2017. április 29., szombat

Könyvajánló: Gem Barton: Dont get a job.. make a job

Ez a bejegyzés akár folytatása is lehet az előzőnek, mert rögtön az első oldalon megtudjuk, hogy a válság óta (természetesen a 2008-as) bizonytalanabb lett a megélhetés a művészek számára is. Addig a szerző szerint lehetett találni grafikusi, galériás, múzeumos állást, vagy akár egy kreativ ügynökségnél el lehetett helyezkedni, de ennek vége. Nemcsak hogy állások nincsenek, akit alkalmaznak, azt is határozott idejű szerződéssel, vagy a rettenetes túlkinálat miatt akár ingyen. És ő ráadásul amerikáról beszél, nálunk még annyival is rosszabb a helyzet, hogy itt csak az kaphat állást, aki felesküszik a népnemzeti akaratakadémiára, vagy még akkor sem, mert sokan vannak..
Azért szögezzük le gyorsan, hogy ez nem egy világmegváltó vagy tudományos könyv. Nyilván mondhatná azt, hogy mindenki menjen el bankigazgatónak, és meg is van oldva a kérdés. Nem, ez egy szórakoztató könyv, és alapvetően egyetlen mondanivalója van: szeresd amit csinálsz. És azért mondja ezt, mert ha csak azért festesz, mert ahhoz értesz vagy mert pénzt adnak érte, akkor az nem túl jó. No persze Hamvas sem azért volt raktáros, mert abban teljesedett ki, de a szerző azt mondja, hogy akkor tudsz kitűnni a sokaságból, ha mindent beleadsz, azt pedig csak akkor tudod, ha érdekel amit csinálsz. Ismerős szöveg? Most csak egyet emlitve: Malcolm Gladwell-nek volt egy elmélete, miszerint 10000 órát kell foglalkozni valamivel ahhoz, hogy kitűnjél a tömegből.
Persze tegyük hozzá, hogy ezt a fajta könyvet hivhatnánk hajrá könyvnek vagy lélekerősitő könyvnek is: igazából csak arról szól, hogy bemutat embereket akik már sikeresek lettek, és a végére hozzáteszi, hogy neked is sikerülhet. Amiért mégis irok róla az, hogy a műfajon belül ez egy jól sikerült darab, és tulajdonképpen nem szájbarágós. Nagyobb hangsúly van az emberek bemutatásán, ami viszont kifejezetten érdekes. Ha szerző úgy akarja, lehetett volna ez egy érdekes tanulmány is, bár akkor bizonyára nem kerül fel a könyvespolcokra...

2017. április 28., péntek

Az utazásról

Az elmúlt napokban/hetekben sokszor jött elő az utazni/nem utazni kérdése. Van aki azt kérdezte, hogy tényleg elutazom-e egyetlen kiállitásért valahova,, más pedig arról érdeklődött, hogy miért irok ilyen keveset a pesti kiállitásokról, hiszen ő azt tudja megnézni. És amúgy is, miért tanácsolom azt mondjuk egy leendő festőnek, hogy utazzon, mikor csak egy műterem kell és festék, semmi más.
Azt gondolom, hogy ami most történik a világban, az leginkább rémisztő. Leginkább a szüleim nemzedékére gondolok, hiszen aki beleszületett ebbe, az megvonja a vállát és alkalmazkodik. Mert mi is történt velük, a már nyugdijas vagy nyugdijközeli generációval? Volt egy munkahelyük 30 évig, esetleg 10 év után váltottak, évente egyszer lemehettek az adriára és az újságokból néha kiolvashattak valami mélyebb összefüggést.
Ehhez képest mi történik most? Ha nem vagyok fent a csetprogramban, már megkérdezik, merre járok. Nem reagálok egy facebook bejegyzésre fél órán belül? Egyáltalán, a rengeteg csetprogram, telefon, email mind nem létezett 20 éve. Olvassunk csak el egy Lázár Ervin novellát! Csak néhány 10 év, és egy olyan világba csöppenünk, ahol senki sem siet, legkevésbé az iró.
Tetszik, nem tetszik, az utazás ma ugyanannyira része az életünknek, mint a mobiltelefon. Nemcsak a kiállitások vannak külföldön, hanem azok is, akik a kiállitásokat szervezik. Alkotótábor? Persze, van vidéken is, de a világ nem a bezárkózás felé halad. Ha máshol nem, a munkahelyen mindenképpen találkozunk külföldiekkel, hacsak nem valami állami elfekvőben dolgozunk. Túl kicsi ország vagyunk ahhoz, hogy megspóroljuk a külföldi kapcsolatokat. Röhejes, de a szlovákokat érdemes nézni: náluk nem olyan nagy az egó, emiatt sokkal előrébb járnak nálunk - hát ezt se gondoltam volna 10 éve. Tavaly például voltam Pozsonyban és Pesten is portfolio review-n, aminek az a lényege, hogy az ember megmutatja az anyagát hozzáértőknek, és ők véleményezik. A pesti rendezvényre eljött pár szabadúszó meg intézmények tanárai. A pozsonyira Kanadától Bécsig érkeztek fesztiválszervezők, kurátorok, olyan emberek, akikkel máshogy bajosan lehetne találkozni, mindez 30 országból. És még azt is megtették, hogy szövetkeztek Béccsel, igy együtt szervezték velük a rendezvényt.
Ma már nem akkora ügy az utazás. Londonba pl. napi 4 járat van, Párizsba is 3, már nem készülünk hetekig egy útra és nem tapsoljuk meg a pilótát amikor leszállt (azazhogy múltkor páran tapsoltak, meg is lepődtem). A szakirodalom is angolul van és nem jelennek meg nálunk a fontos könyvek.
És igen, a robotok is onnan jönnek majd akik végképp elveszik a munkát majd, de azt majd megirja az unokám, hogy az ő vén trotty nagyfaterja miért idegenkedik a robotoktól. Az lesz az a pont, amikor majd megértem, hogy a szüleim nemzedéke miért nem akar utazni...




2017. április 23., vasárnap

Sam Durant a Sadie Coles galériában

Komoly kérdés, és művészettörténészek elmélkednek is azon, hogy mi lesz a következő stilus, mi lesz a következő irányzat, mi fog történni a festészetben? A kérdésre sokan próbálnak válaszolni, általában olyanok, akiknek nincs igazán fantáziájuk. A művészek is szeretnek egyre bonyolultabb összefüggésben alkotni. Épp ezért lehet érdekes ez:
Szándékosan túl egyszerű, már csak amolyan odavetés jellegű graffiti, szines háttér, ennyi. A szövegek is túl egyszerűek, jelszavaknak talán jók, de nem kell túlságosan megdolgoztatni az agysejteket. És mégis hat, egyszerűen azért, mert a túl bonyolult áttételek nem működnek: ez vizualitás, itt látni kell amiről szó van. Persze a túl egyszerű dolgoknak megvan az a hátrányuk, hogy pár másodperc után valami mást keres az ember, és hát túl sokat sem lehet róluk irni...

2017. április 22., szombat

Bret Ellis a londoni Gagosian-ban

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mindig meglepődöm, hogy miért nem olvasom újra azokat a könyveket, amik nagyon tetszenek. Pedig néha, amikor kivételt teszek, mondjuk Vonnegut-al, mindig jókat derülök, és hiába olvastam már, ugyanúgy tudom élvezni.
Itt kell közbeszúrnom, hogy aki még nem olvasta a Holdpark-ot Bret Ellis-től, az most menjen és olvasson. Rám elképesztő hatással volt, és azóta figyelem az irót.
Képzelhetitek, mekkora volt a felzúdulásom, amikor az Artforumban egyszercsak azt olvastam, hogy Bret Ellis összeállt egy festővel és közös képeik vannak. Azonnal megnéztem amit csak tudtam, és kiderült, hogy ezek viszonylag egyszerű háttéren a Bret Ellis szövegei, kiragadott mondatok csupán. Sóhajtottam egyet és ennyi. Igen ám, de amikor Londonban jártam, a White Cube galéria felé útba esett a Gagosian, és egyszercsak ott voltak a képek. Igen, azok.
Igy már a saját szememmel láthattam, hogy:
1. A képek majdnem teljesen érdektelenek, magukban nem állnak meg
2. A szövegek plakátszerűen hatnak, viszont ezek nem olyan szövegek, amik igy hatnának.
3. Szinte teljesen érdektelen ez igy, kellett volna valami ötlet, amitől hatásos ábrázolássá vált volna.
Bret Ellis továbbra is kedvencem ,de tőle sem kell minden könyvet elolvasni..

El Kazovszkij a könyvfesztiválon

Sokminden miatt érdemes elsétálni a Millenárisra, ezek közül egy egyik az új El Kazovszkij album. Már amikor a kiállitás volt, akkor csodálkozott mindenki, hogy miért nincs katalógus, mikor El Kazovszkij-tól még a verseit meg interjúit is kiadták, csak éppen a festészetéről nem volt semmi. Hiába, nem lett katalógus. Most, egy évvel később jelentette meg a Kieselbach, aki mostanában elég sok kiadványt jegyez, köztük olyanokat is, amiket a Nemzeti Galériának kellett volna kiadnia. Talán szólnom sem kell, ez is egy ilyen.
A könyv rettentően igényes és szerencsére egészen más grafikájú, mint egy Mng kiadvány lett volna. Bizonyosan megnézték a Missionart Wahorn könyvét. Itt is hasonlóan kitöltik a képek a teret, nem az oldal közepére rakták őket, hanem eljátszottak azzal, hogy a szöveg hogyan telepedjen rá a kép azon részeire, amik nem olyan fontosak. Friss, hiánypótló anyag.
Csak egy icipicit jött későn, és 11000 ft-ért még én is elgondolkozom a megvételén. Meg kéne venni természetesen, de nagyrészt már csak a könyvespolcomnak venném, és nem vagyok könyvtár, hogy minden meglegyen nálam. Bár másfelől meg egy ilyen remek anyagnak mindenkinél ott kéne lennie...

2017. április 20., csütörtök

Georg Baselitz a Nemzeti Galériában

Megint ez az átkozott kettősség. Egyrészről örüljünk, hogy a várban megnézhetünk egy ilyen felkapott és szinvonalas festőtől származó anyagot, másrészről végtelenül szomorú, hogy ennyire gyenge kollekciót sikerült csak összehozni.
Lássuk először a pozitiv dolgokat. Az egyik rögtön az, hogy ez a kiállitás létrejött. Igen, már ennek is örülnünk kell, hiszen évek óta nem történik semmi, de tényleg semmi nálunk, és mivel nem vagyunk rajta a térképen, plusz még ha rajta is lennénk, akkor is negativ előjelekkel, ezért nem szivesen adnak mások se jó anyagokat. Baselitz pedig jól hangzó figura, igazából együtt lehet emliteni Richterrel, Anselm Kieferrel, és tényleg érdekes és egyedi életművet hozott létre. Ráadásul ezzel végre egy kicsit modernebb szinben tűnhet fel a Galéria, hiszen Ország Lili a 70-es évek, a többiek meg.. Munkácsy, Ferenczy...És valóban, a Szépművészetiben, igaz az alagsorban, de azért volt Uecker, Immerdorf, szóval valami minimális információ azért átjött kortárs, de már klasszikusnak számitó festőtől is. Tehát Baselitz jó választás, és mindenki menjen el és nézze meg a kiállitást.
Másfelől..Nem lehet nem emliteni, hogy az összehordott anyag csak annyira reprezentálja Baselitz-et, mint a Guernica Picasso-t. Igen, kétségtelenül Baselitz képeket látunk, jó szellősen, amit lehet magyarázni a képek méretével is, de ez egyszerűen nem az. Baselitz arról hires, hogy rengeteg figurát fest,akik mind fejjel lefelé vannak. Az évek során sok ilyen megforditott képe lett hires, ezeket München-ben, Kölnben, még Párizsban is lehetett látni, utoljára az ESSL-ben talán 2014-ben, Bécs mellett. Na arról a kiállitásról pl. egyetlen kép sincs! És egyáltalán, kikérem magamnak, amikor szépen leirják, hogy "szereti a természetet", meg hogy a "megforditott képek a tájképeknél kerültek elő", azt sugallva, hogy Baselitz valami úgy Paál László, és tényleg látunk is néhány természetképet, na de könyörgöm hát ő portréfestő! Érdekesebbnél érdekesebb figurái vannak, és azt gondoltam, jóizűen el fogom csámcsogni kiváló kompoziciós érzékén és pont annyit romboló ábrázolásán, hogy az még ezen az oldalon maradjon -mondjuk Arnulf Rainer már a másikon. Nem pusztán az esztétikáról beszélek, hanem arról, hogy a figurái üzennek nekünk. A keletnémet menyasszony képén érdemes elidőzni, na azokat a képeit hiányolom rettentően erről a kiállitásról. Arról már nem is beszélve, hogy a rengeteg grafika nem azért van a termekben, mert azok vezetik be a figurális ábrázolást, hanem azért, mert csak azt kapták meg a festmények helyett.
Nagyon veszélyes ez. Aki ez alapján a kiállitás alapján ismeri meg Baselitz-et, és véletlenül elkeveredik nyugatabbra, az nem fogja érteni, hogy ott miről beszélnek Baselitz kapcsán.
És a katalógus...Nincs is kint a könyvesboltban, csak egy alsó polcon eldugva..
Na jó, ülj le fiam, te Nemzeti Galéria, kapsz egy kettest.

2017. április 17., hétfő

Pierre Alechinsky: marginalia könyvajánló

Alechinsky az egyik kedvenc kortárs festőm, bár tudom, lassan olyan bő lesz ez a lista, hogy már semmit sem jelent..Aki egyébként egy mogorva Belgiumban született, de Provence-ben élő vén fickó. Emlékeztet egy troglodytára (barlanglakó). A műterme viszont csodálatos, de még csodálatosabbak a képei, melyekkel nem tudok betelni. Művészi ismertetőjele a képkeret rajzzal való kitöltése, de a festményeiben amúgy is fontos szerepet kap a rajz.
Néha egy-egy képén egészen képregényes stilusban alkot, aztán egy pillanat alatt elviszi olyan irányba, hogy már magam sem vagyok biztos abban, amit addig láttam.
Az új könyvében még egy picit sötétebbre veszi a tónust, legalábbis a nálam meglévő két könyvéhez képest. Az ötletei most is betalálnak, de úgy tűnik számomra, hogy ez egyáltalán nem érdekli, nem hatni akar, hanem elmondani valamit. Vagyis ki ne akarna hatni, viszont nem tesz semmilyen engedményt a nézőnek.
És most jön a szomorú rész. Vagyis inkább csak a realitás. Amikor megláttam a könyvet - ez is Londonban történt - azonnal leültem és végiglapoztam. Megállapitottam felületesen, mert hiszen átlapoztam, hogy sötétebb a hangvétele és kevésbé dominálnak az ötletei. Elhozni viszont ezúttal nem volt esélyem, igy is már bőven 20 kilós hátizsáknál jártam, egyszerűen nem fért be a keretbe. Most viszont itt ülök, és persze megrendelhetem a netről, de vajon nem fogok csalódni úgyis? Vagy az első benyomás nem mond semmit?

2017. április 14., péntek

Kontextus nélküli művészet

A Sophie Calle bejegyzésemre reagált egy kedves barátosném, és elragadva mesélte saját élményeit egy velencei Celle kiállitásról. Azon nem voltam ott, de a sorozatot ismerem. Egy másik lány elmesélte, hogy ki mutatott neki először Hockney képet, és hogy a mostani kiállitás kapcsán milyen élmények jöttek elő neki.
Valójában nagyon is fontos témákra tapintottak rá a kommentelőim. Ez a blog hangsúlyozottan nekem, irójának szól, vagyis az élményeimet irom le, és abszolút vállalom, ha valaki esetleg máshogy gondolja, biztosan igaza van. A kontextus viszont nem mellékes: néha hónapokig szervezek egy-egy üres párizsi estét, hogyha már ott járok, be tudjak ugrani a Pompidou-ba vagy máshova. Ezek után ott van még a tömeg: mondjuk a Dali kiállitást tényleg csak úgy volt esélyem látni, hogy a magyaros módszerhez folyamodtam (forgóajtón utolsónak be, elsőnek ki). Olyan is előfordul, hogy egy olyan festő kiállitásán járok, akiről amúgy nem irnék, de jóban vagyunk, és nekem - már megint a szubjektivitás! - jelent valamit (persze azért legtöbbször nem irok ezekről).
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy teljességgel esetleges, hogy egy kiállitás kiből mit vált ki, már ha kivált egyáltalán valamit. Hiszen én mondjuk jóban vagyok a festővel, tudom, hogy amikor azt a kék pöttyöt odarakja, akkor haragszik a Bélára, vagy épp az Icussal flörtöl, de valakinek, aki éppen csak a képeket látja, esetleg nem mond semmit az a kép..
De. Sohasem láttam élőben, amikor Erdély Miklós egy betűkkel teleszórt lapon áthajtott egy úthengerrel (igen, volt ilyen!), de mégis megragadott az ötlet. Ilyen egy jó mű. Ilyennek kell lennie. Ez lenne tahát a kontextus nélküliség? Dehogy. Ez a jó műalkotás, amihez hozzátesz a kontextus.
Olyan is van, amikor maga a mű elsőre érdektelen, de később, a koncepciót megismerve már más a helyzet. Tracey Emin ikonikus ágya, vagyis ágyinstallációja elsőre nem hatott meg, de a történetet mesélve már én is bele tudtam helyezkedni a műbe. Ugyanez volt a helyzet azzal az általam már sokszor idézett példával, amikor egyszerűen egy faházat látunk, azonban a szövegből megtudjuk, hogy a művész először meglátta ezt a faházat, szétszedte, felépitett belőle egy csónakot, aztán azon lement a tengerhez (Svájcból), a tengerparton újra összerakta a házat, majd visszafelé is megtette az utat.
Őszintén szólva nem hiszek a kontextus nélküli művészetben. A probléma csak az, hogy ezzel azt is mondom, hogy a művészeti alkotások nagyobbik része egyszerűen érdektelen a művész ismerete nélkül. Ez pedig azzal jár, hogy akinek nincsenek ilyen ismerősei, az meggebedhet, akkor se kerül igazán közel a művekhez, mig valaki, aki mondjuk gyerekként automatikusan nagy művészekkel cseveg, akarata ellenére is többet tud, mint számos művészettörténész. Hogy belterjes-e ez a világ? Ó, nagyon is. Csak valamiért erről már nem irnak az újságokban...

John Latham a Serpentine galériában

Aki olvassa az Art Review-t, az tudja, hogy a művészkörökben manapság a Serpetine galéria a legmenőbb, egész pontosan első lett az újság szavazásán. Az már csak jelent valamit. Ők azok, akik minden évben összerakják a top 100-as listájukat, és ha nem is feltétlenül ért ezzel egyet mindenki, azért egyfajta iránymutatásnak elég jó - persze súlyozni kell azt, hogy a lista készitői angolok, tehát elfogultak abba az irányba, mégha lehetetfinoman is.
Bármennyire is ciki, még sosem jártam ott, igy aztán amikor lett egy kis időm Londonban, a Hyde park felé vettem az irányt. Ha ez lenne az angol megfelelője a városligetnek, akkor területre és zöldfelületre is igencsak felnézhetnénk, és az is példamutató, hogy az épület, amit odapottyantottak, éppen izléses (sőt apró is) méretű. A kiállitótér pedig nagyvonalú, tágas, s mivel egy villában van, nyilván kellemes.
Újra és újra elcsodálkozom azon, hogy munkaidőben, munkanap ha nem is tömeg, de szép számú látogató fogad, az egyik teremőr csaj pedig a Guerilla Girls pólóm miatt el is mosolyodik, sőt beszédbe is elegyedünk.
John Latham nem lesz a kedvenc művészem, de azért bőven ad gondolkodnivalót. Az első teremben rögtön a könyveket mint materiális alapanyag használja, levág a sarkukból, ledarálja őket, beléjük vág, és ez a könyvvel való bánásmód később is előjön. Hatképes tablójában eljutunk a fehér felülettől a kiálló könyvek szaggatta vászonig. A 70-es években járunk, nem ma.
Az is érdekes, ahogy egy óriási hengeren véletlenszerűen elhelyezett betűkkel rak ki "szövegeket".A henger és a papir forgása adja a szöveget, ami aztán ugyanúgy átalakul műtárggyá, vagyis semmi köze nem lesz a könyvhöz, mint tárgyhoz.
Nagyjából 10 éve láttam Madridban egy hasonló könyvinstallációt: ott egy egész könyvespolcot faragtak ki fából, ami dekorációnak szintén kiváló volt, és azt szimbolizálta, hogy manapság már senki sem olvas, de sznobságból szükségünk van a könyvespolcra, hát csak tessék, itt ez a remek diszitópolc, álkönyvekkel, van ez is annyira látványos.
Szóval ismét abban a vicces helyzetben vagyok, hogy az újságiró, blogoló énem meglehetős, úgy érzem jogos kritikát fogalmazna meg, azonban az ötlet magával ragad és továbbgondolom akkor is, amikor már rég nem a kiállitótérben vagyok..


2017. április 10., hétfő

Sophie Calle a londoni fotóházban

Szomorkodni fogok most egy kicsit, vagyis megteszi helyettem Sophie Calle. Végtelenül emberi, ahogy egy kiállitáson a szülei halála a témája, és rajtuk keresztül egy kicsit a sajátjáét is előrevetiti. Anyja naplót vezetett, igaz rendszertelenül, de most Sophie előveszi, és szemezget belőle, persze úgy, hogy közös élményeket idéz belőle, és a naplórészlet mellé a saját verzióját, vagy még inkább saját elmélkedését is hozzáfűzi.
A fenti tablórészletet muszáj szó szerint idéznem, mert elindit egy gondolatmenetet: "1986 december 27-én az anyám azt irta a naplójában: az anyám ma meghalt. 2006 március 15-én én irtam le ugyanezt: az anyám ma meghalt. Senki sem fogja ezt leirni miattam. A történet véget ért."
Művészeknél azt gondoljuk, hogy nem vállalnak gyereket, de mindkettőre van példa. Picasso-nak jópár gyereke volt, Keith Haringnak egy sem. Niki de Saint Phalle és Marina Abramovics nem tudott volna gyerek mellett dolgozni, mig Hantai Simon fiai ezt nyilatkozták: Senki se irigyeljen amiatt, hogy az ő fiúik vagyunk. Apánk gyakran hetekre eltűnt a műtermébe, és olyankor beszélni sem lehetett vele, folyamatosan a második helyre szorultunk.
Sophie Calle kiállitása szembesit a mindannyiunk által ismert tényre, elmélkedik, megállit. Azáltal pedig, hogy olyan dologról beszél, amiről nem szoktunk, fontos szerepe van.


2017. április 9., vasárnap

Robert Rauschenberg a Tate modern-ben

Az a helyzet, hogy Rauschenberg minden enciklopédiában bent van, igy természetesen az én Larousse kortárs festőket felvonultató könyvemben is, és mindig egy kollázst mutatnak tőle, amin helikopterek rohangálnak, vagy épp Kennedy elnök inti a népet valamire, szóval semmiképpen sem az a fajta művészet, ami annyira egyértelmű lenne, mint Pollock. És ha még azt is hozzáteszem, hogy emberünk 1925-2008-ig élt, és ezalatt számtalan stilusban alkotott, akkor lehet csak igazán nagy a kavarodás.
Maga a Tate által adott kis füzetke is 11 korszakra és stilusra osztja fel az életművet, és a kiállitást végigjárva, ami nagyjából duplaannyi idő alatt lehetséges, mint más művészeknél, garantáltan meg kell pihennünk. Már csak felsorolni is durva, amit látunk majd: kisérleti művészet, kosztümök, rajz, textil, tánc. Na ez az első szakasz csak. Jön még monokróm festészet, festészetből objektté váló 3 dimenziós művek, aztán jön a tarnszfer, sokszorositott művészet,  van aztán tánc, objektek újra, fémből készült, hmm szobrok, installációk, fotó.
Mindenhez hozzányúlt, ami érdekelte, és mivel sokminden érdekelte, néha csak lesünk, hogymindez miért került be az anyagba, miért bibelődött vele. Aztán persze elszégyeljük magunkat, hogy miért akarunk mindenkit beskatulyázni, miért ne alkothatna valaki 15 stilusban 600 féle technikával, mikor nyilvánvaló, hogy ez az ember is munkamániás volt. Valahogy az elégedetten hátradől nem szerepel a munkái között.
Ami legfurcsább számomra, a tánc és a kosztümök, valójában az a legtermészetesebb az életművében. John Cage és a koreográfus Merce Cunningham-el való barátsága inspirálta a tánc beemelésére, később egy táncossal együtt is élt.. Steve Paxtonnal együtt alapitották a Judson táncszinházat.
De nem életrajzot irok, hanem blogot. És Rauschenbergben nem csak a folyamatos megújulás az elképesztő, hanem a közvetlensége. Ha jobban belegondolok, 1925-ben született, akkor az két nemzedék vissza. A nagyapám korosztálya nagyjából. Hát az én nagyapám nem volt túl közvetlen. És egyáltalán nem akart új dolgokat kipróbálni a 2000-es években, persze nem volt művész, csak azt akarom mondani, hogy az a fajta lazaság, amit itt látok, az egészen rendkivüli. És tudja fene hogyan, de átjön a személyisége. Most már csak azt nem értem, ha itt van a hippinemzedék, ilyen művészek, akkor hogyan lett a világból ilyen hely? Ahogy ültem a Tate előtt, és figyeltem a fiatalokat, mert főleg ők jöttek kora délután, amikor arra jártam, ők nyitottak és érdeklődők voltak. Rauschenberg még 80 évesen is új területet próbált ki, új technikákat tanult. És nagyapám miért nem mondta, hogy ilyen emberek is léteznek?


2017. április 8., szombat

Fred Tomaselli a White Cube-ban

Néha nem árt egy kis lazulás. Rauschenberg következik, de az nagy falat és eléggé szerteágazó is, jöjjön előtte valami könnyebb. Meg aztán az is fontos, hogy a nagyvadakon kivül, amilyen a Tate, a Pompidou, azért van élet, sőt, ott van csak igazán. Csak nem mindig jut idő arra, hogy kis helyekről szemezzek, amikor még Jeff Koons-t se láttam (de már igen). Döbbenetes, hogy Pesten mennyire nem lehet megérteni a művészettörténetet, mert akikről mi beszélünk, legyen az Kassák, Vasarely, Lugosy vagy Wahorn, kint nem annyira számontartott nevek (mondjuk Vasarely igen), akikről meg ők beszélnek, Hockneytól Twombly-ig, róluk meg mi nem tudunk. Vagyis egy szűk réteg igen, de senki sem tud New York-tól Los Angeles-ig, vagy Bázeltől Sanghai-ig bejárni mindent.
De ne keseregjünk, mert itt van nekünk egy kis lazulás, Tomaselli és az ő New York Times-ai. Azt csinálja, hogy fog egy újságot, és ha tetszik az adott nap cimlapsztorija, akkor ráfest a cimlapképre. Leginkább a hippikorszak jut eszembe a szinezéseiről, ami egyáltalán nem baj, hiszen kevés jobb dolog történhet egy témával, mint a lazulás. Meg aztán elég sokszor politikusokat látunk a cimlapon, amint éppen egy számukra eszméletlen fontos valamiről fognak kezet, hogy aztán ne történjen semmi, akkor pedig nem árthat egy kis relativizálás.

Egy kiállitás, ami nem veszi komolyan magát, sőt a témát sem. Ahogy egyre közelebb kerülök a képekhez, feltűnik, hogy az újság csak az alap, és hogy mennyire remekül kivitelezte a festő a képeket: elsőre nem is tűnik fel, hogy az újság nem lehet másfélszer két méteres, minden részlet stimmel.
A képek emellett természetesen az aktuálpolitikáról szólnak, és hát a nagy vizen túl most eléggé megvan az a téma, amivel mindenki foglalkozik. Mégis, a kiállitás nem Trumpozik, hanem csak finoman befesti a két kezet fogó öltönyöst egy aprócskát oda nem illő citromsárgával, ezzel nagyjából meg is tudtunk mindent.
Azt sajnos nem tudtam eldönteni, hogy tényleg a New York Times ennyire jó újság még mindig, hogy nem csupán a háborúval és a bulvárral foglalkozik, hanem nagyobb lélegzetű dolgokkal is, mindenesetre a kiállitott képekből ez derül ki. Bármennyire is temetik ma már a nyomtatott sajtót, azért ilyne feldolgozásban szivesen fogyasztanánk bármikor...


2017. április 6., csütörtök

Hockney a Tate Britain-ben

Én mondom, Hockney az új Picasso. Amikor megérkeztem a Tate-be, munkaidőben munkanap, olyan tömeg sorakozott a pénztárnál, hogy komolyan gondolkodtam azon, hogy hátrafordulok. Jegyet már csak estére adtak (este 10-ig látogatható a kiállitás), és még este is annyian voltak, hogy nem is volt esélyem megnézni a kiállitást, csak az emberek hátát.
Mikor volt utoljára ekkora tömeg? Hoppá, Párizsban janurban, a Shchukin gyűjteményen a Louis Vuitton háznál. Ott érthető volt, mert azokat a képeket 100 éve nem látta senki, na de Hockney-t? Tavaly a Grand Palais-ban volt pár, Londonban is, összességében össze lehet futni a képeivel igen gyakran. Viszont az is igaz, hogy ekkora töménységben azért mégis más.
Mi az, amitől ennyire népszerűek ezek a képek? Először is ott van a festő személye. Bár angol, mégis Los Angeles-be költözött, méghozzá egy úszómedencés villába, sokszor látták Mercedes kabriójában andalogni az utakon azonos nemű barátjával (igaz, ez arrafelé nem okozott túl nagy sokkot). Ettől még tény, hogy munkakedve és munkabirása elsőrangú. Sokat dolgozott, rajzai is megtöltenének egy Méh telepet (ha még van olyan), de óriási festményeiből is rengeteg van. Mivel megtehette, nagyméretű vásznakra dolgozott elsőrendű anyagokkal. A képei pedig..
Na igen, a képei. Van itt egy kis kettősség. A képei ugyanis egyrészt a giccs határán álló, művészileg szinte semmi érdekeset vagy újat felmutató tablók. De ezt csak a kritikus mondatja velem. A képei valójában ugyanis technikailag pazar kivitelezései kiváló szinérzékének. A valóságot pont annyira alakitja át, egy rózsaszin fával, kék keritéssel, mindig izléses szinekkel, hogy ámuljak a csodálatos szineken és kompoziciós érzékén. Ez a hatás annak is köszönhető, hogy mindig maximumra tolja a szintelitettséget, mintha Photoshopban dolgozna, még véletlenül sincs koszosszürke vagy borult ég. Tájai nem valóságosak, de örömmel elhiszem neki, hogy léteznek, és mondanom sem kell, hogy a valósághű ábrázolás lételemeként rajzai is tökéletesek. A fák mintha megszólalnának, és mindez akár 3 * 7 méteren. Egy ekkora felület már önmagában is hatásos.
Ezzel még nincs vége az ámulatnak. Amióta láttam Timár Péter és Hámos Gusztáv fotóit, melyen egy nagy kép apró fényképek sokaságából áll össze úgy, hogy szinte olyan, mintha az egészet mégis egy nagylátószögű kamerával fotózták volna, azóta verem a fejem a falba, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. Hockney-nak viszont eszébe jutott, és ebből is maximalista módon mindent kihozott, ami lehetséges. Egy másfél szer két és feles képet telerakott 10 * 15-ös apró fotókból úgy, hogy a kép teljesen stimmel, sőt, szerintem a részleteket is úgy rakta össze, hogy sokmindent valójában máshol fotózott. Vajon mennyit dolgozott ezen? És már tavaly a Picassomania kiállitáson is volt egy hasonló képe, ami egy párizsi teret ábrázolt hasonlóan.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy fogott 9 nagyfelbotású kamerát, és összeillesztette őket, majd nekiindult az országútnak. A kiállitáson mind a 9 képet látjuk, mind mozog és mind önmagában is részletes, de együtt tényleg lenyűgöző. Lehet, hogy 100 év múlva, amikor a kamerák majd 6000 megapixelen rögzitenek, már ez természetes lesz, de addig is kijelenthetem, hogy én még nem láttam 9 db mondjuk egyméteres tévén ennyire részletgazdag anyagot.
Az előző bejegyzésben aggódtam egy kicsit a festészet jövőjén. Ha ilyen képek készülnek, akkor még sokáig járhatunk a Tate-be megcsodálni az összemaszatolt vásznakat, amik csodálatos módon jobban mutatják a valóságot, mint maga a természet. Mondanám, hogy abszolút kötelező megnézni a kiállitást, de egyrészt Londonban van, másrészt jó láb kell hozzá, mire végigálljuk a tömeget. Azért a nagyon ajánlott kategóriába befér, mondhatnám azt is, hogy én most megvenném a repjegyet a helyetekben...






2017. április 2., vasárnap

Wolfgang Tillmans a Tate-ben Londonban

Teljesen paff vagyok. Talán elcsépeltem már a nagy szavakat, de ez a kiállitás nagyjából annyira meghatározó most nekem, mint mondjuk a Dali tárlat volt Párizsban. Mert ugye ismerjük Dali képeit, elfolyó óra, satöbbi, unalmas, lépjünk tovább, csakhogy amikor élőben látod ezeket a képeket, nem lehet nem térdreborulni a festészeti tudás előtt. 3 *5 méteren minden egyes fűszál abszolút élethű, a tér valós. Mintha egy dimenziókapu lenne. Na de hogy jön ide Tillmans?
Ha sorra veszem az igazán meghatározó élményeimet, mint mondjuk a Guernicát Madridban, hát van egy kis probléma velük. Egy kissé régiek. Hiszen most is Dalival jövök, miközben Jeff Koonstól kéne odalennem, de tőle nem vagyok elájulva, noha nagyon is tetszenek egyes kutyaszobrai. Akkor már inkább Cy Twombly. No de ő is apám nemzedéke. Nem mondom azt, hogy a mostaniak közül nincs kedvencem, mert nagyon sok van, de lássuk be, hogy a Pompidou és a Tate is ennél konzervativabb: Richtert mondják kortársnak, miközben ott lehetne akár egy 20 éves valaki is. Csak azért nincs, mert megvárják, hogy teljesitsen, hogy ne fulladjon ki, hisz emlékszünk, hogy a művészek 90 %-a abbahagyja 30-35 éves korában.
Meg aztán ott van a műtárgypiac is. A Pompidou ha bemutat valakit, biztos lehet benne, hogy már másnap a gyűjtők megrohamozzák a festőt (ha még él). Igy történt Hantaival is, sorra születtek a rekordok a kiállitása után. De mégsem járja, hogy csak a 70-es évek feminizmusa cimen lehessen kiállitást rendezni, itt van tehát Wolfgang barátunk, aki azért már szintén nem nyeretlen kétéves, jövőre lesz 50 éves. Mégis, a Tate világában ez fiatalnak számit.
Azt hiszem, ez az a pont, ahol el kell árulnom valamit. Én utálom ezt az embert. Akárhányszor láttam a műveit, gyengének éreztem, és sosem értettem, miért hypolják. Unalmas, technikailag béna képeket készit, a saját nemükhöz vonzódó emberek sem izgatnak, és az egésznek se füle se farka.
Na most úgy beszélek mint az apám. Neki se tetszene ez az anyag, csak ő szó nélkül átsétálna a 19. századi képekhez, én meg amilyen béna vagyok, végignéztem a művész szánalmas próbálkozásait. Hogy még rémisztőbb legyen a helyzet, az első két terembe annyira gagyi és érdektelen képeket raktak, hogy majdnem hátrafordultam. A harmadik teremben azonban nem képek voltak, hanem asztalok, és egy csomóan görnyedtek a papirlapok fölé, tehát én is úgy tettem, mintha érdekelne. Még mindig meg voltam sértve, hogy mi ez a marhaság. Mászkáltam, olvasgattam, és lassan megvilágosodtam.
Nem, nem azért, mert annyira jók a szövegek. A szövegek nem birnak éppen mély filozófiai tartalommal. Az egyiken arról van szó, hogy 19 kérdést tegyünk fel a párunknak, ha nem úgy szavazott, mint mi. Egy másikon a klimaváltozásról van szó. Egy harmadikon meg arról, hogy mit csináljunk, ha egy politikusról kiderül, hogy meleg.
Muszáj felpörgetnem a gondolatmenetet, hogy érthető legyen. Az van, hogy sokáig gondolkodtam azon, mi jöhet az ábrázolás után. Hiszen ma már nem divat az esztétikailag szép kép, sőt sokan ki is kérnék ezt, viszont az elrajzolt képek nem érdekesek, csak ideig-óráig. A fotó jónak tűnt, de ha már mindent láttunk, hirtelen unalmassá válik, hiszen nem a valóság az érdekes, hanem ahogy átfolyik a művészen. Hiába nézem Jeff Koons igazán mai technoszobrait, nem a csodálat ül az arcomra. Na de akkor mi az az új, ami áttöri a falat? Mit fogunk látni 40 év múlva a Tate-ben? Ezt.
