2015. május 31., vasárnap

Titkos tipp

Félig kajánul olvasom, hogy az egyébként mma tag Aknay János, aki amúgy egy itthoni mércével befutott konstruktivista festő, nekiment a műcsarnok (nem, most már azt sem irom nagybetűvel, majd ha újra valódi hely lesz) szalonjának, lévén a kurátor és a nemzeti szalon eléggé üti egymást. És tényleg: valami vagy tényleg szalon, vagyis befogadó, akár zsűrivel, vagy kurátori, a kurátor dönt, hogy valaki bekerül-e. Már csak ezért is öngól volt elvállalni azt a kurátori szerepet, de persze akadt volna száz másik. A lényeg nem ez.
Hanem hogy a képzőművészet Baán László hatékony közreműködésére megszűnt. Bezárt a Szépművészeti, és a 3 év felújitás elég hosszú idő ahhoz, hogy legyen belőle 5 vagy 10, nincs már Kogart, nem sorolom, a helyzet ugyanis az, hogy az ember vagy ellátogat Bécsbe, ahol normális, értelmes programok várják, vagy elfelejti ezt az egész úri huncutságot. A Ludwigban szintén nincs semmi, pedig az is milyen jó múzeum volt az előző vezetés alatt. És aki azt mondaná, hogy dehát ott van Zsigmond Vilmos fotókiállitása, annak azt tudom mondani, igen, nagyon érdekes lenne ez, mondjuk valami mellett. Egy jó kis Gross Arnold kiállitás mellett szivesen megnézném a fotóit, hamár amúgy is ott vagyok, de azért ő filmrendező, és közben meg millióan várakoznak teljes életművükkel a startvonalon, hogy aztán az unokák majd kihányják a képeket mert kell a hely. Lehetne: Kerekes Gábor,Gross Arnold a minap jutott eszembe, Nádler, az egyik titkos kedvencem Gábor Áron, vagy mellettük még millióan.
Csakhogy a vörös farkat nem kerülhetjük meg, mert én olyan vagyok, aki a rosszban is talál jót. Messze van Bécs? Akkor érdemes felsétálni a Várba, ugyanis a 20. századi gyűjtemény a Nemzeti Galériában egészen elképesztően jó. Nem reprezentativ, nem teljes, de nagy anyag és jó. És leporolva az amúgy a Műcsarnokból viccesen gyorsan kirúgott Petrányi Zsolt által még értelmezhető is. Ha netán művészet megtekintés iránti elvonási tüneteket láttok magatokon, ott a helyetek.

Photo Paris Los Angeles



A francia Photo magazin új számát teljes egészében a Photo Paris Los Angeles-nek szánták. A Photo Paris egy művészeti vásár minden év novemberében Párizsban, és a Los Angeles különkiadás ésszerű lépésnek tűnik pl. az Art Bázel terjeszkedésére válaszul. Los Angeles abból a szempontból is jó, hogy már kialakult művészeti élet van ott, vagyis nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Mindezt jól jelzi a 160 oldalasra duzzadt, akár könyvnek is elmenő folyóirat, és bizony nem is a Photo magazin lenne, ha nem lenne tele kivánatos hölgyeményekkel.
LA azért egy kicsit máshogy működik mint a művészeti világ többi része. Arrafelé partikat kell szervezni, és az a jobb esemény, amire nagyobb, hiresebb ember megy el. Amikor legutóbb ott jártam, a megnyitót úgy hirdették, hogy Elton John is ott lesz, egy másikat meg úgy, hogy a Green Day basszusgitárosa. Na jó, de ki a fotós? – kérdezhetnénk, de a válasz valami ilyesmi lenne: haverja a David Lachapelle-nek. Már bemutatkozáskor az az első mondatuk, hogy kit ismernek, kik a barátaik(nak hivott, valójában jobb esetben haveri, rosszabb esetben távoli ismerősei). Ebben a környezetben a Photo magazin sem tett mást, mint hogy rövid időre Story magazinná alakult, és szépen hozza is a hirességekről készült beállitott fotókat – mentségükre legyen mondva, hogy a magazin azért nem csak ebből áll. Sőt, vegyük észre mennyire nem: még 70-es évekbeli új hullámos fotókat is bemutatnak, amik persze nem lépnek túl egy gimnazista tanuló fényképismeretén. Ugyanez a helyzet a művészeti vásárral is: ha innen nézem, bődületesen gyenge, amatőr vackok, amikkel nálunk még egy kerületi fotóversenyt sem lehetne megnyerni. Másfelől viszont totál laza képek, általában jó nőkről, és nem kell mindig szenvedni. Hát jó, én feltettem az utánérzések polcra…

2015. május 24., vasárnap

Hegyi Lóránd: Fragilité de la narration könyvajánló

Ez egy szakkönyv olyanoknak, akik pl. tudják ki is a cimben szereplő emberke, aki mellesleg a Saint-Étienne modern művészetek múzeumának igazgatója - ami Lyon mellett van, ami meg Genf közelében van, vagyis Párizstól jó messze. Ezzel együtt ez a karrier kb olyan, mint Chris Hatfield-é, aki Kanadaiként lett űrhajós, vagyis számunkra már ez is teljesen elképzelhetetlen és őrület. Már a rendszerváltás előtt nagyon sok referencia szólt Hegyi Lórándról, és a mára már magyar ügyekkel nem foglalkozó művészettörténész hitelét az is növeli, hogy az itthoni mezőnyből egyedül Fehér Lászlót emelte ki és szervezett neki kiállitást (ami azért talán már túlzás). Az elbeszélés törékenysége könyvcim kicsit arra utal, hogy nem a szent grált fogjuk megtalálni 2 oldalon belül, hanem pusztán (de mennyivel jobb igy) a nézőpontok sokszinűsége és egymásrapakolása után az olvasó döntheti el hogy mit szeretne gondolni (a hazai mezőnyben pl. Rockenbauer Zoltánnal közös ebben).
Középeurópa mint probléma, mint góc, a könyv leginkább erről szól. Ugyanis rettentő furcsa, hogy London, Párizs és mondjuk Köln között dőlnek el Európa leginkább közéletet meghatározó művészeti kérdései, esetleg néha egy kis München beleszólhat, Bécsben is van élet, de ezzel végképp kifújt, legalábbis nyugaet-európa számára (elég bármilyen neves művészeti lapot megvenni hogy ezt lássuk). Prága? Érdekes szinfolt. Az olaszok eleve nincsenek is rajta a térképen, a spanyolok próbálkoznak, de hiába, a többieket meg hagyjuk. Ez a jelenség amúgy bármikor megfigyelhető akár Bécsbe érve is: mondjuk az ESSL-ben kiállitó Georg Baselitz-et nézve valóban csak annyit tudunk mondani a 4 *5 méteres gyönyörű vásznakra, hogy ilyen művészünk nekünk nincs. Jó, persze ez igazságtalan volt. Meg úgy az egész igazságtalan, hiszen azért Budapesten is vannak művészek, meg a lengyeleknél, meg még délebbre is, csak senki sem tud róluk semmit. Hegyi Lóránd kötetének főmotivuma pedig éppen az, hogy  közelitsük meg a művészetet éppen közép-európán keresztül. Ő pedig elég authentikus személy erre, hiszen itt született, itt élt.
Ezzel együtt nem hiszem, hogy a franciák a könyvet elolvasva hirtelen magyar művészeti gyökereket kezdenének keresni. Egyrészt annál intelligensebb a könyv, hogy direktben mondja, másrészt a kötetcim és a főmotivum is valójában csak egy keret, melybe elég sok belefér. Mégis, már csak azzal is, hogy egyáltalán behozta ezt a témakört a nyugati közbeszédbe, abszolút dicséretes. Már csak néhány száz másik Hegyi Lóránd kellene, hogy ezt egy kicsit nyomatékositsuk is....

2015. május 22., péntek

feLugossy László: Szufla Túltermelési kisérletek a nyolcvanas évekből



Oravecz Barna kezdi úgy Hamvas ismertetőjét, hogy a rendszerváltás után mindenki azt várta, hogy tömegével kerülnek elő addig ismeretlen életművek a fiókokból, és nem kerültek elő, csak Hamvas könyvei. Ehhez képest a képzőművészetben jobb a helyzet, hiszen még most, 2015-ben is előbukkannak ilyen könyvek, és pár hónapja már bemutattam Ujj Zsuzsi könyvét is, tehát folyamatos az ellátás – és itt ragadom meg a lehetőséget, hogy újra emlékeztessek a Nem kacsák vagyunk egy tavon, hanem hajók a tengeren, független művészeti helyek Budapesten könyvre, ami hihetetlenül érdekes. Vagy akár ott van Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák műve is, tehát nemhogy eltűntek volna Kerekes Gábor, Hajas Tibor, Erdély Miklós életművei, hanem még csak most tartunk a feldolgozásnál. Miért van ez? Talán azért, mert a festészet nem annyira direkt, bár ha az akciókra gondolok, ez sem igaz..
Mindenesetre feLugossy életművét nem ma kezdtük el megismerni, a Bizottság zenekar révén már régóta egyfajta reflektorfényben van, mégha ez a fény meglehetősen zárt, szűkkörű is. Ezzel együtt muszáj vagyok visszautalni a kezdőmondatomra, mert feLugossy néha nekem inkább irónak tűnik, mint festőnek. Vagy akcionistának. Bárminek, ami nem festészet, és ezt nem azért mondom, mert a képei elviselhetetlenül szörnyűek, hanem mert egyszerűen irásban, akcióban, zenében jobb. Hopplá, azért mégis egy festőről beszélünk, bár nem érzem óriási gyötrelemnek a sokszinűségét, hiszen igen sokan eveznek hasonló csónakban. Ezt csak azért mondom mégis, mert a könyvet most elsősorban nem is vizualitással foglalkozóknak ajánlanám, bár ötleteket persze ők is elcsenhetnek, hanem inkább olvasóknak, akiket nem borzaszt el, ha néha átlépnek a képzőművészet terepére.

2015. május 17., vasárnap

filozófia

Azon merengek, iródhatott volna-e másképp a magyar művészettörténet az elmúlt 10-15 évben. Az bizonyos, hogy számomra még mindig rejtélyes, hogy egy művész - hú de nagy szó - mitől lesz az. Valószinüleg nincs más választása. Ha ugyanis lenne, akkor vállalkozó lenne, tenisztanár vagy hűtőgépszerelő, hiszen ezek bármelyikéből több pénzt és megbecsülést lehet kinyerni, mint a pingálásból. Az egyetlen ellenpéldám Erdély Miklós, aki leginkább szellemileg tudott kitörni, habár amennyire tudom, anyagilag sem állt éppen rosszul. Aztán ott van Fehér László, Bak Imre, na jó, vannak még páran rajtuk kivül is. Igen ám, csakhogy művészek-e ők? Hű de udvariatlan kérdés! Persze hogy azok, csak éppen kis túlzással ugyanazt festik 10-20-50 éve, vagyis vagy nagyon beletaláltak a saját stilusukba, vagy a piac ezt várja tőlük, és talán otthon egy titkos padlásszobában megfestik azért azt az életművet, amit egyébként szerettek volna..A másik rendkivül udvariatlan kérdésem az, hogy mi marad az életművükből 10-20 év múlva? Miért, mi maradt pl. El Kazovszkij-ból, aki pedig egy ideig még csapból is folyt, nem is telt egy úgy hét, hogy róla ne beszéljenek, aztán most (mármint tavaly) megjelent a verseskötete, és kész. Úgy hallom most szeretnének kiállitást rendezni neki. Hogy sikerül-e majd meglátjuk. Ok, és mondjuk sikerül. Akkor mi lesz? Provokativan kérdezve mi lett mondjuk Kassák életművéből? Vagy Moholy-Nagy-éból? Kiváncsi rájuk valaki? A Kassák múzeum leginkább egy üres kriptára hasonlit sok más múzeummal együtt. De persze ez is közhely. Csakhogy ez a sok közhely összeér. Mert nem olvasunk verset, talán új Pelevin regényt sem, nem érdekel senkit a Nyolcak (amúgy ők is eladták magukat), és nagyon kevés embert láttam mostanában albummal. Mindeközben a mostani festők többszázezres árakat szeretnének, autót és műtermet, sikert. Hát nem kapják meg. Tágabb értelemben véve ez az egész művészet-ügy jó ha 100 embert érdekel, aminél még talán a művészi papirhajtogatók is többen vannak. Mert ne felejtsük, ez az egész nem onnan indul, hogy Picasso megvette a kastélyát Antibes-ben, sem onnan, hogy Csernus Tiborról jóformán senki sem tudja ki volt. Csak az igazi misztikumról, a kép keletkezéséről mostanában nem beszélünk, mintha szégyellni kéne. Nagy kár érte.

2015. május 15., péntek

Farkas Endre avagy Francois André

Tele van a művészettörténetünk hozzá hasonló tehetségekkel. 1915-ben született Temesváron, ez csak azért érdekes, hogy a kort be tudjuk lőni. 34-ben ment Párizsba, ahonnan nem is tért már vissza. Miért is tette volna? Párizs befogadta és munkát is adott neki. Plakátokat rajzolt, könyvboritókat tervezett, dolgozott többek között a Citroennek is. Vagyis ha innen nézzük, leginkább Vasarely-vel rokon az életútja, persze neki nem volt galériás ismerőse, de azért igy is szép lassan felfigyeltek rá.
Miért nem ismerjük a képeit? A pár bejegyzéssel előbb bemutatott Szittya Emil képei az özvegye halála miatt vesztek el, neki a műterme égett le. Persze a megrendelésre készitett képei megmaradtak, csakhogy az egy másik életmű. Mivel mindez nem sokkal a halála előtt történt, igy csak néhány képet festhetett újra.
Lehet beszélgetni arról, hogy mi lett volna, ha nem ég le a műterme, de alig hiszem, hogy más lenne a helyzet. A képeit nem ismernék akkor sem itthon, és persze kapcsolata sem igen volt Pesttel. Munkásságát igy nemigen ismerhetjük, és most már nem is fogjuk. És még hány ilyen ember van?

2015. május 9., szombat

A Városliget megmenekül

Nem változott a véleményem azóta, amióta kitalálták ezt az őrületet, miszerint a város jóformán egyetlen nagy zöldfelületébe kéne óriás kockákat bezsuppantani, tiszta röhej, hogy milyen indokokkal próbálták megmagyarázni, hogy ez jó lesz nekünk. Csakhogy Baán László nem Fekete György, ez most végképp kiderült, hanem csak egy szerencsétlen lúzer.
Történt ugyanis, hogy kedves emberünk röpke 200 milliárdért szeretett volna nekünk hipermodern múzeumokat rittyenteni, na ja, ennyiből - vagy végülis nem tudni mennyiből, mert röpködnek a milliárdok ahogy szoktak - én is tudok nagyot álmodni. A vicc az, hogy majdnem sikerült is neki Európában éreznie magát, csak aztán felébredt, és bilibe lógott a keze.
A kárörvendésem alapja az, hogy a kormányzat hirtelen nem találja azt a röpte 200 milliárdot (na ja, én se a pénztárcámban), és a fránya eu is azt mondja, hogy épitsétek, mi ugyan pénzt nem adunk. Vagyis minden nagyon szép, csak pénz nélkül egy kicsit nehéz bármit is csinálni (hiába mondom mindig, hogy mindenki utazzon el New Yorkba, és töltsön el egy napot a Momában). Szóval rájöttek, hogy valójában a T. képviselők és sleppjeik nem modern múzeumban akarnak ücsörögni, hanem a Várban. Akkor viszont azt kell felújitani, és hopp, már el is szipkázódott az a pénz, ami ment volna möszijő Baán varázskastélyába.
Szóval örülhetünk, mert megmenekült ez a szép zöldfelület, aminek alig van párja a városban - és mellesleg senki ne jöjjön azzal, hogy a tervek szerint több zöld lenne, hiszen ha egy helyen Pecsa méretű hodályokat húznak fel, akkor a fáknak annyi. A játszótér is megmenekült, aminek a helyén bizonyára nagyon fontos lett volna az épitészeti múzeum (a gyerekek meg húzzanak a francba, naná), és a Pecsa előtti kutyafuttató helyén se örömködnek a dömperek (kutyások is elhúzhatnak). Siker!
Fekete György meg azért röhöghet, mert ő ugyan ugyanezt csinálja, csak ügyesebben. Egyrészt van mögötte ideológiai háttér, miszerint a magyar művészet, sőt mélymagyar művészet, a magyar embereknek magyar művészetet satöbbi, másrészt nem egyszerre csinálta. Először csak a szakmai válságban lévő Műcsarnokot vette át, tulajdonképpen ingyen (nem került 200 milliárdba), aztán apránként, 2 milliárd dijakra, járadékra, hiszen a szegény művészek annyit szenvedtek, aztán 1 milliárd irodára, 10 milliárd a Vigadóra, de tulajdonképpen soha senki nem számolta ki, hogy összesen mennyibe is kerül ez a vircsaft. A festőknek kiirt dij hogyhogynem már a cirkuszművészekre is vonatkozik, mély sajnálattal, amiért nincs Kossuth dijas cirkuszművész, aztán legyen épitészet is, meg verstan, patkókovácsolás esetleg. Szóval igy kellett volna ezt csinálni Baánnak is.
A nevéhez igy egyelőre a Szépművészeti bezárása kötődik - végülis ez is valami...

2015. május 4., hétfő

Fresson műterem a cinq26-on

A Cinq26, ami 526-ot jelent, egy művészeti videómagazin dvd-n. Egy ilyen periodika akkor ér valamit, ha a tartalmat nem a Photo magazinból veszik, és mivel tévés műfaj, ezért érteni kellene a világitáshoz, kamerához, mikrofonokhoz...Namost azt kell mondjam, hogy az anyagok bőven megütik azt a mércét, amit az ember szivesen néz. Az egyetlen megjegyzésem a kicsit lassú tempó lenne, ha egyrészt ettől nem kapna mégegy stiluselemet az anyag, másrészt meg ez nem akciófilm, itt kifejezetten jó, hogy el tudunk merülni. A legjobb persze kivetitve, komoly hangrendszeren hallgatva...
Az Atelier Fresson egy archaikus technikákkal dolgozó műhely, ezért egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy jól illik ebbe a környezetbe. Az 50 perces anyagban jut idő arra, hogy bevezessenek legalább a technikai alapokba, végignézzük a készités minden folyamatát, és közben még el is filozofáljunk azon, vajon mi a varázsa ezeknek a régi dolgoknak. A lemezjátszó se halt ki teljesen, noha már a cd is elavult, és a régi fotótechnikákat is életben tartják, mert valahogy fotószerűbbek. Érdekes filozófia problémát vet fel az, hogy ezúttal is egy hibát magasztalunk fel, merthogy a digitális technika természetesen nagyobb szinhűségű, dinamikájú, satöbbi.
Nekem is van ilyen élményem. A kilencvenes években, amikor a magnó a fénykorát élte, tudtam venni egy különálló decket, egy magnót, ami tényleg jó minőségű volt, metál kazettákat vettem bele, és azokra vettem fel a zenét. Élveztem, hogy valahogy olyan érzés volt akkor a buszon, mintha a Guns tényleg akkor és ott játszana nekem, miközben a cd változatnál ezt nem éreztem. Objektiven nézve a kazetta hangja kicsit torzitott, a dinamika nem volt olyan jó, néha a magas hangok túl erősek voltak, de mégis kicsit sajnálom, hogy a gyerekeim már nem fognak vacakolni egy eltépődő, megnyúló, amúgy is bonyolult kazettával, hiszen egy sd kártyán eleve több zene fér el, mint 100 kazettán.
Én még tanultam valódi negativról valódi vegyszerekkel fényképet előhivni, és arra is ugyanezt mondhatom: a digitális kép szebb, eleve jók a szinei, a papir nem gyűrődik a száradástól, és mégis, itt is a hibák valahogy hozzátartoznak a képekhez, ettől válik személyessé a dolog. Egy kép az csak egy kép egy monitoron, egy archaikus kép viszont egy műtárgy.
Mielőtt transzba esek, azért gyorsan megjegyzem, hogy attól még, mert archaikus a technika, nem lesz jobb a kép. Rettenetesen sok rossz kép is készül igy, szóval attól még, mert archaikus, még nem jó. És a fenébe is, mi ez a nosztalgiázás?