2016. március 24., csütörtök

A Wahorn katalógus

Csak most visszanézve látom, hogy elfelejtettem irni a Wahorn katalógusról. Merthogy a Missionart immár sokadszorra bizonyitotta, hogy nem csupán a lóvé érdekli, ezt a katalógust ugyanis sokkal kevesebb pénzből is ki lehetett volna hozni, örülök hogy nem spóroltak rajta. Amúgy persze nyilvánvaló, hogy nem a Missionartnak kellett volna összehoznia ezt a tárlatot, hanem mondjuk a Ludwignak, ne adj isten a Nemzeti Galériának, de erről már százszor irtam.
Ez a katalógus egyszerűen mennyei, és alig hiszem el, hogy csak 4000 ft-ért adják. Csak az előállitása jóval több lehetett. Szellősen hozzák az oldalakat, nem spórolták ki a tervezést sem, és szinte mindegyik oldal máshogy néz ki. Igényes. Mondhatnám azt is, hogy kötelező darab, de hát ez nyilvánvaló.
A könyv műfaja interjúkötet. Ami máris jó, mert a sok méltató szöveg + kép felállás már kissé avitt, az interjú műfaja viszont önmagában is friss, és legtöbbször jóval többet megtudunk az adott emberről. itt is erről van szó, megfejelve azzal, hogy az illusztrációk bár jó minőségűek, nem katalógusosak, vagyis nem fekete-szürke keret veszi körül őket, hanem sokkal lazább az elrendezés, és persze sok olyan kép is bekerült ebben a lazaságban, ami amúgy maximum a családi fotóalbumba kerülhetett volna be. És muszáj mégegyszer megdicsérnem a tördelőt. Szellősek a képek, a szövegek, jól értelmezhetők az egyes oldalak, az pedig, hogy mindegyiknek más a háttere, olyan meló, amit nem sokan vállaltak volna be. Attól sem féltek, hogy a szöveg időnként rámegy a képre, és mivel a képek maguktól is egy kicsit túl lazák, nem veszik komolyan magukat, nem feltétlenül akarnak műalkotások lenni.
Most már szólni kell pár szót az alkotóról is. Ez a kitárulkozás, amit megkapunk a könyvtől, nagyon ritka és értékes, és persze örülünk is neki. Meg se próbálom itt most összegezni vagy akár csak felsorolni is a fontosabb történéseket, mert ahhoz mindenki vegye meg szépen a könyvet. De azért az elolvasása után maradtak bennem kérdések. Az egyik ilyen az, hogy hova rakjuk a Bizottság zenekart. Egyrészt tény, hogy azáltal ismerték meg, anélkül ma talán nem is lenne kiállitása, de ugyanakkor elég terhes örökség is ez, mert azért az nagyon más, mint az életműve. Persze Andy Warholon sem kéri számon senki a Chrysler épületről készült 8 órás videót mikor vannak népszerűbb művei is. Valahogy végig ott billeg az, hogy a Bizottságnál ismertebb dolgot nem tudott létrehozni, és ez most jópár tiz évvel később is zavarja, mondjuk érthető. De ha komolyabban megnézzük a képeit, akkor lehetetlen nem látnunk az igazi főművek hiányát, a nagy lazaságban az egyediség könnyen vételét. Kicsit úgy van vele, mint El Kazovszkij: nem egyetlen kép a fontos, hanem az összes képből áll össze valami.
A másik kérdés, ami bár nagyon részletesen ott van, mégis elkenték, az amerika kérdés. Kiment oda, és végső soron mint alkalmazott grafikus futott be pályát, nem mint képzőművész. De ez is rendben van, hányan vannak ezzel még igy, de mintha nem jutott volna ideje vagy energiája arra, hogy a saját művészetével foglalkozzon, promotálja. Vagy csak eleve lehetetlen igazi angol tudás nélkül, ismertségek nélkül haladni. A miért jött haza kérdés sincs kifejtve, talán mindegy is.
Csak felvillantottam néhány nézőpontot és kérdést, de ez is jelzi, hogy az életmű feltétlenül vizsgálatra érdemes, és remek eszközt is kapunk ehhez. Tényleg kötelező darab.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése