2019. augusztus 23., péntek

A 12. időzóna. Kortárs orosz művészeti riport a brüsszeli Bozaar-ból

Brüsszelben a tipikus művészetkedvelő nem talál se Pompidou-t, se Tate-et, a nagy intézmények nem itt vannak. Azaz megcáfolom máris magam, mert a Pompidou egy régi Citroen raktár átalakitásával akar fiókintézményt nyitni, de azért alapvetően kisebb helyeket lehet látogatni a városban. A Bozaar egy régi palota átalakitásával készült, szerintem megérdemli a legpazarlóbb épület megtisztelő cimet. A bejárat fantasztikus, óriási, aztán kiderül, hogy jegyeket a szemben lévő épületben lehet venni. Az előcsarnok hatalmas, de még abból nyilik egy Szépművészeti nagyságú hodály is, azon is át kell ballagni, hogy a kiállitáshoz jussunk. Onnan aztán kétfelé ágazik el az épület, balra afrikai művészet kiállitás van, jobbra meg orosz kortárs. Mi most jobbra megyünk, és újfent elcsodálkozunk a hatalmas tereken, felesleges márványokon, túlméretezett falakon.
No de beszéljünk a kiállitásról is, ami legalább annyira zavarba ejtő, mint az épület. Kortárs orosz művészet? Az történt, hogy kurátorokat felültettek a transzszibériai expresszre, és minden kurátor hozhatott magáva egy művet, ahol éppen leszállt.
Az ötelet nem is rossz, de olyan műveket válogattak, ami valahogy kapcsolatban volt a helyszinnel, ahonnan származott. Ezért aztán kaptunk egy jó adag lehangoló lakótelepet, hideget, befagyott mindent, és ez az egész inkább mutatja meg a népléleket, vagy egyfajta áldokumentarista tájábrázolást, mint valódi művészetet. Ahol pedig mégis azt kapunk, az jórészt a horror műfajába tartozik, hiszen ki érezné magát jól mindentől távol a semmi közepén? A kiállitás tehát erősen a depresszió felé halad, és néha kiemelkedik ebből egy részlet, hogy aztán újra belezuhanjanak a témába...

2019. augusztus 22., csütörtök

A vicc

Augusztus 20 alkalmából Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Papp Whothefuckcares Jocó, Béla vagy bármilyen más nevű fotós, akinek a valódi nevét nem akarom reklámozni. Ugyanis eleve: mekkora gagyi az a név, hogy magyar arany érdemkereszt. Az mi? A magyart értem, az aranyt nem, érdemkereszt? Az vajon a nesze semmi, de jól hangzik?
Ez a fantasztikus fotós weboldalán olyanokkal örvendezteti meg a látogatóit, hogyaszongya: "Nemzetközi szalonokon eddig 77 országban szerepelt és több mint 1450 díjat nyert". Hát ez óriási. Elemezzük ezt a mondatot. "Nemzetközi szalonokon". Ez vajon mit jelent? Nincs olyan, hogy "szalon". Illetve dehogyisnem, a franciák pl. azt a szobát hivják igy, ahol fogadják a vendégeket. Kiállitásnak hivják azt, amikor valakinek kirakják a képét.Ez a szalonozás dolog már jó régen kiment a divatból. Persze lehet, hogy van még ilyen, de komolytalan. No de menjünk tovább. "77 országban". Hoppá. 77 ország, az már valami, nemigaz? Hát nem. A fotós honlapján gondoltam, megnézem már azt a 77 országot. Zárójelben megjegyzem, hogy kit érdekel, ha Kongótól Zanzibárig kiállitott 77 országban, ha nincs köztük olyan, ami számit? De a honlapon is csak ennyi van: 77 ország. Hát ez igy nagyon kevés. Mert ha nekem van egy kiállitásom valahol, akkor azt úgy jelzem: Xy galéria, város, ország. Büszke vagyok rá, és nem titkos, úgyhogy kiirom. Ha ő csak annyit ir, hogy 77 ország, az komolytalan, pláne ha amúgy nem is ismerem a nevet. Mert mondjuk Brassianál vagy Máté Bencénél már akár elég is lehet, de nem egy noname senkinél. Aztán itt van ez: 1450 dijat nyert. Leborulok. Vagy inkább mégsem. Itt sincs semmiféle részletezés. Ha én nyerek 1 db dijat, nem ezret, akkor büszke vagyok rá, kiirom, hogy : xy dij, szervezet, város, ország. De az 1450 amúgy is nevetséges. Nincs is 1450 dij a világon...
Aztán persze megvilágosodtam. Van egy szervezet, akit nem akarok reklámozni, náluk be kell fizetni 100 dollárt, és akkor kapunk egy plecsnit. Na ez a szervezet szervez soha senki által nem látható szalonokat. van bronz, ezüst, arany, platina fokozat. Csak a vicc kedvéért, az arany fokozathoz 300 "elfogadással" kell rendelkezni és 5 dijjal. A dijakat természetesen szórják rendesen: bár nem irják összesitve, de egy "szalonon" úgy 500 dijat osztanak szét. Természetesen ezek pénzes pályázatok, vagyis az ember befizet egy összeget, aztán kap egy dijat. Mindig van 499 másik, aki ettől azt hiszi, ő valaki, és befizeti a zsét. Tehát a Papp Nemérdekeski 1450-szer fizette be a dijat, habár lehet, hogy többször, és kapott rájuk dijakat, semmire se való dijakat.
Namost a helyzet az, hogy a fotóban a valóságban kétféle dij létezik: az egyik, ha megveszik a képedet, ehhez egy galériához kell tartozni. A főszereplőnk nem tartozik galériához. A másik, ha olyan intézményekben állitasz ki, ami számit. Tate, Pompidou, stb. Főhősünk nem állitott ki soha sehol. A honlapon egyetlen brazil művészeti központ emelhető ki, mint konkrét helyszin, ez ugyebár nem sokat ér.
Gratulálok a magyar államnak, hogy egy dijakat (ráadásul 1450 darabot!!) befizető senkinek adott egy állami kitüntetést.

2019. augusztus 11., vasárnap

Libuse Jarcovjáková: Evokativ kiállitás Arles-ban

Az 1952-ben született cseh fotósnő nagy lehetőséget kapott ezzel a kiállitással. Kvázi a főtéren, a legjobb helyek egyikén mutatkozhat be, és ez nincs hátrányára a bemutatott képeknek. Más szóval, minden várakozásunkat beváltja az anyag. A 70-es 80-as évek csehszlovák dokumentarista iskolájába járt alkotó egy olyan világba visz minket, ahova nemigen jutnánk el máshogy. Illegális és meg nem hirdetett bulik, barátok, történetek elevenednek meg, az alkotó pedig kézirásával kommentálja azokat a képeit, amik filozofikusabbak annál, hogy rájöjjünk értelmükre. Kapunk egy nagyon érzékletes abortuszleirást is, és az egész kiállitás során végig kedves leirásokat kapunk, amelyek kellő háttért adnak a korszakhoz és a képekhez.
Minden évben van néhány kiállitás, amiért érdemes Arles-ba menni. Ez a kiállitás talán a határán van ennek, de mindenképpen egy okos és érdekes anyag, ami megérdemli a figyelmet.

2019. július 30., kedd

Filmajánló: L'ecole de Nice

Nizzai iskolának  nevezik a 960-70-es években a környéken alkotó művészek csoportját, akik magukat ugyan akkor nem hivták igy, csak később ragadt rájuk a név. Azóta már 3-4 kiállitás is volt, ahol kifejezetten mint Nizzai iskolára hivatkoztak, de ezek azért helyi jelentőségű tárlatok voltak. Ez kissé problematikus is, mert pl. Yves Klein sosem hivta magát nizzai iskolába tartozónak, dee most utólag a művészettörténészek egy része szeretné, ha oda tartozna. Naná, hogy ők meglehetősen ismeretlenek...
Kik is alkotják a Nizzai iskolát? Cesar (neki a Pompidouban volt tavaly nagy kiállitása, szóval francia szinten ismert és nagy név), Ben, Bernar Venet, Miguel, Matarasso...Érezzük, hogy további magyarázat kell..
A 60-as évek a Fluxus időszaka, kedvenc korszakom, amikor a művészek azon versenyeztek, hogy kinek van jobb ötlete. Van, aki pincérestül kiült egy forgalmas kereszteződésbe, és ott vacsorázott, más eldobta istent (egy kartonlapra ráirta, hogy isten, és bedobta a tengerbe), Yves Klein ugyebár nőkkel festett - vagyis nőket mázolt be festékkel, hogy aztán ők meghemperegve a vászonban nyomot hagyjanak..Ben pedig egy isteni boltot készitett, ahol minden négyzetcentiméter valamilyen művészi produktum része volt - nem csoda, hogy szőröstül-bőröstül a Pompidouban kötött ki. Ezt a részét imádom a művészettörténetnek, és lelkesen elismerek bármit róla.
Hanem aztán jöttek a 70-es évek, amikor már a pop volt meghatározó, és akkor olcsó műanyag szobrok és festmények készültek, egy rikitó szinnel jól befújva, érdektelenül. Pop-ba oltott geometria, egyszinű dolgok, sokszorositás jellemzi ezt a korszakot, és ez szerintem borzalmas.
De. Azt mindenképpen meg kell állapitanunk, hogy akik a filmet készitették, teljesen amatőrök voltak. A hasonló időben készült Keith Haring családi videó jobb minőségű ennél. Egyszerűen méltatlan, hogy ha valóban létezik a nizzai iskola, akkor azt nekünk egy ennyire borzalmas minőségű filmből kéne megtudnunk. Persze, hogy a korabeli felvételek nem túl jók, de az 1998-ban készitett interjúk minősége is annyira borzalmas, hogy azt egy 5 ft-os kinai telefon is kenterbe veri. És senki ne mondja, hogy 98-ban nem volt minőség, én pl. Svhs-re forgattam akkoriban de a menők Betacamot használtak, ami ma is nézhető minőséget ad.
Igenis kardinális kérdés ez. Ugyanis a másik problémám azzal van, hogy a film nincs megszerkesztve. Mindenféle emberek beszélnek benne, persze előkerül a szóösszetétel, de az interjúban szereplők általában önnön nagyságukról mesélnek. Kár, hogy nem volt egy narrátor, aki végigkisérte volna a filmet, és itt-ott elmondja nekünk, hogy miről is van szó. Sokszor a művész olyan dolgokról beszél, amit nem látunk, nem ismerünk(én legalábbis), nincsenek életrajzok, nem tudjuk meg, ki kinek a barátja és miért. Sajnálom ,de a film annyira amatőr, hogy egyszerűen komolyan vehetetlen. A hab pedig az, amikor Bernar Venet jön, és azt mondja, hogy igen, mások mondták rá, hogy ehhez a csapathoz tartozik, de ő inkább visszautasitotta ezt. A mondat tehát úgy lenne helyes, ha azt mondanám, hogy sokak szerint volt egyszer egy nizzai iskola, de sajnos az ismeretlen szereplők nem dokumentálták kellőképpen azt, igy elsikkadt...

2019. július 29., hétfő

Les Murs du pouvoir kiállitás Arles-ban

Eléggé aktuális ez a téma, és egyben a legpolitikusabb is. Ugynis messze nem a mi szerencsétlen országunk az egyetlen, amelyik belekeveredett ebbe a bohózatba. Itt egy térkép, hogy mennyire nem:
De kétségtelen, hogy nekünk a legrosszabb a sajtónk, amiért persze sokat is tettünk. Akárhogy is, nagyon látványos és kicsit méghatásvadász képeken szemlélhetjük meg, ahogy a menekültek, vagyis a szegény menekültek a gonosz magyar hadsereg áldozatává lesznek, esetleg átslisszolnak valahogy mégis a kerités alatt. Legalábbis ez jön le a kiállitásról. Pedig lenne itt más is, amiről beszélni lehet. Itt van mondjuk ez a golfozó Spanyolországban, ahogy a gyönyörű gyepen üti a labdát, mögötte meg másznak át a menekültek a keritésen.
A kiállitás egyfelől bemutatja a menekültek borzalmas útját, másfelől viszont igyekszik arról is szólni, hogy hova is igyekeznek olyan nagyon beilleszkedni ezek az emberek. Kétségkivül nem fekete-fehér ez a kérdés, és  kiállitás egészen sok oldalról próbál képeket mutatni erről a jelenségről. Más kiállitásokon is sokan voltak, de itt folyamatosan szinte ráléptek a lábamra, a többi kiállitáshoz képest nagyobb tömeg volt.

2019. július 28., vasárnap

Photo magazin nyári száma

Amióta átalakult és új szerkesztősége van a Photo magazinnak, egyre több a marketing és egyre kevesebb a fotósorozat bemutatás. De hát istenem, már úgy beszélek, mint a saját öregapám. Ok, értem én, hogy kell a megélhetéshez a Canon és a többi márka fényképező bemutatója. A lényeg úgyis az, hogy megmaradt-e a tartalom, ami miatt érdemes volt olvasni a lapot. És jelentem, megmaradt, továbbra is vannak olyan nevek, akik miatt érdemes. Hát akkor foglalkozzunk azokkal és kész.
Egy picit határeset Sylvie Castioni fotósorozata. Régebben is voltak Cannes-ban készült yachton szép lányok sorozatok, de arra mindig vigyáztak, hogy ezek a képek nagyon művészeiek is legyenek egyúttal. Ezúttal is van ilyen kép, talán képek, de a többség azért elég átlátszó, és mintha kb egy kezdő készitette volna. Nagyon furcsa, hogy bár a fotós is nő, de a képek jó része olyan, mintha egy szexre éhes pasas lőtte volna.Hibátlanul megjelenik az összes klisé a képeken, a fotómodell pedig látszólag örömmel veti bele magát a százmilliószor látott pózokba.
Sokkal érdekesebb David Bailey sorozata, aki egyszerűen hirességeket fotózott, sokat, sok helyzetben. Bár képein mindenki a kamerába néz, nyilvánvalóan beállitottak a képek, mégis spontaneitás jön le róluk. Persze az is igaz, hogy mint általában, bekerült néhány szörnyű kép is csak azért, mert Mapplethorpe vagy Annie Leibovitz van rajta. Ez legyen a legnagyobb gondunk..

2019. július 27., szombat

Arles katalógus

Hosszú évek során az Arles fesztivál katalógusa kiérdemelte tőlem a legkevésbé használható és legborzalmasabb katalógus büszke cimet. Nem volt könnyű, de az összevissza egymás után rakott kiállitások, a képek olyan válogatása, hogy valami eldugott sarokból raktak be mindig egy képet, tehát ha ott voltam a kiállitáson, akkor se emlékezzek rá, és a teljes hiánya a helyszinek leirásának, ami pedig eléggé sarkallatos Arles-ban, ezekkel összességében mindig sikerült felbosszantaniuk. Kiváncsian vártam hát az idei próbálkozásukat.
Még mindig semmi segitség nincs a kiállitások betájolásában, még mindig össze-vissza vannak a tárlatok sorolva, de legalább a képek minősége sokat javult. És - végre!!! - arról van kép, amit valóban látunk a kiállitáson. Nagyjából a legfontosabb képet rakják be, de ha nem is azt, legalább felismerhetőt. Ettől a két javulástól egycsapásra élvezhető lett a katalógus. Érdemes végre megnézni a katalógust, hogy milyen kiállitások maradtak ki, és ha nem is tudom meg, hogy hol vannak, de azt máshol is meg tudom nézni. De legalább végig tudom pörgetni még Arles-ban, hogy hol nem jártam még, amit meg is akarok nézni, mert közel 60 helyszin közül kell választani.
Ezzel együtt még mindig 6000 dolgot lehetne javitani a katalóguson, de már legalább elindult a jó irányba...

A Beaux Arts nyári száma

Szinte egész Franciaországot bebarangolhatjuk a lap segitségével. Talán irtam már, hogy a franciáknál vidéken is van élet, főleg művészeti szemszögből, s bár ott is erős a Párizs központúság, azért millió érdekes helyszin van a városhatárt elhagyva is.
Az én best of listám - persze tudom, hogy sokat igy is kihagyok, bocsi- nagyjából igy néz ki:
St Paul - Nizza felett a hegyekben a Fondation Maeght. Ők hires műkereskedők, Miro talán náluk is élt egy ideig, de Giacomettitől Picasso-ig mindenkivel dolgoztak, mindenkit ismertek és gyűjtöttek. Aztán amikor megunták Párizst, megvették a fél hegyoldalt Nizza felett, és egy csodálatos épületet biggyesztettek oda.
Pourquerolles. Egy kis sziget délen, viszont egy hires gyűjtő pakolta oda a képeit.
Arles, fotófesztivál, nem nagyon kell magyarázni.
Rodez, Soulages múzeum: a természeti környezet ott is csodás, a múzeum nem kevésbé.
Vasarely: Aix-en-Provence-ben van az alapitvány extra designos háza.
Perpignan: fotóriporterek fotófesztiválja.
Barbizon: a helyi Szentendre. Festők mindenfelé, többek között Paál László is itt alkotott..

Bresttől Velencéig mutat be kiállitásokat a lap, igen jó minőségű képekkel, ráadásul most adnak hozzá egy 1000 kiállitás összegzőt egy külön füzetben. Ember legyen a talpán, aki ezt végigjárja, de talán annyi is elég, hogy szerencsére mindig lehet új dolgokat felfedezni..

Louise Bourgeois és Tracey Emin közös sorozata

Tracey Emin  a saját ágyát állitotta ki a 70-es években Londonban, de egyébként festőnek is kiváló. Bourgeois pedig nagyon hires szobrász, akinek jelenleg épp Bázelben van kiállitása a rajzaiból, merthogy neki sem volt elég a szobrászat. Tracey Emin sokkal fiatalabb, emellett ő Londonban él, mig Louise New York-ban, mégis közös képeket festettek. Az 50 évvel fiatalabb Tracey rajzolta a babát, Louise pedig a többit. A kép azért is emlékezetes, mert ez az egyik utolsó képe a hires szobrásznak.
A kép jelenleg a Momában van New York-ban.
Az utóbbi években érdekelni kezdtek a művészi együttműködések. Talán nincs is ennél nehezebb műfaj, hiszen az alkotás magányos dolog, és egy gyenge festő aligha kapaszkodhat fel egy ismertebb társa által. Mégis, dacára a szinte teljesen lehetetlen együttműködésre, mégis szép számmal találunk rá példát a művészettörténetben. Az kell hozzá, hogy a művészek átmenetileg félretegyék az egójukat, ami nem sokaknak megy könnyen..

2019. július 25., csütörtök

Gohar Dashti: Vie quotidienne et guerre

Egy ideje már a fejemben motoszkál ez a kép:
A világon elég sok helyen a fizikai valóságban is ez a helyzet, de a kép érthető szellemi sikon is, úgy talán még jobb. Az én értelmezésemben nincs összefüggés a katonák és a pár között, a katonák elmennek mellettük, nem értük jöttek, de talán igy még érdekesebb.

La saga des inventions kiállitás Arles-ban

Ez a vicces kiállitás a gázmaszkoktól a mosógépig mutatják be, milyen volt régen a felfedezésekkel foglalkozni. A nem teljesen komoly tárlat ponpás betekintést nyújt abba, hogy mennyire őrülteknek látszottak a feltalálók, amikor még nem tudtak powerpoint preziket csinálni, merthogy nem volt számitógépük. Egy csomó fura pasas egy csomó fura eszközzel fejtik meg éppen...hát, nem pontosan tudjuk, hogy mit.
A fotók néha a tárgyakat mutatják, amikből nyilván nem értünk semmit (lehet, hogy a feltaláló is igy volt ezzel), néha meg a feltalálókat látjuk a műhelyükben, ahogy épp rettentően foglalatoskodnak.
Tudománytörténetileg nem vizsgáltam, de nagyon vicces volt látni a régen még feltalálás előtt lévő eszközöket, amik mára teljesen a mindennapjaink részei lettek. S talán holnap kevésbé nevetek ki valakit, aki épp megváltja a világot az elemes nyalókával vagy valami hasonlóval..

2019. július 24., szerda

Könyvajánló: Jean-Maurice Rouquette: rencontres d'Arles les debuts

50 éves az arles-i fotófesztivál. Tulajdonképpen  szinte elképzelhetetlen, hogyan lett egy baráti társaság találkozójából egy nemzetközileg elismert óriási happening.Ez a könyv bemutatja a kezdeteket, amikor szó sem volt még kiállitásokról, csak egy találkozóról. Hogyan lehet rávenni a fotós társadalom elitjét arra, hogy egy isten háta mögötti faluba utazzanak? Jó kérdés, de a szervezőknek sikerült. Ansel Adams, Cornell Capa, Willy Ronis, Brassai, óriási nevek.
Az első években nem is voltak kiállitások, csak találkozók, bemutatók, ezeken viszont óriási tömeg jelent meg. Valószinüleg ők mind fotósok voltak, különben nem lett volna ennyire népszerű ez a rendezvény...
Mi a titka Arles-nak? Hát, egyrészt 10 km-re van a tenger, júliusban tartják, a franciáknak (de másoknak is) teljesen egyértelmű, hogy ilyenkor lemennek délre, a franciáknak még országot sem kell váltaniuk ehhez...De ne legyünk igazságtalanok. Egy Ansel Adams találkozásra én is lementem volna 1970-ben Arles-ba, ha tudok róla.
A könyv leginkább egy dokumentumgyűjtemény, sok képpel a fesztivál kezdeteiről.

2019. július 23., kedd

Interview magazin (US)

Megörültem ennek a magazinnak, amikor megláttam. Egy egész újság tele interjúkkal! Hú..ez bizony jól hangzik.. Végül is ezerféle interjú létezik: rövid interjú, életműinterjú, páros interjú, egy témáról szóló...abbahagyom, mielőtt Gombóc Artúrozás lesz belőle...Ehhez képest, amikor kinyitottam a lapot, az első furcsaság a sok divatcégreklám volt, a második pedig az, hogy az összes ruhának odairják a gyártóját...Ó, akkor ez egy Elle? Az azért nem, de azért a divatirány tényleg meghatározó..Tisztára olyan, mint a W. Ha valaki esetleg ismerné, az egy jó papirra, óriási méretben nyomott divatlap, viszont a szokásosnál sokkal igényesebb fotózásokkal, néha világsztár szereplőkkel. Az Interview-ban hasonló történik. A kérdezők szupersztárok, méghozzá úgy, hogy anyánk is ismeri őket: Julia Roberts kérdezi Glenda Johnsont, Avril Lavigne kérdez egy deszkást, Mark Wahlberg kérdez kosarast..Szóval hirességek. És legnagyobb meglepetésemre ez működik. Ez két dolog miatt lehet lehetséges. 1. A sztár azt kérdez, akit akar, ezért olyat kérdez, aki iránt érdeklődik. 2. Ezek sokszor inkább beszélgetések, az interjúzóról is kiderülnek dolgok, ettől viszont érdekes lesz az egész, nagyon személyes anyagok ezek.
Havibaj mércével nézve azért ezek a beszélgetések elég rövidek. Sőt, rövidek és általában egy témáról szólnak. Viszont önálló stilusuk van, ami nem semmi, tekintve, hogy mennyien szerepelnek a lapban és hányféle irányba mehetne az egész.
A lap tehát intellektuális szempontból nem olyan mély, mint vártam, sokszor a divatra koncentrál, nem mély. De. Azzal, hogy a sztárok kérdeznek, furcsa mód mégis van ivük és stilusuk ezeknek a beszélgetéseknek, úgyhogy összességében mégis tetszik a lap. Azt persze nem mondanám, hogy mindig megvenném, talán ha New York-ban élnék...

Mohamed Bourouissa a France Culture rádióadásban

Még mindig Arles-ban járunk, továbbra is 40 fok van, a hozzám hasonló művészetszerető viszont inkább minden bokorban vesz egy euróért vizet, de végig kell járnom a kiállitásokat. A mondhatni főtér a templom mellett van, ami a Van Gogh múzeum mellett van, ami a könyvesbolt mellett van, ami...koncentrálódik minden egy pár utcás részen.
A tulajdonképpeni fesztiválközpont - ahová valójában csak a kiemelt vendégek mehetnek - igyekszik beszélgetésekkel, termékbemutatókkal, kerekasztalokkal lekötni az embereket. Itt beszélgetett Caroline Broué Mohamed Bourouissával.
Utóbbiról azt kell tudni, hogy Párizs egyik legfontosabb helyén, a Palais Tokyo-ban, de mit beszélek, egyenesen a Pompidouban volt kiállitása egy kortárs művészeti dij kapcsán (amit Duchampról neveztek el), szóval mostanában igencsak forog a neve. Ezzel nincs is baj, végső soron Arles valahol a már befutott emberekre épit, Bourouissa pedig elég sokat dolgozik, abszolút megérdemli a figyelmet.

Christian Lutz: Eldorado

Las Vegas, fény, csillogás. Egy utcával hátrébb meg festetlen betonfal, nyomor, sötétség. Gazdagság, depresszió, pazar fények, nincstelenség. Ez mind Vegas és még ennél is több. Ha riportfotós lennék, a stripről, a főutcáról kicsit távolabb készitenék képeket. Lutz barátunk viszont úgy döntött, hogy egyszerre örökiti meg a fényt és a háttérben zajló fénytelen diszleteket. A kiállitás külső körén azokat az egyébként teljesen átlagos embereket láthatjuk, akik látogatják ezeket az intézményeket, a belső körön viszont nagyrészt a csillogást tapasztalhatjuk.
Talán sehol nem ekkora a kontraszt a sivatag és a szökőkutak között, és e a kiállitás meg is mutatja ezt.

2019. július 20., szombat

Marjan Teeuwen: destroyed house

Micsoda esztétikája lehet egy lerombolt háznak? Ha jobban belegondolok, az emberek mindig is vonzódtak a romokhoz, úgy érezzük, közelebb kerül a történelem ilyenkor hozzánk. Ezen a kiállitáson viszont nagyon konkrét esztétikai élményről beszélhetünk. Amikor először láttam a képeket, azt gondoltam, milyen ügyesen elrendezték a könyveket. Később jöttem rá, hogy azok téglák, csak éppen elvágva.
Kétségkivül van egy esztétikája a romoknak. Amúgy a sorozatot a közel-keleten készitette, ahol ugyebár elég sok potenciális romház akad. A kiállitás pedig egy amúgy romos házban, egy régóta nem használt irodai térben volt, ezzel is ráerősitve a hatásra...

restless bodies - Kelet-Német fotó 1980-1989. Kiállitás Arles-ban

Berlin a 80-as években igencsak vonzotta a punkokat, művészeket, és ideális terepet nyújtott többek között a lakásfoglaló mozgalmaknak is - mintha nem is a pedáns Németországban lennénk. A lakbérek olcsók voltak, az élet olcsó, nem csoda, ha a legextrémebb arcok ott mozogtak. Még ma is őriz egy keveset ebből a város, de azért már meglehetősen keveset. Azon viszont semmi csodálkoznivaló nincs, hogy a művészfotósok is Berlin felé vették az irányt, és nem Balmazújváros irányába.
Annyiból azért eltért egy átlagos spanyol kisvárostól a helyszin, hogy a fura alakok mind akartak valamit - leginkább szabadásot persze - és ezért tenni is hajlandók voltak. Tüntetések, megmozdulások sorát látjuk a falakon, és ez meggyőző kiállitássá teszi ezt a válogatást.

Katharine Cooper: Aleppo, mon amour

Ha valaki nem egy bezárt dobozban élt az elmúlt években, akkor emlékezhet arra, mi is történt a várossal. Nagyon heves harcok folytak itt, bombázták a lakosságot, többször is elfoglalták majd visszafoglalták. Mondhatnánk azt is, hogy a történelem sebhelye lett a város. Igenám, de Katharine könyve úgy tesz, mintha ez csak egy szokásos városka lenne, és lefotózta a város vendégszerető arcát: kávézót, ahol a tulaj végtelenül kedves, utcakölyköket, akik mosolyognak és semmire sincs gondjuk, lakókat, akik úgy tesznek, mintha. Közben a képeken mögöttük beszűrődnek a romok, szétlőtt házak, de a fotós megpróbálta, mintha csak egy utazási katalógus lenne, a város leghivogatóbb oldalát lefotózni.
Történelemhamisitás lenne? Inkább csak egy személyes vonzalom megörökitése. A pasik háborúznak, de mögöttük a nők - és a képeken elég sok nő van - már teszik is otthonosabbá a romokat.
Szimpatikus könyv, talán egy picit túl sok a cuki kép, de mondjuk egy háborús fotókönyvvel együtt nézve már ok, ugyanis az is érték, ha valaki végre nem az emberi szenvedésre kiváncsi...

2019. július 19., péntek

Martin Parr 50 könyve

Nagyon szeretnék sokak könyvtárában szétnézni, de sajnos elég ritkán engednek be. Most viszont kiállitás formájában itt van 50 könyv Martin Parr könyvtárából. Ha valaki nem ismerné, Martin Parr a vidéki Anglia fotózásával lett ismert. Képei gyakran ironikusak, és időnként semmilyenek, de ettől még ismert lett. A fotós közösség kedvéért előásott 50 fotóalbumot, és kiállitotta.
Mégha politikailag korrekt is akart lenni Martin, azért 50 könyvből már lehet választani. Megjelenik Bernd és Hilla Becher, Diana Arbus és mindenki más, akiket ismerünk. Úgy láttam, leginkább fotótörténelem órához hozott Martin illusztrációt, ami annyiból érdekes, hogy a kiállitott szerzőket illik ismerni.Ha valakit mégsem ismerünk, akkor felmerül a gyanú, hogy ismernünk kéne...
A kiállitás azzel együtt érdekes, hogy Martin választhatott volna progresszivebb könyveket is, de mégis egyfajta referencia ez, amig még olvas valaki..

2019. július 18., csütörtök

Király Tamás divattervező kiállitása a Ludwigban

Király Tamás bizonyos körökben legalább annyira emblematikus figura, mint mondjuk Erdély Miklós. Rengetegszer hallottam már a nevét, de sosem láttam a munkáit. Szerencsére a Ludwig most kiállitást rendezett neki.
Persze gyorsan tegyük hozzá, hogy egy művész személyiségét leginkább a vele való beszélgetésben lehet tetten érni, ez Király Tamás esetében még hangsúlyosabb, hiszen a ruhái egyszer használatosak, sokszor olcsó anyagokból készitett dolgok, amik ráadásul egy statikus kiállitáson nem is biztos, hogy jól mutatnak - egy női ruha viselője nélkül azért sokat ront a helyzeten... Éppen ezért a kurátorok rengeteg apró monitort (tabletet) használtak, hogy bemutassák a fotókat és videókat, amik a divattervező bemutatóin készültek. Ezek még hatásosabbak lennének, ha nem apró kijelzőn nézegetnénk ezeket, hanem rendes kivetitővel, rendes méretben. Csak egy teremben vannak igazán nagy méretű vetitések, ez engem zavar, szivesen néztem volna a videókat (és nem merem megnyitni a youtube-ot, hány videó van fent róla).
Mivel nem vagyok nagy divatszakértő, ezért a ruhák elemzését ezúttal kihagyom. Inkább csak annyit jegyzek meg, hogy egy kiállitás szükségszerűen nagyon keveset mutat meg abból, ami a művész személyisége. Pláne, hogy nem láttam egyetlen interjút vagy más megszólalást tőle, ez azért elég furcsa. Remélem azért készült róla valami...
Szóval az éhségemet csökkentettem, de jól nem laktam ezzel a kiállitással (de ez miattam is lehet).

Persijn Broersen és Margit Lukács: Forest on location

Számomra ez volt az arles-i fesztivál egyik legnagyobb meglepetése. A hollandiai (igen, hiába van magyar neve, Hollandiában született) művészek animációja még az olyan öreg róka előtt is kirántotta a talajt, mint jómagam. Viszonylag sok videót mutattak be a fesztiválon, de ennél hatásosabbat nem. Általában szép tömeg is gyűlt a vetitésre. S mig a többi helyszinen általában egy oldalajtón át lehetett bemenni videót nézni, itt át kellett menni a vetitésen ahhoz, hogy továbbhaladjunk. Érthető is ez.
Talán egy éve szerepelt a hirekben, hogy Lengyelország elkezdte kitermelni, kivágni a fákat a Bialowieza erdőben, ami a lengyel-belorusz határnál van, és lényegében az utolsó érintetlen erdősége Európának. Hiába a tiltakozások, az erdő tönkretétele nem állt meg. A művészek az erdőt - persze virtuálisan - az űrbe helyezték, és apró szeletekre bontották, amelyek keringenek a világűrben (aminálva). Kisérteties űrzene segit megtalálni a hangulatot, és hogy még hátborzongatóbb legyen, ezekre az űrben keringő szigetekre még animált embereket is tettek, akik persze nem találják a helyüket. A fény-árnyék hatásoka annyira erősek, hogy olyan érzése van a nézőnek, hogy egyetlen, távolról érkező reflektor világitja csak meg az erdőt.
Igen, egy kicsit horrorisztikus. De a mondanivaló pont ennyire az, tehát itt a látvány alátámasztja a mondanivalót. Ez pedig az, hogy tönkretesszük a saját élőhelyünket, nincs többé helyünk az univerzumban.

2019. július 17., szerda

Valérie Belin: painted ladies

Hát, egy újabb női fotókra ráfestő hölgyeményt köszönthetünk. Korábban a Photo magazinban, az 5 -24 magazinban, a Beaux-Artsban és gondolom még millió más helyen láthattunk ilyet. De.
Ez az anyag is végtelenül igényes, másrészt, mivel nő az elkövető, nem a mindenáron való szexualitás bemutatása a célja, hanem egy újfajta esztétika megmutatása. És ez sikerül is neki.
A képek nagyméretűek, nagyon finoman vannak megfestve és valóban új esztétikai minőség jön létre. Valériát az arcok érdeklik, az ecsetvonásokkal azt teszi még egyedibbé és időtlenné. Igaz, a kivitelezés minősége fantasztikus, csak az alap fotó egy kissé érdektelen, bár tudom, hogy az arcot kellene nézni. Nagyon érdekes képek.

2019. július 14., vasárnap

Madarász Gergő a Szivem galériában

Magyarázatra szorul a helyzet. Madarász Gergő ugyanis képregényrajzoló. A majomdaráló című képregénye mellett 10 évnyi festészeti munkáját láthatjuk most a falakon. Ebből már sejthető, hogy nem túl gyakori, hogy ecsetet vesz a kezébe ceruza helyett, pedig a portréi figyelemre méltók. A Havibaj képregényrajzolójaként is ismert Gergő ügyes és szerethető portrékat mutat.
Kicsit jobban megvakarva a felszint már ellentmondásos a kép. Egyes portrék valóban jól sikerültek, de azért bőven van mindenből kilógó, túl egyszerű vagy vitatható minőségű kép. Ami rendben is van, mivel  egyes képek nagyon régiek, a stilusuk pedig nem kiforrott - itt arról van szó, hogy én, mint kritikus, túl sokat várok egy alapvetően ad-hoc kiállitástól. Hiszen azért alapvetően vadhajtásról van szó: Gergő képregényeket készit, nem képeket. Milyen jó lenne mégis, egy-két képet látva, ha komolyabban venné a portrékat, ugyanis akad a képek között igazán nagyszerű is.

2019. július 13., szombat

Könyvajánló: Edward Burtynsky: Antropocene

Burtynsky teljesen megérdemelten lett óriási sztár a fotóban: repülőgépről készitett gyönyörű képei nemcsak arról árulkodnak, hogy tehetséges, hanem arról is, hogy nemvolt rest körberepülni a világot néhány jó képért, és talán mindenkinél előbb ráérzett arra, hogy a légifelvételek lesznek a jövő. Mondjuk David Maisel már korábban készitett hasonló képeket, meg nyilván előtte is már, de mégis ő lett a sztár. Középformátumra dolgozik, ami nem olcsó, de garancia a minőségre: nem annyira egyszerű az ő képeit másolni, mert a képek minősége is csodás, másrészt olyan tájakra visz, amiről nem sokan tudják, hogy létezik. És azt is tegyük hozzá, hogy sokakkal ellentétben az ő képein nem lehet látni, hogy repülőről készültek: nincs perspektiva, nincs semmi zavaró belógó tárgy, igy aztán a képeit nézve először nem is tűnik fel, hogy mit látunk.
Új könyve még magasabb szintre emeli a fotóst. Már az előző könyve is csodálatos volt, nagyjából 10 kiló, és elképesztő nyomtatási minőségű képek, ez semmit sem változott. A fotós azonban szociálisan érzékenyebb lett, és most már olyan területeket is megmutat, ahol az ember nyilvánvalóan tönkreteszi a környezetét, bármi áron szétrombolja azt a keveset is, ami megmaradt. Egyre közelebb merészkedik a témájához, immár tényleg premier plánban látunk mindent.
A képek perspektivája is megváltozott. Korábban kinosan ügyelt arra, hogy pont 90 fokot zárjon be a fotózott föld és a fényképező, most először elhagyja ezt a látványt, és kb 45 fokban dönti meg a kamerát. Merész húzás, mert pont az a rálátás veszik el, amiről eddig megismertük a képeit. De várjunk csak. Ezek a 45 fokban döntött képek is ugyanolyan tökéletesek és perspektivanélküliek, mint a korábbiak. Ez hogy lehetséges? A titok talán a képek élességénél van. Korábban megszokhattuk tőle, hogy minden képén minden éles. Ez el is várható tőle. Most azonban szakitott ezzel is. Ezeken a képeken egy jól behatárolható sáv éles, ami meglehetősen keskeny. Talán úgy döntött, ha már nem lehet minden éles, akkor legyen egy kis vonal az csak. De a főtéma mindig éles. Érdekes módon ettől az életlenségtől egy kicsit terepasztal jellege lett a képeknek, vagyis megintcsak el tudta kerülni, hogy légifelvételeknek lássuk a képeit.
Ez egy lenyűgöző és fantasztikus könyv, ha nem lenne majdnem 10 kiló, már a táskámban landolt volna..

2019. július 12., péntek

A modernkori zóna

Manapság is fotózzák, sőt filmezik és könyvet is irnak a modernkori zónáról. Néha még a tv hiradókba is bekerül, amikor kocsikat gyújtanak fel, de látványos tüzek nélkül is nagyon nehéz nem látni, hogy az immár franciának minősülő, csak éppen legtöbbször afrikából érkező, a nyelvet nem beszélő, kultúrát nem ismerő embereknek nem sok lehetőségük van a kitörésre. Mégis, Párizs vonzza ezeket az embereket továbbra is, mert mindenki abban bizik, hogy egyszer, talán mégis sikerül valamit elérnie, vagy ha nem is neki, akkor a gyerekének. Aki ugyan nem kap rendes oktatást, satöbbi, szépen újratermelődik ez a réteg, de mégis ezerszer inkább ez a célpont, mint bármi más.
Ariel Kenig A szünet (la pause) könyve pont erről a lehetetlenségről szól. Egy srác szeretne bekerülni a Renault gyárba melósnak, ez élete álma, de még ez se valósulhat meg, egyrészt mert semmilyen végzettsége nincs, talán olvasni se tud, másrészt a Renault gyár is elköltözik, bezár, vége. A főhős hiába akart volna tenni valamit, nem jött össze.
A Derniere etage gauche gauche film - magyarul soha nem jelent meg, a cim utolsó emelet balra balra - egy afrikai szülőktől származó, de már Párizs környékén született srácról szól, aki nem is akar franciául beszélni, példaképe pedig a menő drogkereskedő, aki valamiért szóba áll vele, és kedvezményes áron kap anyagot. A film remekül bemutatja, hogy semmilyen más esélye nincs a srácnak a kitörésre, és hát ez sem igazi esély, a film végén nincs is happy end.
 Egy másik film, amit nagyon szeretek, az a Brooklyn Kt Gorique főszereplésével. Egy rapperről szól, aki épp a külvárosban lakik, és a zenével próbálja elfogadtatni magát a környezetével. A rap viszont a pasik felségterülete, és persze jópár egyéb konfliktus is felmerül..
Ilyen szempontból úgy tűnik, hogy nagyot változott a világ, mert ma már szinte a legszegényebbeknek is van mobiljuk, kábeltévéjük, talán nem esznek egész nap, de elméletileg ott a lehetőség a tanulásra, persze ez ezerből egynek lehetőség. Mégis, ha végignézek azon, hogy csak 100 éve milyen nyomorban éltek, akkor azért látom a fejlődést...

A zóna - kiállitás Arles-ban

Minden évben akad igen nagy meglepetés Arles-ban, és idén számomra ez az. A téma Párizs külvárosa, amit egyszerűen csak zónának hivnak. Történelmileg úgy alakult, hogy Párizs közigazgatási határánál felhúztak egy falat, és az attól kivül eső részt megpróbálták szabadon hagyni, mert katonailag úgy egyszerűbb védeni. Az más kérdés, hogy Párizst nemigen támadták meg, amikor meg mégis, akkor semmit sem védett ez a szabadon hagyott terület, de nem is ez a lényeg. A városkapun kivül kialakult egy senkiföldje, ahova a szegények, akik már régóta sokan voltak, felhúzták a viskójukat, és idővel kialakult egy második város. Ezek a nyomortelepek nem éppen Párizs nevezetességei közé tartoztak, de hát ma is vannak olyan részek, ahol egy borzalmas, 20 emeletes panelházban élnek többezren a remény legkisebb lángja nélkül.
A kiállitás az 1910-es évekbe repit vissza minket, és pont ezekbe a zónának nevezett nyomornegyedbe. Atget, André Kertész fotózta ezt a senkiföldjét. A kiállitáson azonban nem tőlük láthatunk képeket, hanem ismeretlenektől. Egy padlásról kerültek elő ezek a képek, és a fotós valószinüleg helybeli lehetett, de legalábbis jól ismerte az ottani életet, mert ugyan kinek jutna eszébe pont ezt dokumentálni, amikor ott az Eiffel torony is. Ezek a képek nemrégen kerültek elő, és minőségüket tekintve simán elmennek riportfotónak, ráadásul bár egyszerű kompozicióval készült zömük, azért egyáltalán nem kattintgatós képekről van szó. Nem, ez egy önállóan, szigorú szemmel nézve is kiváló anyag olyan emberekről, akiket abban az időben nem volt divat megörökiteni, olyan nyomorban, hogy az ma már elképzelhetetlen. És hosszú évekig, akár évtizedekig éltek ott emberek vezetékes viz, áram, fűtés, tulajdonképpen minden nélkül. És a gyerekek, mert azok is voltak, sőt a képeken szép számban tűnnek fel,iskola vagy bármilyen gyerekkor nélkül egyenesen a munkába kerültek, ami akkoriban erősen fizikai munkát jelentett. Nem lehet Párizs büszke erre, de mégsem merült feledésbe, mert valaki ott volt és fotózott. Mi pedig most megnézhetjük.

2019. július 11., csütörtök

Philippe Chancel a fesztivál sztárja

Hagyományosan Arles-ban a Van Gogh múzeumnál lévő fesztiválközpont melletti templomban rendezik a fotófesztivál legnagyobb, legfontosabb kiállitását. Oda bekerülni kb. a  lottófőnyereménnyel ér fel. Először is, minden programfüzetben az első hely garantált, a könyvesboltok tele vannak a katalógussal, mindenki erről beszél.
Az, hogy egy templomban, mégpedig ennyire gyönyörű templomban lehet kiállitást rendezni, tényleg páratlan. Chancel pedig úgy hálálta meg a lehetőséget, hogy  a környezetvédelemről szóló anyagot helyezett el. Gyakorlatilag körbeutazta a földet, hogy Fukusimától Grönlandig beszámoljon az ökológiai katasztrófákról. Nem hiszem, hogy sorolnom kéne a mindenki által ismert problémákat, ezeket a kiállitás hiánytalanul fel is sorolja. Gyakorlatilag egy miért-fog-kihalni-az-emberiség lista ez. Az egyes templomhajókban minden egyes helyszinről részletes és látványos fotókat kapunk, amelyek a műfajok teljes spektrumát lefedik. Vannak légifotók, de csak akkor, ha az indokolt, van riport, zsánerkép, tájkép és részletfotó. Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy csapongana a fotós, sőt. Éppen hogy a műfaji sokszinűség az, ami a legjobban megmutatja több oldalról, hogy mekkora problémák vannak, hogy mennyire sokrétű a probléma.
Hatásos, látványos, és részleteiben is kidolgozott kiállitás ez, amit legszivesebben receptre irnék fel. Ugyanakkor a kisördög ott van bennem, mert az Arles-ben látható 60 kiállitás közül vannak mások, amik összességükben erősebbek, és jobban emlékszem rájuk.

2019. július 8., hétfő

Arles, fotófesztivál, 50 éve

Idén jubilál az arles-i fotófesztivál. Ezt tulajdonképpen azon kivül, hogy az összes katalóguson rajta van, és két könyv is megjelent ez alkalomból, nem sok mindenen lehet észrevenni. Miért is kellene? Arles egy kötelező program immár jópár éve, rengeteg fotós, kurátor, egyéb fontos szereplő jár arra. Ja, és itthon alig ismerik, bár ezt már megszokhattuk.
Mitől olyan különleges ez a fesztivál, hogy már ilyen régóta működik? Talán azért, mert szakmailag kiváló - mondjuk ez még kevés, mert ilyenből sok van - de ezen felül is Arles nagyon közel van a tengerhez, nagyon laza helyszin és nyaralásnak lehet álcázni a kultúrát, vagyis forditva.
Abban az igen szerencsés helyzetben vagyok, hogy immár nem először látogattam el a provance-i kisvárosba, úgyhogy a következő hetekben beszámolok a kiállitásokról, amik közül több szenzációs is akad. És igen: ezen felül a nyár, 40 fok sem rossz...

2019. július 2., kedd

Sissi Farassat a pillanat művésze

Sétálgat az ember gyanútlanul a Photo Bázelen, és egyszercsak, a sok művészieskedő, fekete-fehér tájkép mellett ott van ez:
Rögtön eszembe jut, hogy régebben mennyire sokan nem elégedtek meg a fotóval, mint fotóappirral, és vagy a keretet, vagy magát a képet dekorálták..Amit itt látunk, az fehér fonal, ami behálózza szinte az egész képet. A képen magán egy háttal álló nő van, aki épp kinéz az ablakon.
Tényleg jópofa, de ha tovább nézzük a képet, akkor feltűnik egysmás. A fehér fonal tényleg jópofa, ugyanakkor eléggé homogén, és bár érdekes, azért nem köt le túl sokáig. A nagyobb baj a képpel van. Egyrészt életlen, ami egy dolog, de valójában nagyon unalmas, egynemű felület, a nő rajta egyáltalán nem látható, talán nem is nő, de legalábbis életlen, nem látszik.
Ez a kép a tipikus esete annak, hogy egy elsőre izgalmasnak tűnő kép egy kicsit hosszabb nézegetésre érdektelenné válik.

2019. június 30., vasárnap

Adolp Gottlieb: Burma red

Az Artbázelen ez volt, lényegében vita nélkül a kedvenc képem:

Ez az 1973-as kép Adolph Gottlieb képe, aki Rothko-val együtt alapitotta meg a Tizek csoportját, és mint az absztrakt expresszionizmus első generációját is alkotja. Ismert név. Ez a kép halála előtti évben készült, és látszólag semmi érdekes nincs benne: egy nagy vörös nap és némi fekete terület meg csikok. Csakhogy élőben, a sok túlfestett kép között üditő volt ez a szinte visszafogott darab, amiben ráadásul sok fehér is van. Mégis, a feketék valahogy most, több mint 50 évvel a festés után is élénkek, a kompozició csodálatos, az emberek valósággal zsongtak körülötte.
Kicsit sajnálom, hogy elmúltak az idők, amikor az emberek ilyen képeket festettek..

2019. június 28., péntek

Victoria Sambunaris a Yancey Richardson galériában

A Yancey Richardson galéria évek óta kiváló fotóprogramot visz. Igényes kiállitásai, és gondolom a New York Chelasea negyedének felértékelődése miatt figyelemreméltó kiállitásokat rendez. Ez a kiállitás is végtelenül igényes, csakhogy felmerül egy kérdés.
Ezek a képek igencsak hasonlitanak Edward Burtynsky képeire. Ő is légi fotót csinál, ő is középformátumra, ő is egyszinű harmóniákat hoz létre.
Jobban nézve a képeket már feltűnik pár dolog. A képek nem annyira a felülnézetet erőltetik, inkább csak oldalról és felülről készültek, mintha lenne egy domb a fotó készitésének helyén. És a képek alaposabb vizsgálat után sokkal konkrétabbak, mint Burtynsky képei. Szóval nem, mégsem teljesen olyanok, csak épp a stilus az, ami nagyon hasonlit. Victoriának persze tetszhet ez a stilus, és senki sem mondja, hogy a nagyméretű képeiben nincs költészet. Ez a műfaj kiváló egyfajta meditativ állapotba kerüléshez: elég tágas teret látunk, de mégis a kiváló kompozició miatt csak odanézünk, ahová a fotós szeretné, hogy nézzünk. Apró alakjai óriási térben mutatkoznak meg, ezzel egyfajta "istenperspektivát" mutatva. Mi látjuk az apró ponttá zsugorodott embereket a képen, akik teljesen jelentéktelenek, mégis teljes erőbedobással végzik dolgukat, a rengeteg részlet miatt pedig szivesen merülünk el a képek világában.
Nagyon ügyes ez a kiállitás, egyetlen mellékhatása van, nagyon magányosnak fogjuk magunkat érezni az összes kép végignézése után..

2019. június 26., szerda

Baksa-Soós János a Paksi Képtárban

Paks azon kevés vidéki helyszinek egyike, ahol értelmezhető kortárs aktivitás zajlik. Sőt, amig el nem küldték az igazgatót, egészen kiváló tárlatok nyiltak sorozatban a régi konzervgyárban. A helyszin adottságai csodálatosak, a tér hatalmas, és igényesen, sok pénzből csinálták meg. Ez persze az erőmű miatt van, de nem bánjuk, mert jól használható.
Baksa-Soós életműve több szempontból is zavarba ejtő. Apró bábui elsőre kinai játékboltra emlékeztetnek, a rajzai gyerekrajzok, festményei zavarba ejtően szinesek, de a kizárólag tiszta szinei itt is iskolás művekre emlékeztetnek. A nagy térben lévő installáción elsőre keresni kell a rendezőelvet. Kicsit később azonban láthatóvá válik a művész magánya, ami a kiállitás cime is utal ("valahol a világűrben elsüllyedt egy űrhajó" -az elsüllyedt szándékosan rosszul irva), és az, hogy ő egy saját világot teremt. Innentől fogva sinen vagyok az értelmezésben, különösen amikor a diáit szemlélem. Ezeken a fotókon a furcsa bábuit térbe helyezi, a megvilágitás is érdekes, és valóban látom, ahogy kialakul egy külön világ, amit a kihelyezett tárgyaktól önmagában nem láttam meg. Ezen a vonalon értelmezve már rögtön más megvilágitásba kerülnek a festményei. Azonban még igy is zavarba ejtő, hogy mind a műtárgyait, mind a festményeit olyan mennyiségben tálalja elénk, ami már sok. Az emeleten pl. szinte végig nagyjából ugyanolyan festményeket látunk. Száz darab biztos egymás mellett látható, ami egyszerűen sok. Hogyhogy képes volt majdnem ugyanúgy megfesteni ennyi képet változatosság nélkül?
Zavarba ejtő ez az életmű, de itt olyan valakiről beszélünk, aki nem kötött kompromisszumokat, azért a művei egy önálló univerzumba visznek, hogy aztán abban az univerzumban mutassanak valamit, amit vagy értünk, vagy nem. Én a magam részéről mintha sejtenék valamit, de ez nem túl sok...

2019. június 24., hétfő

Könyvajánló: Lisa Carver: reconsidering Yoko Ono

Kicsoda Yoko Ono? Azért mai tudásommal már össze lehet szedni. Persze ami elsőre mindenkinek eszébe jut, az John Lennon. Pedig közel húsz éven keresztül Havadtői Sámuellel élt, de már a Beatles előtt is zenélt és főleg performanszokat készitett. Képzőművészeti alkotásait nem könnyű értékelni vagy befogadni. Emlékszem, mennyire döbbentem láttam Izlandon lámpáját. Nem vicc: Izlandon ugyebár nagyon sokat van sötét, Yoko Ono pedig berakott egy óriási fehér fényt, hogy ezzel emlékezzen Lennonra.
Zenei pályafutása a progressziv rock iránti vonzalmát mutatja. Nem feltétlenül akar populáris lenni, de azt mindenképp el kell mondani, hogy klasszikus zenei műveltséggel rendelkezik.
Ez a könyv arra vállalkozik, hogy újraértékelje Yoko Ono-t. Állitólag őt sokan utálják, egyenesen John Lennon megrontásával is vádolják, de még a legjóindulatúbb ember sem igen tud mondani tőle egy műalkotást. Senki sem járt Izlandon...
Azért vettem meg a könyvet, mert a Duchamp könyv után azt vártam, hogy a szerző közelebb hoz Yoko-hoz, elmeséli történetét stb.. Ez nem történt meg. A könyv első felében megpróbálja egyenként megcáfolni az összes vádat Yoko ellen, a könyv második felében pedig óriási elfogultsággal mindent elfogad, amit ő tett. Van pl. Yoko-nak egy fia, akit ő elhagyott, nem ő nevelte fel. Az irónő erre azt hozza fel mentségül, hogy egy anya sem tökéletes, ami elég nevetséges érv. Miért kellene Yoko-nak tökéletesnek lennie? Nyilván 6 milliárd nő utálja, mert irigyelte, de a művész Yoko Ono-t nem kell és nem is igen lehet irigyelni.
Nagyon jó lett volna, ha a sok mentegetőzés helyett a szerző egyszerűen leirja a művész történetét. Ez töredékesen, túl sok érzelmi mentegetőzéssel történik meg, emiatt a kezdetben szimpatikus szerzőből nagyon hamar ellenszenves lesz. Pedig a téma alapvetően nagyon jó - nagyon is szükséges lenne, hogy újra felfedezzük őt, akár az approximately infinity universe lemezét, akár a performanszait vagy installációit. Ezt végülis megtehetjük, sőt, ehhez még a könyv se kell...

2019. június 23., vasárnap

A Fortepan jelenség

Egy szingapúri ismerősöm mesélte, hogy náluk az összes hivatalnok minden megbeszéléséről jegyzetet kell készitenie, és azt a netre felraknia. Mindezt az átláthatóság miatt. Namost képzeljük el ezt itthon. Vicces lenne, az biztos.
A Fortepan viszont pont ezt csinálja: minden képet, amit amúgy lomtalanitáson szerez, felrak a netre, teljesen ingyen. Ez a köz igazi szolgálata. És én még megkérdezem azt, hogy a mi pénzünkből fenntartott állami intézmények vajon miért titkolóznak? Miért nem tudhatom meg pl. hogy milyen műtárgyakat őriznek a Nemzeti Galériában? Miért nem lehet online keresni a Nemzeti Levéltárban, Nemzeti Galériában, sehol? Miért gondolják azt, hogy a köz pénzéből fenntartott intézménynek az a szerepe, hogy letörölje a port a sosem látogatott állandó kiállitás tárgyairól?
Akármelyik múzeumot veszem példának, mindegyik fantasztikus állománnyal rendelkezik. Mi lenne, ha a Szépművészeti Múzeum kirakná mondjuk a Petrovics Elek igazgató rendkivül érdekes levelezését? Persze a sort a végtelenségig lehetne folytatni. A probléma a szemlélettel van. Annak ellenére, hogy az intézmények feladata a köz tájékoztatása lenne, máig egyetlen intézmény sem tette elérhetővé legalább a fotótárát, sőt. Amikor a Terror háza igazgatónője megvett egy fotós hagyatékot, ami történetesen fenn volt a Fortepanon is, levetette az anyagot szerzői jogokra hivatkozva.
Nemrég a Várban Fortepan anyagból nyilt kiállitás. Világosan megmutatkozott, hogy az efféle archivumok, miután az igazi, nagy gyűjtemények, köztük a Nemzeti Galéria sem hozza nyilvánosságra a képanyagát, mintha meg kellene védenie azt tőlünk, az igazi őrzője a képi kultúrának.
Semmi gond, a Fortepant majd megveszi valamelyik közgyűjtemény, szerzői jogokra hivatkozva bezáratják a honlapot, és mély hallgatásba merülnek, hogy egyszer volt ilyen is, szabadon lehetett böngészni egy fotógyűjteményt. Emlékezzünk erre a pillanatra, mert nem sok ilyenben lesz részünk.

Photo Bázel fesztivál

Bár az Art Bázelen is látható fotó, van a műfajnak egy külön fesztiválja, a Photo Bázel. Sajnos ez is, mint minden, ami nem Art Bázel, ugyan Bázel központjában van, de kocsival megközelithetetlen helyen, és látogatóinak száma vetekedik a témában legkömolyabban elmerülők számával. Azt nem mondom, hogy nincsenek, de nem kell sorban állnom a jegyért.
Bázel nem túl nagy, aki pedig komolyan gyűjt, az úgyis az Art Bázelre megy. Cserében a Photo Bázelen kapunk egy átlátható, szimpatikus, majdhogynem intim válogatást, ami ugyan semmilyen szempontból nem reprezentativ, de legalább átlátható. Az igazán nagy sztárok innen hiányoznak, de cserébe a kiállitott anyag elgtöbbször személyes és befogadható. Egy óra alatt végig lehet járni a standokat, ahol a kiállitott művek általában a személyes lét kérdéseire kérdeznek rá. Tetszik, hogy egyáltalán nem a virágos rét szintjéről beszélnek, nem Ikea-poszterek, de mégis látványviláguk alapján el tudnám őket képzelni szinte bármelyik nappaliban. Igen, az enyémben is.
Kellemes, intim egy órát nyújt a kiállitás, de nem többet. Akit ez nem zavar, az jól fogja magát érezni itt.

I never read fesztivál

Az Art Bázel mellett nem kevesebb, mint 9 minifesztivál mutatja, hogy nem csak az Art Bázel miatt érdemes Bázel felé kanyarodni júniusban. Persze ezek a minifesztiválok meg sem közelitik az "igazi" méreteit, de nem is akarják. Az I never read pl. művészkönyveket mutat be, méghozzá egészen underground szinten.
Szeretem is. Mindenki kap egy asztalt, kb ugyanúgy, mint pl. a Dürer-kertben a Képregényfesztiválon, a látogatók pedig ingyen bejöhetnek és nézelődhetnek.


Sajnos a katalógus idén túl művészieskedőre sikerült, és nem is mutatta be a szereplőket, ezért hanyagoltam. A kiállitók között viszont láttam érdekeseket. A legtöbb kiállitó olyan független kiadó, aki inkább az utolsó fillérjét is berakja a kiadványaiba, de független marad, és nem köt kompromisszumot. Persze ez Nyugat-Európában azért nagyrészt azt jelenti, hogy nem BMW-vel, hanem Renault-al kénytelen járni, de az elhivatottságot mindenkin láttam.
Örömmel üdvözöltem ismét a Cercle magazint. Róluk már külön is akartam irni. Minden lapszám egy témát jár körbe, és ezek a témák a legkevésbé sem művésziek. Az legutolsó számuk pl. a vulkánokról szólt, de volt már óceánokról, álmokról szóló számaik.
A Gagarin kiadó művészek szövegeit adja ki művészetről, és immár a 33. számánál tart, szóval nem mondanám, hogy unatkozik. Ezek legtöbbször valamilyen művészettörténeti kérdést járnak körül. Ha lenne havi 30 szabadnapom, akkor el is olvasnám.
A Blowuppress történeteket kiván kiadni, ez pedig elég tág téma ahhoz, hogy jópár kiadványuk legyen. Könyveik nagyon igényesek, és mindig feketék - legalábbis ami a cimlapot illeti.
Néhány órát simán el lehet itt tölteni, ha az ember ráér. Akik itt kiállitanak, azok elég eltökéltek ahhoz, hogy végigüljenek 4 napot, beszélgessenek hasonszőrűekkel és megmutassák kreativitásukat. Műveik szándékosan az érthetőség határán egyensúlyoznak általában, de ez is csak a  szimpátiámat növeli feléjük...

Louise Bourgeois a Beyeler alapitványnál

Louise leginkább a 9 méter magas bronzpókjairól hires, de pl. most májusban a new york-i Momában is az első mű az állandó kollekcióban az ő műve volt. Én nem tudtam róla, de mint sok hires embernél előfordul, ő is álmatlanságban szenvedett.
A kiállitott rajzokat 1994-ben és 95-ben készitette. Van közöttük egészen iskolás rajz és komoly ötleten alapuló vázlat is. A rajzok ebben az összeállitásban szándékosan nem végleges műveket mutatnak, hanem egy olyan ötletfutamot, aminek segitségével beleláthatunk a művész gondolataiba, amelyek, mint ilyenkor szokás, egyáltalán nem a vidám és kellemes irányba tartanak...

2019. június 22., szombat

A Basquiat gördeszkák

A legutolsó, amire számitottam a Beyeler alapitványnál, az a Basquiat gördeszka. De hát mindenhol Basquiat-ot próbálnak eladni, és nem mindenkinek van 2-3 millió dollárja egy eredeti műre. A Beyeler alapitványnál úgy gondolták, jó ötlet ezért egy elérhetőbb alternativát bemutatni. Ime:
Mindössze 700 frankért miénk lehet ez a kanadai fából készült mű. De ha leveszem róla az árcimkét, senki meg nem mondja, hogy nem eredeti - merthogy amit látunk, az a művész alapitványának hozzájárulásával készült, tehát Basquiat halála után készült nyomat. Ha igy vesszük, még drága is akár, de egy svájci számlával megtámogatott Basquiat...Na pont ezért érdemes kritikával szemlélni a műtárgypiac mozgásait...

Havibaj 24

Megjelent a Havibaj új száma! Ingyen letölthető a www.havibaj.com cimről.
Interjút készitettem Erdősi Anikóval, akit itthon nem sokan ismernek, pedig büszkék lehetnénk rá, mert a Donald Ellis galéria vezetője lett, és megosztotta nagyon érdekes történetét. A Frieze művészeti vásár után pénteki zárása után találkoztunk, én egész nap jártam a várost múzeumból galériákba, ő pedig fáradhatatlanul fogadta a látogatókat a Frieze-en. Ennek ellenére este 8-kor még vállalkozott egy beszélgetésre, sőt, egészen zárásig maradtunk, mert annyi érdekességet mesélt, hogy én szinte csak tátottam a számat. Fantasztikusan érdekes volt, és immár ti is olvashatjátok....

2019. június 18., kedd

Ernst Beyeler film

Talán nincs is még egy ennyire meghatározó személyisége a műkereskedelemnek, mint Ernst Beyeler. Egészen vicces, amikor a filmben kedvesen közlik, hogy az első vásárlása, amivel felkerült a térképre, egy amerikai gyűjtemény megvásárlása volt 3 millió dollárért. Na igen, ez svájc, de azért rögtön tegyük hozzá, hogy a pénz nem minden, sőt, hiszen épp elég gazdag ember van, de nincs mindenkinek saját múzeuma.
Beyeler a film szerint egész életében tudta, hogy a műgyűjtés érdekli. Az mindenesetre világosan látszik, hogy volt érzéke a dologhoz, hiszen rögtön Picasso-van, Bacon-al, Giacometti-vel foglalkozott. Csodálatos gyűjteményt hozott létre, és ezen felül komoly szerepe volt az Artbázel létrehozásában is. Mi, az utókor mégis az alapitványról, a Bázeltől 10 percre lévő Riehenben lévő múzeumról ismerjük őt. Szinte teljesen érthetetlen, de mégis igazodási pont lett az alapitványnál zajló munka, a kiállitások, noha Svájc azért nem arról hires, hogy meghatározná a trendeket a művészetben.
A film érdekesen, bennfentesként mutatja be a gyűjtő életét, sok olyan részletet oszt meg, ami nem is feltétlen tartozna a nyilvánosságra, de végig a jó izlés határain belül. Inkább az embert próbálja bemutatni, mint a kollekcióval dicsekedni, és egy ritkán látott életet mutat meg.

Hal Fischer

Hal Fischer munkái azért tetszenek, mert felvállaltan történeteket mesélnek el fotón. Az itt látható sorozatán pl. egy bár közeli pad történetét, s rajta keresztül persze a sajátját meséli el. Eközben a bőbeszédű szövegnek köszönhetően megismerjük az embereket, akikkel találkozik, egy picit a kort is, amiben 11 előtt nem kezdenek bulizni az emberek, és régen látott ismerősök tűnnek fel a szinen.
Fischer minden órában készit egy fotót, pontosan ugyanonnan, pontosan ugyanúgy, és mégsem válik unalmassá ez a sorozat, mert a képeken feltűnő alakok mindegyikének van története. A szövegek azért lehetnének itt-ott érthetőbbek, néha fontos információk elmaradnak, pont mint egy igazi beszélgetésben. Fischer végső soron nem narrál, hanem dokumentációt készit, az én izlésem szerint egy csipetnyi személyesség még jól jött volna, de igy is jár a pont az ötletért.

A L'Express magazin kulturális botránya

A friss Express magazin, ami egy Hvg szerű francia hetilap - cimlapján közli a nyomozási eredményét, miszerint Franciaországban a kulturális támogatások 71 %-a Párizsba megy, a teljes vidék pedig a maradékon kénytelen osztozni. Magyarként ebben semmilyen meglepetést nem látunk, hiszen nálunk inkább 95 -5 az arány, és akkor még jóindulatú voltam. Igen ám, de a franciáknál nem csak a főváros létezik. Ha csak a városokat nézem, igen sok élhető hely akad a fővároson kivül is, és azt se mondanám, hogy Párizson kivül csak jelentéktelen múzeumok léteznek. Ez egyáltalán nincs igy, ezért a felháborodás jogosnak tűnik, hogy a pénzt mégiscsak egyenlőtlenül osztják el. Pedig őszintén szólva amikor egy Louvre-ról beszélünk, ahol már a nyitás előtt sorban kell állni, hogy egyáltalán megközelithessük az épületet, vagy amikor a Pompidou központ eurómilliókat költ új képek vásárlására, a látogatók pedig csak özönlenek, akkor valahol nyilvánvaló, hogy egy kisebb helyen, mondjuk Metz-ben, ahol szintén van Pompidou központ, de azért nem kell sorban állni, kisebb pénzből is kijöhetnek. Egyfelől.
Másrészt szerintem azért lehet ez mégis botrány, mert a franciáknál talán a legkisebb a különbség a főváros és a vidék között. Ha elhagyjuk Párizst, legalább ugyanannyi művészeti központot, galériát, múzeumot találunk, és egyáltalán nem igaz az, ami nálunk, hogy aki nem a fővárosban él, az huszadrangú állampolgár. Igy aztán a botrányos felfedezés mégiscsak jogos...

2019. június 17., hétfő

Thomas Hirschhorn: before and after

Palmyra egy ókori város Sziriában, ami arról volt hires, hogy a legnagyobb épségben megmaradt település volt arrafelé. Sajnos hiába maradt meg, a történelem vihara épp a szemünk előtt pusztitotta el. Erre reflektál ez a mű, és nagyon szemléletesen teszi, előtte-utána képekkel. Az üres helyekre pedig pénz került, hiszen mint tudjuk, az olaj, vagyis a pénz igen nagy szerepet játszott ebben a történetben is.
Számomra nagy öröm volt, hogy egy efféle kritikus mű is megjelenhet az Art Bázelen, mégpedig eléggé frekventált helyen. Az bizonyos, hogy több ilyen mű kellene.

2019. június 16., vasárnap

Picasso rózsaszin és kék korszaka a Beyeler alapitványnál

Ernst Beyeler nagy Picasso gyűjtő volt, de emellett galériásként is foglalkozott a művésszel, s csak halkan teszem hozzá, hogy a gazdagságának egy részét is neki köszönhette, igy már jobban érthető, hogy most, 2019-ben miért épp Picasso kiállitással rukkol elő Svájc egyik legnevesebb kiállitóhelye. Picasso-val amúgy se lehet mellélőni, ez kb. olyan, mintha egy autóversenyen egy Ferrarival indulnánk. A rózsaszin és kék korszak azonban nagyon elől van az életműben, ez még a pálya indulása, és még semmit sem látunk a később annyira emblematikussá váló stilusból.
Bevallom, kissé szkeptikusan léptem be a nagy csinnadrattával hirdetett kiállitásra. A tömeg egészen elképesztő, igaz, Art Bázel idején mit várjak. A képek viszont intimek, nem túl nagyok, és teljesen hiányzik a később annyira jellegzetes túlhúzás, nagyzolás. Portrékat látunk, és a festőt itt az érdekelte, hogy minél jobban megragadja egy figura jellegzetességeit. Teljesen egyértelmű a rajztehetség, a hangulat megragadásának képessége. Nohát, mégis meggyőzött a kiállitás? Annyiból feltétlenül, hogy soha később nem látjuk a kissé bizonytalan, az ábrázolt figurákra koncentráló Picasso-t. Talán a kiállitás arra is rá tudna mutatni, hogy manapság, ha esetleg hasonló, még talán épp a szárnypróbálgatásba tartozó képeket látunk, akkor ugorjon be, hogy más is járt már ezen az úton, és lám, mi lett belőle.

Art Bázel 1.

