Szeretem a légifotókat, mert egyrészt abból a perspektivából ritkán látunk, másrészt mert pl. David Meisel elkényeztetett, és olyan képeket mutatott, amik bőven megfelelnek az absztrakt követleményeinek is. A cimsorban szereplő úriember pedig szépen továbbviszi ezt. A lengyel fotós élvezettel meséli, hogy mennyire szeret repülni, és hogy a magasból a táj szinte épitészet. És tényleg. Ha repülővel utazunk mondjuk Hollandia felett, akkor imádnivaló mértani formák bontakoznak ki előttünk. Ugyanez Angliában óriási zöldfelületeket jelent, magányos házakkal, az ireknél pedig néha teljesen abszurd módon megszakad egy út, mert egy birtok az út közepén ér véget. Van bőven mit nézni felülről. Legutóbb Nuim June Pak képein ámultam el a Jim Bakman galériában New Yorkban, ő városi dolgokat fotóz felülről, körforgalmakat, parkolókat, és ilyenkor egy kicsit istennek érezhetjük magunkat, mint egy számitógépes játékban, ahol egy várost kell igazgatni.
A legtöbb ilyen jellegű fotóban én azt szeretem a legjobban, amikor a táj már abszolút nem hasonlit semmire, lehetne akár egy marsbéli táj is, mert ilyenkor mindig elámulok azon, hogy milyen gazdag is a természet. Namost az a helyzet, hogy Kacper képein pont ugyanez a helyzet. először meglátom, felkiáltok, ezt hogy csinálta, aztán nézegetem, elámulok, aztán még nézem, és az ámulás még mindig tart, és ez az állapot nagyjából megmarad a könyv végéig. Nahát. Nálam esélyes az év könyve titulusra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése