2016. április 24., vasárnap

Kalandok a könyvtáramban 2

Javában tart a Budapest Art Week, programok is akadnak, elvégre igazán nem nagy ügy összedobni pár képet és kiállitásnak hivni..De most nem erről lesz szó, arról majd később. Elhatároztam ugyanis, hogy számomra kedves könyvekről irok, méghozzá olyanokról, amik megtalálhatók a könyvtáramban, ugyanis ha mindig csak az újdonságokra figyelünk, akkor kihagyjuk azt a rengeteg remek könyvet és alkotót, akik pedig sokszor érdekesebbek, mint a mostaniak.
Mondjuk vicces, hogy úgy beszélek Annie Leibovitzról, mintha már meghalt volna, de az tény, hogy már most klasszikus, mégpedig azért, mert a 70-es években egyszercsak elkezdte fotózni az akkor nagymenő zenekarokat. Ezeken a képeken nőtt fel Amerika szerencsésebb fele.
Az American Music mégsem ezeket a képeket mutatja be, hanem egy nagyivű válogatást hoz az amerikai blues (meg persze más stilusok) gyökereiről. Mintha Benkő Imre nem Ózdot fotózta volna, hanem zenekarokat. Az abszurd felvetésért elnézést kérek, de a párhuzam működik. Ugyanis Leibovitz vette a bátorságot, és nem a nagykutyákról készitett albumot, bár néha ők is megjelennek, pl. Bon Jovi, hanem az ismeretlennek tűnőkről, akiket mások nemigen fotóznak. Jó, persze Les Pault nem nevezném ismeretlennek, sőt, ha ott élnék, biztos a többiekről is hallottam volna (mint ahogy pl. a Dixie Chickről hallottam is), de itt, ebben az országban a képek 90 %-a tökismeretlen embereket ábrázol.
Ettől még a képek jók. És innen kezdődik az, hogy a fotó nem azért érdekes, mert hú, ott van Bon Jovi, hanem mert a képek primák. Először csak az tűnik fel, hogy hoppá, betekintést nyerünk egy olyan világba, ami a legkevésbé sem nyitott, aztán évek múlva már az is feltűnik, hogy mennyire aprólékosan készültek a képek. Az tűnt fel, hogy hoppá, valahogy mindig jól érkezik a fény, és valahogy mindig pont megfelelő mennyiségű. Persze tudjuk, hogy a fotós óriási lámpaparkkal dolgozik, tehát ha ezt tudjuk, akkor már az a csoda, hogy ennek ellenére mennyire spontánnak tűnnek a képek és mennyire nem látszik rajtuk a sok fényelés.
Abban is biztos vagyok, hogy újabb évek múltán megint más fog szemembe ötleni, esetleg olyan dolgok is, amik nyilvánvalónak tűnnek akkor már, de hogy néhány fotó ennyire sok informácót rejtsen, ez teljesitmény.

2016. április 21., csütörtök

Klasszikus képek újrakészitése

Ez egészen döbbenetesen jó. Nálunk Szabó Dezső kényeztetett el olyan werkképekkel, amelyek olyanok, mintha igaziak lennének, pedig műteremben készültek. De most itt ez a sorozat:
https://www.lensculture.com/articles/jojakim-cortis-and-adrian-sonderegger-ikonen-history-s-classic-images-re-created-in-the-studio
Jojakim Cortis és Adrian Sonderegger a készitők. Persze már előttük is sokan készitettek hasonló képeket, sőt nem lepődnék meg, ha netán valahol a hireket is igy készitenék, mégis ez az apró világ mindig lenyűgöz. Emlékeztet arra is, hogy a fotó valójában soha nem a valóságot képezi le, még akokr sem, ha esetleg úgy tűnne, és nem csak azért, mert valakik aprólékos munkával meghamisitják a képet, hanem azért sem, mert a képkivágás maga, a kompozició, a fények mind megváltoztatják a valóságot. Pontosabban szubjektivizálják, egy történetet mondanak el, hiszen ironikus módon az emberek mégis a kép valóságosnak tartott részeibe kapaszkodnak, ki látható, milyen ruhában, és pontosan ez a dokumentálás az, ami félrevisz. Én legalábbis ezt látom bele ezekbe a képekbe.

