2018. október 17., szerda

Thirtythree - a Mome fotószakosai a Capa központban

Vidámság, kreativitás, jókedv. Ezeket hiányolom leginkább erről a kiállitásról.
A Mome fotószakja hosszú sorokban gyömöszöli kifelé a fotósokat, azonban számomra nagyon esetleges, hogy kit lehet komolyan venni az ott végzettek közül. Talán azért alakult ez igy bennem ,mert kirivóan sok abszolút középszerű, ötlettelen fotóst adtak már az országnak. Ezért aztán inkább kiváncsian mint várakozásokkal telve néztem meg a kiállitást. Mondhatom, nem is csalódtam.
A valóság, mégpedig a szomorú valóság ábrázolásában meglehetős érdeklődést mutatnak a fotósok. Nincs is ezzel gond, hiszen menjenek csak cigánytelepekre, földutakra, irják meg a Blikkben.. Vagyis hoppá, az a fotóriporter, aki ezt csinálja. Itt elvileg fotóművészeket képeznek. Akik legfontosabb feladatul a valóság kendőzetlen ábrázolását tartják. Uhh...Ilyet még Capa se csinált volna. Nézzétek meg, neki volt humora. A kiállitóknak nincs, telibe vakuzzák a gyerekeket a porban, szánalmas semmiségeket örökitenek meg és olyan közhelygyűjteményt mutatnak, amiről ordit, hogy egy percet se gondolkoztak azon, mit is fotóznak épp.
A humor, na arra nagy szükségünk lenne. Nehogy bárki megnézze ezt a kiállitást!

2018. október 14., vasárnap

Könyvajánló: Németh Hajnal: Crash Passziv interjú

A többség szerintem a Velencei Biennálé kiállitás óta ismeri őt, ha egyáltalán. A passziv interjú 12 balesetet mond el énekesek tolmácsolásában, és egy összetört autó is látható volt, mert egyrészt a pasik imádják az autókat, másrészt igy lehetett vizualizálni egy balesetet. Ennél már csak az lehetne drámaibb, ha újra és újra megismételnék a balesetet - bár rá kell jönnünk, hogy a művész célja nem a sekélyes Blikk szerű megdöbbentés volt. Ez viszont nem derül ki azonnal. Ez az a kiállitás, amire időt kell szánni. Máig emlékszem, hogy amikor én először megérkeztem, épp azt énekelte egy lány operaszerűen, hogy de nem voltál bekötve? A válasz pedig egy éteri nem. Akkor még azt gondoltam, ez egy elképzelt túlvilági beszélgetés. Később persze elolvastam, hogy nem halálos baleseteket rekonstruált Németh Hajnal, hanem egészen valós eseményeket, melyekben csak az a csavar, hogy operaszerűen adják elő őket.
Számomra minden drámaiság nélkül inkább vicces volt, de egy másik látogató jól le is szidott rögtön, hogy ez micsoda tragédia, és ne röhögjek. Ki mit lát bele persze, viszont azóta, hogy már elolvastam a könyvet, azt mondom, hogy hoppá, itt rengeteg munkát raktak bele olyan valamibe, ami az emberek többségének egyáltalán nem is tűnik majd fel. Hiszen ki az, aki végigolvassa az interjúkat? És 12 van belőlük.. Egyáltalán nem könnyű olvasmány, ugyanakkor ezzel a kérdezéses technikával egészen máshogy dolgozzuk fel a történteket, mintha valaki elmesélné. Nagyon szétaprózódik az, amit megértünk a balesetből, hiszen ha 20 másodpercig kérdezik, hogy bekötötted-e az övedet, és bizony nem, akkor annak jelentőséget tulajdonitunk, noha lehet feleslegesen.
A második kötet közepétől egy hosszú és mély elemzést is olvashatunk a Berlinben élő művészről, ami tovább finomitja az utat, amit Németh Hajnal bejárt.

2018. október 12., péntek

Where are we now - kerekasztalbeszélgetés a Viennacontemporary-n

A Viennacontemporary művészeti vásáron elég sok beszélgetés zajlott, ezen a galériások mondták el mit gondolnak az épp aktuális témáról. A where we are now - hol vagyunk mi most téma az alcimmel - változó súlyok a centrum és periféria között - azt sugallták, hogy ma már nem annyira hangsúlyos a centrum. Persze mindezt Bécsből mondani, ami tulajdonképpen maga is a centrum legszéle, egészen más, mintha Londonban tartották volna a beszélgetést.
Ugyanakkor senki sem mondott olyat, hogy ez történik. Inkább csak addig merészkedtek el a résztvevők, hogy elismerték, hogy nem a centrumból is jöhet érdekes művészet. De ez, lévén a négy beszélőből három abszolút a periférián van, nem jelent semmit.
Az biztos, hogy bár közhely, az internettel a centrum is közelebb került a perifériához, hiszen a neten könnyebb követni, hogy épp mi történik. De úgy tűnik, még mindig csak a periféria kiváncsi a perifériára, és ez sokáig igy is marad...

Budapest Art book fair a Kulturkúriában

Azzal kell kezdenem, hogy a név sajnos teljes félrevezetés. Art book-nak azokat a könyveket nevezzük, amiket egy művész direkt a szép kinézet, a művészi, és persze igy az átlagostól való különbözőség miatt készit. Erre példa Kerekes Gábor kecskebőr kötésű könyve, melyben válogatott fotói szerepelnek. De a Kulturkúriában nem ezt látjuk, hanem könyvdesignról szóló könyveket. Ez sem rossz, csak más.
Amúgy ez az első ilyen rendezvény, és ezért mindenképpen üdvözölni kell, hiszen a szervezők vették a fáradságot, hogy kitalálják és meg is valósitsák. Kiállitó is akad, mégpedig a Mome designrészlege. Nyilván a tanulóknak is jó, ha tudatosul bennük, hogy van olyan, hogy designkönyv, és azt tárgyiasitva ki is lehet állitani.
Számomra meglepő volt Kassák erőteljes hatása az elkészült dolgokra. Kuthi Angelika egyenesen az Egy ember élete könyv párizsi utazását másolta be szövegként az egyébként is az ő stilusára emlékeztető könyvben, de másoknál is látszódott a Kassák hatás.
Csigó Vivienn futurista kiáltványa nem csak mint könyv (vagyis füzetke) érdekes, hanem a szöveg miatt is. Tipográfiailag érdekes -mondjuk ez sok könyvről elmondható ott -megoldásai finom izlésről árulkodnak.
A kedvencem Dés Marci papiron igazam van könyve volt, mert nem csak egy megrajzolt könyv, hanem mond is valamit magáról az alkotóról, mégha ez sokszor közhely is (azért lettem művész mert nem kell korán kelni). Mégis, ez a könyv legalább elmond valamit az alkotójáról.
Az persze jó kérdés, hogy feladata-e a tipográfiai könyveknek ilyet tenniük...

Berlin túl személyes

Berlint egészen mostanáig elkerülte a hideg pénzvilág pusztitó tüze (micsoda első mondat!). Az ingatlanspekulánsok, az üvegpaloták, felhőkarcolók nem nyomják agyon a várost. Nem mondom, hogy nincsenek, de szó sincs arról, hogy mindent uralnak. Talán épp ezért ez egy nagyon lakható város, 3-4 emeletes épületekkel, sok parkkal. A megalománia annyira elkerülte eddig a várost, hogy még egy Pompidou központja sincs, van helyette sok apró galéria, múzeum, underground helyek, rengeteg felfedezni való hely.
Sajnos lassan ennek a világnak is vége. Akivel beszéltem, mind panaszkodott, hogy egyre drágább az elbérlet, egyre több az ingatlanos, a pénz nélküliek kezdenek kiszorulni. Végülis mégiscsak egy főváros ez, mégha orosz emlékművel és mérhető ipar nélkül. Lehet, hogy a művészek nem tesznek túl sokat hozzá a gdp-hez, de volnának más szempontok is. Itt van pl. a turizmus, a régi gyárakat, történelmi helyeket itt nem rombolták le, minden utcasarkon vár valami.
Berlin nagyon nemzetközi, szinte csak minden második ember német. Ez a sokszinűség viszont pezsgést hoz a városba, amiből a magyarok is kiveszik a részüket. Most még talán az utolsó pillanatban vagyunk, hogy ezt a hangulatot elcsipjük. Még megvannak a kocsmák, ahol az emberek találkoznak. Még lehet lakni a belvárosban, még megvannak a kultikus helyek, mégha már nem is teljesen olyanok, mint fénykorukban. Mégis, máris nosztalgikus érzésekkel tölt el, ahogy látható, ahogy a pénzvilág megeszi ezt az ikonikus helyet.
Az volt a csoda, hogy eddig nem tette meg.


2018. október 10., szerda

Art market megnyitó

Jópár éve irok a budapesti művészeti vásárról. Tulajdonképpen minden évben irhatnám ugyanazt. A képek és a galériák egy kicsit változnak, de nem annyira, hogy ne lehetne bármelyik képet és bármelyik másik évből származó másikra cserélni. Nagyon jó, hogy végre ez egy mma mentes hely, hiszen ez a valódi piacról szól, valódi emberekről. De ez természetes is, erről kár irni.
Igazából az egésznek akkor van értelme, ha nem műveket nézni megyünk, hanem ismerősökkel találkozni. Bár teljesen esetleges, hogy ha megismerkedünk valakivel, az jövőre is ott lesz, azért trendeket látok. X, aki művtöris lány, bár bekerült egy galériába, végül nem maradt ott, kiment Londonba, ezért idén nem láttam. Találkoztam viszont Y-al, aki érintőlegesen van a szférában, de valójában elhivatott. Ő minden évben kint van. Z-vel is sokat lehet találkozni, ő is a művészetért megy ki, bár a munkája is ez. Érdekes, hogy akikkel én együtt kezdtem, azért elég nagy a lemorzsolódás. Mondjuk 20, amúgy művészetrajongóból 1-2 marad a szakmában, és ez is egyre kevesebb.Egyszerűen nem elég vonzó már a művészet, hiszen elmúltak már az idők, amikor valaki  szerelemből ezt csinálta. Vagyis még vannak páran, na ők azok az 1-2.
A másik érdekes tendencia a jelentéktelen vagy projektgalériák részvétele. Nem vagyok elitista, jöjjön mindenki, akár én is bérelhetnék standot, de minden évben vannak galériák, amelyek teljesen láthatatlanok, de itt megjelennek, és akár még nem is rossz művekkel. Persze lehet, hogy én is ezt csinálnám pénzhiányban, hiszen ez jó reprezentáció. A szokásos galériák persze kint vannak, és tényleg szokásos anyaggal is jelentkeznek. A Várfok pl. Rozsda Endrével, hmm, hát ez elég jól hangzik, mivel ezen a vásáron kivül fogalmam sincs, hol lehetne összefutni a képeivel, pláne megvehető formában.
Idén a szokásosnál is több Hajas Tibor fénykép volt, de néhánynál úgy éreztem, nagyon rezeg a léc az eredetiség körül. Biztos eredetiek, de én nem venném meg őket, mert ránézve soha senki sem fog pont rá asszociálni. Több képnél, több művésznél is azt éreztem ,hogy igen, ettől a festőtől vennék képet - csak éppen nem azt, ami kint van. Persze tudom, hogy nem mindig elérhető minden kép, de az biztos, hogy sok képnél éreztem azt, ez másodvonal. Savanyú a szőlő, igaz? Mivel nem veszek semmit, ezért nekem mindegy, de sok alkotónál inkább beszélgetnék a galériással, hogy mi van még?
Végül szót kéne ejteni a nagy öregekről is. Vannak, akik évtizedek óta szerelmesei a művészetnek, és ők bizony ott vannak egy ilyen megnyitón, de ott vannak Újpest-alsón is, ha ott történik éppen valami. Na ők nincsenek túl sokan, de nagyon fontosak a művészeti élet fenntartásában.
Hogy ki lesz galériás, esetleg ki indit galériát, melyik generáció, azt eléggé esetlegesnek érzem. De az is látszik, hogy van még hely a nagy öregek mellett, most is neki lehet vágni. Mégha egy süllyedő hajón is ülünk..

2018. október 7., vasárnap

Berlin nem adja magát

Berlini utam előtt ahogy szoktam, kicsit körülnéztem a neten, hogy milyen érdekes helyekre kellene elmenni. Találtam is jópárat, de előbb kelllett volna elkezdenem szervezni őket...
A Sammlung Boros egy izgalmas kortárs gyűjtemény. Kár, hogy óránként 12 embert engednek be, és nagyjából fél évre előre minden hely foglalt..Tehát ha tudnám ma, hogy megyek márciusban, akkor foglalhatnék helyet...
A Thomas Rusche gyűjtemény is érdekesnek tűnik, kár hogy egy évben egyszer látogatható, október végén.
Persze ez csak két extrém példa, de azért érdekes.

Kiállitás és könyvajánló az Isbn galéria Beck András anyagáról

Az Isbn galéria és könyvesbolt egy jó hely a Blahánál. Beck András 50 db Kundera: Tréfa kötetet állitott ki, az igazi érdekesség azonban a könyv, amit mutatok is:
Az eredeti történet az, hogy Kundera 1. regényét, a Tréfát 1968-ban kiadták magyarul, de a prágai bevonulás miatt le is szedték a könyvespolcokról. Sokáig úgy tudták, hogy bezúzták őket, de a rendszerváltás után kiderült, hogy mégsem, bár akkorra már kiadták újra. Ennek a könyvnek állit emléket ez az újabb könyv, amely egyrészt elmeséli a történetet, másrészt interjúk segitségével rekonstruálja, hogyan is történhetett ez a móka.
Beck András könyve egy szerelmes vallomás a könyv formátuma iránt (könyv mint papirkönyv), másrészt igyekszik a kort is restaurálni, a betiltásokat, leváltásokat, elhallgatásokat, mégsem drámai a hangvétele, mert próbál tárgyszerű maradni. Ez is okozza a vesztét: nagyjából a könyv felénél teljesen elvesztem az érdeklődésemet, amikor a 26. interjúalanytól is ugyanazt, na jó, majdnem ugyanazt kérdezi, nyilván szó esik Kunderáról, a csehekről, politikáról, a viszonyokról, és az is süt, hogy a könyvet nagyon nagy és fontos dolognak tartja. Megható a dolog, maga a könyv azért inkább csak közepes.


M.Ikon 6 dvd újság

Érdekes, hogy csak most került a kezembe az M.Ikon, ami egy dvd újság volt a 2010-es évek elején. Talán 3000 Ft-os ára, talán a dvd-k iránti bizalmatlanságom miatt nem vettem, mondjuk az biztos, hogy akkoriban kétszer meggondoltam, hogy vegyek-e a legdrágább újságnál háromszor drágább dvd-t, amit vagy megnézek vagy nem.  Aztán a Pompidou kiváló filmjei és a Cinq26, ami egy olyan dvd újság volt, amiben 3-4 témát jártak körül, meggyőztek, hogy a dvd is egy érdekes formátum.
Az M.Ikonból 10 szám jelent meg, de ez egy kicsit más, mint a francia változat. Interjúkat látunk, egészen minimális, 1 kamerás felvétellel, vagyis a kérdező nem látszik, és rögtön a közepébe vágunk, semmi bemutatás, semmi háttéranyag, rögtön jön az első válasz. Ez nekem egy kicsit furcsa, lehet azért, mert megszoktam a Pompidou filmjeinél, hogy kiváló narráció és háttéranyagot állitanak össze. De vehetjük úgy is, hogy semmi sem áll közénk és az interjú közé, innentől csak rajtunk múlik, mennyire figyelünk.
Ebben a hatodik számban Németh Ilona hozott olyan emlékezeteset, amivel odaszögezett a székhez. A több mint fél órás interjúban gyakorlatilag nincs üresjárat. Először a szlovák-magyar kettős identitásáról beszél, nyilvánvalóan előkerülnek a nemzetközi kapcsolatok, aztán bedobja a tanitás témát. Ő azért tanit egyetemen, mert amerikában azt látta, hogy az a legnagyobb megtiszteltetés a szakmában, ezért elvisel bármit, noha azért megjegyzéseket tesz. Ezután berlini élményeiről mesél, hogy miért költözött oda, hogyan működik együtt. Csodálatosan érdekes interjú, aki teheti, szerezze meg.

Bernini félrecsúszott

Még mindig Viennacontemporary. Elég hangsúlyos helyen, a bejárattól az első galériák között volt ez a nagyméretű szobor:
Nyilván mindenkinek beugrik Róma és a Borghése gyűjtemény, ahol Bernini, Canova szobrok igazán élethűen mutatják be a mitológiai történeteket. Nemhogy élethűek a szobrok, hanem azt kérdezem, hogy miért nem állnak fel, és ülnek arrébb, ha megunták már azt a pózt?
Ez a gyerek is eléggé élethű. Bal kezében egy pisztolyt tart, jobb kezében kést. Felfelé néz és fürkészi áldozatát.

2018. október 6., szombat

Viennacontemporary

Idén rekordmagas magyar galériarészvétellel nyitott meg a bécsi művészeti vásár. Bár ezen a néven csak pár éve léteznek, igazán jó helyszint találtak, és a vásár hangulata olyan, mintha már ezer éve megrendeznék. Minden flottul megy.
A vásár maga sokkal kisebb, mint a nagyok, de jó ötlet, hogy középen egy büfé és tespedőrészleget alakitottak ki, ezzel is családiasabbra véve a rendezvényt.
A vásárról teljesen hiányoztak a klasszikusok, befutott nevek, akikért jó pénzt lehetne kérni, mondjuk Maria Lassnig, Baselitz, igy aztán elsőre frissnek tűnő anyag fogadott. Csak később gondoltam át, hogy igazából egyik műtől se kaptam különleges inspirációt. A legtöbb mű egy már régen ismert stilusnak variációját hozta, és hiába vártam a tavalyi friss ötletek további kidolgozásait. Tavaly például az átalakitott Európa térkép nagyot szólt. Persze idén is voltak jó művek, de összességében nem estem hasra.
Reigl Judit művei fogalmam sincs, hogy kerültek ide, de a két egészen apró, ráadásul rá nem is jellemző kép inkább ellenérzést váltott ki belőlem. Ez bőven a futottak még kategória.
Ami viszont nagyon érdekes volt, az a kisérőprogramok áradata. A legtöbb beszélgetés szinte egymás után követte egymást, ezeken a galériák vezetői vettek részt. Érdemes megemliteni a Parallel Vienna eseményeit, ami tulajdonképpen a kimaradó galériák seregszemléje, és külön posztot érdemel.

Állami támogatás a viennacontemporaryn kiállitó magyar galériáknak

Korábban is előfordult már, hogy pályázatot irtak ki kereskedelmi galériáknak, hogy pályázhassanak külföldi művészeti vásárokra. Lehet vitatkozni, hogy ez jó-e, alapvetően szerintem jó országimázs ez, hiszen a kiállitó galériák nemzetközi helyzetben tanulhatnak, referenciát szerezhetnek. Ami viszont rettentően furcsa, azt egy sárga kerettel jelöltem.
Mindegyik galériának ki kellett tennie egy A4-es lapot, amin az áll, hogy a külügyminisztérium támogatta a galéria részvételét. Ilyen korábban nem volt, és azt gondolom, ezzel közpénzből akarnak országimázst épiteni. Őszintén szólva nem tartom túl elegánsnak ezt. Ha támogatni akarják a kortárs művészetet és a piacból élő galériákat, oké, támogassák, de miért kell még egy lapot is kitenni? Tudom, hogy paranoiás vagyok, de a következő lépés az lesz, hogy megmondják, kiket lehet kiállitani? Vagy már meg is mondták? És meg fogjuk tudni valaha is, ha megtörtént?