Sarah Sze a párizsi Gagosian galériában

 Egy ideje rászoktam a Gagosian galéria meglátogatásához, amikor Párizsban járok. Egyrészt a közelében van a legjobb újságos, ahol szinte mindent meg lehet szerezni, másrészt a Gagosian magazin miatt, ami minőségében veri a legtöbb, akár neves kiadványt, és a kiállitási programjuk pedig felér nagyjából bármelyik kortárs művészeti múzeuméval. És igen, igaza van Erdősi Anikónak, amikor azt mondja, hogy a Gagosian a divattrendeken lovagoló, nem éppen a legmagasabb művészi szinvonalat kereső intézmény, hiszen a tulajdonos Maseratiját is tankolni kell, én azért szeretem mégis, mert egyfajta alapot ad.Ezen a ponton kell bevallanom, hogy nem mindig ismertem Albert Oehlen (mondjuk őt az Albertinából), Franz West (mondjuk őt az Artforumból), Cy Twombly (mondjuk őt a Pompidou-ból), Georg Baselitz (mondjuk őt a már megszűnt Bécs melletti kortárs múzeumból), Simon Hantai (mondjuk őt először pletykákból), Gerhard Richter (mondjuk őt a genfi kiállitása kapcsán)..Talán akkor legyen Richard Serra. Az viszont biztos, hogy mivel az emlitett urak mind a Gagosian-hoz tartoznak, és nem feltétlenül lennék szomorú, ha az ő műveiket kellene néznem, ezért ha Párizsban vagyok, elmetrózom a Franklin D. Roosevelt megállóig. Júliusban is igy tettem, és egyáltalán nem bántam meg.

Sarah Sze kinai neve ellenére Bostonban született és jelenleg a Columbia egyetem tanára. Jellegzetessége, hogy mindennapi tárgyakból készit képeket, installációkat, de rá is fest ezekre. Egészen közel kell menni a képeihez, hogy látható legyen, hogy azok általában újságpapirok felvágott csikjaiból állnak. S mivel a Gagosianban látható képei mind nagyjából 2 * 4 méteresek, elképzelhető, hogy mennyit kellett szöszölni azon, hogy a képek elkészüljenek. Érdekes ellentmondás, hogy a Gagosianba kerülő képek többezer, többtizezer eurókért találnak gazdára, ugyanakkor ezeknek a képeknek az alapanyaga az az újságpapir, amit 1 euróért árulnak nem is olyan messze. Persze sok idő eltelik, mire abból az újságból kép lesz, és a látvány már magáért beszél.

Bécs messze van

 Viennacontemporary van éppen Bécsben, de erről nem fogok tudni beszámolni, ugyanis éppen röghöz kötöttség van, vagyis a határt nem lehet átlépni. Azazhogy talán át lehet lépni, talán nem, de elvileg két hét karantén vár, ha mégis átlépem, az pedig nem hiányzik. Két hét friss kifli, gyümölcs, egyáltalán, ennivaló nélkül, plusz nem tudok dolgozni menni, nem találkozhatok barátokkal, na jó, ez egy kicsit erős. Noha tudjuk, hogy a virust nem külföldről hozzák - vagyis persze de, csakhogy az idén január körül már megtörtént, már semmit sem lehet tenni ellene. Amúgy erős a gyanúm, hogy ez erősen szembemegy az Eu minden alaptörvényével, cikkelyével és szellemiségével, mert hiszen az Eu a szabad mozgásra épül. Ha a hajdani reklám szerint nyitottam volna cukrászdát Bécsben, akkor most nem mehetnék ki a saját cukrászdámba. Hmm..

És nem, ettől nem lettem virustagadó, én is azt gondolom, hogy nem most kell Európa körtúrára menni. Csakhogy szeretném, ha az állam nagykorúnak nézne, aki el tudja dönteni, hogy neki mi a jó, mint ahogy nyáron el tudtam dönteni, hogy akarok-e mondjuk Olaszországba utazni. Én személy szerint semmilyen formában nem támogatom az elszigetelődést, ez most egy dupla öngól a kormánynak, mert bárki, aki itt szeretne üzletelni, azonnal távozik, ha nem tud ide beutazni..

Bye bye, Viennacontemporary, és ami azt illeti, bye bye Európa...

Verebics Ági és Kati a szentendrei Műhely galériában

 Nagy kár, hogy a virus (és az általános művészeti közeg leépülése) miatt már nincsenek komoly kiállitások, nincsenek nézők, érdeklődők, netán vásárlók. Akik még megmaradtak, azok vagy művészek, akik céltalanul téblábolnak az üres terekben, régi szép időkről anekdotázva, vagy a szakmában mozgó emberek, akik valamiért kitartanak. Mindezt csak azért irom le, mert egy ilyen kiállitás pár éve még garantált teltházas lett volna, és bár most is voltak azért érdeklődők, azért nem taposták le egymás sarkát. Minderről legkevésbé a Verebics testvérek tehetnek, és ha véletlenül azt javasolnám nekik, hogy képezzék át magukat bankigazgatóvá, azt nem azért tenném, mert tehetségtelenek, hanem egyszerűen azért, mert jót szeretnék nekik. Messze vezetne kifejteni mindazt, hogy miért nincsenek megbecsülve az alkotók, miért nincsenek átfogó kiállitások, mindenesetre ez most egy olyan pillanat, amikor a két Verebics lány Szentendre főterén mutatkozhat be, csakhogy ki jár ma kiállitásra, ki kockáztatja a fertőzést? A kultúra gyorsan lepergett az emberekről.

A kiállitás egyfajta közös metszetet próbál mutatni a két alkotótól. Na ez az, ami szerintem a legnagyobb tévedés. Ági, a sosem megalkuvó, provokativ, érdekes, mindig újat mutató érzésem szerint vissza lett fogva egy kicsit, a képei ezen a kiállitáson inkább simulékonyak, jól illeszkednek Kati mindig finom, inkább a részletekkel operáló képeihez. Ahhoz képest, hogy a kiállitás cime permanens konfliktus, itt szépen kidolgozott testek sorakoznak, sem a két alkotó között nincs konfliktus a kiállitótérben, sem a képek nem mutatnak semmit, ami konfliktusra utalna. Ellenkezőleg. A képek annyira simulékonyak, hogy akár egy gyerekkönyvben is lehetnének. Most komolyan, egy madárfej és egy többszemű fekete macska? A tévében százszor brutálisabbakat látnak.

A legnagyobb problémám az, hogy Ági korábbi műveiben bőven találunk provokativ dolgokat. A Godot-ban látott huszár, a Missionart-os szőrhajak, vagy az Apában a csirkék, ezek erősek voltak. Kati oldaláról a hátképek, a szőlőevő nő, én ezeket folytattam volna. De ha nem ezeket, akkor is valamit kezdeni kellett volna a térrel. Új képet nem is láttam, vagy nem figyeltem meg jól. Ennyire kevés kép készül mostanában? Éppenséggel érthető magyarázat, csak ez egy kiállitás, én azt vártam volna, hogy valami újat látok.

Tóth Kinga az 1111 galériában

 Kétségtelen, hogy a társadalmunk igen jól áll a szemét termelésében, és az is axióma, hogy a galériákban nemigen foglalkoznak ezzel a problémával. No de ki foglalkozik egyáltalán bármivel? Tóth Kinga kiállitása megpróbálta áttörni a közönyt, ami a látogatók számára sikerült is.

Miközben a nagyméretű képeken a művésznő arca látszott csak ki a szemétből, a galériatér közepén a látogatók is kipróbálhatták, milyen érzés szeméten feküdni. A galéria többi képe vagy egy apró szemétdarabkát mutatott be, vagy fotódokumentáción követhettük a különböző megnyilvánulásait. A lelkes közönség egymás után próbálta ki a szemét-ágyat, de ugyanakkor különös aktualitást adott az épp akkorra meghirdetett lomtalanitás, amely pont a megnyitó napján érte el az utcát. Az bizonyos, hogy a két elem erősitette egymást. Szinte a kiállitás meghosszabbitását láttuk az utcán, miközben a céltalan szeméthegyek áradása visszafordithatatlan problémákat okoz.

Tóth Kinga már akkor megmondta? Erre fogunk emlékezni a kiállitás kapcsán? Azért ennél többről van szó.

Carmignac dij: 10 év a fotózsurnalizmusban kiállitás a Carmignac alapitványnál

 Eljutni a Carmignac alapitvány kiállitóteréhez természetesen végtelenül sznob dolog: egy apró szigeten van, ahova napi néhány járat megy, a csodálatos tengerpart és a vitorlások tömkelege pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy itt nem a művészetek élvezete az elsődleges. A klima nagyjából olyan, mint Floridában: az ember rögtön kapcsolná is be a klimát, csakhogy Floridában autó nélkül nem lehet boldogulni, itt a komp személyszállitó, amit amúgy a sziget maximálisan indokol is. Fél óra alatt az egész bejárható mondjuk hajnalban, vagy egy szolga segitségével, aki folyamatosan locsolja ránk a vizet. Nekem egyik lehetőség sem adatott meg, ezért nagyon szigorúan lépdeltem az alapitvány felé: tudtam, hogy ha érkezés után nem látogatom meg rögtön, akkor a tengerpart varázsa végleg elveszi a lehetőséget tőlem. De tényleg: ilyen tengerpart mellett nincs szükség reklámra (a komp valóban tele is volt). 

Ilyen körités mellett kicsit izgultam, hogy tudok-e a kiállitásra koncentrálni, de nagyon kellemes meglepetés volt a túlhűtött klima, ami közel 20 fokra döntötte le a hőfokot a kinti 40-ről. Valójában ez volt az egyetlen lehetőség, ha a képekre is koncentrálni akartam. Márpedig eleinte akartam.

A fotóriporteri munka nagyon nehéz, mert nagy elkötelezettséget igényel. A körülmények sokszor spártaiak, talán még lőnek is a fotósra, de az egészen biztos, hogy nem jelent életbiztositást a háborús övezetekben fotózni. Márpedig a kiállitáson végig az életveszély közelében járunk: minden jelentősebb gócpont bekerült.

Ez a kiállitás talán egy lelkiismeret, hogy tessék, igy tesszük tönkre a földünket a sok háborúval, a nyomorral. De. Ez eddig közhely. Szomorú, de közhely. Mit tud még emellett felmutatni a kiállitás? Mert a sok háborús kép mind olyan, amit már láttunk mindenfelé. Talán nem pont ugyanezeket, de majdnem. Talán a kislány nem volt ennyire szivszoritó egy másik képen, talán nem volt ennyire szétlőve minden, de végig az volt az érzésem, hogy ezeket a képeket én már láttam. Talán évekkel ezelőtt, talán csak az általános látvány hasonló, de ha érzékenyek vagyunk a témára, akkor nem fogunk jól aludni. Egy magamfajta öreg róka viszont hiányolja a mélységet, a figurák mind tipikus pózokban vannak, tipikus dolgokat tesznek, persze ettől még hatásos ez. És mégis: amikor kijöttem a kiállitásról, csak annak tudtam örülni, hogy mennyire közel van a tenger, és öt perc múlva már benne leszek. Talán bennem romlott el valami, és már nem érint meg a szenvedés, talán már nem érzek semmit, nekem ez most kapufa volt..