Annie Leibovitz: the early years, 1970-1983

Nem is tudom hirtelen hol kezdjem. Annie Leibovitz-ot vélhetően már senkinek sem kell bemutatni, az egyik legismertebb portréfotós, aki a 70-es években a Rolling Stone zenei újságnál kezdte pályafutását (a lap még mindig létezik), aztán a művészvilág portréfotósa lett, még később pedig már sorban jelentek meg könyvei, többek között Izlandról, az amerikai zene gyökereiről, világitástechnikájáról, Susan Sontaggal való kapcsolata is ezerszer kitárgyalt már. De ez mind mellékes, mert ez a kiállitás a korai éveiről szól, amikor még nem volt se hires, se ismert. Ez pedig kétesélyes játszma, mert vagy azt fogjuk látni, hogy tényleg gyengék a korai képei, de akkor minek néztem meg a kiállitást, vagy már a korai képei is kiforrottak, de akkor honnan pattant ki ez a nő?

Szerencsére nincs probléma, mert mindkettő igaz. A képek között rengeteg félig vagy úgy sem sikerült képet látunk, sőt a beállitások is túl gyakran ismétlődnek eleinte, de ez senkit sem érdekel, mert amit fényképez, azt nemigen látjuk máshol.
Eleinte mint egy néprajzkutató, a lakóhelyénél fotózza az embereket, ezek a képek pedig nagyjából olyanok, mint amiket a témában láthatunk. Hanem aztán a második falon egyszercsak megjelenik John Lennon, pedig ekkor még nem fotós újságnál, sőt teljesen ismeretlen. Ezt a rejtélyt nem magyarázzák meg, talán mindegy is, de azért elég furcsa. Sőt, nemcsak pózol neki a Beatles, hanem beengedik az öltözőbe, komor falak közé, mai szemmel olyan ez az öltöző, mintha a bivalybasznádi falunap istállójában járnánk. És ennyi. Ezek után a képek után már azt látjuk, hogy Annie gyakorlatilag minden zenekarral jóban van, fotóz boldog-boldogtalant, ha csak a folyosón is, mintha egy teljes arcképcsarnokot töltene fel. Honnan volt neki ennyi filmje?
Talán minden eddiginél élesebben láthatunk bele a 70-es évek világába, és ez a világ nemcsak fekete-fehér, hanem kopott és lepukkant is. A legnagyobb zenekarok szállnak meg ócska útszéli motelekben, a technikát szigszalaggal foltozgatják, az emberek ócska ruhákban flangálnak. Hogy visszasirom-e a hippikorszakot? Jézusom, dehogy. Szeretnél kellemes asszociációkat felidézni Woodstockkal kapcsolatban? Akkor ne nézd meg ezt a kiállitást.

Közben kiderül egysmás a fotósról is. A Rolling Stones zenekar amerikai turnéjáról tudósit, gyakorlatilag éjjel-nappal mindent megörökitve, egy komplett biztonsági kamerarendszer is csak amatőr lenne hozzá képest. A koncertfotói viszont, hmm, nem meggyőzők. Persze akad elkapott képe, de azért látszik, miért fordult inkább a beállitott fotók felé. Amiben viszont mindenkit lepipált, az egyszerűen az a tény, hogy ott volt. Ott volt amikor Keith Haring lefestette magát jellegzetes mintáival, ott volt John Lennon halála előtti órában, ott volt mindenhol, és bár a kiállitást végiggyalogolni nem kezdőknek való feladat, el tudom képzelni, hogy még igy is több kép maradt ki, mint amennyit látunk.
A képek installációival nem sokat bajlódtak: gyakorlatilag minden szabad falfelületet felhasználtak. Ezért aztán nem is úgy néztem végig a képeket, mint máskor, külön stratégiát kellett felállitanom, mert a balról jobbra és fentről lefelé alapján folyamatosan összeütköztem volna a többi nézővel. Ez viszont adott egyfajta sötétkamra érzést is, mintha az összes kép csak egy kontaktmásolat lett volna, és a képek ilyen mennyiségben elkezdenek máshogy működni. Félreteszem az esztétikai szempontjaimat, és arra koncentrálok, hogy mi van a képen. És egyszercsak, talán a 6800. képnél egyszercsak azt érzem, hogy ott vagyok vele egy isten háta mögötti csehóban, a gitáros hangol, az énekes inget vesz, a közönség topog a lábaival. Érzem, hogy a következő pillanatban megszólal a zene...