Irodalmároknak való ez a könyv, mivel főleg nyelvészeti kérdéseket tárgyal, de egyben egy olyan laza, bármikor előállitható és máshova nem soeolható szövegegyüttest alkot, ami szinte minden alkotó életében megszületik. Sok apró irás: egyenként ritkán haladják meg a 10 oldalt: nem csoda, ha nem lehet regényként, gyorsan olvasni. Az iró feldob egy témát, aztán egy kicsit körbejárja, s bár a szinvonal jóval magasabb, mintha újságban olvasnánk (bár miért is ne lehetne újságban is?), de azért nem kell hozzájuk erdőben meditálni olvasás előtt.
Ez idáig remek, de miért kerül akkor be ide? Azért, mert szóba hozza Hajas Tibort. Nem, nem épiti rá az egész könyvet, csak úgy a 200. oldal környékén megemliti, hogy egyébként van ilyen, olvassátok. És ez már sokkal több, amit Hajasért tettek, ezért jár az ajánlás. Hajas Tibor életművét, mint ahogy azt Farkas Zsolt is megjegyzi, egy nagyon szűk értelmiségi körben ismerik, azon túl nem. Csak úgy halkan mondom, hogy idén a VElencei Biennálé központi pavilonjában volt két fotósorozata is, ami ahhoz képest, hogy jó 40 éve meghalt már, elég szép teljesitmény.
Azt szokták mondani, hogy ők ketten voltak a neoavantgárd pápái, ami persze marhaság, mert voltak ott még ötvenen, Szentjóbytól Paueren át Ujj Zsuzsiig, másrészt valóban, mintha ők ketten emelkedtek volna ki igazán a mezőnyből, na jó, Szentjóbyt muszáj még emlitenem. A további nevek talán már izlés kérdése, mindenesetre ha valakit érdekel ez, olvassa az Artpool-t, Szilágyi Sándor könyvét a Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetbent és az Alföldi gyűjtemény katalógusát. Többek között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése