Verebics Ági a Missionartban

Namost márpedig a művészeti világ szükségszerűen belterjes, ennélfogva a személyes ismeretségeken alapul, márpedig Verebics Áginak jó sok ismerőse van. Jópár éve megtorpanás nélkül késziti ütős képeit, legutóbb a Godot galériában a huszárfestmény (amelyiken amolyan Jimi Hendrixként mindent letojó tekintettel néz a figura) volt megragadó, de előtte láttuk már az Apacukában, a Várfok utcában... Óhatatlanul felmerül a kérdés: ha ennyire jó amit csinál, akkor miért nem képviseli egy galéria következetesen, mondhatnám kizárólagosan?

Ági legújabb sorozata csupahaj nőket ábrázol, a médium fotó, ami nem áll távol tőle, mindenesetre nem a fotóival lett ismert. A képekről nem is akarok többet irni, inkább foglalkozzunk a művészetmenedzseléssel egy kicsit. Azért jutott eszembe ez épp Ági kiállitása kapcsán, mert ő egy tipikus példája annak, hogyan lesznek a csiszolatlan gyémántok. Merthogy mi is kell egy művésznek? Mondjuk egy fal, amire kiteheti a műveit. Ilyen szempontból a Missionart pont nem olyan jó: a tér kicsi, nagy művek be sem férnek, és pláne nem mutatható be egy egész évi termés mondjuk. A Godot sem olyan nagy, bár nagyobb, a méteres képek már ott is kilógnak. Pedig arról kéne beszélgetnünk, hogy 2 *3 méteres képeket kéne már Áginak festenie, persze ehhez műterem is kéne.. És tetszik vagy nem: néhány galéria van csak, amelyik külföldön is aktiv, hozzájuk kellene csatlakozni valahogy. Ha ez nem sikerül, attól tartok maradunk ahol vagyunk. Persze egy Műcsarnok jellegű hely is jó lenne, ahol be lehetne mutatni akár 10 éves pályaképet is, vagy ott volt pl. az Ernst múzeum..
Többre képes Ági, mint amit most láttunk belőle. De hogy meglátjuk-e majd egy másik kiállitáson, ezt még rejtély fedi..