Igen, ismét eljött az Art Bázel ideje, és ismét szerencsém volt, mert idén is megnézhettem a kinálatot, ráadásul második éve ingyen. Idén sem vettem semmit, de többször voltam úgy, hogy már nyúltam a pénztárcám után, cask aztán egy őrangyal -vagy netán ördögi kéz? - ráütött a kezemre...
Az rögtön a bejáratnál teljesen nyilvánvaló volt, hogy Basquiat kiállitások vannak a világban: Párizsban a Louis-Vuitton alapitványnál, New York-ban szintén alapitványi rendezésben voltak láthatók a művei, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy Basquiat ráadásul rendkivül termékeny volt, akkor már sejthetjük, hány képe volt eladó Bázelben..
Segitek: egynél több..Amúgy itt már az is kérdés szerintem, hogy érdemes-e egy futottak még műbe invesztálni, vagy el kell engedni a Basquiat képeket - mondom ezt úgy, hogy természetesen a közelében sem vagyok egy efféle mű vásárlásának..
Sok más kedvencemmel is igy jártam. Sam Francis-t imádom, de idén csak egy apró és nem is olyan érdekes képet láttam tőle. Is.
Egyébként is eléggé biztonsági pályán játszottak a galériák, már amennyire meg tudom itélni. Női művészektől elvétve volt valami, és nagyon kevés tényleg izgalmas képet láttam. Legtöbbször csak bólogattam egy-egy képnél: igen, ez is eladó, de nem izgultam fel. Persze az is lehet, hogy csak a szokásos túl sok kép miatti "képmérgezés" viccelt meg: az egyik újságban hosszasan elemezték, hogy milyen stratégiával kell végigmenni a vásáron, elvégre ha 8 órán keresztül egy-egy képre 7,2 másodpercet szánunk, akkor lehet esélyünk minden képet megnézni..
Igen, a vásár területe irdatlan nagy és még apróbb szatelitvásárok is vannak, az izomláz garantált. A képtelitődés szintúgy, ezért aztán inkább várok egy kicsit, mielőtt levonom a következtetéseimet.. 

2019. június 9., vasárnap

A Gagosian magazin új száma

Nemrég felhivták rá a figyelmem, hogy egyáltalán nem kell elfogadni a művészeti vagy akár társadalmi struktúrákat, és hogy a legtöbb galéria, intézmény valójában a pénzuralom szolgálója, hiszen azáltal, hogy mondjuk egy neves művész, mondjuk Picasso képeit csak a leggazdagabbak képesek megvenni, úgy tűnhet, hogy a több pénz jobb művészetet takar. Holott természetesen szó sincs ilyesmiről: a pénzvilág azokat tudta beszippantani, akik maguk is élvezték a pénz hatalmát. Picasso pl. azon panaszkodott Brassainak, hogy hiába a sok pénz, nem tud vele mit kezdeni, nem ebédelhet kétszer, venni pedig már semmit sem tud - hiszen akkor már volt néhány kastélya, egy Hispano-Suiza autója, ami drágább volt, mint a Rolls-Royce, éssatöbbi éssatöbbi.
De azt jelenti-e ez, hogy Picasso, Warhol, Basquiat és a többiek rossz művészek lennének? Nem. Hát itt kezdődnek a filozófiai problémák. Miközben ugyanis pl. Basquiat és Keith Haring egyáltalán nem a pénzért festettek, a pénzipar (netán a művészeti) kisajátitotta őket is, mint annyi haverukat.
Mindezt csak azért irom bevezetőnek, mert miközben engem lenyűgöz a Gagosian pénzvilága, sokan lesznek, akiknek ez már túl sok.
Az viszont teljesen világos, hogy ennek az újságnak minőségben nem sok kihivója van, akár a papirt, a nyomtatást, a képeket, a felkészülést, bármit nézek. És mintha csak a Vogue lenne, szépen megjelentek a nagy divatmárkák is hirdetőnek, úgyhogy még azon sem kell aggódni, hogy esetleg veszteséges lenne a mutatvány.
Engem meggyőzött a lap, bár mások is képesek lennének ilyet produkálni, és őszintén szólva a tartalomba sem tudok belekötni. Csak legyen időm elolvasni, mert egy könyvet hamarabb el lehet olvasni, mint ezt..

Saul Robbins - Initial intake

Az efféle konceptmunkáknál sosem a látható kép az érdekes, hanem a mögöttes történet, noha elismerem, hogy általában ezek a képek eléggé érdektelenek önmagukban. Robbins pszichológiai rendelőket fotózott pontosan abból a szemszögből, ahogy a vendégek látják a teret, amikor leülnek a székbe.
A képek négyzet alakúak, semlegesek, nyilván fix 50 mm-es objektivval készültek, hogy ne legyen rajtuk semmilyen torzitás. Ugyanakkor a terapeuta hiánya miatt mégsem mondhatjuk, hogy ezek dokumentarista fotók, hiszen a pszichológusok nem jelennek meg rajtuk.
Robbins érdeklődése a terapeuták felé nem mai keletű. Ez az album valójában egy fejlődési folyamat része, ugyanis ebből a sorozatból jött a How can I help? sorozat, ami arról szól, hogy egy galériában 15-20 perces session-öket, meghallgatásokat tart a művész, amire bárki odamehet, és elmondhatja a problémáit vagy véleményét. Rengetegen éltek ezzel a lehetőséggel, azt is bizonyitva ezzel, hogy nagy szükség lenne, hmm, barátokra, pszichológusokra? Az biztos, hogy sok ember meglehetősen magányos, és kapva kap egy lehetőségen, amikor a saját dolgairól beszélhet, mégha egy olyan embernek is, aki nem terapeuta, nem javasol drasztikus dolgokat. Mivel találkoztam vele, tanusithatom, hogy Saul pont az a fajta személyiség, akinek az ember szivesen mesél, és ő is sok személyes részletet visz bele egy beszélgetésbe. A Where's my happy ending sorozatában pl. arról beszél, hogy miken ment keresztül, miközben orvosról orvoshoz jártak, mert nem sikerült gyereket összehozniuk. A frusztrációról, a kétségbeesésről, reménykedésről beszél őszintén, de képeken keresztül. És mivel Robbins amerikai, nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy rájöjjünk, természetesen sikerrel jártak, igy Saul családos ember lett...
Az Initial intake sorozat egy olyan középső lépés az életművében, ami nélkül nem lett volna a nagy durranás How can I help?, ugyanakkor önmagában nem sorolnám a kihagyhatatlan sorozatok közé.

2019. június 4., kedd

Francis Bacon megfizethető áron? Az csak grafika lehet

Mindeközben Párizsban a Saint-Germain negyedben egyaránt megkaphatjuk Vasarely, Vea Molnár, Basquiat képeit, és persze még sok mást. Itt van pl. Francis Bacon, akinek már régóta milliókért mennek el képei az aukciókon, igy egy efféle - mégoly pompás - galérianegyedben már nemigen találkozhatunk vele. De szerencsére itt a grafika, ami ugyan sokszorositott, de mégiscsak eredeti, és egy baráti társaságban megemliteni, hogy van egy Bacon-ünk, nem épp rossz ajánlólevél.
Az is igaz persze, hogy ha egyébként Ikeából származó képekkel van tele a lakás, akkor egy efféle kép is csak porfogó lesz, arról nem is beszélve, hogy én pl. nem is szeretem az ő művészetét. De a lényeg nem is ez, csak annyi, hogy a rettenetes túlkinálatban néha egy-egy ilyen is szembejön.

2019. június 2., vasárnap

The Brooklyn Rail újság

Jópár éve már, hogy New York Chealsea negyedéből, ami nagyjából a 20. utcánál van, a durván emelkedő ingatlanárak miatt a galériák elkezdtek kiköltözni Brooklyn-ba. Követték őket a kevésbé jómóduak, és Brooklyn arculata kezdett megváltozni. Már nem egy lepukkant borzalom, bár továbbra is vannak ilyen részei is, de a középosztály megjelenése azt jelentette, hogy aki eddig kényszerűségből lakott ott az alacsony árak miatt, az most kénytelen továbbállni Queens felé.
Ez az újság őrületesen sok infót tartalmaz. Először is 110 oldal, a normálhoz képest duplaakkora oldalakkal, és nem aprózták el. Rengeteg interjú, bemutató, könyvkritika található benne, nagyrészt olyan emberekről, akikről soha nem hallottam. Hát igen, egy kicsit ufónak éreztem magam az olvasása közben, ugyanis se az emberekről nem hallottam soha, se a témák, hivatkozások nagy része se volt ismerős. Épp ezért ez egy olyan lap, aminek az elolvasását az olvasása után újra beütemezem. Majd ha lesz időm kicsit elmélyedni a nevekben, témakörökben, újra elő fogom venni, mert azt gondolom, amúgy nagyon érdekes lap ez. Máshol ennyi szöveget könyvként kötnek, nem spóroltak az olvasnivalóval. Addig is, ha valaki találkozik ezzel a lappal, tegye szépen be a kosarába. Ha nem is azonnal, de érdekes lesz, egyúttal pedig igazolja azt a tételt, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű információ vár ránk...

2019. június 1., szombat

Hermann Ildi a Fotóművészetben

Nem csiripeltem el, de épp egy Saul Robbins interjút gépelek. Mindezt azért mondom, mert amikor beszélgettem vele, és a magyar kapcsolataira terlődött a szó, egyből Hermann Ildi került elő. A hamarosan a Havibajban megjelenő interjúban arról beszél Saul, hogy jó barátok lettek Ildivel, és sokat beszélgettek, vacsoráztak, kiállitásokat néztek.
A múlt idő pedig azért kell, mert Ildi idén távozott közülünk. 1978-2019. Már 2007-ben, a lánya születésekor rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála, erről készült NHL cimű sorozata. Akkor épp egy éve vált ismertté (persze viszonylag) a Nyaralók cimű sorozatával, ahol a kisember nyaralókba kitelepitett tárgyait és szokásait fotózta. Később filmforgatásokon fotózott, legutóbb épp a Saul fia képeivel jelent meg sok helyen. A Fotóművészet most hosszú cikkben mutatja meg a fotós életművét. Már csak ezért is érdemes megvenni ezt a számot, mert gyanitom, hogy ez lesz Ildi utolsó szereplése a honi sajtóban...

2019. május 31., péntek

Christopher Howard: The Jean Freeman gallery does not exist

Hasamat fogtam a röhögéstől, mikor elolvastam ennek a könyvnek a történetét. 1970-ben a négy vezető művészeti magazinban hirdetés jelent meg egy bizonyos John Freeman galériától, amely a 26 Nyugat 57. utca cimen található - ami akkoriban még galéria környéknek számitott, pl. Havadtőy S. is arra aktivkodott..A művészetrajongók hamarosan felfedezték, hogy ez a cim nem létezik. 20 után a 24 és a 28 jön, nincs 26-os szám...
Az ötlet Terry Fugate-Wilcox-tól származott, és ma már koncept art-nak mondjuk az efféle mókákat. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a történet megér 400 oldalt, pláne 28 dollárt, de az biztos, hogy a mosoly megmarad az arcon, amikor ilyen könyvek közül lehet választani...