2015. július 31., péntek

Aj Wei Wei útlevele

Egy ideje már lehet olvasni arról, hogy az internetre kapcsolódó autók szoftverét feltörve az autók (igen, a most kapható új autók) egy része feltörhető, és ellopható az autó, de már arra is van példa, hogy autópályán elvehetik a gázt a sofőr elől, ami már kevésbé vicces. Az irány pedig egyértelmű: mobiltelefonnal lehet nyitni az autót, kulcs nélkül lehet inditani, gps méri, hogy hol mennyivel megy, és milyen fokozatba kéne tenni a váltót, kamerák figyelik, hogy átmegy-e a szemközti sávba stb. Ebből az következik, hogy ha elterjednek majd az önvezető autók, az nagy szivás lesz, ugyanis egy hacker jön, és egyszerűen el fogja terelni az autót, vagy egyszerűen egy kamion felé fogja irányitani, ha rossz napja van. Utópia? Na de kérem, ha egy mobiltelefonnal ellopható egy autó, az minimum vészcsengőt kéne megszólaltatnia a fejekben...
Ezt csak azért irtam le, mert pont a legnagyobb országok azok, akik élen járnak a polgáraik megfigyelésében. Igen, Usa az első, de Kina se most jött le a falvédőről, sőt ott ugye nincs is demokrácia. Persze az Usában meg van, mégis megfigyelnek.
Aj Wei Wei egy kinai hős. Aki látta a róla készült filmet, ami pl. Londonban is a mozikban ment (és nekem megvan), az tudja, hogy nagyon sokat tett azért, hogy az értelmetlen bürokratákat leleplezze, és nem kis dolgokról van szó: pl. egyszer eltitkoltak egy földrengést, melyben százak haltak meg, mert előre jelezték a bajt, mégsem tett semmit az állam a lakókért.
A modern Ludas Matyi történetek nem szoktak jól végződni, ez sem végződött jól: a hatóság elfogta, először adócsalás cime alatt, majd megkinozták és fogva tartották majd egy évig. Az erről készült szobrai egészen elképesztőek: két őr figyeli egészen közelről, ahogy a megbilincselt művész eszik, alszik, vagy éppen akármi mást csinál. Egy izben pedig úgy megverték, hogy Münchenben kellett megműteni.
Egy ideje látható, hogy ezúttal Aj Wei Wei nyert, hiszen ezekről az embertelenségekről és a többi dologról is milliók szereztek tudomást a filmje kapcsán, azt pedig már nem lehet eltűntetni. De azért legalább az útlevelét elvették - mondhatni kicsinyes gesztus.
Ezért nagy szó, hogy most visszakapta a okmányát a művész. Egyrészt nem csodálkoznék, ha mindez azért történt volna, hogy egyirányú repjegyet vegyen, másrészt viszont igy végre részt is vehet a megnyitóin - merthogy évek óta nem tud elmenni a kiállitásaira. Azt hiszem, ezzel csak kiengedték a szellemet a palackból, viszont Kinában sok követőjének kéne lenni ahhoz, hogy folytassák a megkezdett munkát...

2015. július 25., szombat

A 4 milliárdos Tiziano, amire lecsapott a magyar állam

A hir, ami meglehetősen mérsékelt érdeklődést váltott ki, pedig elég érdekes, az az, hogy az állam, egészen pontosan a nemzeti bank 4,5 milliárdért vett egy Tiziano képet. Hoppá! Az érték és a név is sokszorosan hoppá, bár igaz, mostanában már csak állami pénzekből lehet nagyrészt ilyen korabeli és értékbeli képeket venni, egyszerűen elfogytak ugyanis a piacról, akinek meg van, az nem fogja eladni.
Büszke vagyok, hogy gazdagabbak lettünk egy Tiziano-val. Ez nagy dolog.
És most a jön a de, ami meglehetősen hosszú lista lesz. Kezdjük a könnyű részével. Tiziano? Magyarázza már meg valaki észérvekkel, miért pont ő, és nem mondjuk Leonardo, haha, tőle aztán várhatnánk hogy felbukkanjon egy kép a piacon, maximum az ecserin egy hamisitvány.. Egyébként meglepően sok nagy nevünk van a Szépművészeti raktárában..Szóval hamarosan leirom majd, hogy ez a Tiziano nem úgy lett, hogy gondosan szétnéztünk a piacon, és megversenyeztettük a képeket, hanem egész máshogy.
Mostanában egyébként az a menő, ha kortárs alkotásokat vásárolnak gyűjtők, ugyanis mig a Tizianok ára nagyjából stabil, már csak azért is, mert nincs eladó, a kortársaké meredeken emelkedik, persze már akié...De mondjuk egy Richterrel olyan nagyon nem lehet melléfogni..Ehhez képest mit gondoltok, mennyit költött az állam az elmúlt években kortárs képekre? Semmit. 0 forintot. A festőink tehát nem számithatnak arra, hogy a képeik bekerülnek a nemzeti galériába pl. csak ha ők adományozzák, ami jó móka lehet, de azért mégse igy kéne. Innen nézve azért az a 4,5 milliárd...
A történet amúgy rém egyszerű, és illik is a mostani folyamatokba. Egy gyűjtő a Nagyházy Galéria árverésén megvette 140 millióért a képet, Tiziano műhelye eredettel, ami lehet az, hogy a festő egyik inasa festette unalmában, meg az is, hogy maga Tiziano, csak nem szignózta. A gyűjtőnknek szerencséje volt, ez utóbbi derült ki a Szépművészeti Múzeum hathatós közreműködésével.
Mese habbal? Az. De látjuk, hogy van erre is pénz..

2015. július 24., péntek

Riegl Judit kiállitás Egerben



Mit csinál Riegl Judit Egerben? Hát az új sorozatát állitja ki. De hogy miért Egerben a Kepes Intézetben, azt senki sem tudja. És miért Riegl Judit? És egyáltalán?
Szögezzük le gyorsan, hogy Riegl Juditnak már nincs szüksége a Kepes Intézetre. New Yorktól Párizsig elég sok galéria foglalkozik a képeivel, nekem a legszimpatikusabb kiállitása New Yorkban volt a János Gát Gallery-ben. De emlékezetes lehet a Ludwig anyaga is: ott szinte az összes korszakából láthattunk képeket, és meg kell emliteni a Makláry galériát is, ahol szintén megfordult néhány képe. Az új lepel anyaga tehát bárhol megjelenhetett volna, örüljünk tehát, hogy csak Egerbe kell elmenni érte.
Meglehetősen zavarba jöttem az anyagtól. Egyrészt a sétálóutca nyilvánvalósága a fagyipultokkal, nyaralás közepén bemenni a légkondiba, de leginkább a képek sokrétűsége az, amit szokni kell. Ez az anyag ugyanis nehéz. Emberi testeket látunk, de pont határeset, hogy még absztrakt-e vagy konkrét. Ha nem ismernénk az életmű sokszinűségét, azt is gondolhatnánk, hogy a sok absztrakt munka után valami egészen mást akart, de azért mi tudjuk, hogy korábban is kacérkodott a figuralitással. Ha viszont ezzel nem törődök, akkor Georg Baselitz jut eszembe, az ő alakjai jutottak most eszembe ezekről a képekről.
Kerülgetem a kását. Egyfelől nem tetszenek a képek, legalábbis úgy nem, mint a robbanás sorozata, ami előtt többször fél órát is álldogáltam/üldögéltem (a Ludwigban a megnyitón kívül nincs sok látogató). Nem is kivánom őket olyan értelemben sem, hogy a nappalimban nézegetném őket, mégis nem csak technikai értelemben jól megfestetett képek ezek. Kit is húzzak elő? Bacont? Őt sem kellemes nézegetni, de azért a képei lehetnek fontosak. Azt gyanitom, hogy a képek nem a legjobb kedvben fogantak. Nem a játékosságot látom, hanem a.. hmm elmúlást? Talán nem ilyen direkten, de igen. Ó bocsi, az nem az én asztalom. De másnak még lehet az.

2015. július 18., szombat

Constantin Mashinskiy: 365 párizsi

Az alapötlet rém egyszerű: mivel Párizsban bizonyos helyeken igen nehéz valódi Párizsban élő embert találni, ezért érdekes lehet, hogy mégis kik élnek azokban az ékszerdoboz házikókban. De persze az igazán gazdagokat úgysem lehet utolérni, ezért a másik oldalról kell megközeliteni a kérdést. Akik az utcán járnak, azokat lefotózni is könnyebb nyilván. Ezért a fotós azt találta ki, hogy minden nap lefotóz valakit. Elég egyszerű ötlet, és természetesen a kukkolás ősi élményén kivül jórészt érdektelen is, csak hát Párizs az Párizs. De kompenzál-e mindent a város, amelyikben százezer élmény ér? Talán. Vagyis nem. De az arcok azért érdekesek. De mivel magukban nem állnak össze történetté, igy azt kell mondanom, hogy a fotósorozat egy kicsit kevés. Vajon Pestre is meg fogja csinálni ezt valaki?

2015. július 17., péntek

Biró Attila

A Kieselbach galéria tud a létezéséről, de képet nem ismer tőle. A wikipédia nem tud róla. Cserba Júlia egyszer összeszedte, hogy kik emigráltak Párizsba, és az ő listáján rajta van. Állitólag a Nemzeti Galériának adott képeket, de ahogy a Csontváry kiállitáson vetitett filmben is elmondják, ez nem garancia semmire (a Blikk biztos Csontváry képek a wc-ben cimen adna tudósitást). Pedig Biró Attila Párizsban egyáltalán nem volt ismeretlen, hiszen pl. a La Defense munkálataiba is bevonták egy falikép erejéig (bár én nem sok faliképre emlékszem onnan, igaz ez semmit sem jelent). Attila a 2. vh alatt ment ki, először Ausztriába, aztán onnan tovább Párizsba, és először mint épitész szerzett diplomát. Aztán a hmm, szokásos módon nem tudott megélni a festészetből, ezért maradt épitész. De azért csak beindult a karrierje, és nemcsak a franciáknál. Kiállitásairól elolvastam egy listát, de nem sokat mondtak a nevek, nyilván a 60-as 70-es évek régen voltak. 1987-ben halt meg, de néhány kiállitása ezután is volt. Én összesen két képét ismerem, vagyishogy láttam, az alapján nagyon szines, talán túlságosan is, meglehetősen absztrakt, és leginkább a futuristákhoz tudnám kötni. Meg Rozsda Endréhez, kicsit. Vajon lesz-e még kiállitása valahol, ahol megismerhetők a képei?

2015. július 15., szerda

A Csontváry kiállitás a várban

Annyi rétege, vizsgálható aspektusa van ennek a kiállitásnak, hogy könnyen lehetne belőle regényt irni akár. De azt majd megirja más, én próbálok a kiállitásra koncentálni. A helyszin rögtön az első nagy kérdés, hiszen a Nemzeti Galéria lett volna nyilvánvalóan a megfelelő helyszin erre a kiállitásra. Egyrészt a legtöbb kép ott van eleve, nem kell utaztani, még ha most csak 100 méterről beszélünk is, másrészt ott rendelkezésre áll a megfelelő terem, klima, teremőr, satöbbi. És a programjukba is belefért volna, hiszen idén még nem sok emlitésre méltó tárlat volt ott (A Rippl-Rónait kivéve). Akkor hát miért nem a Galériában van Csontváry tárlat? Ezt senki sem tudja. A volt honvéd főparancsnokság ugyanis meglehetősen alkalmatlan helyszin. Sok a lyuk, apró szoba, hosszú folyosó, elágazás, apró átjáró, kihasználatlan lépcsősor. Ami teljesen érthető az épület szempontjából, de ismét jelezni kell, hogy a Nemzeti Galériában mindezek jobban rendelkezésre álltak volna.
Akkor tehát Gulyás Gábor magánakciója az egész? Nem tudjuk. A Műcsarnok éléről mindenesetre a fidesz távolitotta el, igaz, előtte a Modemben meg klassz munkát végzett. Arról gondolom nem tehet, hogy a Flash art magazint immár fél éve megint nem sikerül kiadni. Ha tehát arról van szó, hogy észre akarta magát vetetni, és emiatt még a Nemzeti Galérián is áttrappolt, akkor gratulálok.
Aktuális-e Csontváry? Naná. A képei folyamatosan aktuálisak, mivel kortalanok, igazi klasszikusok. Elég megnézni egyetlen képét. A szinek lehetnének akár a Nyolcak szinei is. Témái igazi világpolgárt mutatnak, és végre kiemelik festészetünket a korábbi festők falu-puszta idilljéből. Taormina? Hát ki tudta akkor, hol van az, és miről hires? Még ma sem evidens, hogy valaki eljut Sziciliába, és ha már eljut, nem Palermoról beszél vagy Cefaluról. És nem emlékszem ilyen nagyivű Tátra ábrázolásokra sem más festőktől, pedig az mindössze 200 km-nyire van Pesttől. És Trogir.. Libanon, Kairó, lehetne még sorolni. Csontváry bizony nem csak ismerte ezeket a helyeket, de hosszabb időt eltölthetett ott, hiszen egy Taormina méretű képet megfesteni nem öt perc...A naplójában úgy ir erről, hogy fél évet dolgozott rajta.
Csontváry életműve azért is kiemelkedő, mert kényelmes gyógyszerészi pályáját adta fel a művészetért. Bár rövid ideig tanult is festészetet, ennél nagyobb akarást a festésre nem látunk más festőnél. Munkácsy kedvére elrajzolgatott, Csontváry viszont megszállott volt. Semmi mással nem foglalkozott.
Az is tanulságos, ahogy az utolsó teremben a vetitett filmet nézzük. Kiderül, hogy véletlennek köszönhető az életmű fennmaradása, hogy mennyire nem tisztelték a művészetét, sőt meg sem értették. Mellőzték, mint annyi festőét. Ám most újra előbukkant, és ezt meg kell becsülni.

2015. július 12., vasárnap

Az Art Bázel és a Ferrari, mely között semmi összefüggés nincs

Tegnap mentem hazafelé, és az egyik utcából kikanyarodott elém egy Ferrari magyar rendszámmal. Nem ment gyorsan, nem előzgetett, még egy gázfröccsöt sem adott. Mit lehet ilyenkor gondolni? Nyilván lehet irigyelni, vagy szorosan rátapadni, vagy élvezni a helyzetet, ehelyett én egyszerűen azt éreztem, hogy de jó lenne még több ilyen autót látnom.
Mindezt az Art Bázel miatt irom. Amikor ugyanis az átlaghalandó, mivel nem ismeri annyira a várost, hogy olcsóbb parkolót találjon, leparkol az Art Bázel parkolóházában, hirtelen két Bentley között találja magát. Vagy két Jaguar között, amik 1970-ben készültek, és annyit érnek, mint amennyit 5000 év alatt fogok megkeresni - ha elég sokáig élek hozzá. És bent a sor folytatódik a műtárgyakkal. Mindegy, hogy milyen közhelynevet irok, akik nem ismerik a kortársakat, irhatok Picassot, akik már kezükbe vettek kortárs művészeti lapot, irhatom Damien Hirst-et, Jeff Koonst, de gyakorlatilag bárkit, ezen a vásáron lesz belőle. Mégpedig általában több is, több korszak, vagy olyan képek, amiket eddig nem láthattunk, mint ahogy egy garázsba zárt autót sem nézegetünk naphosszat. Örömmel vettem pl. a legdrágább fotó, vagy legalábbis a nagyon drága fotó szinonimája, Andreas Gursky eddig nem látott indiai tőzsdéről készült képét, melyet nyálcorgatás nélkül igen nehéz szemlélni. Noha a 3 *5 méteres kép egyáltalán nem szobabarát, ezért a műalkotásért bárki átalakitaná a nappaliját, azt garantálom. Már csak a 2 millió eurós árat kellene valahogy elviselni, azazhogy a bankomnak, mert én szivesen adósodom el 4000 évre ezért..
Idén ráadásul külön nyálcsorgató részt - ők persze nem igy hivják, art unlimited - is beraktak, hogy biztosak lehessenek abban, hogy még a szuperautóval érkezők is érezzék a kisebbségi érzést: ennyi nagy nevet Mirótól Keith Haring-ig vagy bárkiig megint csak ritkán lehet látni, megkockáztatom,  néhány helyen csak a világban. Éppen ezért a kedvenc időtöltésem a képzabálás mellett, ami azt jelenti, hogy egységnyi idő alatt megpróbálok minél több képet befogadni, a büfé lett: mindössze 10 euróért egy virsli meg egy pohár valami mellett úgy érezhetem magam, mint a mellettem ülő szupergazdagok. Mindketten vágyakozunk, és ugyan mit számit az a pár nulla a bankszámlánk kivonatában?

2015. július 10., péntek

5 legfestőibb úticél

Ha már nyár, és Csontváry kiállitás, amiről hamarosan irok külön is, eszembe jutott, hogy mennyire szerettem a Nemzeti Galériában a Taormina képet fent a második emeleti lépcsőfordulóban. Ha máshol lett volna, talán rá se nézek, de ott valahogy felejthetetlen. Erről viszont az jutott eszembe, mennyire szivesen visszamennék oda, tegyünk hát virtuális utazást!
1. Taormina. Szicilia nem csak szerintem leginkább érdekes pontja, ha valaki eljutott oda, ne bánkódjon, ha bármi más kimaradt. Egy festői öbölben van a falu, fent a hegy tetején, de legalábbis majdnem a tetején, turistáskodva kissé felháboritó, hogy a tenger mennyire messze van, még kocsival is. Ezért a legjobb naplementében érkezni, ahogy Csontváry képén látjuk: a szinek döbbenetesek, a római szinház maradványai csodásak, a falu pedig egy aprócska ékszerdoboz. Jó, persze nagyrészt művi az egész, hiszen túl sok a turista, és egy átlagos sziciliai faluban bizony nem látunk ilyen németesen helyrepofozott házacskákat finom virágokkal, de ezen felül maximum a parkolásba lehet belekötni, de hát az meg olyan amilyen. Elég egy órácskát eltölteni ott, és máris jobban fogjuk érteni a görögöket és rómaiakat, mint előtte tiz könyv elolvasása után. Rettenetesen erős élmény, és nemhogy Sziciliában, de jóval távolabb sem jut eszembe hasonlóan erős élmény.
2. St Paul. Nizza mellett járunk a hegyoldalban, gazdag amerikaiak és persze franciák földjén. St Paul varázslatos falucska, ami persze szintén a turizmusra épit, de már jópár fokozatban gazdagabb verzióban: van pl. parkolóház, ami nem ronditja el a tájat, és 6 emeletes, tehát jó sok autó elfér. A falucskában pedigdrága galériák és még drágább dizájnerboltok váltják egymást, még jó, hogy a sétálásért nem kell fizetni. De ez csak a máz, mert a falucska belül egy hangulatos gyöngyszem. A közelben pedig remek éttermek, galériák, és a Cote D'azur úgy általában. Az igazán ügyesek Eze-be is bekukkantanak, bár az én titkos kedvencem La Turbie.
3.Bellagio. A Comó tó körül mászkálni sem kutya érzés, és az a döbbenetes, hogy ez is egészen más. Comó csak egy ronda olasz kisváros sok szempontból, de ha felfelé indulunk Blevio irányába, a természet megmutatja, milyen is az igazán elragadó tájkép. Bellaggio térképen alig 30 km, de minél lassabban megyünk, annál szebb. Bár Bellaggio-t irtam, de valójában az oda vezető út az, ami 5 csillagos, a falu valójában egy nagyon gazdag turistafalu táskaboltokkal és rengeteg nagyon drága étteremmel. Érdemesebb piknikezni valahol, és csak csodálni a tavat, melybe belefut az a zöld hegy..
4. Vrbnik. A horvátoknál Trogirt szokták mondani, és dehogy beszélek én le bárkit is arról. A Krk szigeten viszont ez a falucska a kedvencem, és még a közelben lévő Rab sziget, csak oda nehezebb eljutni. Vrbnik abszolút semmiről sem nevezetes, és ez a szép benne. Gyönyörű kék a viz, a part csodás, és a falucska szintén olyan, mintha a középkor köztünk élő valóság lenne. Bár ezzel az erővel végigmondhatnánk az összes tengerparti falut.
5. Hallstadt. Nehogymár kimaradjanak az osztrákok, mert ez a falucska bizony képeslapra kivánkozik. Az is meggyőző, hogy pl. biciklin érkezve feltűnő, hogy minden rendben van, nincs szegénység, nincs piszok, elképzelhetetlen, hogy egy ház ne legyen felújitva. A hegyek pedig csodásak, főleg amikor lefelé nézünk róluk, és egy pillanatra elhisszük, hogy nem kell másnap hazamenni..

