Portrék. A new york-i fotóház (Icp) kiállitása

Amikor az Icp (International Center of Photography) átköltözött az 45-ös utcából a Soho-ba, megfigyeltem, hogy a programban is jelentős változás történt. Egyre inkább múzeumként működik az intézmény, s mig Párizsban sikeresen revitalizálták az amúgy is kortárs fotóházat, az Icp egyre általánosabb, visszatekintő, a jelennel már nem foglalkozó helyszin lett. Ettől még persze az iskola része nagyon fontos, és az folyamatosan működik is, az Icp ugyanis rengeteg fotóképzést nyújt, de mégis furcsa, hogy a kiállitásaiban ennyire visszafogott lett. Ez a portrék sorozat jól példázza ezt. Az első képek 1850 körül készültek, és ahogy lépkedek egyre beljebb a kiállitáson, csak nem akarnak jönni a friss képek.

Végül elfogadom, hogy ez nem egy friss anyag, és a portrékra koncentrálva felidézem portréemlékeimet. Megdöbbentő, hogy mennyire fontos az, hogy miközben az emberek külseje azért elég keveset mond a belső értékekről, mégis mennyire személyes és fontos forrása a portré egy személyiségnek. A kiállitás nem ideologizál vagy szépit: ha konkrét háborús kép nagyon kevés is van, azért nem mutatja, hogy bármikor a történelemben nagyon könnyű lett volna élni. A portrék egyaránt szólnak az utókornak, hogy milyen körülmények között kellett létezni, de ugyanúgy a kortársaknak is, hogy lám, én büszkén állom a csapásokat, és soha ki nem fogynak az energiáim.
A portré az egyik legérdekesebb műfaj, de egyúttal arra is emlékeztet, hogy akikről készitjük, azok már sosem lesznek ugyanolyanok, mint a képen.