A feminista festőnők előretörése

Gondolkodott már azon valaki, hogy miért van az, hogy elég 100 évet visszamenni az időben ahhoz, hogy a festőnők eltűnjenek? A ki volt a legnagyobb 19. századi festőnő kérdés pl. értelmetlen, mert nem ismerjük őket. Tényleg, egyébként ez egy jó kérdés, ki az első festőnő, akit név szerint ismerünk? Talán Tracey Emin az 1960-as évekből? Nem, hiszen Francoise Gilet Picasso barátnője volt a 2. vh előtt.... Hát, szégyellem, de utána kell nézzek.. Megfejtéseket szivesen várok...

Ez a kedves hölgy itt mindenesetre Vigée le Brun, 1782 körülről. Ez pedig egy önarckép, ami megjárta többek között a new york-i Metropolitant, Ottawát és persze Párizst. Madridban a Prado-ban az első kiállitást hozták össze Clara Peeters-nek, aki holland csendélet festő volt, a Tate Britain-ban Joan Carlile képét helyezték ki, aki 1650 körül készitett képével alighanem a legidősebb festőnő most az ismert világban. És tényleg: miért is feledkezett meg a művészettörténet a nőkről? De ha már igy alkult, elképzelhető, hogy most kellene bevásárolni, amig még át nem irják a történelmet, hiszen egy Rembradt-ot jóideje esélytelen megvenni, a női festőkkel viszont más lehet a helyzet...

Hová tűnt Dan Perjovschi?

Ó, még 8 millió nevet hozhatnék, de hogyan is lehetne elfelejteni valakit, aki ezt rajzolta:

Az egyébként román származású művészt én Prágában csiptem el, mikor egy olyan galériában, ahol lehetett Artforum-ot böngészni, krétával apró táblákra rajzolta már akkor is vicces ábráit. Csak nem mertem venni, mert a krétát a tábláról egy mozdulat letörölni, és akkor fuccs az egésznek.
Hogy hova tűnt hősünk? Hát pont ez az! A new york-i Momába!
Na erre mondják, hogy hoppá! De bárhogyan nézem, ez inkább egy természetes következménye az ő tehetségének. Máig kedvenc képem tőle az, amikor egy fickó bemegy egy plázába, hogy banánt akar venni, majd kijön tele kocsival, és a fejéhez kap, hogy elfelejtette a banánt..Ez leirva igy talán nem olyan vicces, de képben elmesélve nagyon is az. Mint ahogy a felső ábra is elmesélve igy fest valahogy: én vagyok a legkisebb..
Szerencsére Perjovschi évek óta ugyanazt csinálja: kap egy múzeumban egy fehér falat, lehetőleg minél nagyobbat, és telerajzolja politikailag egyáltalán nem korrekt képeivel. És ugyanezt csinálja most a világ leghiresebb múzeumában, vagyis mondhatjuk, hogy a csúcsra jutott. És az anyagot szemlélve (csak neten), ez bizony ütős anyag. Nem félt beszólni az amerikaiaknak sok-sok ábrán, és nem csak olyan lényegtelen kérdésekben, mint az autóméret. Előkerül itt a mexikói fal, az amcsi tankok a világ elcseszett pontjain, a kiotói egyezmény, szóval nem csak afféle szójátékok, bár azok is akadnak.
Nem tudok jobbat mondani, aki arra jár, nézze meg! Aki nem, annak egy link: https://www.moma.org/d/pdfs/W1siZiIsIjIwMTYvMDcvMDEvcTA2NmZueG9zX1Byb2plY3RzODVuZXdzcGFwZXIucGRmIl1d/Projects85newspaper.pdf?sha=b6bc6acc5a59d8b6

hová tűnt Kondor Béla?

Hát ez igazán vicces. A Várkert bazárban júliusig Kondor Béla kiállitás van. Közben én meg arról készültem irni, hogy mennyire eltűnt a közéletből. Akkor most mi van?
Nem is olyan nagyon rég, pár éve volt a Várban Petrányi Zsolt kurátorkodásával egy jó kis Kondor anyag, igaz, ott mástól is volt kép. Előtte meg a Kogart mutatta be az életmű egy részét az Andrássy úton. És mégis azt mondom, hogy Kondor nincs sehol?
Nem mondom azt. De azt azért igen, hogy pl. a várkert bazár nem egy komoly hely, emiatt aztán egy kiállitás ott semmit sem számit, mert senki sem tud róla. A Várban ahogy Ország Lili volt, úgy kellett volna őt is beilleszteni, mint ahogy volt pl. Vajda vagy éppen El Kazovszkij.
Szóval van és nincs. Kiállitása van de senki sem tud róla. Az életműve nagyon érdekes, de nem tudnék mondani egy helyet, ahol legalább néhány rézkarcát meg lehetne nézni.

Könyvajánló: Mauer Dóra - Beke László: Látlelet prognózis

Ez ismét egy olyan könyv, ami 5 embert fog érdekelni az országban. Tulajdonképpen egyfajta dokumentáció. Történt ugyanis, hogy 1978-ban, szinte tegnap a szerzőpáros tv filmeket szeretett volna felvenni művészekről. Elkészült egy stúdióbeszélgetés, aztán persze abbamaradt a dolog, ami igen nagy kár, persze valahol természetes, ha mondjuk a Barna féle füzetekre gondolok. Érdekes kordokumentumok ezek ma már.

Ettől még van egyfajta bája annak, hogy a 70-es években azt kérdezgetik festőktől, hogy mi lesz a 80-as években. Egyrészről ki tudná, másfelől a legtöbben megkerülik a kérdést, és inkább a 60-as 70-es évekről beszélnek, ezek pedig meglehetősen pontos szövegek, látszik rajtuk, hogy eléggé képben voltak akkor a művészek, hogy mi zajlik körülöttük.
Persze hogy mi zajlott, azt azért tudjuk és nem sirjuk vissza. Te jó ég, még mindig nem tudunk kilábalni az akkor történt dolgokból, a szocializmusból. Szinte mindenki megemliti, hogy sajnos az itthoni művészeti élet semmilyen, de hát itt vagyunk benne.
Ha nem falnám ennyire a betűket, eszembe nem jutna kezembe venni ezt a könyvet. Ugyanakkor érdekes látlelet, egy sajnos eléggé érdektelen korról. Inkább csak az zavaró, hogy erre az évtizedre is ugyanezt fogják mondani...

Festéket a festékboltból

A minap beugrottam a művészellátóba, ami a művészeknek mondhatni a hmm, media markt?, a lényeg, hogy ott megtalálható nagyjából minden, ami a festéshez vagy bármilyen művészkedéshez kell. Azt is mindenki tudja, hogy a Nagymező utca elején van a bolt, sajnos nehéz parkolni és a parkolóőrök is furgék, épp ezért kitaláltam, hogy nem oda megyek, hanem egy másikba, merthogy ilyen boltból több is van.
Üresség fogadott. A Nagymező utcában általában háromféle festék van, a bécsi Boesner-ben mondjuk 15 féle de a három már valami. Ehhez képest ezúttal teljesen üres polcok fogadtak. Régen láttam olyat, hogy fehér festék egyáltalán nincs! Mondjuk eleve kétfajta fehér van, legalábbis illene tartani mindkettőből, de ezúttal egyik sem volt. Néhány egzotikus szinből volt néhány tubus és kész. Arról meg ne is beszéljünk, hogy eleve legalább három méretben is illene ezeket tartani, mert minek venném meg a nagy tubust, ha csak két pötty kell. Mondjuk az is feltűnő volt, hogy a bolt teljesen üres volt.
Sajnos nem mondanám, hogy egyedülálló a helyzet. Egy másik boltban furcsán néztek rám, amikor Lukas, Akademieöl, Windsor vagy Van Gogh festéket kerestem. Náluk lengyel van és cseh, azt se viszi senki, az is drága.
Persze, lehet Bécsben is vásárolni, sőt kell is, csak akkor nem kell csodálkozni azon sem, miért nem vagyunk fent azon a bizonyos művészeti térképen.

Egy analógia

Ordas nagy közhely, ha csak 1990-től veszem a technikai fejlődést, akkor is olyan átalakulásnak vagyunk tanúi, ami szépen megváltoztat mindent. 90 óta mobilozunk, internetezünk, szakmák tűnnek el, és eközben a művészet nagyrészt még mindig a vászon összepacsmagolását jelenti olajfestékkel. Passzivházban lakunk (már aki persze) és napelemmel is fűthetünk, de a lakásokban ott van a festmény, és a festmény csak ritkán szobor vagy installáció, videómunka meg aztán pláne.

El fog tűnni a festészet? Sokan még a kérdésfeltevéstől is megsértődnének. Pedig nemigen van ma már bányász, juhász, fűtő, és hamarosan nem lesz már benzikutastól raktárosig sokminden. Miért pont a művészet maradna meg?
Ha úgy vesszük, formailag értelmetlen a kérdésfeltevés, hiszen pont az egyediség, a személyiség kivetülése az, ami vonzó ebben a szakmában. Ha Picasso képeit egy gép festette volna, biztos, hogy a programozóhoz futnának, hogy elparaméterezett valamit. De tényleg akkora a jelentősége a személyiségnek? Hiszen biztos vagyok benne, hogy lehetne olyan programot irni, ami utánozza Pollock-ot, és egy gép megtanulná Rothko rétegeit is bizonyára, technikailag ezek a képek előállithatóak lennének. Nem sok értelmük lenne, de most csak a technikáról beszéltem.
Az is negativum, hogy az átlagembernek, hiába minden, szerintem egyre kevesebb a szabadideje. A munka is sok időt vesz el, valahogy a korszellem is a rohanásban csúcsosodik. Ki veszi a fáradságot, hogy akárcsak a századelő pointilizmusában elmélyedjen egy kicsit? Mindig nevettem a Louvre-ban a hires képek között futkározó embereken, hiszen a Louvre felkeresése nem azért fontos, mert ott lehet látni a Mona Lisát, hanem mert a rengeteg kép között lehet elmélkedni akár azon is, hogy mit akart magából megmutatni a jövőnek egy kor festője. Vagy bármi máson persze.
Azért is nehéz, mert jó műértő nem öt perc alatt lesz valaki. Akárhogy is vesszük, a festészet lényege valahol mégiscsak az, hogy elkészül valami, és azt a valamit, vásznat az emberek megnézik. Ha nincs néző, akkor az öröm egy része is elvész. A felületes néző pedig nem fogja értékelni a kortársat, csak ha az bulvár, kivéve, ha foglalkozott már a témával, tudja, hogy miért nagyszerű a fluxusművészet például.
Azért azt egyelőre nem tudom elképzelni, hogy a gépek egyszer majd elkezdenek festeni vagy művészkedni, korunk művészeinek igyekezniük kell, hogy felkeltsék a figyelmet a munkáikra. Miközben ott a kényszer, hogy valami újat kell mutatni, de az egyre nehezebb az idő előrehaladtával...

Párhuzamos avantgárd - Pécsi műhely 1968 - 1980

Fogalmam sincs, miért nem mutat be a Ludwig több egyéni kiállitást, ráadásul lenne is kitől, és miért kell az amúgy nem támadható, de unalmas és béna kiállitásokat erőltetni?
Erős első mondat, de ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne ezzel a kiállitással. Először is nézzük meg a dátumokat: 68-80. Riegl Juditnál vagy Hantai Simonnál de még Ackermann Ritánál sem volt gond, hogy egészen friss dolgokat lássunk, akkor most miért kell ennyire visszamenni? Ráadásul mindenki tudja, hogy a szocializmus művészete néhány egészen kivételes kivételtől eltekintve érdektelen ma már. De ha már visszanyúlunk, miért nem a rendszerváltás utáni időszakra, amikor a nyugat egy rövid ideig valóban érdeklődött a magyar művészet iránt, és mondjuk Kerekes Gábor, Barta Zsolt sikereket ért el?

Mondjuk ki a nyilvánvalót: ez az anyag a Ludwigban kb. 5 művészettörténészt érdekel. Én nem tartozom közéjük, noha elég mélyen beleástam magam Erdély Miklós, Hajas Tibor, Perneczky Géza, Mauer Dóra és mások művészetébe, és ne felejtsük el, hogy a Mai Manóban az Alföldi Róbert gyűjtemény is olyan képeket mutatott a korszakról, amit eddig még nem láttunk.

A Pécsi műhely anyagán ha végigtekintünk, land art műveket, vagyis a természetbe bevitt tárgyakkal játszó művészetet látunk, egy kis geometrikus művészetet, nagyon kevés videómunkát és némi fotódokumentációt láthatunk. Nem mondom, hogy nincs érdekes kép, de azért elég tempósan körbe lehet sétálni. Az külön vicces, hogy a főszervező 23 szervezésről szóló levelét is kiállitották, számomra ez volt a legérdekesebb.

Könyvajánló: Jessa Crispin: Why I am not a feminist

Két történet az elejére. A már valamennyire ismert művésznő szerelmes lesz, szül egy gyereket, majd ezzel vége is a karrierjének. A férfi nem segit a gyereknevelésben, úgy él mint előtte, igy aztán a lánynak nincs ideje semmire, otthon marad a gyerekkel, immár pénz és magánélet nélkül, ideje immár nincs alkotni.
Egy másik hasonló családhoz toppantam be minap. A pasi számitógépezik a nagyszobában, várja a vacsorát, a nő meg futkos a gyerek után, bedobja a mosást és a krumplit (mindkettőt a megfelelő helyre), közben velem próbál csevegni, csak a gyerek közben magára húz egy dobozt, jobb hiján kezébe adok egy labdát.

Jó, de miért érdekel ez engem? Hiszen én a "jó oldalra" születtem, pasiként szabad az út a túlórák, iszogatások, focinézések és a sörhas előtt. Ha kedvem van, még festő is lehetek. Úgy értem, hires festő. Emlékeztek a Guerilla girls képeire, melyen az ellen tiltakoznak, hogy a new york-i Metropolitan múzeumban a festők 5 %-a nő, de az aktok 85 %-a? Nekik van egy képük, melyen 10 előnyt sorolnak fel, amiért érdemes nőművésznek lenni, és rögtön az első az, hogy nem kell bajlódni a hirnévvel.

Hogyan is állunk ezzel a kérdéssel? Elkezdem sorolni az ismertebb festőket: Mauer Dóra (rögtön egy nő), Bak Imre, Nádler, Felugossy, Wahorn, Erdély, Hajas, nem folytatom. Persze lehet azt mondani, hogy van azért Ujj Zsuzsink, meg lehetne folytatni is a listát, de a lényeg nyilvánvaló. Ha több nőművész lenne, szinesebb lenne a paletta.
Azért ennyivel nem ússzátok meg. A feminizmus ennél jóval összetettebb. A szerző szerint a feminizmus első szakasza elérte a célját, vagyis immár a nők nincsenek kimondottan eltiltva attól, hogy focisták, festők vagy cégvezetők legyenek, de ezzel még nincs megoldva semmi. Ugyanis a szerző szerint nem a pasik lettek megértőbbek, kedvesebbek, még kevésbé adták át a cégvezetői posztokat, csak annyiról van szó, hogy a pénz vette át a hatalom szerepét. Vagyis ha egy nőnek van elég pénze, akkor lehet rocksztár, elnökjelölt Clinton névvel vagy fűnyirószerelő is, vásárolhat magának takaritónőt, főzőnőt, még valakit aki elmegy a gyerekért az oviba, egyszóval mindazt a jót megkaphatja, amit a mai kor nyújtani képes. A nyilvánvaló helyzet tehát az, hogy a feminizmus ugyan nem érte el a célját, de a pénz felszabaditotta a gazdag nőket. Csakhogy ez nem az, amit akarnak.
A szokások meg a kényelem mélyebben gyökereznek. Valahogy érdekes módon legtöbbször úgy alakul, hogy mégis a nő főz (persze lehet rendelni is), a nő takarit, mos - sőt még mondja is, hogy nehogy a pasi hozzányúljon a mosógéphez, még összemosná a feketét a szinessel- az út pedig innen egyenesen vezet a (elnézést) wc pucoláshoz és a gyerekneveléshez. Eközben lehet ő feminista, csak azért a vacsorát főzze meg.
A könyv szerzője azt mondja, hogy nem harcos feministaként kell küzdeni a jogért, hogy ne legyen kötelező a harisnya, hanem meg kell kérdőjelezni a társadalom tipikus nőmodelljét.
Muszáj személyesnek lennem. Évek, évtizedek óta figyelem a női festőket, művészeket és egyszerűen nem látok mást, mint két verziót. 1. Férjhez megy, gyereket szül, majd otthon megteremti a családi fészket, elfelejti az ambicióit és feláldozza magát. 2. Talál néhány fickót, akik nem feltétlenül értik meg, kis idő után egyedül marad és alkot. Az elsőre rengeteg példa van, a második esetben meg nem értett művész lesz vagy Marina Abramovics. Tényleg nincs más út. Tényleg nincs más út?

el nem kötelezett művészet - Marinko Sudac gyűjteménye

Minden averzióm mellett, ami a Ludwig-ot mostanában jellemzi, ez egy komolyan vehető kiállitás. De csak szakembereknek. Olyanoknak, akiket érdekel a 70-es évek avantgard-ja a környező országokból, mondjuk ezt a témát kutatják vagy ilyesmi.

Ha véletlenül egy látogató nézi meg a tárlatot, akkor kissé húzni fogja a száját, ugyanis a kiállitott anyag egyáltalán nem látogatóbarát. Nem mondanám ,hogy érdektelen, de mint kiállitás széttartó, sokat markoló de a kezei közül kifolyó anyag. Az elképzelés amúgy csillagos ötös: a lengyelektől a horvátokig, csehektől a szerbekig sok országban mutatja be ugyanazt a karcos 70-es éveket, kollázsok, fekete-fehér szemcsés videók, geometrikus és fotómunkák - és persze a feliratokon elolvashatjuk, hogy ez azért ahhoz képest, meg az elnyomás ugye. Igazuk is van, szörnyű volt akkoriban, ezért nem is igen jött létre igazán ismert és elismert mű vagy alkotó - mondjuk Marina Abramovics kivétel, de az itt látható munkái még a sikerei előttről valók. Rengeteg mű lázad valami ellen, ami természetes, de emiatt ma már elismerően bólintunk, nem pedig a látványt élvezzük.

Talán az a baj, hogy nem éltem abban az időszakban és nagyon kevés embert ismerek személyesen, akik akkor alkottak, a politikai mondanivaló pedig örvendetes, de nekem magában kevés. Túlságosan nem szeretnék belemerülni ebbe az időszakba...

A Fotóművészet újság 2017/1-es száma

Bármilyen újságnál teljesen természetesnek kell vennünk a hanyatlást, és ha véletlenül mégsem ez történik, akkor annak ujjongva kell tapsolnunk. Ez az alapállás. A hir viszont az, hogy a Fotóművészet főszerkesztői posztját 280 év után átadta Timár Péter Surányi Mihálynak. Ohohó, ez az a Surányi Mihály, aki a Nessim galéria létrehozásával szerzett múlhatatlan érdemeket, és őszintén szólva azóta is a legfontosabb arc a mai fotóközegben, márha létezik ilyen.
Akkor most tehát dicsérnem kéne a lapot, új a design is, minden remek. Ehhez képest rögtön a lap elején a nagyinterjúnál vakarni kezdem a fejem. Imádtam korábban ezeket a nagyinterjúkat, hosszan és részletesen mentek bele, hogy az adott fotós hogyan kezdte a pályáját, mik voltak a fontosabb lépések, még moralizálni is lehetett. Szinte a védjegye volt a lapnak. Persze az is igaz, hogy elfogynak azok az emberek, akikkel lehetne ilyeneket késziteni, mégis megdöbbentett, hogy a mostani interjúban - és nem riportban, ahogy irják, a riport ugyanis a helyszinen valamilyen eseményről felvett beszélgetés, az interjú pedig egy szobában az embert középpontba állitó kérdezgetés- kizárólag a képekről beszélnek, semmi történelem, semmi filozofálgatás, kiszólás.
A következő amit észreveszek, az a tördelés borzasztósága. Nagy üres fehér felületekkel támad, ami rettentő furcsa egy alapvetően képiségről szóló újságban. A szövegek is túlságosan rövidek, összecsapottnak tűnnek, és ha már rengeteg hely volt, azért lett volna miről irni. A Mia fotóvásár kapcsán is az iró rögtön az elején szabadkozik, hogy nincs tere bemutatni a teljes anyagot, majd kb. 20 oldalon keresztül elképesztően papirpazarlásszagúan mégiscsak sokmindent bemutat, de nem ir róluk, csak jegyzeteket. A fehér felület meg ott ásitozik.
Azért azt is tegyük hozzá, hogy friss szellő érkezett Mihály szerkesztésével, elmaradtak a régi fényképezőket bemutató cikkek és helyettük nemzetközi anyagok érkeztek, kortárs alkotók szerepelnek, végre nem érzem, hogy egy múzeumi lapot veszek kézbe. Viszont, és ez talán meglepő lesz tőlem: több mélységet szeretnék, több személyességet, trendeket.
A végére mégiscsak meggyőztem magam, hogy jobb újság lett ez, mint volt, de azért bőven van még hely a fejlődésre.

Cristina de Middel a Lensculture portrégyőztese

Asszociációs játékot fogunk játszani. Már csak azért is, mert azt nem tudnám megmondani, hogy hanyas lábam van, van mekkora pólót hordok, de hogy 3 éve Párizsban a rue de Buci-n melyik Niki de Saint Phalle szobrot láttam, na azt meg tudom mondani. Ez is egy ilyen lesz.
Hol láthattam már Cristina de Middel fotót? A francia Photo magazinban? De melyik évben? 2013? Akkor az Arles!
Leforditom: minden évben Arles-ban, ami egy pezsgő kisváros Marseille-hez közel rendezik a fotófesztivált, ami nem egy aprócska dolog, hanem egy komoly fesztivál 5000 millió kiállitóval, beszélgetésekkel, mindenféle különprogrammal. Namost 2013-ban a legviccesebb kiállitó ez a hölgyemény volt. Ugyanis egy zambiai űrprogramról számolt be! Nem, ez nem vicc. Az afrikai országban úgy gondolták, hogy hamarosan az ő űrhajósukat is felviszik a holdra, elvégre Afrikából még senki sem járt...És beöltöztettek néhány mukit szkafanderbe, vagyishogy űrruha nem volt, ezért egy plexi volt a sisak, és hát űrhajó sem volt, de azért kivénhedt keverőpultokból csináltak irányitótornyot...
Tényleg nagyon vicces volt. Erre 4 évvel később ugyanez a csaj megnyeri a Lensculture pályázatát. Namost a Lensculture egy angol, nagyon profi szerkesztőség, ahol komolyan veszik a szakmai szempontokat, és olyan anyagokat publikálnak, amiket tényleg sehol máshol. Akármikor nézem őket, mindig találok inyencséget. Dél-afrikai vonatbliccelők? Láttam. Észak-Kaukázus mindennapjai? Megvolt. Mexikó elmaradott részeiről életképek? Az is látható ott.
De muszáj Cristina új sorozatáról beszélnem, mert ő ezúttal olyan fickókat fotózott le a saját lakásukban (te jó ég, micsoda lakások azok!), akik rendszeresen prostituáltakat látogatnak. Még azt is elárulták, hogy mennyit fizetnek és miért mennek.
Szánalmas? Vagy ezek esendő emberek és nem baj ha igy vezetik le a feszültségeiket? Nem kell igazságot tennem. Valahol végtelenül megalázó, hogy még vannak ilyen emberek, akik tényleg ennyire semmibe veszik a nőket.
Persze nem nehéz belelátni a képekbe az abszolút kisemberséget sem. Nagymenőnek látszani akaró piti bárpultos pózol a kamerának, de nem véletlen, hogy elkerülik a tartós kapcsolatok. Egy másik arcon látni lehet, hogy nem sűrűn kapott szeretetet az illető. De nem kell lelkizni, a sorozat attól jó, hogy ezek a kisszerű emberek tényleg kisszerűek a képeken, noha láthatóan mindent elkövettek, hogy nagymenők legyenek. Csak épp az optika, a képkivágás, a fotós szeme megmutatja a valóságot.

Centre Pompidou Shanghai-ban?

Egyre inkább az Art Newspaper válik a kedvenc újságommá. A művészeti lapoknál ugyanis az a helyzet, hogy egyrészt rengeteg van belőlük, másrészt legtöbbjük egy egészen szűk területre koncentrál. Egy időben azt gondoltam, hogy a Flash Art egészen jól megközeliti az ideális újságot, és valóban, érdekes interjúkat közöl, több országból mutat be galériákat. Egy idő után viszont feltűnik, hogy mint minden hasonló magazin, meglehetősen belterjes, és meg sem próbál fontos alkotókat bemutatni, ha nincs hozzájuk kapcsolata. Ez persze valahol természetes, de milyen jó lenne, ha lenne egy olyan újság, amiből meg lehetne tudni, mi történik a nagyvilágban. A másik kedvencem, az Artforum még a Flash Art-nál is belterjesebb, viszont egészen jó helyeken az, vagyis sok fontos embert ismer, ennek ellenére ennél nagyobb sznob újság nem létezik. Az Art Newspaper nemzetközi kitekintéssel rendelkezik, és inkább a folyamatok érdeklik, nem az egyes emberek, szinte alig van interjú, de az intézményi világot elég jól bemutatja és persze olyan hireket hoz, amiket máshol nem olvashatunk.

A Centre Pompidou terjeszkedése az egyik ilyen. A Dubai múzeum megnyitása immár évek óta késik, és sokak szerint egyáltalán nem is összeegyeztethető az európai kultúra az arab világgal, mégis azt azért kijelenthetjük, hogy a Pompidou gyűjteménye egyedülálló és ha mondjuk a kinaiaknak nem kell Párizsba utazniuk a modern gyűjteményért, az feldobhatja őket. 2006 óta folynak a tárgyalások a kinaiakkal. Az egyik oldalról ott van az a tény, hogy Kina a legkevésbé sem demokratikus, és Aj Wei Wei példája is mutatja, hogy a legkevésbé sem szeretne ott bárki művész lenni, másrészről persze ott van 1.5 millió dollár, amit a kinaiak kinálnak. Az újságcikk alapján most egy milliárdos felújit egy komplett városnegyedet, és oda képzeli el az új Pompidou épületet.

Bár az én véleményemet nem kérdezték, szerintem igencsak aggályos ez a történet. Már a Dubai projekt is az. Mert egyrészt persze, meg terjeszkedjen, de mi fog történni, ha mondjuk Aj Wei Wei-t akarna kiállitani? Nem fogja, csak ugye szűk a mezsgye a nem akar meg a nem lehet között, és bármennyire is tagadjuk, a művészet sokszor kritikus, és ez a kritika fontos és előre visz.