2016. április 19., kedd

Art Paris Art Fair és a melankólia harmóniája

Kicsit elszaladt ez a hónap, igérem májusban felpörgünk, a Pompidou-ban pl. Klee mester vár, aztán Alselm Kieferről irok, aztán..Téma van dögivel, lassan Budapest Art Week van, kár, hogy a programok nagy része igazából emlitésre sem méltó, de még igy is ki lehet mazsolázni egy jó hétvégét. A tárlatvezetések, galériabemutatások szuperek, tényleg kár a Ludwigot meg a műcsarnokot bevonni ebbe, meg aztán karszalag nélkül is elmehet bárki bármelyik galériába, persze miért menne, mostanság ez nem divat.
Akartam viszont irni az Art Paris Art Fairről, csak sajnos megint nem jutottam el úgy, ahogy szerettem volna. Hogy kellene ezt csinálni? Először is, legyen 3 nap a városban, hogy beleférjen még más is, akár csak egy itóka valamelyik kávézóban. Minden alkalommal irigykedve nézem, ahogy elsuhanok a boldog amcsi turisták mellett, hisz nekem általában 10-20 perceim vannak átérni innen-oda, ők meg banzájozhatnak egész nap. Aztán 2 napot rá kéne szánni a vásárra, de úgy, hogy ne kelljen rendezvényekre rohangálni, mindenképp benézni valahova, átsietni a sorokon, hanem úgy, ahogy igazán jó lenne: szüneteket tartva, hiszen úgyis telitődik az ember a látnivalóval, vissza-visszamenve, nem végigállva a 2 órás sort, mert úgy nem az igazi. Az se lenne baj, ha a művészeket, akiket felismerek, tudnék velük csevegni egy picit, hiszen sokkal közvetlenebb úgy megismerni valakit, ha ő mesél magáról, mint bármilyen képet nézni. Néhány gyűjtővel és galériással is elbeszélgetnék, lenne miről. Ehhez képest, amikor legutóbb voltam, volt fél napom az egészre, napközben, rohanásban, nagyon hosszú listával a kezemben hogy hova kell mindenáron elmenni.
Talán ez az értelmiségi lét hiányzik a legjobban, amikor van idő egy könyvre, van idő felfedezni, sőt, van idő elpocsékolni 2 percet csak úgy.
Talán majd legközelebb?

World press photo és Röszke

Az idén egy ausztrál fotós, Warren Richardson nyerte a fotóriporterek diját, szóra sem érdemes. Mivel ez a dij mindig egy kicsit politikai, ezért idén egy Röszkénél épp átszökő menekült van a képen, ez a mi országimázsunk. Túl sok bőrt kapartak már le a témáról, igy most csak annyit, hogy a World Press Photo-n nyertek már képek Afganisztánból, Izraelből, Irakból, Indiából, és most itt van "Hongrie", "Hungary" ha jobban tetszik. Üdv nálunk!

2016. április 5., kedd

Az új Photo magazin alkalmából

Az a helyzet, hogy úgy általában egyre több ember ér el olyan szolgáltatásokat, amiket korábban legfeljebb a felső tizezer. Nem kérdés, hogy a középkorban a várakban biztos nem volt nagyon rossz a hercegnőknek, de ma meg olyan kényelmes cuccaink vannak, mint a teafőző, mikró, sütő, hogy a jacuzziról már ne is beszéljek..
Az is világos, hogy XIV. Lajosnak nemigen voltak műgyájtői problémái, mivel mindent megkapott amit csak lehetett, sőt még a művészek érezték lenyűgözve magukat, ha egy képüket elrakta az uralkodó valamelyik hátsó szobába. Ma már elvileg bárkinek lehet Picasso-ja, de persze azért ez nem úgy van.. De ha nem is Picasso-ja, azért egy Fehér Lászlója, Nádlere ... sem lehet akárkinek, lévén hogy a képeik a többmilliós kategóriákban játszanak. De azért van lejjebb, a Nagyházi Galériában párszázezerért mienk lehet egy kismester képe, vagy kicsit arrébb egy kortárs alkotóé már tényleg aprópénzért vihető.
Épp ezért szomorodtam el azon, hogy miközben mondjuk Párizsban egyre szélesebb réteg engedheti meg magának a képvásárlást, nálunk pont forditva, egyre kevesebben tarthatnak képet. Egyszerűen azért, mert Párizsban sokan, vagy úgy mondom, többen mászkálnak, akik ki tudnak és akarnak fizetni 1 milliót egy képért. 3000 euró persze még mindig nem kevés. De a galériák egyre szélesedő köréből azt látjuk, hogy bizony megélnek olyanok is, akik nálunk legfeljebb 5-6 érdeklődőre számithatnának. Ez egy ördögi kör, hiszen mondjuk Párizsban egyre több ember tart képet otthon, a lakberendező magazinok ontják a szép példákat, és ha egy apától megkérdezi a fia, hogy apa, mi az a falon, akkor mondhatja azt, hogy fiam, a kultúremberek képeket tartanak a falakon. Eleinte csak azért, mert az olyan trendi, meg látod, az Olivier-nél is van, később már azért, mert tetszik neki a Sam Francis vagy bárki más, és akkor már elindul valami. Erre mit látok a legújabb Szép Házak magazinban? Azt, hogy a bemutatott lakásokban egyetlen kép sem lóg. Sem El Kazovszkij, sem egy Ikeás borzalom. Berakják egy nagyképernyős tévét, de Tereskovát kihagyják. Sehol egy Batykó Róbert. És a spirál visszafelé is működik. Az előbb emlitett fiú nem lát képeket a falon, tehát nem kérdezi meg az apját, nem alakul ki benne saját izlés, nem látogat galériákat, és kész. Megveheti a legújabb Bmw-t, de hiába is olvasná ezt a blogot, hiszen olyan témákról irok, amik számára láthatatlanok.