2019. július 30., kedd

Filmajánló: L'ecole de Nice

Nizzai iskolának  nevezik a 960-70-es években a környéken alkotó művészek csoportját, akik magukat ugyan akkor nem hivták igy, csak később ragadt rájuk a név. Azóta már 3-4 kiállitás is volt, ahol kifejezetten mint Nizzai iskolára hivatkoztak, de ezek azért helyi jelentőségű tárlatok voltak. Ez kissé problematikus is, mert pl. Yves Klein sosem hivta magát nizzai iskolába tartozónak, dee most utólag a művészettörténészek egy része szeretné, ha oda tartozna. Naná, hogy ők meglehetősen ismeretlenek...
Kik is alkotják a Nizzai iskolát? Cesar (neki a Pompidouban volt tavaly nagy kiállitása, szóval francia szinten ismert és nagy név), Ben, Bernar Venet, Miguel, Matarasso...Érezzük, hogy további magyarázat kell..
A 60-as évek a Fluxus időszaka, kedvenc korszakom, amikor a művészek azon versenyeztek, hogy kinek van jobb ötlete. Van, aki pincérestül kiült egy forgalmas kereszteződésbe, és ott vacsorázott, más eldobta istent (egy kartonlapra ráirta, hogy isten, és bedobta a tengerbe), Yves Klein ugyebár nőkkel festett - vagyis nőket mázolt be festékkel, hogy aztán ők meghemperegve a vászonban nyomot hagyjanak..Ben pedig egy isteni boltot készitett, ahol minden négyzetcentiméter valamilyen művészi produktum része volt - nem csoda, hogy szőröstül-bőröstül a Pompidouban kötött ki. Ezt a részét imádom a művészettörténetnek, és lelkesen elismerek bármit róla.
Hanem aztán jöttek a 70-es évek, amikor már a pop volt meghatározó, és akkor olcsó műanyag szobrok és festmények készültek, egy rikitó szinnel jól befújva, érdektelenül. Pop-ba oltott geometria, egyszinű dolgok, sokszorositás jellemzi ezt a korszakot, és ez szerintem borzalmas.
De. Azt mindenképpen meg kell állapitanunk, hogy akik a filmet készitették, teljesen amatőrök voltak. A hasonló időben készült Keith Haring családi videó jobb minőségű ennél. Egyszerűen méltatlan, hogy ha valóban létezik a nizzai iskola, akkor azt nekünk egy ennyire borzalmas minőségű filmből kéne megtudnunk. Persze, hogy a korabeli felvételek nem túl jók, de az 1998-ban készitett interjúk minősége is annyira borzalmas, hogy azt egy 5 ft-os kinai telefon is kenterbe veri. És senki ne mondja, hogy 98-ban nem volt minőség, én pl. Svhs-re forgattam akkoriban de a menők Betacamot használtak, ami ma is nézhető minőséget ad.
Igenis kardinális kérdés ez. Ugyanis a másik problémám azzal van, hogy a film nincs megszerkesztve. Mindenféle emberek beszélnek benne, persze előkerül a szóösszetétel, de az interjúban szereplők általában önnön nagyságukról mesélnek. Kár, hogy nem volt egy narrátor, aki végigkisérte volna a filmet, és itt-ott elmondja nekünk, hogy miről is van szó. Sokszor a művész olyan dolgokról beszél, amit nem látunk, nem ismerünk(én legalábbis), nincsenek életrajzok, nem tudjuk meg, ki kinek a barátja és miért. Sajnálom ,de a film annyira amatőr, hogy egyszerűen komolyan vehetetlen. A hab pedig az, amikor Bernar Venet jön, és azt mondja, hogy igen, mások mondták rá, hogy ehhez a csapathoz tartozik, de ő inkább visszautasitotta ezt. A mondat tehát úgy lenne helyes, ha azt mondanám, hogy sokak szerint volt egyszer egy nizzai iskola, de sajnos az ismeretlen szereplők nem dokumentálták kellőképpen azt, igy elsikkadt...

2019. július 29., hétfő

Les Murs du pouvoir kiállitás Arles-ban

Eléggé aktuális ez a téma, és egyben a legpolitikusabb is. Ugynis messze nem a mi szerencsétlen országunk az egyetlen, amelyik belekeveredett ebbe a bohózatba. Itt egy térkép, hogy mennyire nem:
De kétségtelen, hogy nekünk a legrosszabb a sajtónk, amiért persze sokat is tettünk. Akárhogy is, nagyon látványos és kicsit méghatásvadász képeken szemlélhetjük meg, ahogy a menekültek, vagyis a szegény menekültek a gonosz magyar hadsereg áldozatává lesznek, esetleg átslisszolnak valahogy mégis a kerités alatt. Legalábbis ez jön le a kiállitásról. Pedig lenne itt más is, amiről beszélni lehet. Itt van mondjuk ez a golfozó Spanyolországban, ahogy a gyönyörű gyepen üti a labdát, mögötte meg másznak át a menekültek a keritésen.
A kiállitás egyfelől bemutatja a menekültek borzalmas útját, másfelől viszont igyekszik arról is szólni, hogy hova is igyekeznek olyan nagyon beilleszkedni ezek az emberek. Kétségkivül nem fekete-fehér ez a kérdés, és  kiállitás egészen sok oldalról próbál képeket mutatni erről a jelenségről. Más kiállitásokon is sokan voltak, de itt folyamatosan szinte ráléptek a lábamra, a többi kiállitáshoz képest nagyobb tömeg volt.

2019. július 28., vasárnap

Photo magazin nyári száma

Amióta átalakult és új szerkesztősége van a Photo magazinnak, egyre több a marketing és egyre kevesebb a fotósorozat bemutatás. De hát istenem, már úgy beszélek, mint a saját öregapám. Ok, értem én, hogy kell a megélhetéshez a Canon és a többi márka fényképező bemutatója. A lényeg úgyis az, hogy megmaradt-e a tartalom, ami miatt érdemes volt olvasni a lapot. És jelentem, megmaradt, továbbra is vannak olyan nevek, akik miatt érdemes. Hát akkor foglalkozzunk azokkal és kész.
Egy picit határeset Sylvie Castioni fotósorozata. Régebben is voltak Cannes-ban készült yachton szép lányok sorozatok, de arra mindig vigyáztak, hogy ezek a képek nagyon művészeiek is legyenek egyúttal. Ezúttal is van ilyen kép, talán képek, de a többség azért elég átlátszó, és mintha kb egy kezdő készitette volna. Nagyon furcsa, hogy bár a fotós is nő, de a képek jó része olyan, mintha egy szexre éhes pasas lőtte volna.Hibátlanul megjelenik az összes klisé a képeken, a fotómodell pedig látszólag örömmel veti bele magát a százmilliószor látott pózokba.
Sokkal érdekesebb David Bailey sorozata, aki egyszerűen hirességeket fotózott, sokat, sok helyzetben. Bár képein mindenki a kamerába néz, nyilvánvalóan beállitottak a képek, mégis spontaneitás jön le róluk. Persze az is igaz, hogy mint általában, bekerült néhány szörnyű kép is csak azért, mert Mapplethorpe vagy Annie Leibovitz van rajta. Ez legyen a legnagyobb gondunk..

2019. július 27., szombat

Arles katalógus

Hosszú évek során az Arles fesztivál katalógusa kiérdemelte tőlem a legkevésbé használható és legborzalmasabb katalógus büszke cimet. Nem volt könnyű, de az összevissza egymás után rakott kiállitások, a képek olyan válogatása, hogy valami eldugott sarokból raktak be mindig egy képet, tehát ha ott voltam a kiállitáson, akkor se emlékezzek rá, és a teljes hiánya a helyszinek leirásának, ami pedig eléggé sarkallatos Arles-ban, ezekkel összességében mindig sikerült felbosszantaniuk. Kiváncsian vártam hát az idei próbálkozásukat.
Még mindig semmi segitség nincs a kiállitások betájolásában, még mindig össze-vissza vannak a tárlatok sorolva, de legalább a képek minősége sokat javult. És - végre!!! - arról van kép, amit valóban látunk a kiállitáson. Nagyjából a legfontosabb képet rakják be, de ha nem is azt, legalább felismerhetőt. Ettől a két javulástól egycsapásra élvezhető lett a katalógus. Érdemes végre megnézni a katalógust, hogy milyen kiállitások maradtak ki, és ha nem is tudom meg, hogy hol vannak, de azt máshol is meg tudom nézni. De legalább végig tudom pörgetni még Arles-ban, hogy hol nem jártam még, amit meg is akarok nézni, mert közel 60 helyszin közül kell választani.
Ezzel együtt még mindig 6000 dolgot lehetne javitani a katalóguson, de már legalább elindult a jó irányba...

A Beaux Arts nyári száma

Szinte egész Franciaországot bebarangolhatjuk a lap segitségével. Talán irtam már, hogy a franciáknál vidéken is van élet, főleg művészeti szemszögből, s bár ott is erős a Párizs központúság, azért millió érdekes helyszin van a városhatárt elhagyva is.
Az én best of listám - persze tudom, hogy sokat igy is kihagyok, bocsi- nagyjából igy néz ki:
St Paul - Nizza felett a hegyekben a Fondation Maeght. Ők hires műkereskedők, Miro talán náluk is élt egy ideig, de Giacomettitől Picasso-ig mindenkivel dolgoztak, mindenkit ismertek és gyűjtöttek. Aztán amikor megunták Párizst, megvették a fél hegyoldalt Nizza felett, és egy csodálatos épületet biggyesztettek oda.
Pourquerolles. Egy kis sziget délen, viszont egy hires gyűjtő pakolta oda a képeit.
Arles, fotófesztivál, nem nagyon kell magyarázni.
Rodez, Soulages múzeum: a természeti környezet ott is csodás, a múzeum nem kevésbé.
Vasarely: Aix-en-Provence-ben van az alapitvány extra designos háza.
Perpignan: fotóriporterek fotófesztiválja.
Barbizon: a helyi Szentendre. Festők mindenfelé, többek között Paál László is itt alkotott..

Bresttől Velencéig mutat be kiállitásokat a lap, igen jó minőségű képekkel, ráadásul most adnak hozzá egy 1000 kiállitás összegzőt egy külön füzetben. Ember legyen a talpán, aki ezt végigjárja, de talán annyi is elég, hogy szerencsére mindig lehet új dolgokat felfedezni..

Louise Bourgeois és Tracey Emin közös sorozata

Tracey Emin  a saját ágyát állitotta ki a 70-es években Londonban, de egyébként festőnek is kiváló. Bourgeois pedig nagyon hires szobrász, akinek jelenleg épp Bázelben van kiállitása a rajzaiból, merthogy neki sem volt elég a szobrászat. Tracey Emin sokkal fiatalabb, emellett ő Londonban él, mig Louise New York-ban, mégis közös képeket festettek. Az 50 évvel fiatalabb Tracey rajzolta a babát, Louise pedig a többit. A kép azért is emlékezetes, mert ez az egyik utolsó képe a hires szobrásznak.
A kép jelenleg a Momában van New York-ban.
Az utóbbi években érdekelni kezdtek a művészi együttműködések. Talán nincs is ennél nehezebb műfaj, hiszen az alkotás magányos dolog, és egy gyenge festő aligha kapaszkodhat fel egy ismertebb társa által. Mégis, dacára a szinte teljesen lehetetlen együttműködésre, mégis szép számmal találunk rá példát a művészettörténetben. Az kell hozzá, hogy a művészek átmenetileg félretegyék az egójukat, ami nem sokaknak megy könnyen..

2019. július 25., csütörtök

Gohar Dashti: Vie quotidienne et guerre

Egy ideje már a fejemben motoszkál ez a kép:
A világon elég sok helyen a fizikai valóságban is ez a helyzet, de a kép érthető szellemi sikon is, úgy talán még jobb. Az én értelmezésemben nincs összefüggés a katonák és a pár között, a katonák elmennek mellettük, nem értük jöttek, de talán igy még érdekesebb.

La saga des inventions kiállitás Arles-ban

Ez a vicces kiállitás a gázmaszkoktól a mosógépig mutatják be, milyen volt régen a felfedezésekkel foglalkozni. A nem teljesen komoly tárlat ponpás betekintést nyújt abba, hogy mennyire őrülteknek látszottak a feltalálók, amikor még nem tudtak powerpoint preziket csinálni, merthogy nem volt számitógépük. Egy csomó fura pasas egy csomó fura eszközzel fejtik meg éppen...hát, nem pontosan tudjuk, hogy mit.
A fotók néha a tárgyakat mutatják, amikből nyilván nem értünk semmit (lehet, hogy a feltaláló is igy volt ezzel), néha meg a feltalálókat látjuk a műhelyükben, ahogy épp rettentően foglalatoskodnak.
Tudománytörténetileg nem vizsgáltam, de nagyon vicces volt látni a régen még feltalálás előtt lévő eszközöket, amik mára teljesen a mindennapjaink részei lettek. S talán holnap kevésbé nevetek ki valakit, aki épp megváltja a világot az elemes nyalókával vagy valami hasonlóval..

2019. július 24., szerda

Könyvajánló: Jean-Maurice Rouquette: rencontres d'Arles les debuts

50 éves az arles-i fotófesztivál. Tulajdonképpen  szinte elképzelhetetlen, hogyan lett egy baráti társaság találkozójából egy nemzetközileg elismert óriási happening.Ez a könyv bemutatja a kezdeteket, amikor szó sem volt még kiállitásokról, csak egy találkozóról. Hogyan lehet rávenni a fotós társadalom elitjét arra, hogy egy isten háta mögötti faluba utazzanak? Jó kérdés, de a szervezőknek sikerült. Ansel Adams, Cornell Capa, Willy Ronis, Brassai, óriási nevek.
Az első években nem is voltak kiállitások, csak találkozók, bemutatók, ezeken viszont óriási tömeg jelent meg. Valószinüleg ők mind fotósok voltak, különben nem lett volna ennyire népszerű ez a rendezvény...
Mi a titka Arles-nak? Hát, egyrészt 10 km-re van a tenger, júliusban tartják, a franciáknak (de másoknak is) teljesen egyértelmű, hogy ilyenkor lemennek délre, a franciáknak még országot sem kell váltaniuk ehhez...De ne legyünk igazságtalanok. Egy Ansel Adams találkozásra én is lementem volna 1970-ben Arles-ba, ha tudok róla.
A könyv leginkább egy dokumentumgyűjtemény, sok képpel a fesztivál kezdeteiről.

2019. július 23., kedd

Interview magazin (US)

Megörültem ennek a magazinnak, amikor megláttam. Egy egész újság tele interjúkkal! Hú..ez bizony jól hangzik.. Végül is ezerféle interjú létezik: rövid interjú, életműinterjú, páros interjú, egy témáról szóló...abbahagyom, mielőtt Gombóc Artúrozás lesz belőle...Ehhez képest, amikor kinyitottam a lapot, az első furcsaság a sok divatcégreklám volt, a második pedig az, hogy az összes ruhának odairják a gyártóját...Ó, akkor ez egy Elle? Az azért nem, de azért a divatirány tényleg meghatározó..Tisztára olyan, mint a W. Ha valaki esetleg ismerné, az egy jó papirra, óriási méretben nyomott divatlap, viszont a szokásosnál sokkal igényesebb fotózásokkal, néha világsztár szereplőkkel. Az Interview-ban hasonló történik. A kérdezők szupersztárok, méghozzá úgy, hogy anyánk is ismeri őket: Julia Roberts kérdezi Glenda Johnsont, Avril Lavigne kérdez egy deszkást, Mark Wahlberg kérdez kosarast..Szóval hirességek. És legnagyobb meglepetésemre ez működik. Ez két dolog miatt lehet lehetséges. 1. A sztár azt kérdez, akit akar, ezért olyat kérdez, aki iránt érdeklődik. 2. Ezek sokszor inkább beszélgetések, az interjúzóról is kiderülnek dolgok, ettől viszont érdekes lesz az egész, nagyon személyes anyagok ezek.
Havibaj mércével nézve azért ezek a beszélgetések elég rövidek. Sőt, rövidek és általában egy témáról szólnak. Viszont önálló stilusuk van, ami nem semmi, tekintve, hogy mennyien szerepelnek a lapban és hányféle irányba mehetne az egész.
A lap tehát intellektuális szempontból nem olyan mély, mint vártam, sokszor a divatra koncentrál, nem mély. De. Azzal, hogy a sztárok kérdeznek, furcsa mód mégis van ivük és stilusuk ezeknek a beszélgetéseknek, úgyhogy összességében mégis tetszik a lap. Azt persze nem mondanám, hogy mindig megvenném, talán ha New York-ban élnék...

Mohamed Bourouissa a France Culture rádióadásban

Még mindig Arles-ban járunk, továbbra is 40 fok van, a hozzám hasonló művészetszerető viszont inkább minden bokorban vesz egy euróért vizet, de végig kell járnom a kiállitásokat. A mondhatni főtér a templom mellett van, ami a Van Gogh múzeum mellett van, ami a könyvesbolt mellett van, ami...koncentrálódik minden egy pár utcás részen.
A tulajdonképpeni fesztiválközpont - ahová valójában csak a kiemelt vendégek mehetnek - igyekszik beszélgetésekkel, termékbemutatókkal, kerekasztalokkal lekötni az embereket. Itt beszélgetett Caroline Broué Mohamed Bourouissával.
Utóbbiról azt kell tudni, hogy Párizs egyik legfontosabb helyén, a Palais Tokyo-ban, de mit beszélek, egyenesen a Pompidouban volt kiállitása egy kortárs művészeti dij kapcsán (amit Duchampról neveztek el), szóval mostanában igencsak forog a neve. Ezzel nincs is baj, végső soron Arles valahol a már befutott emberekre épit, Bourouissa pedig elég sokat dolgozik, abszolút megérdemli a figyelmet.

Christian Lutz: Eldorado

Las Vegas, fény, csillogás. Egy utcával hátrébb meg festetlen betonfal, nyomor, sötétség. Gazdagság, depresszió, pazar fények, nincstelenség. Ez mind Vegas és még ennél is több. Ha riportfotós lennék, a stripről, a főutcáról kicsit távolabb készitenék képeket. Lutz barátunk viszont úgy döntött, hogy egyszerre örökiti meg a fényt és a háttérben zajló fénytelen diszleteket. A kiállitás külső körén azokat az egyébként teljesen átlagos embereket láthatjuk, akik látogatják ezeket az intézményeket, a belső körön viszont nagyrészt a csillogást tapasztalhatjuk.
Talán sehol nem ekkora a kontraszt a sivatag és a szökőkutak között, és e a kiállitás meg is mutatja ezt.

2019. július 20., szombat

Marjan Teeuwen: destroyed house

Micsoda esztétikája lehet egy lerombolt háznak? Ha jobban belegondolok, az emberek mindig is vonzódtak a romokhoz, úgy érezzük, közelebb kerül a történelem ilyenkor hozzánk. Ezen a kiállitáson viszont nagyon konkrét esztétikai élményről beszélhetünk. Amikor először láttam a képeket, azt gondoltam, milyen ügyesen elrendezték a könyveket. Később jöttem rá, hogy azok téglák, csak éppen elvágva.
Kétségkivül van egy esztétikája a romoknak. Amúgy a sorozatot a közel-keleten készitette, ahol ugyebár elég sok potenciális romház akad. A kiállitás pedig egy amúgy romos házban, egy régóta nem használt irodai térben volt, ezzel is ráerősitve a hatásra...

restless bodies - Kelet-Német fotó 1980-1989. Kiállitás Arles-ban

Berlin a 80-as években igencsak vonzotta a punkokat, művészeket, és ideális terepet nyújtott többek között a lakásfoglaló mozgalmaknak is - mintha nem is a pedáns Németországban lennénk. A lakbérek olcsók voltak, az élet olcsó, nem csoda, ha a legextrémebb arcok ott mozogtak. Még ma is őriz egy keveset ebből a város, de azért már meglehetősen keveset. Azon viszont semmi csodálkoznivaló nincs, hogy a művészfotósok is Berlin felé vették az irányt, és nem Balmazújváros irányába.
Annyiból azért eltért egy átlagos spanyol kisvárostól a helyszin, hogy a fura alakok mind akartak valamit - leginkább szabadásot persze - és ezért tenni is hajlandók voltak. Tüntetések, megmozdulások sorát látjuk a falakon, és ez meggyőző kiállitássá teszi ezt a válogatást.

Katharine Cooper: Aleppo, mon amour

Ha valaki nem egy bezárt dobozban élt az elmúlt években, akkor emlékezhet arra, mi is történt a várossal. Nagyon heves harcok folytak itt, bombázták a lakosságot, többször is elfoglalták majd visszafoglalták. Mondhatnánk azt is, hogy a történelem sebhelye lett a város. Igenám, de Katharine könyve úgy tesz, mintha ez csak egy szokásos városka lenne, és lefotózta a város vendégszerető arcát: kávézót, ahol a tulaj végtelenül kedves, utcakölyköket, akik mosolyognak és semmire sincs gondjuk, lakókat, akik úgy tesznek, mintha. Közben a képeken mögöttük beszűrődnek a romok, szétlőtt házak, de a fotós megpróbálta, mintha csak egy utazási katalógus lenne, a város leghivogatóbb oldalát lefotózni.
Történelemhamisitás lenne? Inkább csak egy személyes vonzalom megörökitése. A pasik háborúznak, de mögöttük a nők - és a képeken elég sok nő van - már teszik is otthonosabbá a romokat.
Szimpatikus könyv, talán egy picit túl sok a cuki kép, de mondjuk egy háborús fotókönyvvel együtt nézve már ok, ugyanis az is érték, ha valaki végre nem az emberi szenvedésre kiváncsi...

2019. július 19., péntek

Martin Parr 50 könyve

Nagyon szeretnék sokak könyvtárában szétnézni, de sajnos elég ritkán engednek be. Most viszont kiállitás formájában itt van 50 könyv Martin Parr könyvtárából. Ha valaki nem ismerné, Martin Parr a vidéki Anglia fotózásával lett ismert. Képei gyakran ironikusak, és időnként semmilyenek, de ettől még ismert lett. A fotós közösség kedvéért előásott 50 fotóalbumot, és kiállitotta.
Mégha politikailag korrekt is akart lenni Martin, azért 50 könyvből már lehet választani. Megjelenik Bernd és Hilla Becher, Diana Arbus és mindenki más, akiket ismerünk. Úgy láttam, leginkább fotótörténelem órához hozott Martin illusztrációt, ami annyiból érdekes, hogy a kiállitott szerzőket illik ismerni.Ha valakit mégsem ismerünk, akkor felmerül a gyanú, hogy ismernünk kéne...
A kiállitás azzel együtt érdekes, hogy Martin választhatott volna progresszivebb könyveket is, de mégis egyfajta referencia ez, amig még olvas valaki..

2019. július 18., csütörtök

Király Tamás divattervező kiállitása a Ludwigban

Király Tamás bizonyos körökben legalább annyira emblematikus figura, mint mondjuk Erdély Miklós. Rengetegszer hallottam már a nevét, de sosem láttam a munkáit. Szerencsére a Ludwig most kiállitást rendezett neki.
Persze gyorsan tegyük hozzá, hogy egy művész személyiségét leginkább a vele való beszélgetésben lehet tetten érni, ez Király Tamás esetében még hangsúlyosabb, hiszen a ruhái egyszer használatosak, sokszor olcsó anyagokból készitett dolgok, amik ráadásul egy statikus kiállitáson nem is biztos, hogy jól mutatnak - egy női ruha viselője nélkül azért sokat ront a helyzeten... Éppen ezért a kurátorok rengeteg apró monitort (tabletet) használtak, hogy bemutassák a fotókat és videókat, amik a divattervező bemutatóin készültek. Ezek még hatásosabbak lennének, ha nem apró kijelzőn nézegetnénk ezeket, hanem rendes kivetitővel, rendes méretben. Csak egy teremben vannak igazán nagy méretű vetitések, ez engem zavar, szivesen néztem volna a videókat (és nem merem megnyitni a youtube-ot, hány videó van fent róla).
Mivel nem vagyok nagy divatszakértő, ezért a ruhák elemzését ezúttal kihagyom. Inkább csak annyit jegyzek meg, hogy egy kiállitás szükségszerűen nagyon keveset mutat meg abból, ami a művész személyisége. Pláne, hogy nem láttam egyetlen interjút vagy más megszólalást tőle, ez azért elég furcsa. Remélem azért készült róla valami...
Szóval az éhségemet csökkentettem, de jól nem laktam ezzel a kiállitással (de ez miattam is lehet).

Persijn Broersen és Margit Lukács: Forest on location

Számomra ez volt az arles-i fesztivál egyik legnagyobb meglepetése. A hollandiai (igen, hiába van magyar neve, Hollandiában született) művészek animációja még az olyan öreg róka előtt is kirántotta a talajt, mint jómagam. Viszonylag sok videót mutattak be a fesztiválon, de ennél hatásosabbat nem. Általában szép tömeg is gyűlt a vetitésre. S mig a többi helyszinen általában egy oldalajtón át lehetett bemenni videót nézni, itt át kellett menni a vetitésen ahhoz, hogy továbbhaladjunk. Érthető is ez.
Talán egy éve szerepelt a hirekben, hogy Lengyelország elkezdte kitermelni, kivágni a fákat a Bialowieza erdőben, ami a lengyel-belorusz határnál van, és lényegében az utolsó érintetlen erdősége Európának. Hiába a tiltakozások, az erdő tönkretétele nem állt meg. A művészek az erdőt - persze virtuálisan - az űrbe helyezték, és apró szeletekre bontották, amelyek keringenek a világűrben (aminálva). Kisérteties űrzene segit megtalálni a hangulatot, és hogy még hátborzongatóbb legyen, ezekre az űrben keringő szigetekre még animált embereket is tettek, akik persze nem találják a helyüket. A fény-árnyék hatásoka annyira erősek, hogy olyan érzése van a nézőnek, hogy egyetlen, távolról érkező reflektor világitja csak meg az erdőt.
Igen, egy kicsit horrorisztikus. De a mondanivaló pont ennyire az, tehát itt a látvány alátámasztja a mondanivalót. Ez pedig az, hogy tönkretesszük a saját élőhelyünket, nincs többé helyünk az univerzumban.

2019. július 17., szerda

Valérie Belin: painted ladies

Hát, egy újabb női fotókra ráfestő hölgyeményt köszönthetünk. Korábban a Photo magazinban, az 5 -24 magazinban, a Beaux-Artsban és gondolom még millió más helyen láthattunk ilyet. De.
Ez az anyag is végtelenül igényes, másrészt, mivel nő az elkövető, nem a mindenáron való szexualitás bemutatása a célja, hanem egy újfajta esztétika megmutatása. És ez sikerül is neki.
A képek nagyméretűek, nagyon finoman vannak megfestve és valóban új esztétikai minőség jön létre. Valériát az arcok érdeklik, az ecsetvonásokkal azt teszi még egyedibbé és időtlenné. Igaz, a kivitelezés minősége fantasztikus, csak az alap fotó egy kissé érdektelen, bár tudom, hogy az arcot kellene nézni. Nagyon érdekes képek.

2019. július 14., vasárnap

Madarász Gergő a Szivem galériában

Magyarázatra szorul a helyzet. Madarász Gergő ugyanis képregényrajzoló. A majomdaráló című képregénye mellett 10 évnyi festészeti munkáját láthatjuk most a falakon. Ebből már sejthető, hogy nem túl gyakori, hogy ecsetet vesz a kezébe ceruza helyett, pedig a portréi figyelemre méltók. A Havibaj képregényrajzolójaként is ismert Gergő ügyes és szerethető portrékat mutat.
Kicsit jobban megvakarva a felszint már ellentmondásos a kép. Egyes portrék valóban jól sikerültek, de azért bőven van mindenből kilógó, túl egyszerű vagy vitatható minőségű kép. Ami rendben is van, mivel  egyes képek nagyon régiek, a stilusuk pedig nem kiforrott - itt arról van szó, hogy én, mint kritikus, túl sokat várok egy alapvetően ad-hoc kiállitástól. Hiszen azért alapvetően vadhajtásról van szó: Gergő képregényeket készit, nem képeket. Milyen jó lenne mégis, egy-két képet látva, ha komolyabban venné a portrékat, ugyanis akad a képek között igazán nagyszerű is.

2019. július 13., szombat

Könyvajánló: Edward Burtynsky: Antropocene

Burtynsky teljesen megérdemelten lett óriási sztár a fotóban: repülőgépről készitett gyönyörű képei nemcsak arról árulkodnak, hogy tehetséges, hanem arról is, hogy nemvolt rest körberepülni a világot néhány jó képért, és talán mindenkinél előbb ráérzett arra, hogy a légifelvételek lesznek a jövő. Mondjuk David Maisel már korábban készitett hasonló képeket, meg nyilván előtte is már, de mégis ő lett a sztár. Középformátumra dolgozik, ami nem olcsó, de garancia a minőségre: nem annyira egyszerű az ő képeit másolni, mert a képek minősége is csodás, másrészt olyan tájakra visz, amiről nem sokan tudják, hogy létezik. És azt is tegyük hozzá, hogy sokakkal ellentétben az ő képein nem lehet látni, hogy repülőről készültek: nincs perspektiva, nincs semmi zavaró belógó tárgy, igy aztán a képeit nézve először nem is tűnik fel, hogy mit látunk.
Új könyve még magasabb szintre emeli a fotóst. Már az előző könyve is csodálatos volt, nagyjából 10 kiló, és elképesztő nyomtatási minőségű képek, ez semmit sem változott. A fotós azonban szociálisan érzékenyebb lett, és most már olyan területeket is megmutat, ahol az ember nyilvánvalóan tönkreteszi a környezetét, bármi áron szétrombolja azt a keveset is, ami megmaradt. Egyre közelebb merészkedik a témájához, immár tényleg premier plánban látunk mindent.
A képek perspektivája is megváltozott. Korábban kinosan ügyelt arra, hogy pont 90 fokot zárjon be a fotózott föld és a fényképező, most először elhagyja ezt a látványt, és kb 45 fokban dönti meg a kamerát. Merész húzás, mert pont az a rálátás veszik el, amiről eddig megismertük a képeit. De várjunk csak. Ezek a 45 fokban döntött képek is ugyanolyan tökéletesek és perspektivanélküliek, mint a korábbiak. Ez hogy lehetséges? A titok talán a képek élességénél van. Korábban megszokhattuk tőle, hogy minden képén minden éles. Ez el is várható tőle. Most azonban szakitott ezzel is. Ezeken a képeken egy jól behatárolható sáv éles, ami meglehetősen keskeny. Talán úgy döntött, ha már nem lehet minden éles, akkor legyen egy kis vonal az csak. De a főtéma mindig éles. Érdekes módon ettől az életlenségtől egy kicsit terepasztal jellege lett a képeknek, vagyis megintcsak el tudta kerülni, hogy légifelvételeknek lássuk a képeit.
Ez egy lenyűgöző és fantasztikus könyv, ha nem lenne majdnem 10 kiló, már a táskámban landolt volna..

2019. július 12., péntek

A modernkori zóna

Manapság is fotózzák, sőt filmezik és könyvet is irnak a modernkori zónáról. Néha még a tv hiradókba is bekerül, amikor kocsikat gyújtanak fel, de látványos tüzek nélkül is nagyon nehéz nem látni, hogy az immár franciának minősülő, csak éppen legtöbbször afrikából érkező, a nyelvet nem beszélő, kultúrát nem ismerő embereknek nem sok lehetőségük van a kitörésre. Mégis, Párizs vonzza ezeket az embereket továbbra is, mert mindenki abban bizik, hogy egyszer, talán mégis sikerül valamit elérnie, vagy ha nem is neki, akkor a gyerekének. Aki ugyan nem kap rendes oktatást, satöbbi, szépen újratermelődik ez a réteg, de mégis ezerszer inkább ez a célpont, mint bármi más.
Ariel Kenig A szünet (la pause) könyve pont erről a lehetetlenségről szól. Egy srác szeretne bekerülni a Renault gyárba melósnak, ez élete álma, de még ez se valósulhat meg, egyrészt mert semmilyen végzettsége nincs, talán olvasni se tud, másrészt a Renault gyár is elköltözik, bezár, vége. A főhős hiába akart volna tenni valamit, nem jött össze.
A Derniere etage gauche gauche film - magyarul soha nem jelent meg, a cim utolsó emelet balra balra - egy afrikai szülőktől származó, de már Párizs környékén született srácról szól, aki nem is akar franciául beszélni, példaképe pedig a menő drogkereskedő, aki valamiért szóba áll vele, és kedvezményes áron kap anyagot. A film remekül bemutatja, hogy semmilyen más esélye nincs a srácnak a kitörésre, és hát ez sem igazi esély, a film végén nincs is happy end.
 Egy másik film, amit nagyon szeretek, az a Brooklyn Kt Gorique főszereplésével. Egy rapperről szól, aki épp a külvárosban lakik, és a zenével próbálja elfogadtatni magát a környezetével. A rap viszont a pasik felségterülete, és persze jópár egyéb konfliktus is felmerül..
Ilyen szempontból úgy tűnik, hogy nagyot változott a világ, mert ma már szinte a legszegényebbeknek is van mobiljuk, kábeltévéjük, talán nem esznek egész nap, de elméletileg ott a lehetőség a tanulásra, persze ez ezerből egynek lehetőség. Mégis, ha végignézek azon, hogy csak 100 éve milyen nyomorban éltek, akkor azért látom a fejlődést...

A zóna - kiállitás Arles-ban

Minden évben akad igen nagy meglepetés Arles-ban, és idén számomra ez az. A téma Párizs külvárosa, amit egyszerűen csak zónának hivnak. Történelmileg úgy alakult, hogy Párizs közigazgatási határánál felhúztak egy falat, és az attól kivül eső részt megpróbálták szabadon hagyni, mert katonailag úgy egyszerűbb védeni. Az más kérdés, hogy Párizst nemigen támadták meg, amikor meg mégis, akkor semmit sem védett ez a szabadon hagyott terület, de nem is ez a lényeg. A városkapun kivül kialakult egy senkiföldje, ahova a szegények, akik már régóta sokan voltak, felhúzták a viskójukat, és idővel kialakult egy második város. Ezek a nyomortelepek nem éppen Párizs nevezetességei közé tartoztak, de hát ma is vannak olyan részek, ahol egy borzalmas, 20 emeletes panelházban élnek többezren a remény legkisebb lángja nélkül.
A kiállitás az 1910-es évekbe repit vissza minket, és pont ezekbe a zónának nevezett nyomornegyedbe. Atget, André Kertész fotózta ezt a senkiföldjét. A kiállitáson azonban nem tőlük láthatunk képeket, hanem ismeretlenektől. Egy padlásról kerültek elő ezek a képek, és a fotós valószinüleg helybeli lehetett, de legalábbis jól ismerte az ottani életet, mert ugyan kinek jutna eszébe pont ezt dokumentálni, amikor ott az Eiffel torony is. Ezek a képek nemrégen kerültek elő, és minőségüket tekintve simán elmennek riportfotónak, ráadásul bár egyszerű kompozicióval készült zömük, azért egyáltalán nem kattintgatós képekről van szó. Nem, ez egy önállóan, szigorú szemmel nézve is kiváló anyag olyan emberekről, akiket abban az időben nem volt divat megörökiteni, olyan nyomorban, hogy az ma már elképzelhetetlen. És hosszú évekig, akár évtizedekig éltek ott emberek vezetékes viz, áram, fűtés, tulajdonképpen minden nélkül. És a gyerekek, mert azok is voltak, sőt a képeken szép számban tűnnek fel,iskola vagy bármilyen gyerekkor nélkül egyenesen a munkába kerültek, ami akkoriban erősen fizikai munkát jelentett. Nem lehet Párizs büszke erre, de mégsem merült feledésbe, mert valaki ott volt és fotózott. Mi pedig most megnézhetjük.

2019. július 11., csütörtök

Philippe Chancel a fesztivál sztárja

Hagyományosan Arles-ban a Van Gogh múzeumnál lévő fesztiválközpont melletti templomban rendezik a fotófesztivál legnagyobb, legfontosabb kiállitását. Oda bekerülni kb. a  lottófőnyereménnyel ér fel. Először is, minden programfüzetben az első hely garantált, a könyvesboltok tele vannak a katalógussal, mindenki erről beszél.
Az, hogy egy templomban, mégpedig ennyire gyönyörű templomban lehet kiállitást rendezni, tényleg páratlan. Chancel pedig úgy hálálta meg a lehetőséget, hogy  a környezetvédelemről szóló anyagot helyezett el. Gyakorlatilag körbeutazta a földet, hogy Fukusimától Grönlandig beszámoljon az ökológiai katasztrófákról. Nem hiszem, hogy sorolnom kéne a mindenki által ismert problémákat, ezeket a kiállitás hiánytalanul fel is sorolja. Gyakorlatilag egy miért-fog-kihalni-az-emberiség lista ez. Az egyes templomhajókban minden egyes helyszinről részletes és látványos fotókat kapunk, amelyek a műfajok teljes spektrumát lefedik. Vannak légifotók, de csak akkor, ha az indokolt, van riport, zsánerkép, tájkép és részletfotó. Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy csapongana a fotós, sőt. Éppen hogy a műfaji sokszinűség az, ami a legjobban megmutatja több oldalról, hogy mekkora problémák vannak, hogy mennyire sokrétű a probléma.
Hatásos, látványos, és részleteiben is kidolgozott kiállitás ez, amit legszivesebben receptre irnék fel. Ugyanakkor a kisördög ott van bennem, mert az Arles-ben látható 60 kiállitás közül vannak mások, amik összességükben erősebbek, és jobban emlékszem rájuk.

2019. július 8., hétfő

Arles, fotófesztivál, 50 éve

Idén jubilál az arles-i fotófesztivál. Ezt tulajdonképpen azon kivül, hogy az összes katalóguson rajta van, és két könyv is megjelent ez alkalomból, nem sok mindenen lehet észrevenni. Miért is kellene? Arles egy kötelező program immár jópár éve, rengeteg fotós, kurátor, egyéb fontos szereplő jár arra. Ja, és itthon alig ismerik, bár ezt már megszokhattuk.
Mitől olyan különleges ez a fesztivál, hogy már ilyen régóta működik? Talán azért, mert szakmailag kiváló - mondjuk ez még kevés, mert ilyenből sok van - de ezen felül is Arles nagyon közel van a tengerhez, nagyon laza helyszin és nyaralásnak lehet álcázni a kultúrát, vagyis forditva.
Abban az igen szerencsés helyzetben vagyok, hogy immár nem először látogattam el a provance-i kisvárosba, úgyhogy a következő hetekben beszámolok a kiállitásokról, amik közül több szenzációs is akad. És igen: ezen felül a nyár, 40 fok sem rossz...

2019. július 2., kedd

Sissi Farassat a pillanat művésze

Sétálgat az ember gyanútlanul a Photo Bázelen, és egyszercsak, a sok művészieskedő, fekete-fehér tájkép mellett ott van ez:
Rögtön eszembe jut, hogy régebben mennyire sokan nem elégedtek meg a fotóval, mint fotóappirral, és vagy a keretet, vagy magát a képet dekorálták..Amit itt látunk, az fehér fonal, ami behálózza szinte az egész képet. A képen magán egy háttal álló nő van, aki épp kinéz az ablakon.
Tényleg jópofa, de ha tovább nézzük a képet, akkor feltűnik egysmás. A fehér fonal tényleg jópofa, ugyanakkor eléggé homogén, és bár érdekes, azért nem köt le túl sokáig. A nagyobb baj a képpel van. Egyrészt életlen, ami egy dolog, de valójában nagyon unalmas, egynemű felület, a nő rajta egyáltalán nem látható, talán nem is nő, de legalábbis életlen, nem látszik.
Ez a kép a tipikus esete annak, hogy egy elsőre izgalmasnak tűnő kép egy kicsit hosszabb nézegetésre érdektelenné válik.