A Cinq26, ami 526-ot jelent, egy művészeti videómagazin dvd-n. Egy ilyen periodika akkor ér valamit, ha a tartalmat nem a Photo magazinból veszik, és mivel tévés műfaj, ezért érteni kellene a világitáshoz, kamerához, mikrofonokhoz...Namost azt kell mondjam, hogy az anyagok bőven megütik azt a mércét, amit az ember szivesen néz. Az egyetlen megjegyzésem a kicsit lassú tempó lenne, ha egyrészt ettől nem kapna mégegy stiluselemet az anyag, másrészt meg ez nem akciófilm, itt kifejezetten jó, hogy el tudunk merülni. A legjobb persze kivetitve, komoly hangrendszeren hallgatva...
Az Atelier Fresson egy archaikus technikákkal dolgozó műhely, ezért egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy jól illik ebbe a környezetbe. Az 50 perces anyagban jut idő arra, hogy bevezessenek legalább a technikai alapokba, végignézzük a készités minden folyamatát, és közben még el is filozofáljunk azon, vajon mi a varázsa ezeknek a régi dolgoknak. A lemezjátszó se halt ki teljesen, noha már a cd is elavult, és a régi fotótechnikákat is életben tartják, mert valahogy fotószerűbbek. Érdekes filozófia problémát vet fel az, hogy ezúttal is egy hibát magasztalunk fel, merthogy a digitális technika természetesen nagyobb szinhűségű, dinamikájú, satöbbi.
Nekem is van ilyen élményem. A kilencvenes években, amikor a magnó a fénykorát élte, tudtam venni egy különálló decket, egy magnót, ami tényleg jó minőségű volt, metál kazettákat vettem bele, és azokra vettem fel a zenét. Élveztem, hogy valahogy olyan érzés volt akkor a buszon, mintha a Guns tényleg akkor és ott játszana nekem, miközben a cd változatnál ezt nem éreztem. Objektiven nézve a kazetta hangja kicsit torzitott, a dinamika nem volt olyan jó, néha a magas hangok túl erősek voltak, de mégis kicsit sajnálom, hogy a gyerekeim már nem fognak vacakolni egy eltépődő, megnyúló, amúgy is bonyolult kazettával, hiszen egy sd kártyán eleve több zene fér el, mint 100 kazettán.
Én még tanultam valódi negativról valódi vegyszerekkel fényképet előhivni, és arra is ugyanezt mondhatom: a digitális kép szebb, eleve jók a szinei, a papir nem gyűrődik a száradástól, és mégis, itt is a hibák valahogy hozzátartoznak a képekhez, ettől válik személyessé a dolog. Egy kép az csak egy kép egy monitoron, egy archaikus kép viszont egy műtárgy.
Mielőtt transzba esek, azért gyorsan megjegyzem, hogy attól még, mert archaikus a technika, nem lesz jobb a kép. Rettenetesen sok rossz kép is készül igy, szóval attól még, mert archaikus, még nem jó. És a fenébe is, mi ez a nosztalgiázás?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése