseph Csáky, 9000 frank. Egy nagyjából 20 *10 * 40 cm-es szoborért 2,5 millió ft-ot elkérni elsőre kissé barátságtalan, de Joseph Csáky igen jó szobrász volt. 1911 óta élt Párizsban, 22-ben már állampolgár, elég hires szobrász már ekkor. Kubista szobrait sok fontos gyűjteményben megtaláljuk. No de akkor hogy kerül egy nem absztrakt, nem kubista szobor ide?
Joseph Csáky ismert szobrász, a fő művei nyilván már magángyűjteményekben csücsülnek. A kérdés az, hogy reális-e tőle egy ilyen szobor felbukkanása. Nem tudom, nem vagyok szakértő a témában, de én azért óvatos lennék. Mégha valóban eredeti is ez a kép, akkor se biztos, hog megvenném, ugyanis teljesen kilóg az életműből, emiatt az ár gondolom legalábbis feleződik. De persze egyáltalán nem biztos, hogy igazam van.

2018. június 27., szerda

Grüner György kollekciója a Vasarely múzeumban

Átmenetileg nincs Vasarely kép a róla elnevezett múzeumban, helyette beköltözött szinte a teljes progressziv 20. század. Fogalmam sincs, miért kezd el egy los angelesi magyar pont magyar képeket vásárolni L.A-ből, és az is nyilvánvaló, hogy ekkora nappalija nem lehet, tehát megszállott is, hogy egy raktárnak vásárol, de a végeredmény biztató. A válogatás gondos szemekkel történt, s noha persze ki tudnék emelni pár képet a gyűjteményből, amit talán nem kellett volna, de igy is egységes kollekcióvá áll össze az anyag. Ahogy sétálgatok a képek között, nagyjából sejtem, mi tetszhetett neki. Ami azt illeti, Nádler fekete korszakából én is szivesen kiraknék egy képet a nappalimba, csakhogy ma már egy jobb autó árát kéne adnom érte. Gyarmathy Tihamér? Jó, a múlt században még biztos olcsó volt, ma már lehetetlen tőle képet szerezni.
Ugyanakkor igen nehéz meglepődni a művészeken. Nádler, Bak Imre, Keserü, Birkás, Mauer, ez inkább a jó tanuló felelete, mint egyedi út. Habár inkább úgy kéne irnom, hogy figyelemre méltó, hogy ő onnan pontosan ugyanannyira képben van, mint mi itt itthonról.
Azt gyanitom, hogy a gyűjtő erős hazafi érzésekkel rendelkezik, különben minek szállittatná a Föld másik oldalára képeket? És miért hozná ismét el, egy kiállitás erejéig ugyan, újra vissza?
Ha ilyen szemszögből nézem, ezek olyan képek, amikért talán nem kár. Persze párat szivesen átvennék megőrzésre, de azt hiszem, a képek alapvetően az életműben nem foglalnak el kiemelt helyet. Semmiképpen sem jelentéktelenek, csupán, ha a festő által készitett képeket nézem, sokszor én nem azt választanám, amit a gyűjtő. Persze iszonyú nehéz átlátni, hogy mi kapható egyáltalán, Nádler fekete képeiért pl. szerintem ölni is képesek lennének gyűjtők, ehhez képest itt van kettő közülük. Gyarmathy-nál viszont azt mondom, ezeket a képeket nem is ismerem, és nem tartom az életmű legjobb darabjainak - ettől még jók, csak tőle ismerek jobbat.
De mondom, ezeket a képeket jó eséllyel soha többé nem fogjuk látni, esetleg ha L. A-ben bekopogtatok Grüner Györgyhöz. Mennyivel egyszerűbb hát kipengetni egy belépőjegyet itt, Budapesten?

2018. június 26., kedd

A Tinguely szobrok Bázelben

Párizsban a Pompidou mellett, Niki de Saint Phalle szobrokkal együtt pompáznak ezek, vagyis majdnem ezek a műalkotások. Vagyis dehogy pompáznak, inkább kinevettetik magukat. A mindenfelé forgó, dőlő, önmagát lefröcskölő, teljesen komolytalan, ráadásul vizi szobrok a legunottabb pedáns svájciból is kicsikarnak egy mosolyt. Én viszont, aki tehet bármit, konkrétan röhögök. Az a biciklikerék és zuhanyrózsa keverék konkrétan olyan esetlenül mozog, hogy az komikus.
A kép baloldalán az a..talán barokk oszloprészlet úgy mozog előre-hátra, mintha gőzmozdony volna. A tavacskát mindig tömeg figyeli, ahonnan a kép készült, ott le is lehet ülni. Fantasztikus, ahogy egy perc alatt jókedvre deritenek. Nem is hiszem el, hogy mindez a pedáns Bázelben történik..

2018. június 25., hétfő

Könyvfesztivál Bázelben

Az Art Bázelnek lassan megszámlálhatatlanul sok fiókrendezvénye lesz, de a művészeti könyv fesztivált nem szivesen hagytam volna ki. Ez egy ultra családias hangulatú összejövetel, ahol millió országból érkeznek könyveikkel a tehetségek, mindenkit el lehet kapni egy beszélgetésre, sőt sokszor, ha megállok egy pillanatra egy pultnál, máris jön valaki, és mondja.
Egy berlini srác rögtön 500 berlini művészt hozott össze egy könyvbe, az 50 euróba kerülő könyvet nem mertem megvenni. 500 festő, az nem piskóta. A fickó elmesélte, milyen régóta dolgozik ezen a könyvön, de ugyanez az összes ott lévő könyvesről elmondható. A könyvek nagyjából fele volt német, a többi vagy angol, vagy mindenmás. A mindenmás szó szerint értendő: észt, portugál, finn, nem sorolom. Csak pár kiadó volt, de ők is családi vállalkozásként, legtöbbször a szerző mutatta be a könyvét.
Az efféle dzsemborik jók, mert egyrészt nem mindenki tud jónevű kiadónál megjelenni, másrészt itt mindenkinek volt mondanivalója, és el is mondta, ha kiváncsi voltam rá. A látogatók pedig folyamatosan érkeztek, és kiváncsiak is voltak. Én is szereztem könyvet...

A Nicolas de Stael film

A festőkről szóló filmek kényelmes módjai a megismerésüknek. Sőt, sokszor olyan felvételeket találnak, amik nemcsak közelebb hozzák a festők, de megismertetik a lakásukat, a környéket, ahol dolgoztak, és mondjuk Keith Haring esetében láthatjuk őt a new york-i metróban dolgozni, diszkóban táncolni, berlini falat festeni, szóval olyan élményt kapunk, amit máshogy aligha.
Sajnos De Staelről nem maradt fent semmilyen videó, amin persze nem csodálkozhatunk, hiszen 1955-ben halt meg. Mégis, azt gondoltam, hogy legalább a milliő vagy élete helyszineinek filmezésével megpróbálják közelebb hozni az alkotót. Ez nem igazán sikerült.
No de kicsoda Nicolas de Stael? Szentpéterváron született nemes családba 1914-ben. Szülei 1919-ben Lengyelországba szöktek a forradalom elől, aztán a gyereküket Brüsszelbe küldék ismerőshöz. A brüsszeli akadémián tanult festészetet, aztán Párizsba ment, onnan Algériába. A 2.vh idején Nizzában van, és a nizzai iskola, vagyis a Delaunay házaspár hatására kezdett el absztraktot festeni. És varázsütésre hirtelen felfedezik. 1946-ban egy galériás megvette az összes képét. Nicolas Párizsba költözött Braque mellé, akivel barátok is lettek. Amerikai galériása is lett aki szintén nagy sikerrel adja el a képeit. Paul Roserberggel dolgozott együtt, és a kereskedelmi siker akkora, hogy minden képét megveszik. Antibes-be költözött, ahol viszont depresszió miatt öngyilkos lett 41 évesen.
A film készitői leginkább a képanyagát használták, a megfestett képei pedig valóban érdekesek. Sajnos a film borzalmas minőségű, értem én, hogy nem lehet 4k film az 1900-as években, de még a pal technikához mérten is szemcsés a kép és sokszor életlen is. Ennél már csak a hang zavaróbb, ami hatásvadász, nagyzenekari csinnbummzene, miközben képeket nézünk. A filmanyag nagy részében festményeket mutatnak, néha beszél róluk valaki, sajnos az életének bemutatása nagyon vázlatos és elnagyolt. Az biztos, hogy ezt a filmet megnézve senki sem kap kedvet az életmű tanulmányozásához, pedig a képei valóban érdekesek.

2018. június 24., vasárnap

Bacon és Giacometti a Fondation Beyelerben

A Fondation Beyeler nem aprózza el a dolgokat. A legismertebb és legcsodáltabb kiállitási helyszinként, főleg az Art Bázel idején nem mondhatja azt, hogy bocsi, igazából semmi érdekes nem jutott eszembe. Bacon és Giacometti két név, akire ugranak a nézők.
A bécsi Albertina, amikor megvett egy Bacon képet, egész kiállitást szervezett hozzá sajtókonferenciával és minden hasonlóval. A Beyelernél irdatlan mennyiségű Bacon képet hoztak össze, mint ahogy Giacometti szobrokkal is telepakolták a helyet. Sőt, Giacometti rajzokkal, ami kb. annyira elérhető, mint egy Koh-I-Noor gyémánt, szintén teleplakátolták a kiállitóteret.
Akkor ez tehát egy fantasztikus kiállitás? Nos, nem igazán. A Bacon képeket nem igazán szeretem, mindről süt az életundor, a barna szinek, torz alakok. Persze elismerem, hogy a torz alakjai nagyon jól megfestettek, de ő számomra  nem épp inspiráló. Giacometti szobrait pedig már ismerjük, láttuk már mindenhol, mégha a rajzait nem is, és persze a filmet sem, amit találtak róla - valószinüleg egyetlen egyszer sem mutatták még be a közönségnek.
Ez a két név természetesen garantálja a sikert, és nem is csalódtam, ami a Giacometti rajzokat illeti. A teljes kép azonban nekem inkább a nagy nevekről szól, márpedig én a művészetet jobban szeretem..

2018. június 21., csütörtök

Lucas Arruda a Fondation Beyelerben

A Beyeler alapitvány csodás villaépülete Bázeltől 30 percnyi villamosozásra van. Kár, hogy idén felújitják a vonalat, igy inkább kocsival mentem. Egy falucska végén, a kukoricás tábla és tehenek mellett olyan kiállitóhelyet sikerült felhúzni, aminek minden országból a csodájára járnak. Egy csodás park is tartozik hozzá egy étteremmel, körben a tipikus svájci hegyekkel, igy aztán mire besétálunk a főépülethez, már rá is hangolódtunk a szépségre.
Most éppen Bacon - Giacometti kiállitás van, hamarosan irok róla, de addig is egy apró szössszenet. Az alagsorban, a restaurátorműhely mellett van egy apró, két termes galéria, nem is mindenki jut el odáig, hiszen egy Giacometti kiállitás éppen elég ingert ad. Ezért a lenti kiállitás nem is akar versenyezni vele, intim, apró képeket mutat, amik elsőre ráadásul nem is túl érdekesek.
Tulajdonképpen semmi sincs rajtuk, néhány ecsetvonás az egész. Eléggé sötét is van, és a képek is aprók. Megálltam egy pillanatra elgondolkodni, hogy mi is ez az egész. És akkor elkezdték a képek jobban megmutatni magukat. Ezek a képek intim viszonyba kerülhetnek a nézővel, nem akar sokat mondani, viszont olyan, mintha csak egy talált látvány lenne, mintha nem is festette volna valaki, csak éppen rátalált volna. Ügyes.

Brassai a Howard Greenberg galériában

Ez a new york-i galéria a legelismertebb fotósokat képviseli, Brassai pedig igen jól beleillik a profilukba. Viszont a Brassai életművet 2000 valahányban elárverezték, azok a képek nem elérhetők, hiszen gyűjtemények mélyén lapulnak, gondosan óvott, klimatizált környezetben, raktárakban. Viszont. Mit lehet tenni ilyenkor? Ez a galéria azt választotta, hogy egy egyáltalán nem ismert képet rakott be a kinálatába.

A képre ránézve a hitelesség (na és persze a galéria neve miatt is) adottnak tűnik. Egy nőt látunk, háttal, tükör előtt, ahogy fésülködik. Valószinüleg a hires éjszakai sorozatából való a kép. Csakhogy. Ha valaki megveszi, vagyis már a megnyitó előtt eladták a képet, tehát aki megvette, az a nevet vette meg. A kép maga ugyanis nem egy nagy szám. Persze elképesztő, hogy Brassai ezt az akkori technikával, ami a nappali fényre volt hitelesitve, mégis technikailag korrekt képet tudott csinálni, miközben 10 kiló felszerelést cipelt, ez egyáltalán nem látszik a képen. Viszont, bár ügyesen meghagyta az éjszakai hangulatot egy enyhe alulexponálással, ez azt eredményezi - és persze a kor anyagai még nem voltak olyan jók, mint ma- hogy a női alakból nem sok látszik. Bár végülis ez persze inkább egy hangulatkép, mint portré, tehát nem is az volt a cél, csak számomra, aki egy felületes mai szemlélő vagyok, ez a kép sokkal inkább egy poros múzeumot juttat eszembe, mint egy érdekes képet.

2018. június 20., szerda

Vera Molnár az Art Bázelen

Vera Molnár is azok közé tartozik, akik kimentek Párizsba, és nem jöttek vissza, nem véletlenül. Integrálódott a francia művészeti életbe, és ma már teljesen egyenrangú bárkivel, a művészetét elismerik és szeretik. Olyannyira, hogy az artist és robot kiállitáson is kiraktak tőle képeket. Nem véletlen tehát, hogy a 2012-ben meghalt művész képeit az Art Bázelen láttam újra, immár csillagászatihoz közeli áron.
Ez nem is csoda: képei jól elkülönithetők másokétól, a képek pedig a műfajukban frissek, igényesek. Vera Molnár szintén bekerült a pionirok könyvbe is, amiről hamarosan szó lesz itt..

Edward Burtynsky félig meglepő képe

Sétálgatok az Art Bázelen, és szembejön ez:
Burtynsky arról hires, hogy repülőgépről fotóz bányákat, tájsebeket, amik valamiért mégiscsak esztétikailag is értelmezhetőek. Mit értelmezhetőek, szépek! De sose láttam tőle ilyen képet, ami valójában egy félig giccses tájkép, persze szép, de az ember jeleit nem sok helyen látom..Szóval fotózik ilyet is...

2018. június 17., vasárnap

Art Bázel megnyitó előtti nap

1. Az Art Bázel a világ legnagyobb és legfontosabb művészeti vására.
2. A megnyitó előtti napon körbeszaglásztam, igaz, már a részvevő látogatóktól is leesett az állam.
3. Most kiderült, hogy a nagyközönség számára csütörtökön nyiló vásár valójában hétfő este kezdődik, kedden a nagyon vip-ek mehetnek, szerdán a vip-ek (ez voltam most én), csütörtöktől bárki.
4. Egy egészen belső információ szerint már túl sok pénz van a rendszerben, bizony megtörtént idén, hogy egy galéria kedden (vip-vip nap) eladta a kirakott képek 80 %-át. Hoppá-
5. Az is érdekes, hogy 3 Picasso, 1 Chagall, Kandiszky és hasonló nevek is voltak, ha jól láttam, el is keltek szépen.
6. Az abszolút kedvencem ezúttal egy Sam Francis kép volt a Gagosiannál, ahol külön fegyveres őrök voltak - pedig elég szép biztonsági személyzet dolgozott, az én táskámat pl. befelé és kifelé is szétszedték...
7. Hamarosan további részletekkel jelentkezem.

2018. június 11., hétfő

Artist és robot - kiállitás a Grand Palais-ban Párizsban

Ez nálam most simán az év kiállitása. Először is, a téma. Nem verdesik egymást a művészet és a robottechnológia közös nevezőjét megcélzó kiállitások. Ami azt illeti, pont forditva: eddig illetlenség, ha nem éppen tiszteletlenség volt azt kérdezni, hogy vajon megfér-e egymás mellett ez a két dolog?
Ha belegondolunk, persze elég meredek a kérdés. Hiszen mi lehetne ennél jobban emberi, mint egy fehér vászon befröcskölése festékkel? Hogyan is lehetne Picasso-t egy napon emliteni egy lelketlen géppel? Nem is tesszük. Viszont megjegyezhetjük, hogy az első - persze elég primitiv - festőgépet Jean Tinguely készitette, ő pedig 1925-1981-ig élt, tehát nem tegnap merült fel ez a probléma először. Valójában, ha el akarjuk kenni a dolgot, mondhatjuk azt, hogy számitógéppel készült művészetről van szó, akkor pedig rögtön nem zavar minket a gép, jöhetnek a művek.
Csakhogy ne kenjük el a dolgot, hiszen a kiállitás sem teszi. Valóban van olyan mű, amely egyszerűen számitógéppel készitett kép, de sokkal több az elgondolkodtató mű. Itt van pl. ez a festmény, melyet három apró robot fest, látszólag véletlenszerűen mozogva. A robotok mellett a falon láthatjuk a képeket is, melyeket ők készitettek. Nézegettem a képeket, először elégedetten csettintve, hogy milyen jók, aztán kicsit később már a homlokomat ráncolva, hogy valami mégsem stimmel. A képek nem másolnak semmilyen már létező képet, viszont természetesen valahogy beállitották, hogy csak bizonyos területeken legyen kék festék, máshol piros vagy más. És persze eléggé egyszerűsités a mindössze három szin használata. De a helyzet az, hogy ezek a képek leleplezhetők. Túlságosan geometrikusak, leginkább tökéletes félköröket látunk, sehol semmi hiba, semmi változatosság. Ha ezt valaki festette volna, akkor megdicsértem volna a türelmét és a körzőhasználati tudományát, de nem tartottam volna igazi műnek a képét. Bármilyen furcsa is, a túlzott tökéletesség zavaró. Egy kép sose legyen tökéletes, mert unalmassá válik. Ha kimegyünk a természetbe, a fűszálak egészen varázslatosan váltakoznak, szó sincs róla, hogy ugyanolyanok lennének. Egy kép se legyen tökéletes vonalakkal futó. És tudom, ott a Bak Imre, és követői szép tömött sorban, de még Bak Imre is kinosan ügyel a változatosságra, a váratlan, oda nem illő formákra. A művészet nem a tökéletességről szól, legalábbis technikailag.
A másik dolog természetesen a tudatosság. Egy műalkotást létrehozni kreativ munka. A robotok pontosan végrehajtják az utasitásokat, de ha rajtuk múlna, ők nem igényelnék a művészetet. A robotok által készitett művek érdekesek, egészen furcsa dimenziókban mozoghatnak, mégsem veszélyesek az emberekre. Legalábbis igy nem...

2018. június 4., hétfő

Csalódni? Nem csalódni?

Annyiszor ostoroztam már a Ludwig múzeumot azért, mert nem végzi a dolgát, jelentéktelen dolgokkal foglalkozik, nem mutat be életműveket, hogy most végre megint van egyéni kiállitásuk. Türk Péteré. Hm. Hogy kié? Hát ez az.
Még nem láttam a kiállitást, de kiváncsi vagyok, mert őszintén szólva nem sokat tudok róla. Ott volt a balatonboglári kápolnatárlatokon, aztán állitólag csak szakmai körökben ismerték - nem lehetett túl nagy kör. Egy békásmegyeri panellakásban lakott.
Nem tudom. Én azért ostoroztam a Ludwigot, mert nem képes összehozni egy kiállitást Nádlernek, Bak Imrének, annak a generációnak, akik már ismertek, de mégsem feltétlenül vannak benne a köztudatban. No de Türk Péter?
Nagyon szeretném megnézni ezt a kiállitást, és nagyon félek is tőle. Lehet, hogy a véletlenre fogom bizni?

2018. június 1., péntek

Franz West és Vasarely lesz a Pompidouban

Kiváncsiságból megnéztem a Pompidou közelgő programjait, és örömmel látom, hogy jövő februárban Vasarely kiállitás lesz. Ez csodás, mert ugyebár egyrészt Vasarely folyamatos szereplője a párizsi galériáknak, és egyedi stilusa valóban jól megkülönböztethető, másrészt pedig jó régen nem láttam tőle retrospektiv kiállitást. Igaz, minek is lenne, mikor ott van Óbudán a múzeuma, ami gyakorlatilag folyamatosan kong az ürességtől - mondjuk erről nem a művész tehet.
Franz West egy bécsi szobrász, természetesen igen nagy név, a Gagosian galéria foglalkozik a műveivel, tehát abszolút csúcskategóriás. 2012-ben halt meg, tehát azóta kialakulhatott egyfajta kánon, egyetértés abban, hogy mi az, ami az ő műveiből az örökkévalóságba megy. Nekem nem kedvencem, de ez nem baj, nem is az énizlésemet veszik figyelembe a Pompidou-nál...

2018. május 30., szerda

Borsi Flóra eladása a Saatchinál

A Saatchi Art egyrészről egy menő kastély London belvárosához egészen közel, ahol folyamatosan kortárs kiálllitások mennek. Másrészt egy nagyon profi online felület, ahol műalkotásokat lehet venni. A kettő között nemigen van átfedés, a webáruházba elég könnyű bekerülni, viszont rengetegen vannak fent, ezért igen nehéz kitűnni. Ugyanakkor persze tanulságos is. Van egy hirlevelük, amelybe berakják a hét eladásait, az eladott képeket, a szerző nevét és az árat is. Ez a transzparencia tetszetős, ezért én is feliratkoztam rá, noha borzalmasnak, sőt igénytelennek, giccsesnek tartom az eladott képek többségét. De elfogadom, hogy erre is van igény.
A minap a hirlevélben benne volt Borsi Flóra, egy kutyás eltakarós arcos képpel. Ez elég pongyola megfogalmazás, úgyhogy itt a kép:
Ez egy igényes, szép kép, és valaki 1640 dollárt fizetett érte. Gratulálok!


2018. május 29., kedd

Zhong Weixing

Néha az az érzésem, hogy bármennyire is egyetértenek a szakértők abban, hogy Moholy-Nagyék korosztálya után nem jártuk be azokat az utakat a fotóban, amiket be lehetett volna, más szavakkal, hiába mondják azt a szakértők, hogy a kisérleti fotográfia lehetőségei végtelenek, engem mégis lenyűgöz egy olyan projekt, ami pont annyira innovativ, mint egy kalapács.
Portrékat látunk, semmi faxni, semmi túlgondolás. Semmi ötlet. Fekete-fehér képek, fekete háttér, fényelés, kontrasztok. És mégis tetszik. Talán mert a fotó műfajt erre találták ki. Semmi sem érdekesebb, mint egy ember, jól láthatóan, valóságosan.

2018. május 27., vasárnap

Jacques Olivar a brüsszeli fotóházban

Klisé, klisé, klisé.  De valahogy mégis működik, vagy legalábbis működni látszik. Jacques Olivar képei elég erősen szinezettek, a dinamikájuk is szerény, talán a régi Orwo filmekre hasonlitanak leginkább. Mégis elsőre beugrik Kerouac és kora, noha persze már látom, hogy nem akkor járunk..
Talán a látszólagos spontaneitás az oka. A képek, bár igen jól beállitottak, mégis olyanok, mintha spontán kapta volna el a fotós, és erre ráerősit a lányok arckifejezése is. A helyszin, a ruha, a háttér mind orditó közhely, és ettől kicsit úgy érezzük, hogy akár ott is lehetnénk, noha természetesen az amerikai kisvárosi utcán nyilván nem cigiznek modellányok alkalmi ruhákban, inkább túlsúlyos nők gyerekeket vonszolva rövidgatyában és trikóban. Az autó is jól jön, mivel mozdulnia sem kell - talán nem is tud - mégis hozza a távolság és az utazás igéretét, amiben simán benne van, hogy a nő, aki épp a tűsarkúját húzza (hát igen, a valóságban mondjuk inkább sportcipőt venne), épp lekattintotta valaki. Nem, persze értjük, hogy beállitott képek ezek, de az illúzió mégis jó annyira, hogy kellemes mégis elhinni egy pillanatra a valóságnál szebb világot.

2018. május 26., szombat

Instagram a Photo magazinban

A nem annyira fiataloknak: az Instagram (vagyis Insta) egy olyan facebook, ahol csak képet lehet megosztani. Vagyis egy felesleges marhaság, a fenének van szüksége rá. De a fiatalok nem igy működnek. Az Instára 300 millió önjelölt fotós dobálgatja fel a fotóit, és ott is lehet like-okat gyűjteni, vagyis mehet a like vadászat. És mielőtt a Twittert is megkérdeznétek, az meg olyan facebook, ahol max 255 karaktert lehet irni. Az instán tehát képek vannak, ez pedig egy fotós újságnak elég volt ahhoz, hogy egy különszámot összehozzanak a jelenségnek, interjúkkal a népszerű arcokkal, bemutató cikkekkel. No de kinek van kedve és ideje egy új platformon képeket nézegetni? Még mindig nem árasztották el a receptorainkat a képek? Dehogynem. És mégis, mostanában menő oda posztolgatni, mondhatnám szinte kötelező lett.
Hogy felszines-e? Hát persze. Egy fotó szükségszerűen kevés egy történet elmeséléséhez, és legyünk őszinték: ezen a platformon senki sem képi történeteket akar mesélni, hanem egy hatásvadász képét elsózni. Az egyik leglátogatottabb oldal furán alvó embereket mutat - szegények elaludtak egy reptéren, és valaki lefotózta őket - ez már jóformán a Blikknél is lejjebb van. Márpedig ez sikeres. Felszines? Az. Vagyis ebben a kérdésben én túl öreg vagyok. Ennyi.

2018. május 21., hétfő

Street art

Ha street art-ról esik szó, ami ugyebár valójában a külvárosokat elcsúfitó (vagy éppen megszépitő? Háát) graffitik beemelését jelentik a magas művészetbe. Legjobb esetben is Bansky jut az emberek eszébe, noha mondjuk a Keith Haring kiállitáson is nyilvánvalóvá vált, hogy ő is szép számban hozzájárult az alkotások tömegéhez. Kedvencem ezzel együtt is talán Hajas tibor falra irt levél Párizsba megmozdulása: ott egy magánlevelet irt fel a falra, majd ezt fotózták le. A szöveg elég mély ahhoz, hogy komolyan vegyük, és az állam akkoriban nyilvánvalóan kibontotta a leveleket, ezért szép akció az eleve nyilvánosság.
Érdekes listát hoz a Beaux Art magazin. Mint a fenti képen is látható, beemeli azt a szerintem nagyon határesetet, amikor egy optikai illúziót mutatnak meg egy járdán, ami egyetlen pontból néz ki csak jól. Ennek többféle verziója van, ami itt is látható, az az, hogy mintha a járda egy része nem lenne ott, és alatta egy különös világ lenne. Ennek az a hátulütője, hogy a másik oldalról érkezve a kép nem áll össze, simán rá merek lépni, hiszen csak kriksz-kraksz az egész.
Viszont van itt komoly mű is. Pierre Delavie egy süllyedő hajóról ugráló emberek festett a Szajna partjára, ami elég látványos, és persze az üzenet is átjön. Számomra viszont érdekesebb, hogy pl. Felice Varini vagy El Seed egy egész városrészt, 20-25 vagy akár még több házat festett be, és a cél itt már láthatóan a dekoráció volt. Az egyik helyen piros szinűek lettek a házak bizonyos részei, a másik esetben nonfigurativ minta került a falra. Ötletnek nem rossz, végülis bármi jobb, mint egy szürke házfal, szürke városrész...

A Keith Haring katalógus

Az Albertina által készitett katalógusok eddig is csúcsnak számitottak a szakmában, és 40-50 eurós áruk a még éppen megfizethető kategóriában tartotta az árat (jó persze kinek megfizethető, de más se adja olcsóbban a minőséget). Ez a katalógus megint olyan lett, hogy nem lehet belekötni, akármilyen oldalról próbálkozunk.
Először is a papir vastag, minőségi. A boritó vastag, természetesen kemény, és kinyitásra sem nyiklik-nyaklik. A képek benne csúcsminőségüek, nem spóroltak a festékkel, a műtárgyak levilágitása abszolút csillogásmentes, profi munka. Az újdonság a kötetben nem túl látványos, de fontos. Minden kép alatt ott van, hogy kinek a gyűjteményéből származik a kép. Ezt finoman szólva nem szokták igy, ha irnak is valamit, max annyit szoktak, hogy privát kollekció, itt azonban ezek az emberek is névvel jelennek meg, éppenhogycsak a telefonszámuk nincs ott. Ez pedig kicsit  más helyzetbe helyezi a katalógust, hiszen simán lehetne kutatni azt, hogy kinek a kollekciójában van - és kinek nincs Keith Haring kép.
Sőt, szerintem a katalógusban kicsit több kép is van, mint a kiállitáson, legalábbis pár képre nem emlékszem (ez persze semmit sem jelent). Egészen érdekes ilyen szemszögből is megnézni a képeket. Sajnos fejből is tudok mondani olyan képeket, amik viszont nincsenek benne a katalógusban, de ez egyrészt elkerülhetetlen, másrészt egy ilyen "szapora" művésznél egy teljes katalógus alighanem ötször ilyen vastag lenne.
Még egy apróság. Imádom Keith Haring naplóját, de itt nem emlitik, és a filmet sem, ami róla készült, pedig az is nagyszerű folytatása lehet az életmű tanulmányozásának.

7 fiatal tehetség a Beaux Arts magazinban

Valahol vicces, hogy a Beaux Arts magazin, ami tulajdonképpen a legkonzervativabb témájú művészeti magazin, mégis ennyire friss témával jön. Monet és az absztrakció után 7 fiatal tehetséget mutatnak be.
Ebbe persze nagyon könnyű belekötni. Miért 7 és nem 77 vagy 465? És miért ők?
Az leső Paul Rousteau elmosódott szines fényfoltportérkat csinál és ez kb annyira érdekes mint ahogy leirom. Daragh Soden fiatal ireket fotózott, nem különösebben érdekes, de nem is rossz. Matthew Porter már érdekesebb, absztrakt installációkat készit, amiet lefotóz, és a fotó lesz a végtermék. Látszik, hogy jó arányérzéke van és igen jó fantáziája. Róla még hallani fogunk. Fatemeh Baigmoradi régi báli fotókból égeti ki a pasikat vagy bármilyen régi fotók részeit égeti ki, hát, lelke rajta. Nicolas Boutruche egy ház metszetét fotózta le, benne rengeteg apró szereplővel, akik mindenfélét csinálnak, láttam már ilyet, még arra is emlékszem, hogy dél-koreai volt a fotós. Mindenesetre mindegyik részlet beállitott és egészen jól kitalált, kidolgozott, fogunk még találkozni ezzel az emberrel. Andrés Durán köztéri szobrokat csomagol be kockákkal úgy, hogy az eredeti alaknak csak a lábát hagyja meg. Érdekes elképzelés, de nem is olyan rossz ötlet. John Chiara camera obscurával készit képeket, furcsa szinekkel és számomra egészen érdektelen témával.
7 tehetség, 7 út, de majd ha én választhatok, egészen másokat jelölök meg..

2018. május 18., péntek

érdektelen

Amikor nem irok a Nemzeti Galéria 60-as éveket bemutató kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Ludwig ukrán kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Mai Manó ház, a Műcsarnok, a Vigadó és ezermás kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen.
De! Ugyanakkor ezt a nem irást nem szabad összekeverni azzal, amikor azért nem irok valamiről, mert nem tudok róla, nem jutok el oda, noha nagyon is érdekes témáról lenne szó. Kérem ezért, hogy ezt a kétféle nem irást különböztessétek meg egymástól!

2018. május 16., szerda

Liu Bolin

Az a kép nem rengeteg mobiltelefont ábrázol, hanem rengeteg mobilt és egy fickót, aki befestette magát mobiltelefonszinűre, hogy elrejtőzzön a képen.
Ott áll a fickó középen, az arca, ruhája is befestve, és az illúzió tényleg elég jó, kell néhány komolyabb pillantás, mire észleljük, hogy miről van szó. Az Örkény klasszikus jut eszembe róla, melyben egy fickó egy cirkuszigazgatónak magyarázza, hogy ő tud repülni. Repülni? Az senkit sem érdekel - mondja az igazgató, mire a hapsi kirepül az ablakon...
Ez kérem egy vicc, méghozzá a jobbik fajtából. A fickó háttérbe festette magát egy épitkezésen, néhány festmény előtt, és az illúzió mindenhol nagyon erős. Azt látom, hogy elég sok időt eltöltött ezzel, mert a festés nagyon erősen megközeliti a valóságot.
Azt lehet mondani, hogy hasonló a hatás, mit Aj Wei Wei-nél, vagyis a sok, elég jól kidolgozott, de önmagában nem túl érdekes dolog ekkora mennyiségben mégiscsak érdekessé válik.
Egyébként lenne kedvem a képek esztétikáját is elemezni, hiszen itt arról van szó, hogy az ember feloldódik, jelentéktelenné válik a látványban, ugyanakkor mégis ez egy önarckép, ezt a kettőt pedig nehéz összeegyeztetni...

2018. május 13., vasárnap

Sárának szeretettel

Kedves olvasómnak küldöm ezt a képet szeretettel
Több feminizmust, kevesebb bullshitet...Hát ez sokaknál jó lenne...

Tamihito Yoshikawa az Art Paris art fair-en

Nézem a képet, amit külön raktam, amikor válogattam a művészeti vásár képei közül, mint érdekes képet. Ime.:
Tanulságos eset. Egy művészeti vásáron rengeteg stilus rengeteg képe látható, és egy idő után a nagy bőségben már nagyon nehéz feltűnni bármivel. Ráadásul együtt van a portré a nonfigurativval, a kezdő a befutottal, minden mindennel, nincs csoportositás. Ez kicsit olyan, mintha egy boltban egymás mellett lenne a.. távirányitó és a kistányér. Virsli és ceruza. Gyorsan el lehet veszni.
Most, hogy már eltelt egy kis idő, teljesen egyértelmű a helyzet. Ez a kép egy Gerhard Richter utánérzés. Ha az alsó rész nem lenne teljesen üres, plágiumnak is gondolnám - gondolom a festő is úgy érezte. Ezért kell kicsit hátrébb lépni, újra megnézni a képeket, mert elsőre ez valóban egy jó szinvilágú, érdekes kép. Közben meg egy másolat-majdnem másolat.

2018. május 12., szombat

Búcsú a Lumentől

A Lumen egyrészt egy fotógaléria a Horánszky utcában ami valójában Mikszáth Kálmán tér, másrészt egy félig galéria, félig zöldségesbolt a Király utcánál a Klauzál térnél. Ez a zöldséges dolog nevetségesnek tűnik, de egyáltalán nem az: zöldséges mellett többek között Gerhes Gábor kiállitására emlékszem, valamint egy egyedül náluk megvehető könyvre, amely a rendszerváltás előtti underground kiállitóhelyeket sorolja - Nem kacsák vagyunk egy tóban, hanem hajók a tengeren cimmel. Csodás könyv. A Mikszáth téri galéria sem volt üres soha, hát most az lesz, mert befejezik a működést. Hétfőn lesz még egy beszélgetés, aztán ennyi. Egyrészt nem vagyok meglepve, másrészt meg nagyon is, mert elég stabilnak tűntek. Azért hihetetlenül közelről nem figyeltem őket. Az viszont biztos, hogy minden megszűnő hely egy elfuserált lehetőség, de persze érthető, hiszen lassan tényleg nem lesz nálunk kortárs művészet, akkor pedig galériák sem kellenek. Nagyon szűkszavú a közlemény, ennek jobban utána kellene menni. Azt irják, hogy már évek óta nem visznek igazi programot. Mit mondjak? Kár.

Bernard Plossu gyűjteménye a La Revue-ben

Igazán nem gyakori, hogy műgyűjteményekről nyilvánosan beszélnek. Általában a gyűjtők előbb beszélnének a fogszuvasodásról, mint a gyűjteményükről. Egyrészt ha valakinek van néhány több millió eurót érő képe, akkor nem kell azt reklámoznia is a betörőknek, másrészt ez egy nagyon személyes dolog, amit az ember a barátaival, vagy méginkább azok egy részével oszt meg.
Bernard Plossu viszont szivesen beszél a fotógyűjteményéről. Egyrészt a családban is gyűjtötték, igaz leginkább a családi képeket, másrészt ő is elkezdett fotózni 8 évesen, igy aztán pontosan értette a fotós kulcsszavakat, és elismerte, ha jó képpel találkozott.
Ami ennél is érdekesebb, hogy elmeséli, hogy a barátaival, akik szintén fotóztak, gyakran cserélgettek képeket. Nem csak a sajátjaikat, hanem a gyűjteményük darabjait is. Abszolút nem játszott szerepet a pénz: ha esetleg különbség volt a képek között, akkor egyikük több képet adott egyért-ez volt a maximum.
Az is emlitésre méltó, hogy kezdetben fotóriporterek utazásai/tudósitásai alatt készült képeit vásárolta, aztán egyre finomodott az izlése. Lényegében egész élete során folyamatosan változott, hogy mit gondol jó képnek és mit gyűjtene. Ugyanakkor ennek semmi köze a pénzhez, lenézi azokat, akik az értékek miatt válogatnak, ahelyett, hogy jó képeket szereznének.
Az biztos, hogy a gyűjtés igazán jó játék, főleg ha tényleg a gyűjtést a saját öröméért csináljuk.

Furniture comedy a Mumokban

Néha a Mumok a legidegesitőbb múzeum a világban. Bécsben van a múzeumnegyedben, egy fantasztikus épületben. Csodálatos, tágas mélygarázs tartozik hozzá. De néha olyan kiállitásokat csinál, amik érthetetlenek, néha meg csodálatosakat. Mégis, általában azt érzem, hogy többet is ki lehetett volna hozni a dologból. Például remek könyvesbolti részlege lehetne, de gondosan ügyeltek rá, hogy még véletlenül se lehessen újságokat venni, és a könyvkinálat is borzasztó, ugyanaz a 10 könyv van évek óta. Még a kiállitó művészekről sem lehet könyvet venni. A kiállitótér pedig ugyanez. Csodálatos, tágas terek vannak, fantasztikus lehetőségekkel, de ezeket legtöbbször nem használják ki. Lehetne egy mini Pompidou központ, de igy nem az.
Amikor viszont jó, akkor bármilyen mércével nagyon jó. Fluxus művekből pl. egyedülálló gyűjteményük van, és ez jó. A mostani mű is eredetileg 1963-ban született, fluxusmunka. Allan Kaprow kitalálta, hogy készit egy bútorjátékot Hans Hofmann-nak. Tipikus fluxus mű. Akkoriban úgy gondolták, jó poén, ha egy művészeti alkotás igy szól: az emberek beülnek a szinházterembe, amiben van egy zongora. Kijön egy ember, meghajol, majd leüt két hangot a zongorán, és elmegy. Vagy leüt egy hangot, arrébb rak egy széket, beköti a cipőfűzőjét, és ezt addig ismételgeti, amig az emberek ott maradnak.
A 2017-es feldolgozás Eva Chytilek és Jakob Neulinger műve. Egy összevissza berendezett szobát kapunk teljesen értelmetlen bútorokkal, állványokkal teleszórva. Van egy tábla is, amire viszont nem tudunk irni, mert a ceruzának használható fémdarab nem fog az irótáblán.
A használati utasitás csak annyi, hogy tetszőlegesen pakoljunk át bármit. Kivéve az ülőpuffot. Kivéve ezt meg azt, szóval mégsem teljesen szabad a játék, és kizárólag az ő elgondolásuk szerint rakható át textil vagy más anyag. A teremőr igazán buzgón próbálja teljesiteni a kéréseket, amikor olyan csinálok, amit szabad, nem szól, de ha megérintek valamit, aminek maradnia kell, akkor hangosan figyelmeztet. Mint egy kisgyerek, úgy vetettem magam bele a pakolásba, de amikor már negyedszer szólt rám a teremőr, akkor visszavettem a lelkesedésből. Valószinüleg eleve igy is találták ki a játékot. Oké, én sem olvastam el végig a szöveget, csak annyit, hogy szabadon lehet pakolgatni, később, a teremőrtől kérdeztem, hogy miért nem lehet árrakni ezt-azt, akkor mutatta meg a másik falat, ahol végtelen unalmas mondatokban ott vannak a figyelmeztetések is. Na igen, az apró betűs rész, amit nem szoktunk elolvasni.
Kiválóan szórakoztam a játékkal, más kérdés, hogy a bécsiek, úgy láttam nemigen mentek bele a játékba. Jól szórakoztak a szövegen, aztán mentek tovább. Pedig nagy élmény, amikor végre kezükbe vehetjük az irányitást, pláne ha ez egy kortárs művészeti múzeumban történik. Kilépve a múzeumból még sokáig emlékezhetünk erre - vagy, mint sok bécsi, kisétálhatunk úgy, hogy semmit sem mozditottunk el. Ez már majdnem filozófia.

Az Artprice.com jelentése

Az Artprice.com minden évben összeállitja és egy szines füzetben a világ elé tárja a művészeti piac trendjeit. Természetszerűen ez a legmagasabb szintet jelenti, csak úgy röpködnek a milliók. Az első megállapitás rögtön az, hogy bizony műtárgyba befektetni jó móka volt az elmúlt 20 évben. Persze ez a mondat sem önmagában érvényes, hanem azokra a nagykutyákra, akik képesek voltak a nagy nevek valamelyikére elkölteni irdatlan összegeket. A nagy nevek fogalma viszont kellemesen csúszik a kortárs felé: Jean-Michel Basquiat például korábban nemigen tartozott az elitbe, noha természetesen jegyezték, de most igen szép összegeket adnak érte.
Akárhogy vesszük, egyetlen tétel, az a bizonyos Leonardo Salvator mundi kép a röpke 450 milliós leütésével - basszus, 450 millió dollárért kompletten megvehető a teljes kelet-európai piac összes műve + még 1-2 Picasso, ez teljesen felforditotta a piacot. A valaha legdrágábban megvehető kép Picasso Algériai asszonyok képe 179 milliót ért, ehhez képest a 450 millió több mint a duplája. Aligha érthető ez a vásárlás, még akkor se, ha az arab országokban nyilván nem értik a piacot és Leonardo kép sem sűrűn kerül elő. De mégis: én biztos, hogy nem egy képre költöttem volna ennyit, hanem művészeti képzésre, rezidens programokra, múzeumokra.
A világ elsőszámú művészeti piaca, legalábbis a pénz nagyságát tekintve a kinai. Egy icipicivel előzte meg amerikát. A harmadik Anglia, nagyjából a fele forgalommal, utána Franciaország jön, az angol piacnak is a harmadával, aztán Németország, a franciának a harmadával, aztán kész. Mondjuk Csehország 12. helye igen nagy meglepetés nekem, megelőzi pl. Kanadát vagy Belgiumot.
Tulajdonképpen mit mondanak ezek a számok? Anglia piaca értékben háromszor akkora, mint a franciáké. Egy ilyen pénzügyi központnál ez érthető is. Mondjuk az is vicces, hogy a világ művészeti eladásainak 60 %-a New Yorkban történik, 24 %-a Londonban, utána Hong Kong jön 9 %-al, Párizs 6-al, a többi hely már 1 % alatti.
A legmagasabb áron eladó művészeket mindenki ismeri. A kortársak közül természetesen Gerhard Richter az élen. Akinek van pár milliója, ne is nézze a többi nevet. Gyakorlatilag mindenki tőle szeretne művet. Nem is tűnik úgy, hogy ez mostanában megváltozna...

2018. május 10., csütörtök

Keith Haring az Albertinában Bécsben

Menjetek Bécsbe Keith Haring kiállitásra. Ez tényleg ennyire egyszerű. Ez egy jó kiállitás, Keith Haring pedig kötelező anyag. A korszak Andy Warhol és a Pop, ők amúgy barátok is voltak, Jean-Michel Basquit-al együtt. Keith stilusa semmivel sem összetéveszthető, egyszerűnek tűnő, de pontos és következetes vonalvezetése élmény. Pennsylvania közelében nőtt fel, de a történet onnan kezdődik, hogy felment New York-ba tanulni, és a metrók reklámtábláira rajzolt. Két hirdetés között fekete kartonnal takarták le a rajzokat, és Keith ezt használta ki, azokra rajzolt. Szinte egy perc alatt - mivelhogy ez illegális volt- telerajzolta a nagy felületet, méghozzá nem is akárhogy. Most, az Albertinában láthatunk párat ezek közül a rajzok közül, és tényleg nem vázlatok, kidolgozott művek annak ellenére, hogy gyorsan készültek.
Különben micsoda ellentmondás, hogy az Albertina egy királyi palota, Keith pedig a metrókban rajzolta műveit, mégis most a palotában láthatók a művek.
 A fiatalokat amúgy láthatóan foglalkoztatta a kiállitás, és ilyen szempontból szerintem ez egy merész bevállalás, mivel a képeken szex, erekció, erőszak egyaránt előfordul. És még ott van a politika. A képaláirások informativak, de érzésem szerint egy kicsit túl sok a politika. Már a bevezetőszövegben eljutunk Martin Luther Kingtől  az atomkatasztrófákig, vietnámi háborútól a homoszexualitásig. Hogy Keith-t sokkolta volna a vietnámi háború? Nem tudom. De én biztos nem igy vezetném fel a témát.
Ebből a szempontból szerintem a Keith Haring - la petite prince de la rue - az utcák kis hercege film az iránymutató. Ezen látjuk, ahogy lemegy a metróba New York-ban, és 20 másodperc alatt rajzol valamit egy fekete reklámtáblára. A rendőrök letartóztatják.. Valahogy több pop-ot raktam volna be a kiállitásra. Részleteket a filmből. A pop shop felépitett mását. Több filmet. De látjátok? Valójában nagyon jó ez a kiállitás, de én már arról irok, hogy mit lehetne jobban. Pedig most emlékezzünk meg arról, hogy ezeket a képeket nemigen láthattuk eddig - én se láttam - ugyanis legtöbbjük magángyűjteményből érkezett, olyan helyekről, ahonnan nem sűrűn szoktak kölcsönadni. Hogy most mégis megtették, az bizony sokéves előkészitő munka eredménye. A kiállitás meglehetősen sok képet tartalmaz - persze mindig lehetne többet, de nagyon jó az arány az ismert és a marginális kép között. Igen, ezek főművek, amik eljutottak ide, legalábbis zömmel. Abszolút fejet hajtok a szervezés profizmusa felett.
Egyébként emlékszem, egyszer a Ludwigban is volt egy Keith Haring kiállitás, de hogy azon milyen képek voltak, nem emlékszem.
Szóval menjetek Bécsbe az Albertinába.

2018. május 6., vasárnap

La Revue 1.szám

Újságot csinálni jó, más kérdés, hogy már annyi művészeti lap van, hogy Dunát lehet rekeszteni belőlük. Másrészt nincs ember, aki képes lenne áttekinteni és minden hónapban magáévá tenni az összes érdekes lapot.
És persze mi az érdekes? Minden művészet? De miért nincs lapja a falfirkáknak (amúgy van)? És a köztéri szobroknak? Vagy a 18. századi tájképfestészetnek? Szóval akárhogy nézem, még a sznob new-yorki művészetfanyalgóknak is van lapjuk, úgyhogy igazán elfér mégegy. És most nem a Havibajra gondolok, bár az is elfér, hanem a La Revue-re, ami egy fotóslap. Vagyis..
 Tavaly új vezetője lett a párizsi fotóháznak (MEP- Maison Européenne de la photo) és az ő ötlete volt a lap is. Ami annyiból nem meglepő, hogy mondjuk ott a holland Foam, hogy csak egy példát mondjak, aminél szintén van kiállitóhely, meg újság is..Viszont ilyenkor nagyon félő, hogy valami muszájból fenntartott, maradék fotókból összerakott reklámlap lesz. 120 oldal, de micsoda oldal, fényes, vastag papir, az ár pedig mindössze 7 euró. Ez gyanús..
De nem, nem reklámlap, sőt. Minőségre egyenesen könyv, méghozzá jobbfajta album, biztos, hogy egy vagyonba kerül a nyomtatása. A témái pedig ki tudja miért, nem a fotóházat követik. Talán mert akkor senki se nézné meg a kiállitásokat? Nem tudom. Az biztos, hogy én elrakom ezeket a példányokat. Orlan fotókönyvével már szemeztem korábban is, csakhogy 50 eurót akkor nem tudtam kiadni érte. Itt meg annak a 30 %-a megvan, ez azért nem rossz. A többi téma szintén fotóportfólió. Ilyen szempontból elég egysíkú a lap, habár rögtön az elején egy gyűjtő beszél a képeiről meg hogy miért gyűjt. Ez a legérdekesebb cikk a lapban.
Minőségi lap ez, oda kell figyelni rá. Na ja, meg a többi 578 hasonló lapra...

2018. május 5., szombat

Kitekintés

Angliában azon keseregnek, hogy a Brexit miatt erősen visszaesik a múzeumok forgalma. Hát, nem ez lesz a legnagyobb bajuk, ha tényleg kipotyognak az Eu-ból, de már most is látszik, mennyire megzuhantak. Ugyanis akármennyire tetszik vagy nem, de London volt az Eu pénzügyi központja, cégigazgatási központja, egy logikus lépés Amerikából Európába egy vállalatnak. Hát ennek most úgy tűnik annyi. A pénzügyi cégek elkezdtek elköltözni, az emberek depressziósak, logikus, hogy a múzeumlátogatók is eltűntek. Márpedig a múzeumok látogatóinak 47 %-a jött külföldről. Én is sokat utaztam, mert azokat a kiállitásokat nem lehetett máshol látni, és a pezsgés akkora volt, hogy még én is érzékeltem Pestről. Most egy kicsit nagyobb csend van, a font is esett, mindenki készül a rossz időkre. És ami még aggasztó: a fiatalok számának esése. Az Art Newspaper szerint legnagyobb számban a fiatalok tűntek el a Tate-ből, ami valahol érthető, hiszen nekik a műalkotások unalmasabbak lehetnek, mint egy játékprogram a telefonon, és nincsenek olyan új sztárok sem, mint Damien Hirst vagy David Hockney. Persze tegyük hozzá rögtön, hogy az angoloknak azért szükségük van a külföldiekre, az Eu-ra, ez a visszaesés átmeneti lesz.
Eközben Párizsban a Louvre elutasitotta a francia kulturális miniszter, Francoise Nyssen kérését. A hozzánk képest ezerszer, milliószor jobb állapotban lévő művészeti nevelés érdekében a miniszternő azt szeretné, ha pl. Da Vinci Mona Lisáját körbeutaztatnák az országban, több száz társával együtt olyan helyekre is, ahol talán még nem is hallottak Leonardo-ról. A Louvre igazgatója egyszerűen nemet mondott, a Mona Lisa nem megy sehova, olyannyira, hogy a jövőre nyiló Louvre beli Leonardo kiállitásra se költöztetik le a képet - pedig az csak két emelet lenne. Persze ne feledkezzünk meg arról se, hogy már igy is épp elég pletyka van arról, hogy hol őrzik az eredetit, hogy hány másolatot készitettek, hogy pl. a 2. vh idején átverjék a németeket. Ettől függetlenül az arles-i kötődésű, vagyis provence-ből induló kulturális miniszter szeretné, ha több vidéki művészeti esemény lenne, ami azért pont Franciaországban vicces, ahol vidéken is tetszőleges helyen eldobva a követ tutira egy múzeumot vagy galériát találunk el. Bár mi is itt tartanánk!
Mi inkább az olaszokhoz vagyunk közelebb, ahol a szélsőjobboldali, de amúgy 13 %-ot elért párt azt találta ki, hogy a Comó tónál lévő volt Mussolini főhadiszállást alakitsák át múzeummá, és oda csak mélyolasz (nagyon olasz) művek kerülhessenek. Namost a kortárs művészeti piacon Olaszország sehol sincs, miről beszélnek ezek? Hát az olasz kultúra felsőbbségéről szólnak a hirek, meg arról, hogy mivel kormányalkotó tényezők, és másnak semmilyen ötlete nincs mit kezdjenek a kultúrával, igy még az is lehet, hogy megvalósul a terv. Hát, ha szeretnék magukat kiröhögtetni, csak tessék. Ezt ugyanis már sokszor megirtam: önmagában az, hogy valami milyen nemzetiségű, a művészetben nem jelent semmit. Ugyanakkor hol izgat engem ez az egész? Csináljanak annyi múzeumot, amennyit akarnak - részemről továbbra is Londonra, Párizsra figyelek jobban.

2018. május 4., péntek

A Ghent (hollandia) múzeum igazgatónőjének gyors bukása

Épp tegnap irtam le, hogy nagyon kell vigyázni az orosz avantgárddal, ugyanis rengeteg a hamisitvány, olyan helyeken is, ahol az ember nem gondolná. Könnyen hamisitható képekről van szó, igény viszont van rájuk, mert a gyűjtők valamiért érdekesnek találják ezt a korszakot. Nagyon komoly bandák álltak rá a hamisitásra, hiszen lényegében senki sem tudja ellenőrizni, hogy 100 évvel ezelőtt mi is történt Oroszországban, tényleg volt-e olyan kép.
Ezúttal a ghenti múzeum igazgatónője repült a székéből a hiszékenységének köszönhetően. Orosz avantgárdról szóló kiállitást szervezett egy orosz művészeti alapitvány segitségével. Ennél authentikusabb nincs is ugye? Pechjére egy hamisitóbandában bizott meg, akik létrehoztak egy alapitványt, végülis miért ne hoznának létre, ha igy át lehet verni naiv embereket? Az sem tűnt fel, hogy az alapitvány soha sehol nem adott semmilyen művet sehova, nincs semmiféle tevékenysége, de ez persze kivülről azért nehezen látható. De nem is ez volt a baj. A kiállitás megnyitóján a múzeum baráti köre jelezte, hogy a képek többsége legalábbis igen gyanús, hogy hamisitvány, és gyorsan be kéne zárni a tárlatot, mielőtt komolyabb baj lesz. Erre az igazgatónő két szakértőt nevezett meg, akik fél éve azon dolgoznak, hogy eredetiek-e a művek, és az ő zöld jelzésük alapján rendezték meg a kiállitást. Ez idáig még egész európainak tűnik, hanem most jön a csavar: a két szakértő villámgyorsan körbekürtölte a világot azzal, hogy nekik aztán semmi közük a kiállitáshoz, sosem látták a képeket és pláne nem igazolták őket. Bukta! De még ebből is ki lehetett volna jönni, csakhogy az igazgatónő, nem tudjuk meg miért, még ekkor se zárta be a kiállitást. Na erre már összeült a múzeum felügyeleti szerve, és pikk-pakk kitették a szűrét a nőnek. Később találtak pár dokumentumot, ami a kiállitott képek eladási lehetőségeit taglalta. Ezzel lett kerek a történet. A hamisitók megfestik az orosz avantgárd remekeit, a múzeum bemutatja, a vevők pedig fáradjanak a kasszához. Ez most nem jött össze, a rendőrség lefoglalta a képeket, a dokumentumokat, a múzeumot szerető emberek pedig fogják a fejüket, hogy miért kellett lerombolni egy jónevű múzeum hirnevét.
Az biztos, hogy dupla óvatossággal kell kezelni az orosz avantgárdot!

A Centre Pompidou Brüsszelben

Hoppá! A Louvre ugyebár Abu Dhabiban bővitett, a Pompidou központ pedig Brüsszelbe tart. Egy régi Citroen garázst alakitanak át kiállitóhellyé. Annyiból teljesen jogos az elképzelés, hogy egyrészt már most is van Metz-ben egy Pompidou központ, csak ugyebár az innen Pestről eléggé kiesik, Brüsszel viszont 1,5 óra vonatútra van csak Párizstól - persze ha éppen nem sztrájkolnak a dolgozók... Brüsszelben valóban nem volt még hasonlóan nagy léptékű művészeti központ, művészeti vásárból is csak egy antik darabokra specializált van, ezért a vérfrissités bizonyára jól fog jönni.
Az is nyilvánvaló, hogy mondjuk Londonba nem sok értelme lenne konkurenciát állitani a Tate-nek, Pesten meg ugyebár nincs kortárs művészeti élet, tehát ide se...Brüsszel jónak tűnik. Egy kedvcsináló videó mindenesetre már van. http://www.kanal.brussels/

Nekem már jó hétvégém lesz

Milyen kellemes véletlen, hogy a Le Journal des arts magazin éppen az 500. számához érkezett...Emiatt aztán kitettek magukért, és egy extra vastag számot hoztak ki.. De ha már, akkor a The Art Newspaper meg a 300. számához érkezett..
Mindkét lapból fogok tallózgatni, egyelőre belevetettem magam egy William Klein interjúba...

2018. május 3., csütörtök

Chagall, Lissitzky, Malévitch, Orosz avantgárd Vitebskben

A Pompidou fő attrakciója ez a kiállitás, legalábbis a legnagyobb betűkkel, zászlókkal ezt mutatják Párizsban. Kár, hogy Malevits-re lecsapott már Amsterdam: a modern anyaggal foglalkozó Stedelijk megvásárolta az elérhető nagyobb részét, és bizony erről a korszakról nekem az jut eszembe, hogy a művészettörténet tanárom vagy hatvanszor elmondta, hogy gyerekek, tele van a piac hamisitványokkal, mivel ezek könnyen másolható dolgok. Azt már csak én teszem hozzá, hogy amúgy az ötleten kivül, hogy legyen absztrakt, azért ezek a művek nem túl érdekesek, sőt. Mig mondjuk Moholy-Nagyban rengeteg ötlet van, itt nem érzem ezt a vibrálást.
Persze azért érdekes, hogy onnan indult Chagall, Malevits, Kandinszkij, csak éppen ők szépen elhúztak Párizsba, vissza se néztek.
A kiállitás természetesen történelemórával indul és Malevits-el, aki a geometrikus dolgaival valóban újat hozott. Ma már ezek eléggé érdektelen képek. Chagall, mint mindig, most is érdekes, de ő annyira máshonnan jön, hogy egyszerűen érthetetlennek tűnik az ő találkozásuk. Pedig szépen elolvashattam, hogy nemcsak találkoztak, de közösen próbálták a művészeti oktatást megújitani, terveket dolgoztak ki, hogy aztán pár év múlva elsodorja őket az orosz valóság.
Tényleg érdekes volt a kisérlet, a kiállitás meg tanulságos, de az esztétikai élményt máshol kell keresni, ez itt inkább történelemóra.

2018. április 26., csütörtök

Jean Fautrier a Museum of Modern Art-ban

Tényleg fantasztikus, hogy a modern művészet, ami egy művészettörténeti besorolás, és pl. Moholy-Nagy tartozik ide - vagyis kb 1900-1945-ig tart, Párizsban külön múzeumot kapott. Persze néha egy kicsit kilóg az a modernizmus, de Jean Fautrier esetében nem. Az ő kiállitása is a modernizmus sokszinűségét mutatja.
Az életműve az akkor szokásosnak mondhatóan indult, vagyis arcképekkel. Meglehetős hirnevet szerzett ezzel, amikor úgy döntött, persze nyilván az izmusok miatt, hogy eldobja a portrékat, és nonfigurativat kezd el festeni. Bátor váltás lehetett ez akkoriban, amikor különösebb gond nélkül meg lehetett élni portréfestészetből. Persze segitett az, hogy egyrészt már volt egy kastélya, másrészt nem voltak anyagi problémái.
Van egy pesti szál is a történetben, ugyanis az 56-os forradalomra Budapest című és témájú képeket festett. A fenti képen pl. egy partizánfej látható, amúgy egy egész termet berendeztek hasonló képekkel, szóval egész korszakot mondhatunk a hasonló képeknek. Szép gesztus.
Bár összességében érdekes az anyag, számomra inkább azt bizonyitja, hogy milyen sokszinű a festészet. A nonfigurativ váltás után ugyanis nem igazán kisérletezett, gyártotta a hasonló képeket - persze igy utólag könnyű okosnak lenni,de ugyan ki az, aki nem hasonlóan csinálta?

David Goldblatt

Na igen, ezért érdemes fotózni. Mondhatjátok, hogy túltermelés van képekből, hogy eleve mindenki fotózik már, de ezt senki sem csinálja, amit David Goldblatt. A 70-es évek Dél-Afrikájában vagyunk, ugyebár tudjuk, hogy nem könnyű időszak feketéknek, fehéreknek. Sok fekete munkás hajnali fél háromkor kel, hogy egy busz elvigye a reggeli munkakezdésre a gyémántbányába, ahol egynapi bére 2 dollár, és persze, hogy éjjel ér haza. Egy másik család megpróbál növénytermesztésből megélni, de nem jön össze. A fővárosban lecserélnek egy szobrot, nagy felháborodás mindkét oldalon. Ilyen és hasonló mindennapi pillanatokból áll össze a kiállitás, ami nem azért emlékezetes, mert annyira szépek a képek (amúgy persze hogy jók), hanem mert a fotós ott volt.
Ezúttal hosszú magyarázó szövegeket tettek ki a falra, igy több mint egy órát töltöttem a kiállitáson, mire mindent végigolvastam. Fantasztikus történet mind.