A Shchukin videó

Magyarul talán Tsukinnak kellene irni, de a francia Chtchoukine az igazán kacifántos. Az előző bejegyzésben álmélkodtam egy kicsit a gyűjteményén, ami 100 év után most először látható még egy rövid ideig Párizsban. Kiemelkedő tárlat, és néhány egészen megdöbbentő csavar miatt egy picit azért át kell irni a művészettörténetet is, azt gondolom.
Szerencsére manapság egy párizsi komoly kiállitás azt jelenti, hogy megjelentetnek egy katalógust -arról is szó lesz még - egy kisebb különszámot valamelyik művészeti magazin logójával egészen olcsón, mondjuk 8-9 euróért, és bizony jár már videófilm is, főleg azoknak a jól dokumentált művészeknek, akikről van elég anyag. És nagyon sok jó videó kerül elő, én nem gondoltam volna, hogy Keith Haring-ról gyerekkori videókat láthatok, hiszen az a 70-es években volt, amikor nálunk még bélyegnyi fekete-fehér fotók készültek - ha készültek egyáltalán. Tsukin még nehezebb dió, hiszen itt 1900-ig kellene visszamennünk. Ennek ellenére elkészült a film, nem is akárhogy.

Először az orosz kutató szobájába kerülünk, aki felfedezte az egész történetet. Elmeséli, hogy kezdetben néhány fekete-fehér képe volt csak, se egy név se más. De ahelyett, hogy elmesélné, hogyan kutatott, inkább korabeli felvételeket látunk az 1880-as évek Moszkvájáról (vagy ha később ről, a hangulat akkor is megvan). Kiderül, hogy Tsukin textilgyáros volt, és akkoriban az egész város textilforgalma rajta ment keresztül. Sejthető, mennyire volt gazdag. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy akkoriban az oroszok mennyire Párizsról mintázták a szokásaikat: nekik is voltak szalonjaik, párizsi ruhákat hordtak a nők, és bizony a gazdagoknak néhány francia festményt is vásárolniuk kellett. A vonatút nem volt rövid, de mégis szükséges volt akkoriban pár hetet/hónapot Párizsban tölteni egy igazán menő üzletembernek. Tsukin igy jutott el Vaillard-hoz, a kereskedőhöz, és vett egy Monet képet. Egy ideig nézegette, aztán visszament, és vett mégegyet. Igy indult.
Mit mondjak, meg tudom érteni. Az igazán gazdagoknak amúgy is van valami pénzes hobbijuk: van aki autókat gyűjt, van aki órákat vagy lovakat, bizony a festményeket is lehet gyűjteni. Pláne, ha akkora háza van valakinek, mint a főszereplőnknek. Az egyre nagyobb gyűjtemény szép lassan meghóditotta a palotája minden szobáját, és a hetenként szervezett bálokon a közönség egy része már a képeket is nézte. Jöttek szép sorban a nagy nevek, és a kollekció egyre modernebb izt vett fel, ahogy közeledünk a századfordulóhoz. Bizony, Tsukin teljesen naprakész volt a festészeti irányzatokban, több Gaugain-je volt, aztán 1903 körül jött Picasso. Megrenditő, ahogy ezt elmeséli a film. A gyűjtő felment Picasso-hoz, vett egy képet, hazavitte, de nem akasztotta ki, mert nem illett a többihez. Kirakta egy sötét szobába az étkező mellé. Aztán ahogy egyre többet nézte, rájött, hogy ez a stilus sokkal jobban tetszik neki, mint eddig bármi. Az egész gyűjteménye hirtelen ódivatúvá vált, ahogy az a valóságban is történt Picasso megjelenésével. Tsukin elkezdett tehát Picasso-t és kubistákat gyűjteni.
Aztán ott van a Matisse vonal is. A kiállitáson nekem ez volt az egyik legnagyobb meglepetés. Rengeteg képet vett tőle, sőt meghivta magához Moszkvába, és a lépcsőháza diszitését teljesen rábizta. És micsoda képeket vett! Egészen elképesztő, mint ahogy a történet vége is. A világháború után lefoglalták a gyűjteményét, ő maga hamis papirokkal szökött  Párizsba, ahol még a 30-as évekig élt. Egy ideig egyben volt a gyűjteménye, de 48-ban elfajzott, vagy legalábbis érdektelenné nyilvánitották, és három múzeum mélyére száműzték. Kisebbfajta csoda, hogy most mégis újra láthatjuk, és a videó sokat hozzátesz a megértéshez, ajánlott darab.