2015. július 9., csütörtök

Kacper Kowalski légi fotói

Szeretem a légifotókat, mert egyrészt abból a perspektivából ritkán látunk, másrészt mert pl. David Meisel elkényeztetett, és olyan képeket mutatott, amik bőven megfelelnek az absztrakt követleményeinek is. A cimsorban szereplő úriember pedig szépen továbbviszi ezt. A lengyel fotós élvezettel meséli, hogy mennyire szeret repülni, és hogy a magasból a táj szinte épitészet. És tényleg. Ha repülővel utazunk mondjuk Hollandia felett, akkor imádnivaló mértani formák bontakoznak ki előttünk. Ugyanez Angliában óriási zöldfelületeket jelent, magányos házakkal, az ireknél pedig néha teljesen abszurd módon megszakad egy út, mert egy birtok az út közepén ér véget. Van bőven mit nézni felülről. Legutóbb Nuim June Pak képein ámultam el a Jim Bakman galériában New Yorkban, ő városi dolgokat fotóz felülről, körforgalmakat, parkolókat, és ilyenkor egy kicsit istennek érezhetjük magunkat, mint egy számitógépes játékban, ahol egy várost kell igazgatni.
A legtöbb ilyen jellegű fotóban én azt szeretem a legjobban, amikor a táj már abszolút nem hasonlit semmire, lehetne akár egy marsbéli táj is, mert ilyenkor mindig elámulok azon, hogy milyen gazdag is a természet. Namost az a helyzet, hogy Kacper képein pont ugyanez a helyzet. először meglátom, felkiáltok, ezt hogy csinálta, aztán nézegetem, elámulok, aztán még nézem, és az ámulás még mindig tart, és ez az állapot nagyjából megmarad a könyv végéig. Nahát. Nálam esélyes az év könyve titulusra.

2015. július 5., vasárnap

Osztrák absztraktok az Albertinában

Itt most nincs középút: valaki vagy szereti az absztraktot, mint műfajt, és akkor csemegézhet, vagy nem, és akkor lehet menni a Monet képekhez. Borzasztó különben, hogy az Albertina immár mindenre lő: ez az absztrakt kiállitás tényleg Monet-tól Picasso-ig tárlat mellett van, egy emelettel feljebb Bacon, Warhol, lent meg grafikai tárlat. Agyrém, mert ez mégsem a Louvre, másfelől meg nekem mindegy, én az absztraktokért jöttem és kész.Mert ha Ausztriából kellene megnevezni bárkit a műfajban, bajban lennék, de másfelől meg miért ne lenne  Bécsben jónéhány ilyen festő?
És a kiállitás működik is. Nem akar nagyot mondani, nem akar összefüggésekre rávilágitani, csak mindenki kapott egy termet, vagy egy felet, és hajrá. És ez működik is. Nem mondom, hogy az egész anyag lesöpörné az eddigi neveinket, de pl. Prachensky bárhol máshol is elismert lett volna. Elismerésem: számomra ez egy fontos kiállitás volt, mindenki másnak egyérdekes félóra, óra.