Korunk művésze nem fest, mert az nem modern, de a fotóit sem gondosan előkészitve kattintja el. Nekem egy szó jutott eszembe: Facebook. Óhatatlanul egyszerűsiti a mondanivalót, hiszen ha hosszú szöveget raknánk ki, akkor annak csak az első 10 sora fog látszódni, egy József Attila versnek éppúgy, mint egy odalökött megjegyzésnek. És ha bárkinek is kételye támadna: a Facebook-on a cuki macskák lesznek a legnépszerűbbek, egyszerűen azért, mert a tömegnek, tegyük hozzá: lenézett tömegnek az kell. A művészet soha nem volt igazán népszerű, ezért Tillmans leegyszerűsiti a képet. Tessék, ott egy autó, ami poros, és az egyik ablaka kitörött. Valami arab országban, nem fogjuk megtudni, ne is akarjuk megtudni.
Itt van pl. ez a mondat: ma 1980 olyan messze van időben, mint a 2. világháború volt 1980-ban. Jó kis mondat, biztosan lájkolnák páran. De valójában mit is jelent ez a mondat? Mondott bármit is? Ha kivonjuk a jelen dátumból 1945-öt, majd elosztjuk kettővel, és azt kivonjuk 2017-ből, akkor 1980-at kapunk. Hát ez már valami?
De van itt más is. Rosszul vagyok azoktól a túlgondolt semmiktől, amiket sok helyen lehet kortárs művészet cimszóval látni. Van egy absztrakció, ami hasonlit egy másik művész hasonló absztrakciójára, amit persze nem neveznek meg, de nekem fel kell ismernem egy félrerajzolt vonalból. A kép cime pedig Untitled, ami magyarul azt jelenti, hogy nem tudom, nem gondoltam semmire, nem is érdekel. Egy jó alkotás nem ilyen. Egy jó alkotás fejbe rúg, leönt egy vödör hideg vizzel, majd megcirógatja a vállamat. Vegyük a Guerilla Girls-t. A mondanivaló egyszerű: a csajokat, vagyis női művészeket semmibe veszik. Az ábrázolás egyértelmű, a mondanivaló szintén. És most térek vissza Wolfgang Tillmans-ra. Igen, itt ismét arról van szó, hogy amolyan álértelmiségi nehézségbe ütközünk csak, ha meg akarjuk érteni a képeket. VAlójában egy takaritónő nulla ismerettel nagyjából annyit fog érteni mint mi. Hogyan szerezd vissza a pasidat 10 lépésben, ez lehetne egy facebook bejegyzés is, és mégis itt van a kiállitóteremben.
Azt akarom mondani ezzel, hogy sajnos a jövő az, hogy egyre egyszerűbb lesz a mondanivaló, és azt egyre jobban a szánkba rágják. Regény helyett lesz novella, festményből fotó, fotóból facebook bejegyzés.
Nem, most nem az következik, hogy régen minden jobb volt. Egy frászt volt jobb. A nagymamámról életében kb. 10 kép készült, abból 5-öt én készitettem. A gyerekeink majd full hd-ban nézhetik azt is, ahogy megszületnek, vagy ahogy legóznak. A számitógépem erősségéről annyit, hogy elketyegne rajta a teljes Bkv hálózat, és közben még szólna a rock is  a hangszórókból. Az sem igaz, hogy a fiatalok nem kötnek barátságokat és nem beszélgetnek. Ránk is ezt mondták, és mi is ezt fogjuk mondani.
Én még olvastam a Lempriére lexikont Lawrence Norfolk-tól. Az első 50 oldalon lényegében egy szemüveget próbál fel egy diák (de azért nagyon is jó könyv a maga 700 oldalával). Most erre már senki sem kiváncsi, ellenben lájkolnak bármit, ha jó csaj van a képen. A jövő az egyszerűsitett kommunikációé. Viszont az érthetőé is, és ez talán mégis érdekessé teszi. Merthogy Tillmans nem teszi érthetővé a világot, sőt. Ugyanúgy kiröhög, érzékelteti, hogy kérdéseket kéne feltenni, és ezzel hasonlóan eléri a célját, mintha egy sötét udvart festene. Van még remény, de hogy mire, azt sajnos nem árulja el...