E heti őrjöngésem/zsörtölődésem tárgya az egyéni kiállitások megszűnése. Meglehetősen nagy probléma. Vegyük cask Simon Hantai-t. Őt a szélesebb közönség azután ismerte meg, hogy a pompidou-ban párizsban volt egyéni kiállitása. És nem sokkal a kiállitás lezárulta után Bencsik Barnabás elhozta a Ludwigba az anyagot, ami nem kis teljesitmény, tekintve, hogy a hivatalos magyarság pont lesz**rta, hogy ki az a Hantai. És ugyanez Riegl Judittal is megtörtént, sőt, kis ideig együtt is látható volt az anyag. Aki akkor azt nem látta, az csak magára vessen, és menjen szépen Párizsba.
Csakhogy. Azóta már egy bizonyos Júlia ül a Ludwigban (aki egyébként tartalmas, minőségi könyveket irt, és más módokon is nagyszerű), és azóta a Ludwig egy nagy nulla. Pedig Fabényi kiváló művészettörténész, és mégis hagyta, hogy olyan marhaságok legyenek a kiállitások, mint a Nők Chanelban. És a másik főbűne az egyéni kiállitások bezúzása. Ha történelmi távlatból szemléljük, akkor az Ernst Múzeum volt az a hely, ahol a magyar középgenerációs, vagyis már nevet szerzett de még élő művészeit látni lehetett. Ma nem lehet sehol.
Gondolkozzunk el egy kicsit. Miért is lesz valaki épp képzőművész? Például azért, mert ellátogat egy egyéni kiállitásra, és azt mondja, hú, na ez most valami! Én is ilyet akarok csinálni! Ha önzőbb vagyok, és saját magamra gondolok, akkor nekem az fáj, hogy ezekről az emberekről immár szinte semmit sem lehet tudni. Élnek, alkotnak, de újságokban nem szerepelnek, kiállitáson nem szerepelnek, akkor mégis hogyan kövessen figyelemmel a munkásságát? Egy nagyon-nagyon kis részét megmutatja ugyan a kereskedelem, de általában ők csak a legújabb dolgokkal foglalkoznak, átfogó bemutatásra nem vállalkoznak, nem is tehetnék, mert 1. nincs helyük rá 2. a művek többsége nem lenne eladó. És régebben ugyebár ott volt a Ludwig, és teret adott legalább néhány festőnek. Meg ott volt még pár másik hely is. Volt. Már megint volt.
2016. október 27., csütörtök
2016. október 26., szerda
Eilon Paz a Photo magazinban
Dust and Grooves cimmel jelenik meg Eilon Paz fotóskönyve, aminek az alcime: kalandok a lemezgyűjtésben. Na igen, eléggé be tud szippantani ez a dolog embereket. Ime egy kép ami ezt alátámasztja:
Emlékeztet valamire? Hát persze. Annie Leibovitz Music kötetében van egy szintetizátor rajongó, aki hasonlóan zsúfolt helyen gubbaszt az ő szerelmeivel..
Az nem kérdés, hogy a zene elég szélsőséges dolgokat tud kihozni valakiből. Nekem is van egy ismerősöm, aki a cd játszója mellé lemezjátszót vett, és egy időben csak arról hallgatott zenét: a minősége persze nem érte el a cd-ét abszolút értelemben, ám hangulatban nagyon is, pont úgy, ahogy egy analóg magnókazettának is jellegzetes hangja van. Távol áll a tökéletestől, de szerethető. Valahol ott kezdődik a megszállottság, hogy ez az ismerős folyton azért nyaggatott, amikor Londonban jártam, hogy keressem meg ezt meg azt a Beatles lemezt, de csak a 72-es kiadást, holland gyártásból. És Londonban elzarándokolva egy lemezboltba váratlan nyüzsgésnek voltam tanúja: néhány fiatal csak nézelődött, de a legtöbben izgatott remegéssel tépték fel a tárolókat, hiszen bármelyikben ott várhatott rájuk az a 2 példányban fennmaradt 180 grammos bakelit, amit évek óta keresnek...Lemezt különben még ma is gyártanak, de persze már igen korlátozott számban és közel sem mindent. Ezzel együtt nehezen megmagyarázható, hogy egy 5 * 10 centis vinyón elférő kollekció hogyan is terpeszkedik el többszáz négyzetméteren..Bár tegyük hozzá, hogy egy csomó olyan gyűjtő van, aki raktárt bérel, mert nem férnek el a képei, mi is a különbség?
Emlékeztet valamire? Hát persze. Annie Leibovitz Music kötetében van egy szintetizátor rajongó, aki hasonlóan zsúfolt helyen gubbaszt az ő szerelmeivel..
Az nem kérdés, hogy a zene elég szélsőséges dolgokat tud kihozni valakiből. Nekem is van egy ismerősöm, aki a cd játszója mellé lemezjátszót vett, és egy időben csak arról hallgatott zenét: a minősége persze nem érte el a cd-ét abszolút értelemben, ám hangulatban nagyon is, pont úgy, ahogy egy analóg magnókazettának is jellegzetes hangja van. Távol áll a tökéletestől, de szerethető. Valahol ott kezdődik a megszállottság, hogy ez az ismerős folyton azért nyaggatott, amikor Londonban jártam, hogy keressem meg ezt meg azt a Beatles lemezt, de csak a 72-es kiadást, holland gyártásból. És Londonban elzarándokolva egy lemezboltba váratlan nyüzsgésnek voltam tanúja: néhány fiatal csak nézelődött, de a legtöbben izgatott remegéssel tépték fel a tárolókat, hiszen bármelyikben ott várhatott rájuk az a 2 példányban fennmaradt 180 grammos bakelit, amit évek óta keresnek...Lemezt különben még ma is gyártanak, de persze már igen korlátozott számban és közel sem mindent. Ezzel együtt nehezen megmagyarázható, hogy egy 5 * 10 centis vinyón elférő kollekció hogyan is terpeszkedik el többszáz négyzetméteren..Bár tegyük hozzá, hogy egy csomó olyan gyűjtő van, aki raktárt bérel, mert nem férnek el a képei, mi is a különbség?
2016. október 21., péntek
Szabó László szobrász a Sesztina galériában
Néha az az érzésem, hogy a külföldre ment és
ott alkotó magyarokról egy végtelen hosszú felsorolást lehetne folytatni. Mai
alanyunk, mint annyian, a 2.vh elől menekült Svájcba, majd onnan ment tovább a
franciákhoz, ahol elvégezte a Szépművészeti Akadémiát. Rögtön el is
helyezkedett, mint kőfaragó egy templomfelújitáson. Ezután, és itt jön a csoda,
vagy szemfülesség, szerencse, bármi is legyen az, a Montparnasse-ra költözik,
és bekerül - igaz 3 év alatt - jobb galériákba, és vásárol egy műtermet.
Innentől még felfelé vezet az út, Miróval és Picasso-val állit ki, 74-ben a
müncheni olimpiára készit szobrokat. Állitólag 27 gyereke van. Amikor lehetett,
visszajárt szülővárosába, Hajduszoboszlóra, de Cannes-ban is sok időt töltött.
Itthon alig volt kiállitása, nincs benne a
köztudatban. A Sesztina galériában, ami maga is egy, hmm, érdekes intézmény,
amit úgy értek, hogy a körülményei azért lehetnének jobbak, hátul egy nyikorgó
faemelkedőn át érem el azt a pár méteres helyet, ahová a műveit tették. Nehéz
elvonatkoztatni attól, hogy bár a falak fehérek, a hely bár elmenne raktárnak,
azért egy ilyen jónevű szobrásznak ennél talán jobb körülményeket kellene
teremteni.
Persze lehet úgy is fogalmazni, hogy milyen
jó, hogy egyáltalán bele lehet futni a szobrász műveibe Debrecenben. Hiszen
korábban én sem ismertem a nevet, és szinte bizonyos, hogy nem is ismertem
volna meg máshogy. Ilyen értelemben a galéria egyszerűen csak egy lehetőség,
hogy aki utánanéz, a megfelelő személynek nézzen utána. Ezzel együtt továbbra
is, immár 26 milliomodszor mondom, hogy jobban meg kellene ismernünk azokat,
akik külföldön, jórészt Párizsban futottak be. Mennyivel gazdagabb lenne a
művészettörténetünk!
2016. október 20., csütörtök
Hank Willis Thomas igazi férfi
Imádom a feminista mozgalmakat, meg aztán magam is az egyenjogúság mellett szavazok, és mivel ez a téma ma is aktiv, jelzi, hogy van még tennivaló e téren. Amiről kevesebb szó esik, az a pasik szerepe, hát persze, hiszen mi bajuk lehetne nekik, jól elvannak a videójátékaikkal meg a sörrel, nemigaz? Ennél egy picit árnyaltabb a kép, és Hank erre érzett rá a művével:
A mű cime: I am a man, vagyis én egy pasi vagyok. Aztán ezt különféleképpen árnyalja a betűk apró változtatásaival. De különben is: miért mondana ma bárki olyat, hogy pasi vagyok? És mit jelent ha mondja? És különben mit jelent pasinak lenni?
A mű cime: I am a man, vagyis én egy pasi vagyok. Aztán ezt különféleképpen árnyalja a betűk apró változtatásaival. De különben is: miért mondana ma bárki olyat, hogy pasi vagyok? És mit jelent ha mondja? És különben mit jelent pasinak lenni?
2016. október 17., hétfő
Szubjektiv artmarket
Ahogy vasárnap délután láttam, az Artmarket
igen nagy siker volt, látogatószámban mindenképp. Piros pontokat, amik az
eladásokat mutatják, már alig láttam valahol, de ez nem hinném, hogy meglepő
lenne mifelénk. Következzen a szokásos, szubjektivnél is szubjektivebb
beszámoló.
A Vintage galériával kell kezdenem, mert
Hajas Tibor csodákat azért elég ritkán lehet látni. Ez a mű pedig még a
Szilágyi Sándor féle összesitett könyvben sincs benne, noha mindenki (és az
internet is) tud a létezéséről. Igazán Alföldi Róbert gyűjteményébe való darab,
művészettörténeti jelentőséggel, csodálkoznék ha valaki nem csapott volna le
rá.
Cataniából, vagyis az olaszoktól érkezett a
következő kiemelt kép, ami talán a vásár egyetlen aktuális képe. Egy fickó
ücsörög a bal oldalon, azt mondja: "ki kell vándorolnom", aztán jobb
oldalt megérkezik ugyanez az ember, és már azt mondja: "utálom a
migránsokat". Ez annyira jellemző gondolat, hogy nem is kommentálom.
Minyó Szert Károlyt már a Nessimben is
nagyon szerettem, aprólékosan kidolgozott képein sohasem lehetett
slendriánságot látni, pedig nem kevés munka volt létrehozni őket. Ezúttal két
egyedi festésű fotót hozott, vagyis egy aluminiumlapra kasirozta a képet, majd
jöhetett a festés. Bonyolult kép, nem is hiszem, hogy eleget néztem ahhoz, hogy
minden részletét felfogjam.
Szintén Cataniából érkezett néhány képeslap. Ezt ironikusan mondom, ugyanis nagyon kis képek ezek, talán 10-15 centisek, és döbbenetesen jól vannak laborálva. Csak sajnos egyrészt nagyon drágák, másrészt meg giccsesek is, de egy tanulság mégis van: idén döbbenetesen jól laborált képek érkeztek szinte mindenhonnan, ami két dolgot jelenthet: 1. fejlődik a technika 2. jobban odafigyelnek a nagyitásra. Hajlamos vagyok az 1-esre szavazni de nagyon örülnék a 2-es opciónak is..
2016. október 16., vasárnap
A generációs szakadékról is a Beatles tehet
A cim onnan jutott eszembe, hogy láttam egy vadiúj dokumentumfilmet a Beatlesről, Eight days a week cimmel. Namost ami nagyon durva, hogy a Beatles nekem úgy ahogy van, kiesett, vagyis nem volt meg. Oké, hallottam tőlük néhány számot, de fogalmam sem volt egészen a kamaszkorom közepéig, hogy az ekkora flash volt a korban. Igen, a szüleim nem beszéltek róla, nem is volt otthon Beatles lemez, a rádiók akkor már nemigen játszották. De hogy jön ez ide?
Hát úgy, hogy iszonyúan, fenomenálisan, piramidálisan örülök annak, hogy most élek és nem mondjuk 30 évvel ezelőtt. Még Andy Warhol is öltönyben nyakkendőben nyomja, én pedig már mehetek pólóban is akár állásinterjúra is. De hogy jön az öltöny ide?
Ami azt illeti, nem csak a Beatles és Warhol maradt ki. De a Monthy Pyton megvolt, emlékszem, ahogy 6 évesen fetrengek a kanapén, amikor egy jelenetben össze-vissza beszéltek, és mégis vicces volt.
Oké, de mi a téma? Talán a Monet film, melyben egy 85 éves aggastyánt próbálnak szép csajok tutujgatni? Á, hagyjuk. Van, amiért örökké hálás leszek a szüleimnek, mondjuk a Tom Sawyerért biztosan és Rejtőért is. De bakker, miért nem mondták, hogy a művészetben is ekkora sztorik vannak? Persze ők nem látták az Abramovics filmet, amelyben performansz gyanánt pucér csajok mentik meg a művészetet. És nem beszélgettek gyönyörű csajokkal egy lépcsőházban franciául néhány fényképet lóbálva, és nem osontak be egy new york-i partira és nem látták a Dali kiállitást Párizsban.
A rajztanárom általánosban elénknyomta a tankönyvben Picassot, amiből néhány kriksz-kraksz látszott elmosódva, és azt mondta, hogy ezt szeretnünk kell. Megtanultuk tehát, hogy szeretni kell a sötét pacát a tankönyvben, a kép cimét már elfelejtettem. Hanem arra emlékszem, amikor Londonban a Tate-ben jóformán térdre estem a Rothko kép láttán. -Bakker, ez az? - kérdeztem és paff voltam, hiszen a kép, amit láttam, köszönőviszonyban sem volt a reprodukciókkal.
A generációs szakadék ott kezdődik, hogy a szüleink a legjobbat akarják nekünk, vagyis biztos állást, egy takaros menyecskét, aki jól tud porszivózni és persze a nyakkendőt, ami megtestesiti a társadalomban elért igen magas poziciónkat. Ehhez képest én mindig is inkább bulizni akartam, sosem érdekelt hol dolgozom, a takaros csajszi..Na hagyjuk.Nem vagyunk már a múlt században. És tudjátok mit? Most már tudom, hogy Amerikában már korábban beindult a lazitás. Ott volt Woodstock, Jimi Hendrix, vagy olvassátok el Patti Smith kölykök könyvét, és ott van még a Led Zeppelin.. Nálunk pedig mi volt eközben? Nem lehetett utazni, Beatles helyett volt Illés, a többit meg hanyagoljuk. Nem csoda, hogy apám nem vitt el a Cy Twombly kiállitásra New York-ba, és bakker, egy kissé irreális is lenne ezt elvárnom. De..Ugyanakkor ez megnehezit mindent. Hiszen én már abban nőttem fel, hogy járjak utána, nézzem meg, szerezzem meg, ha kell, tanuljak meg franciául és New York-ban nem Salinger, hanem Bret Ellis idézeteket nyomok. És csodálkozva látom, hogy amit én tehetségtelen lázadásnak tartok, azt már az apám generációja régen megcsinálta - Amerikában. Mennyire lehetett durva Pollock-ot látni akár 1970-ben is? Vagy elmenni egy Velvet Underground koncertre? Őrület, hogy ez mind kimaradt. Alighanem nekem kell majd elmesélnem.
Hát úgy, hogy iszonyúan, fenomenálisan, piramidálisan örülök annak, hogy most élek és nem mondjuk 30 évvel ezelőtt. Még Andy Warhol is öltönyben nyakkendőben nyomja, én pedig már mehetek pólóban is akár állásinterjúra is. De hogy jön az öltöny ide?
Ami azt illeti, nem csak a Beatles és Warhol maradt ki. De a Monthy Pyton megvolt, emlékszem, ahogy 6 évesen fetrengek a kanapén, amikor egy jelenetben össze-vissza beszéltek, és mégis vicces volt.
Oké, de mi a téma? Talán a Monet film, melyben egy 85 éves aggastyánt próbálnak szép csajok tutujgatni? Á, hagyjuk. Van, amiért örökké hálás leszek a szüleimnek, mondjuk a Tom Sawyerért biztosan és Rejtőért is. De bakker, miért nem mondták, hogy a művészetben is ekkora sztorik vannak? Persze ők nem látták az Abramovics filmet, amelyben performansz gyanánt pucér csajok mentik meg a művészetet. És nem beszélgettek gyönyörű csajokkal egy lépcsőházban franciául néhány fényképet lóbálva, és nem osontak be egy new york-i partira és nem látták a Dali kiállitást Párizsban.
A rajztanárom általánosban elénknyomta a tankönyvben Picassot, amiből néhány kriksz-kraksz látszott elmosódva, és azt mondta, hogy ezt szeretnünk kell. Megtanultuk tehát, hogy szeretni kell a sötét pacát a tankönyvben, a kép cimét már elfelejtettem. Hanem arra emlékszem, amikor Londonban a Tate-ben jóformán térdre estem a Rothko kép láttán. -Bakker, ez az? - kérdeztem és paff voltam, hiszen a kép, amit láttam, köszönőviszonyban sem volt a reprodukciókkal.
A generációs szakadék ott kezdődik, hogy a szüleink a legjobbat akarják nekünk, vagyis biztos állást, egy takaros menyecskét, aki jól tud porszivózni és persze a nyakkendőt, ami megtestesiti a társadalomban elért igen magas poziciónkat. Ehhez képest én mindig is inkább bulizni akartam, sosem érdekelt hol dolgozom, a takaros csajszi..Na hagyjuk.Nem vagyunk már a múlt században. És tudjátok mit? Most már tudom, hogy Amerikában már korábban beindult a lazitás. Ott volt Woodstock, Jimi Hendrix, vagy olvassátok el Patti Smith kölykök könyvét, és ott van még a Led Zeppelin.. Nálunk pedig mi volt eközben? Nem lehetett utazni, Beatles helyett volt Illés, a többit meg hanyagoljuk. Nem csoda, hogy apám nem vitt el a Cy Twombly kiállitásra New York-ba, és bakker, egy kissé irreális is lenne ezt elvárnom. De..Ugyanakkor ez megnehezit mindent. Hiszen én már abban nőttem fel, hogy járjak utána, nézzem meg, szerezzem meg, ha kell, tanuljak meg franciául és New York-ban nem Salinger, hanem Bret Ellis idézeteket nyomok. És csodálkozva látom, hogy amit én tehetségtelen lázadásnak tartok, azt már az apám generációja régen megcsinálta - Amerikában. Mennyire lehetett durva Pollock-ot látni akár 1970-ben is? Vagy elmenni egy Velvet Underground koncertre? Őrület, hogy ez mind kimaradt. Alighanem nekem kell majd elmesélnem.
2016. október 14., péntek
Artmarket Budapest
Egy művészeti vásár Budán arra való, hogy
egyszer egy évben ne csak az a 20 ember lássa a műveket, aki egyébként is,
hanem a szélesebb közönség is megismerhesse azokat, rácsodálkozzon az
újdonságokat stb. Persze ehhez azért szükséges a látogató nyitottsága is,
hiszen ez egy szellemi tevékenység, és feltétlenül azt igényli, hogy a látogató
nyitott legyen az újdonságra.
Ezzel együtt minden ilyen rendezvény torz,
hiszen a galériáknak fizetni kell a standért, ezért nem feltétlenül azok jönnek
el, akik amúgy fontosak, hanem akik meg akarnak jelenni. A Várfok galéria pl.
évekig nem volt, aztán egyszercsak megjelentek, idén nem láttam pl. a
Vintage-t, habár most, hogy megnéztem a honlapon, kint vannak. De kint vannak
olyanok is, akik egész évben láthatatlanok, viszont ilyenkor a felületes
szemlélőnek épp olyanok, mint egy normál galéria. Őket nem kell most
felsorolnom. Viszont ezért néha nem is annyira szeretem a vásári nyüzsgést.
Van egy olyan aspektus is, hogy ilyenkor
lehet találkozni olyanokkal, akikkel máskor nem, vagy körülményes lenne. Ez
talán a legfontosabb aspektus, mert rengetegen foglalkoznak művészettel, de
rettentő nehéz elérni őket, itt viszont összefutunk, beszélgetünk.
Egy magamfajta ember - a fenti bevezetők
ellenére - leginkább azért megy el egy művészeti vásárra, hogy inspirálódjon.
Na jó, elsősorban azért megyek el, mert vagyok annyira sznob, hogy ha egy
társalgásban előkerül az Artmarket, akkor ne "csak úgy" beszéljek
róla, hanem úgy, hogy láttam is. Meg aztán a blogba is jó még egy bejegyzés.
Ezen felül leginkább a séta kedvéért megyek, mert egyszerűen jó érzés ennyi
műalkotást egy helyen látni. Ja igen, és az inspirációról beszéltem az előbb.
Az úgy működik, hogy olyan szemmel nézem a képeket, hogy be tudok-e illeszteni
valamit a saját dolgaimba. Ilyen szemmel nézve a vásárt eléggé kevés érdekes
dolgot láttam, de ez magánügy. A fiatalok, ahogy láttam, névgyűjtésre mentek,
vagyis a hiányzó oktatást próbálták kiegésziteni néhány fontos névvel.
Örvendetes, hogy idén is volt Kerekes Gábor, bár a 70-es évekbeli képei nem
jelenthetnek sokat a nézelődőknek. Ez egyébként elég erős kritika, ha úgy
nézzük, hogy kirakok egy képet valakitől, akkor az olyan kép legyen, ami nem
egy padlásról megmaradt félig befejezett kép, hanem egy erős darab.
Különben rettentő nagy csalódás, hogy szinte
az összes kép nagyon emészthető méretű, ami azt jelenti, hogy mondjuk 15 *
30-tól a méteres képig terjed. Igen, a gyűjtő ezeket tudja megfizetni, de én, mint
lelkesedő szivesen látnék 2 * 3 vagy akár még nagyobb képet. Vagy az is egy
csúcspont volt, amikor az Erdész galéria elhozta Keith Haringtól az aranyozott
oltárt, röpke pár millió dollár értékben. Tényleg, idén sem az Erdész, sem a
Makláry nem volt kint. Nincs is igazi sztárkép, művészettörténetileg jelentős
alkotás, bár egyes galériák biztos megcáfolnának, az érzésem ez. Szóval úgy
látom, sok a biztonsági játékos, sok a futottak még mű, végülis mit várhatnék.
Ha én nyitnék galériát, biztos, hogy egy igazán emlékezetes standot készitenék
óriási művekkel (vagy akár 1 művel). De nem kell izgulni, szinte bizonyos, hogy
gyorsan csődbe jutnék ezzel az elképzeléssel...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)