Nincs mese, ez idén a csúcs. De még azon is gondolkodom, hogy akár az elmúlt 5 év csúcsa. Habár akkor már versenyeznie kellene a Scsukin gyűjteménnyel és Wolfgang Tillmanns-al. De az év kiállitása cim biztos.
Ez nem egy hagyományos értelemben vett kiállitás. Egyetlen táblakép sem látható rajta, nincsenek nagy nevek. Ellenben az van, hogy besétálunk egy sötét csarnokba, és ott elkezdik elmagyarázni, hogy a világegyetem óriási, és egy pillanatra sem pihen, folyamatos mozgásban van. Hiszen a tömegvonzás, a gravitáció mindenre hatnak, és ha elmegyek aludni az ágyamba, az az ágy vagy 1000 km/óra sebességgel száguld az univerzumban, ahogy a Föld forog a nap körül. Ugyanigy a bolygónkon is, még a levegő is mozog, a kis molekulák bizony körbekerülik a bolygót, mit se nekik útlevél. Namost ezt vizuálisan ábrázolják, de nem úgy, hogy elalszunk tőle fizikaórán, hanem a sötétben nekünk kell felfedezni. Teremről teremre mást mutatnak be, és ez az egész lehetne egy tudományos múzeumban is vagy planetáriumban, de mégis jobb, hogy itt van, mert egységes az egész. A terembe belépve van egy információs tábla, ez nagyon kicsi fénnyel, de meg van világitva, a többi tabló és a terem többi része általában nincs vagy csak nagyon kis részen. És a terület óriási, minden teremben -és van vagy 20- az az érzésem, hogy ez végtelen, nem érzékelhető a teremhatár, mintha minden egyes terembe belépve egy új szempontok szerint felállitott végtelen univerzumba kerültünk volna.
Igen, egy picit félelmetes ez.Maga az üresség az, ami felfoghatatlan. Az egyik teremben szupererős mikrofonnal rögzitett bolygóközi zajt hallunk, máshol 5 db kifeszitett pókfonál zaját, de olyan is van, hogy nincs hang, csak a semmi, és néha sejtelmes fények.
Teljességgel fotózhatatlan és átadhatatlan érzés. Tudom, igy leirva nem tűnik akkora durranásnak, pedig az. Egyrészt a rengeteg tudományos információ miatt, másrészt a nagyon lecsökkentett ingerek miatt - amikor pl. 5 db pókfonál lebegésének hangját felerősitő hangot hallunk, az teljesen szürreális érzés.
Az is őrületes, hogy vizualizációnak sokszor pókhálót használnak. Általában nem szoktunk lelkesedni irántuk, de a szerkezetük és a kevés fény miatt mégis jól néznek ki, már magukban is mintha műalkotások lennének.
És akkor még ott van az utolsó terem, ahol már világos van, és az egy külön csoda. Óriási munkával létrehoztak egy hálót, aminek a fonáljait megérintve vagy akár finoman pöckölve mi magunk hozunk létre hangokat. Nem AC/DC-t, hanem egészen finom univerzumhangot, de akkor is a látogató hozza létre a hangot. Nem véletlen, hogy elképesztően népszerű is lett: nyitás előtt negyed órával értem oda, és már hosszú sor volt. A hangfonál létrehozást pedig csak azért tudtam kipróbálni, mert forditva mentem a kiállitáson, és ezzel kezdtem rögtön bejutás után. És igen: miután kiélvezkedtem magam azon, hogy én hozom létre a hangot, egy animátor már integetett is, hogy kezd tömeg lenni a várakozásnál, és legyek szives kijönni.
Egészen fantasztikus kiállitás ez, amely nem csak elgondolkodtat, de résztvevőként meg is tapasztalhatom, milyen az, amikor én állitom elő a kozmosz hangjait. Még akkor is magával ragadó, ha egyáltalán semmit sem olvasok el a táblákon, egyszerűen beszippant ez a kiállitás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése