2015. december 31., csütörtök

Mi történt 2015-ben? 3. rész

Nem igazán érzem magam megfelelőnek a külföldi rész megirására. Idén elég keveset utaztam, és azok is zömmel rövid utak voltak, igy inkább csak felvillantok néhány témát, ami külföldön foglalkoztatta a művészvilágot.
1. Agnes Martin a Tate-ben. Ő lehet az év felfedezettje, habár a vásznai ezt nem indokolják, inkább csak mint érdekesség emlitem. Hopp, akkor viszont csússzon le az 1. helyről.
1. Jeff Koons a Pompidou-ban. Ő se feltétlen érdemelne első helyet, hiszen már bejáratott név rengeteg gyűjtővel. Amiért mégis idarakom, az az, hogy számomra az életműve a "lufikutyás" időszaka előtt jóformán ismeretlen volt, és most már azt is tudom miért. Csendélete 4 porszivóval pl. igazán remek, biztosan örültek volna neki a Trafó galériában. Azt akarom mondani, hogy végignézve Jeff Koons korai munkáin, igazán nem értem miért futott be, a későbbi dolgai viszont visszamenőleg is igazolják, hogy jó lóra tettek, aerről viszont az jut eszembe, hogy mennyi művész nem kapja meg ezt a figyelmet és igy nem tudja létrehozni főműveit. Igazságtalan a rendszer, nem mintha nem tudtuk volna..
2 Agnes Martin. A kapcsolódási pont Warhol és a Factory, ahol néhányszor járt, biztos ki is élvezte a dekadenciát, utána viszont Új-Mexikóban keresett megnyugvást, és festette a rendkivül erős koncentrációt igénylő geometrikus képeit, egyfajta új Mondrianként, talán. Néhány képe valóban felkavaró, de a legtöbb meg egyenesen unalmas, nekem, vagy csak nem értek a művészethez. Ez van.
3. Niki de Saint-Phalle. Nagyon vártuk már, hogy összefoglaló tárlaton csodálhassuk végig a szobrait. A katalógus is remek. Ő egy igazi feminista, ráadásul még igaza is van, egy olyan karakter, akit ezer közül is azonnal felismerünk, immár nincs mentség a nevének nem ismerésére.
4. Cy Twombly életmű katalógus. Rettentő furcsa volt, hogy bár mindig mindenki beszélt róla, mégsem volt igazi összefoglaló katalógusa. Most már van, és ezzel már odarakható a könyvespolcon, ahova való, a legnagyobbak közé. Nem véletlen, hogy a Tate-ben külön terem van a vörös képeinek.
5. Lenny Kravitz a bécsi Ostlicht-ben. Könnyedebb vizekre evezünk, az énekes-gitáros azért került most ide, mert pimasz, ugyanakkor érdekes és mosolyogtató anyagot hozott össze. Lenny, akit mindenki fotózni akar, visszalő saját Leicájával, és ő meg a fotózó tömeget fotózza - tekinthető gesztusnak, de értékelendő a humora, emellett pedig kordokumentum is a sztárságról, ezért duplán jár a pont. A megnyitón is nagyot alakitott.
6. Aj Wei Wei útlevele. Talán észrevették Kinában, hogy Aj Wei Wei-t már nem tudják elhallgatni, talán súgott nekik valaki, de a lényeg, hogy a hős kiszabadult, útlevelet kapott, és immár 3 egyéni kiállitáson hmmm, szapulhatja Kinát, szóval értitek. Aki még nem látta a róla készült filmet, az jelentkezzen nálam egy kópiáért, mert az egy kötelező film, mint ahogy a kiállitásai is. Immár nem csak azért, mert átélte, sőt túlélte Orwell világát, hanem azért, mert a kiállitásai ezen túlmenően is értékesek. Itthoni művészpalántáknak szivesen megmutatnám, mennyi munkát rakott bele az új installációiba, többek között 500 biciklit kötött össze az első kereküknél, amelyek igy persze irányithatatlanok voltak (mint Kina talán? Ez nem merész párhuzam).
7. Fotókönyv fesztivál Bécsben. Ezt csak azért emlitem, mert ismét és megint nem Pest a központja nemhogy a balkánnak, de még Kelet-Európának sem. A portfolió rewiew pl. Pozsonyban van immár sok éve, és oda jönnek a külföldi kurátorok megnézni, mi zajlik itt. Bécsben fotókönyv fesztivál van, ahol a szlovénok elég bátran és nagy terjedelemben mutatkoztak be, és ahol megesett az a szörnyűség, hogy a fotószövetség, bár azt irta, hogy részt vesz, valójában mégsem volt ott, csak egy asztal sarkába pakolt ki pár könyvet. Vegyük észre: idén pl. a Lensculture diját egy spanyol nyerte, aki Oroszországba ment fotózni, Bécsben lengyel nyert, és egyáltalán, nem vagyunk benne a nemzetközi mezőnyben. Majd ha itthon is Agnes Martinról fogunk beszélni, majd akkor...

Mi történt 2015-ben? 2. rész

És most a sötét oldal. Azt ugyanis nehéz lenne elhallgatni, hogy ez az év rekordot döntött botrányokban, félrement és értelmetlen pénzköltésben, ki-ha-én-nem fellángolásokban.
1. Első helyen a már unásig szapult mma, aminek nem vagyok hajlandó nagybetűvel leirni a nevét. Ez a szervezet annyira káros, hogy ha ma megszüntetnék, még akkor is évekig szivnánk miatta. És nem azért irom ezt, mert irigy vagyok arra a mittudoménhány milliárdra, amit összelopkodtak, hanem azért, mert egy olyan, száz éve meghaladott művészeteszményt próbálnak visszahozni, ami máshol már régóta nincs és nem is lesz. Szabályzatában már eleve a korrupciót állitják be követendőnek: akit én ismerek és jóban vagyok, az a jó művész. Nevetséges, csak már nincs kedvünk röhögni rajta. A nagy nemzeti bezárkózással pedig azt érték el, hogy immár sehol sem vesznek komolyan bennünket magyarokat, tapasztalom Párizsban, Londonban, akárhol. Amire szükség lenne, az pont nem egy bezárkózó, egymásnak dijakat adogató zárvány, hanem egy nyilt, minél szélesebb művészetfelfogással biró támogatás, kiállitóhelyek, programok. Ehhez képest még a kérdés is értelmetlen, hogy minek kell nekik az Andrássy úton a régi Muosz székház 6 milliárdért, ahova beültetnek majd pár jólfizetett tapsolót.
2. Baán László és az ámokfutás. Amit idén elkövettek a Városliget megszüntetése érdekében, az botrány. Ez olyan, mintha a new york-i Central Park-ba valaki egy Tescót rakna bele. Hiszen minden pesti tudja, hogy mennyire hiányoznak a parkok ebből a városból, hogy az ingatlanosok minden kutyaólat beépitenek, aztán csodálkoznak, hogy miért nem élhető a város. Ezek után megaépitményekkel akarják teletömni az egyik utolsó megmaradt zöldfelületet. És mindezt miért? Mert a Várba minisztériumot akarnak rakni. Nagy szerencse, hogy nincs pénzük az épitkezésre, sajnos még találhatnak. Az külön vicc, hogy a nagyvonalú Baán a saját szüleinek itélt oda egy kis pénzt udvarzöldesités cimén..
3. Bezárt a Szépművészeti. Végülis nincs szükség rá, akkor meg minek is?
4. A debreceni Modem is bezárt. A szinte egyetlen komolyan vehető vidéki helyszin. Gratulálok.
5. Nem lesz több kurátorszak. Állitólag azért, mert már igy is túl sok szabad gondolkodót képeztek, rájuk nincs szükség sőt károsak.
6. Charlie Hebdo merénylet. Ez azért probléma, mert el tudom képzelni, hogy alkotók ezután esetleg elgondolkodnak azon, hogy egy művet létrehozzanak-e, ami hosszú távon baj lesz.
7. Meghalt Telek Balázs, aki nemcsak csodás fotós volt, hanem az Artbázis létrehozója, a Fotófalu szervezője, egy olyan valaki, aki komoly hatással lehetett volna erre az állóvizre ami itt van.
8. A fotószövetség kálváriája. A ma már teljesen jelentéktelen szervezet nem volt mindig az, és sajnálatos, hogy a legutóbbi elnökválasztás pont tönkre is tette. Valaki összehozhatna egy fotós szervezetet...
Sajnos nagyon rossz irányba halad ez a vonat. A helyzet az, hogy ma már csak az underground helyeken zajlik komoly művészeti tevékenység, ez pedig azt jelenti, hogy akit érdekel a kortárs művészet, az menjen lakásgalériákba, vegyen fel 50 facebook ismerőst és szólitson le embereket megnyitókon. Ez van...

2015. december 30., szerda

Mi történt 2015-ben? 1.rész

Az év nagy része természetesen az mma borzalmaira ment el, de annyi más is történt azért, hogy megpróbálom összeszedni a szép pillanatokat, amikért érdemes volt követni a művészeti életet idén.
1. Rockenbauer Zoltán: Apacs művészet. Ez a könyv nem csak egy ilyen amúgy siralmas évben, hanem bármikor dobogós helyezett lehetett volna. Okos, nem elfogult, részletekbe menően igényes és ami még nagyon különleges, nem elfogult ez a könyv. A Nyolcak ürügyén egy kicsit tágabb horizontot mutat be, mint amit akár egy művészetrajongó ismer, ismerhet, olyan összefüggéseket, amik finoman szólva nem valószinű, hogy leesnek, emellett még olvasható, sőt könnyed könyv ez, nem kell más hozzá, mint egy kicsi fagylalt netán gyümölcs nassolni, a többi szórakozásról a szerző gondoskodik. (Aki netán a könyv olvasása után több hasonlóra vágyik, az vegye meg a Halandó múzsa kötetet is).
2. Dezső Tamás a londoni Photographeres Gallery-ben. Hát ez is nagyot szólt. Számtalanszor voltam már azon a szent helyen, ami egy viszonylag apró, de a szakma által válogatott rettenetesen zártkörű és sznob klub. Oda bekerülni, na ez kérem azt jelenti, hogy itt akár Korniss Péteri szintről beszélhetünk. Kerekes Gábor túlszárnyalása történik éppen, más szavakkal nem tudom máshogy mondani, Capa és Brassai méltó követőjét méltatom épp. Nagyon kiváncsi vagyok mi jöhet még ezután, a los angeles-i galéria támogatásával.
3. Ciprian Muresan a Ludwigban. Ő egy román alkotó, és hosszú idő óta neki sikerült igazán megnevettetnie egy kiállitáson. Pimasz és nyers, miközben kifinomult és rétegzett, amikor pedig a bábjátékos tiltakozik a szemétkonténerben, azt receptre irnám fel mindenkinek.
4. Off Biennálé. Rettentő fontos, hogy volt és sikerült, politikai tett. Sokan sok helyütt elemezték már, itt most csak annyit, hogy van még hova fejlődnie, de ha azt nézem, hogy 0 ft közpénzből mit hoztak össze, akkor le a kalappal. Uff.
5. El Kazovszkij a várban. Az év vége szinte kizárólag róla szólt. Mindenki szégyellje el magát aki nem csinált neki katalógust korábban és nem hitt benne. Ő az év sztorija lenne, ha már nem ismernénk a képeit több 10 éve...
6. Rippl-Rónai - Maillot az Mng-ben. Az év elején volt, de azért bizony nagyon jó volt és a katalógus is remek. Ilyen kiállitásból kellett volna még 28, és nem panaszkodnánk.
7. Daniel Miller a Faur Zsófi Galériában. Az amerikai úriember magyar fotósokat felfedezni és szinte mellesleg egy előadást tartani jött, és sok fontosat mondott amellett, hogy azért nagyrészt arról is tanuskodott, hogy az amerikaiak miért tartanak ott, ahol. Gyerünk, csináljuk, gyerünk, gyerünk, ezt jópár embernek mondanám szivesen és másik jópárnak mondom is.
8. Felugossy a Missionart-ban. Érdekes, hogy az irodalomban a rendszerváltás után talán csak Hamvas Béla könyvei kerültek elő a fiókból, mig a képzőművészetben nem ez a helyzet - amellett, hogy pl. Erdély Miklósról kevesebbet lehet most tudni mint akkor, el fog tűnni a süllyesztőben. Felugossy 80-as években készült darabjaiból kaptunk egy elég mély meritést, egyébként ezt kellett volna a Műcsarnokban vagy az Mng-ben látnunk, ehelyett egy lelkes galéria mutatta meg, mire képes. Jár a pont.
9. André Kertész a Mai Manóban. A Mai Manó súlytalanságát jelzi, hogy csak egy ilyen történelmi tárlattal tudott felkerülni a listára. De az legalább megfelelő volt, történelmünk egy darabja.
A listát olvasva hirtelen olyan érzésem támadt, hogy itt komoly művészeti élet van. Lehet, hogy tényleg?

2015. december 23., szerda

Az év meglepetése: Pierre Alechinsky

Nem győzöm eleget irni, hogy ez a műfaj szubjektiv. És nem csak azért, mert ha nekem tetszik mondjuk Sam Francis (akiről irtam nem is olyan rég), az még nem garancia arra, hogy neked is tetszeni fog. Ez persze ordas közhely, akár Barthes-t is idézhettem volna vagy Annie Leibovitz barátnőjét, Susan Sontag-ot, de azért mondom mégis, mert az én izlésem is változik. Jópár rácsodálkozásom volt az évek során, hogy mondjak egy magyart is, Mauer Dóra kézforgatásos képei bőven kiverték nálam a biztositékot, ami nálam úgy jelentkezik, hogy fejretett kézzel sétálok sopánkodva, és közben azt motyogom: ezt miért nem én találtam ki?
Azt is el kell mondanom, hogy idővel egyre jobban ráállt a szemem a Párizst megjárt művészekre. Ha tetszik Riegl Judit, Hantai Simon, akkor onnan már csak pár lépés Sam Francis, és onnan akárki. Picasso is. Hiába nem mondják külön iskolának, se művészettörténeti korszaknak, aki ismeri Párizst, az bizony más szemmel néz akár egy Rippl-Rónaira, aki szintén kint élt, de ezt a sort a végtelenségig lehetne folytatni a Nyolcakkal, és a maiakkal is, tényleg tetszőleges nevet választva (de El Kazovszkij nem).
Ezt csak azért mondom, mert elsőre Alechinsky lehet, hogy furcsa, de ha több időt szánunk rá, megváltozhat a véleményünk.
Először is, most már tényleg felejtsük el, hogy a festészet az ábrázol valamit. Persze, ábrázol, mint ahogy Pollock képei is, csak nem úgy. Mi az, amit Alechinsky (kiejtve Alesinszki), aki egyébként belga születésű, máshogy csinált, mint bárki más?
A rajz, mondhatnám a képregény beemelése anélkül, hogy bármiféle történetet mondana, a diszitések egészen változatos, sőt meghökkentő egymáshoz ragasztása, a képmező felosztása mind érdekessé teszi, de legalábbis egyedivé.
A festő különben Dél-Franciaországban él, azért Cannes-tól jóval odébb. Emlékszem, amikor először láttam egy kétoldalas bemutatót róla a Lemonde mellékletében, összecsordult a nyálam. Addigra pont telitődtem az absztrakt expresszionizmussal, vagyis a gyenge követőivel, akik már meg sem próbáltak egymással harmonizáló szineket egymás mellé rakni. Az ábrázolás csömörének nevezem azt az időszakot, amikor önmagában az absztrakt nem volt érdekes, de még nem érkezett el a fotó ideje, amikor már a művészi fotók is bekerültek a galériákba. Sőt, még a kinai művészek sem értek el Európába, akik pedig ötletességükkel és munkabirásukkal letarolták a piacot (talán azért is, mert ott tényleg nagy verseny van, 20 millió festőjük van (és nem túloztam).
Muszáj megemlitenem a Cobra csoportot, ami Párizsban alakult 1948-ban, akik a művészet és az ábrázolás teljes szabadságát hirdették. Ne felejtsük el, ekkor indult a tasizmus, ami a testtel való, teljesen véletlen festést jelenti (és Kassákot emliteni kell itt), és ekkora már a szürrealizmustól a kubizmusig lényegében mindennek vége volt már. Most fogok visszautalni a Pompidou Karel Appel kiállitására, amiről szintén nemrég irtam azt, hogy ábrázolni akar, de nem tudja, hogyan, nem akar anatómiailag és esztétikailag szép képeket létrehozni, de nem is Picasso, inkább a befogadhatóság határáig elmenve keresi a tárgyak lényegiségét.
Na jó, nem vagyok művészettörténész, vissza Alechinsky-re. Néha teljesen olyan, mintha képregényt néznénk, de egy olyat, aminek nincs értelme, nem függenek össze a kockák. Talán úgy tudnám megközeliteni, hogy egy ötletrohamot látunk. Megfest valamit, de sosem egyetlen dolgot, sosem egy stilusban. Káosz vagy felfedezésre váró kép.


2015. december 22., kedd

Filmajánló: Roy Lichtenstein: New York doesnt exist

Ez a film remek példa arra, mennyire könnyen félrevihet egy filmet egy jó dvd boritó. Milyen a jó dvd boritó? Hát ilyen:
A film pocsék. Azon a polcon találtam, ahol az életút videók csücsülnek, de ez sajnos nem az. Nem baj, néha félre kell nyúlni.
A filmkészitőknek viszont szivesen elmagyaráznám, hogy egy film nem egyenlő néhány videó értelem nélküli egymás mögé illesztésénél. A kamera ellátogat 1972-be Long Island-ra, ahol Lichtenstein vélhetőleg a diplomavédése alkalmából egy képéről magyaráz (és egyébként elég jókat kérdeznek), kicsit később már 1988-ban vagyunk, ahol a már öregedő festő mesél a dolgairól, és közben egy már elkészült festményen húzogatja végig az ecsetet, mintha most festene. Sajnos ez utóbbi felvétel valóban egy nyers, vágatlan változat, amin a kérdező nem látszik, a festő eleinte foghegyről válaszolgat, nem túl meggyőzően, aztán odamondogat dolgokat, abszolút kontextus nélkül. Narráció nincs, nem tudjuk, hol vagyunk, ki kérdez. Illetve nagyon vicces, hogy kb. egy óra után feltűnik a kérdező, amint odalép az egyik képhez, és elkezd magyarázni róla, noha addig nem láttuk és nem is igen volt jelen, legalábbis hagyta az alanyt beszélni.
Mondom, alapanyagnak jó, a filmből egy remek 5 perces filmet lehetne csinálni.

Könyvajánló: L'art contemporain

Hamarosan itt lesz az idő áttekinteni az évet, de előtte még itt ez a remek könyv, ami ráadásul csak 25 euró, jó, nem kevés, de a hasonló könyvek bőven felcsúsznak akár 50 euró környékére is, igy már egy kicsit máshogy hangzik a dolog.
Ki az aki efféle összegző könyveket vesz? Egyrészt az egészen amatőr, aki még nem tudja, kik a nagy nevek, és egy ilyen könyvből nagyjából képet kap, aztán aki nem akarja/tudja kifizetni a művészenkénti 50 eurót, vagy nincsen akkora könyvespolca...
Nyilvánvalóan kompromisszumot kell kötni valahol. Már eleve a kortárs művész fogalma sántit. Mert ki is a kortárs művész? Aki még él? Vagy aki most jött ki az iskolából? Akinek már volt egy kiállitása? És mi alapján rakják be az embereket? Fontosság alapján? Országok szerint? Ilyen szempontból ez a könyv egy nagyon professzionális, mégis biztos kasszasiker megoldást talált. Olyan nagyon ismert emberekből hoz 54-et, akikről nagy valószinüséggel hallhatott már az érdeklődő. Mármint az európai érdeklődő, mert természetesen világszinten méri a sikert a könyv. Néhány név: Georg Baselitz, Joseph Beuys, Damien Hirst, Jeff Koons, legszivesebben mind az 54 nevet felsorolnám, de az kissé unalmas lenne. Még csak nem is festészettel foglalkozik mindenki, de ez is szerencsés, mert nem szűkiti le feleslegesen az értelmezést.
A nagy alakú könyv amúgy kiváló papirra készült, a képek benne csúcsminőségűek, igy tényleg betöltheti a tanitó funkcióját. Első átlapozás után biztosan lesz pár kép ami felkelti az érdeklődést. A viszonylag rövid szövegből egyfajta alapinformációkat megtudunk, ha ennél is kiváncsibbak vagyunk, akkor már sajnos máshova kell fordulnunk. Az is nehéz persze, hogy mivel szigorúan mindenkitől egyetlen kép van, ezért az egyetlen képből néha nem teljesen derül ki a teljes életmű, Georg Baselitz-nél pl. egy olyan szobor került be, ami érdekes, de a fejjel lefelé emberek szerintem jobban mutatták volna az életmű egészét, habár zárójelben megjegyzem, hogy ezt csak az alapján mondom, amit a bécsi kiállitásán láttam, tehát lehet, hogy nekem is torz az életmű.
Az viszont biztos, hogy legtöbb esetben az egyetlen kép alapján is meg lehet mondani, hogy nagyjából miről van szó. Jasper Johns = amerikai zászló. Damien Hirst=ezt mindenki tudja. Szóval nagyjából azért működik a dolog, és ahol mégsem, ott is elmondható, hogy egy első bemutatkozásra azért elég ez az ismeretanyag.
Különben nagyon vicces, hogy az 54-ből hány név közismert. De hány névvel találkoztam itthon? Én 14-ig jutottam, tehát egyáltalán nem reprezentativ kutatásom alapján jópár név újdonság lenne egy magyar olvasónak, ha lehetne itthon kapni a könyvet. Pedig a listával, bár lehet persze vitatkozni rajta, alapvetően egyetérthetünk. Én 4 olyan nevet találtam, aki arra utal, hogy francia szerkesztője volt a kiadványnak, de persze szóljon bátran, aki pl. Martial Rayesse nevét hallotta már Párizson kivül. Ez a részrehajlás jóformán elkerülhetetlen, de a 4 név elviselhető.
Ajánlanám ezt a könyvet mindenkinek, aki szeretne egy kicsit elmerülni a kortárs művészetben, csak persze ez egy francia nyelvű kiadvány és sohasem lesz kapható nálunk. Nagy kár, szükségünk lenne rá.

2015. december 18., péntek

Mit szólnának a szerkesztők ma? - néhány ikonikus kép mai szemmel



Umberto Eco most megjelent Bábeli beszélgetés könyvében ir arról, hogy mit szólnának mai szerkesztők néhány klasszikus könyvhöz, a Bibliához, az Isteni szinjátékhoz vagy épp az Odüsszeusz-hoz (természetesen elutasitanák). Ez alapján eljátszottam kicsit a gondolattal, vajon mit szólnának mai képszerkesztők néhány klasszikus fotóhoz - határozottan humoros nézőpontból.

Robert Capa: a milicista halála
Nem rossz kép, de kicsit didaktikus. A komponálás sajnos nem a legjobb, a katona egyik lába lemaradt a képről, a háttér elég unalmas, és ha jobban megnézem, az egész kép enyhén életlen. Jobban kellett volna koncentrálni. Publikálás előtt feltétlen szerezzük meg a katona irásos engedélyét, nehogy kártéritést követeljen. Igaz, hogy meghalt, de sose lehetünk elég óvatosak. 
Korniss Péter: iskoláslányok
Az Óbudán, esetleg Pesztszentimrén készült kép tipikus példája a megrendezett képeknek. Néhány népviseletbe öltözött nőt látunk, amint átkelnek egy sártengeren. Kérdem én: ki hord ma már ilyen ruhát és miért nem a betonúton mentek? A szerző szerint Erdélyben járt, de Érden is sok ilyen ház van, ezért kár volt elutazni olyan messzire. Ugyanakkor tetszik, hogy a fő vizesárok nem a kép közepén megy, látszik, hogy a fotósnak jó szeme van, szerintem el kéne küldeni Komlóra, hogy gyakoroljon egy kicsit.




Szilágyi Lenke: Budapest - Székesfehérvár 1986
Kellemes zsánerkép a fiatalságról. A nap és a kihajoló lány pont jól került a fotós látóterébe. Ugyanakkor a vonattal utazás, mint a fiatalság szimbóluma értelmezés felülvizsgálatra szorul. A cigi, mint deviancia szintén kissé koros elképzelés. Ugyanakkor a lány arcából keveset látunk és az üres rész is sok, a kamerát kicsit lehetett volna jobbra forditani.


André Kertész: szatirikus táncos
Most már lassan kinőhetnénk ezeket az otthon készitett, rendes háttér és világitás nélküli képeket. Látszik, hogy a modell erőlteti, hogy jól érzi magát, a fotós ugyanakkor szinte semmit sem tesz, egyszerűen felső kameraállásból elkattintja a képet. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a bal oldali szobor kölcsönhatásba kerül a vonagló nővel. Javaslom, mielőtt bármilyen munkát adunk neki, készitsen tesztképeket egy rendes műteremben, hogy lássuk, tudja-e kezelni a softboxokat. Amúgy tehetségesnek tűnik.
 (Senki se sértődjön meg, ez a szöveg Umberto Eco bábeli beszélgetések cimű könyvének egy részlete után készült, és nem komoly szöveg)