2017. április 10., hétfő

Sophie Calle a londoni fotóházban

Szomorkodni fogok most egy kicsit, vagyis megteszi helyettem Sophie Calle. Végtelenül emberi, ahogy egy kiállitáson a szülei halála a témája, és rajtuk keresztül egy kicsit a sajátjáét is előrevetiti. Anyja naplót vezetett, igaz rendszertelenül, de most Sophie előveszi, és szemezget belőle, persze úgy, hogy közös élményeket idéz belőle, és a naplórészlet mellé a saját verzióját, vagy még inkább saját elmélkedését is hozzáfűzi.
A fenti tablórészletet muszáj szó szerint idéznem, mert elindit egy gondolatmenetet: "1986 december 27-én az anyám azt irta a naplójában: az anyám ma meghalt. 2006 március 15-én én irtam le ugyanezt: az anyám ma meghalt. Senki sem fogja ezt leirni miattam. A történet véget ért."
Művészeknél azt gondoljuk, hogy nem vállalnak gyereket, de mindkettőre van példa. Picasso-nak jópár gyereke volt, Keith Haringnak egy sem. Niki de Saint Phalle és Marina Abramovics nem tudott volna gyerek mellett dolgozni, mig Hantai Simon fiai ezt nyilatkozták: Senki se irigyeljen amiatt, hogy az ő fiúik vagyunk. Apánk gyakran hetekre eltűnt a műtermébe, és olyankor beszélni sem lehetett vele, folyamatosan a második helyre szorultunk.
Sophie Calle kiállitása szembesit a mindannyiunk által ismert tényre, elmélkedik, megállit. Azáltal pedig, hogy olyan dologról beszél, amiről nem szoktunk, fontos szerepe van.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése