2016. december 29., csütörtök

Ország Lili a Nemzeti Galériában

Idén volt egy El Kazovszkij, Modigliani, Picasso, és most Ország Lili. Nem éppen hosszú sor. Teljesen megmagyarázhatatlan, miért nincs Bak Imrétől Buktáig, Mauertől Nádlerig rendes kiállitási lista, miért kell beérnünk ezzel a pár kiállitással. Viszont az is igaz, hogy az El Kazovszkijt sehol máshol és senki sem tudta volna megcsinálni. Ez nem igaz Modiglianira és Picasso-ra, amik lehettek volna akárhol, és hát valójában az Ország Liliről is ezt mondanám. De ez igazságtalan lenne, hiszen jól beleillik a Vajda - Bálint Endre vonalba. Szóval ez a kettősség végigkisér a tárlaton: miért pont ő, másfelől meg a méltó bemutatás gyönyöre.
Az bizonyos, hogy történelmi az esemény, egyrészt mert még talán nem is volt igazi összegző kiállitása a festőnek, és most a fehérvári 70-es évekbeli tárlatot hagyjuk, másrészt úgy érzem, sokáig nem is lesz újabb bemutatkozás, elég csak arra gondolni, hogy mikor lesz újra Bálint Endre, Vajda, vagy akár Nyolcak, Nagybánya vagy Paál László. Nem mostanában. Ez tehát egy történelmi esemény, aki teheti, már csak azért is nézze meg, mert most 20-30-200 évig biztosan nem lesz hasonló.
Amúgy tényleg elképesztő, ahogyan a kiállitásokat tervezik. Szerencsés vagyok, mert pl. az Amerigo Tot anyagot láttam a Ludwigban, őt biztosan el fogják felejteni (vagyis már elfelejtették) de persze jöhetnek öregebb emberek, és mondhatják, hogy láttam-e 90-ben a nemtudoménmit a Műcsarnokban mondjuk, és nem, nem láttam. Fontos? Annyiből igen, hogy nem létezhet a párbeszéd úgy, hogy azok az emberek, akiket már bemutattak egyszer, akár még katalógus is volt, de soha többé nem beszélnek róluk, a mostani, vagy akár az én nemzedékemnek nem mond semmit.
Na jó, ebből elég, még semmit sem irtam a kiállitásról. Most kéne lezárni a bejegyzést, és akkor mindenki értené. Vagy nem.
Van a magyar művészettörténetben egy vonulat, ami a szomorú festőket keretezi. Ámostól Vajdáig sokan pusztultak el a 2. vh-ban, és Ország Lili művészete feltétlenül erre játszik. Ő is veszélyben volt, végül megmenekült, de sokkolták az események, s bár férjhez ment, amennyire követni tudom, sosem élt igazán boldogan, gyereke nem született. Motivumai vagy történelmiek, vagy a zsidóságra vonatkoznak. Sajnos nem adatott meg neki, hogy pár alkalomtól eltekintve külföldre menjen, igy pl. Párizsba sem jutott el. Bálint Endrét fogadta el mesterének, és most itthon lapozgatva a Bálint Endre albumot, azt kell mondjam, több is ez mester-tanitvány viszonynál. A teljes Ország Lili életművet lényegében gond nélkül be lehetne illeszteni a Bálint életműbe, talán néhány falas kép kivételével, amiket viszont nem tartok igazán jónak. De a témák, a felület megmunkálása, az apró, elkülönitett képrészek használata és viszonya a teljes képhez számomra indokolná a "nyúlás" szót is, ha azt a jó neveltetésem engedné. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy mélyen tanulmányozta Vajdát.
Talán néhány dologban túl is szárnyalta pl. Bálint Endrét, hiszen az életműve végén, a labirintus sorozatban már sokkal nagyobb méretben és rendkivüli harmóniában rakta össze az amúgy még mindig Bálint Endrés képeit, és a szinhasználata is mintha megelőzné az előbb emlitettet. Ugyanakkor a képek motivumainak totális ismételgetése számomra visszatetsző, és akár még dekorativ festőnek is tartanám Lilit, ha ez nem lenne sértés. Nem, a kiállitás első egyharmadát leszámitva, amikor tulajdonképpen egyenképeket, méghozzá érdektelen egyenképeket fest, a kiállitás további részében valóban komolyan vehető és értékelhető művészetet hoz össze.
Ha megnézzük ezt a képét, rögtön látszik, hogy a klasszikus motivumok miatt a kép készülhetett volna akár 1000 évvel ezelőtt is, mégis, csak kevés lépés választja el a 70-es évek amerikai sztárjaitól - de ezt most a lefényképezett képet nézve irom, a helyszinen ez nem jutott eszembe.
Mit gondoljak a tárlatról - teszem fel még mindig a kérdést magamnak. Semmiképpen sem lesz kedvenc festőm, ugyanakkor simán beilleszthető a Vajda Lajos vonalba, és jó tudni róla. Snitt.

2016. december 28., szerda

A felső kettő

Nagyon szerencsések vagyunk. Régebben esélyünk se lett volna megtudni, ki vett éppen Picasso képet, most pedig az újságoknak köszönhetően sokminden kiderül. Van aki megfizethetetlen autókat tart, akad aki gyémántban utazik és két műgyűjtőnk is van, aki felért a csúcsra. Vagyis lehet, hogy több is akad, de ketten biztosan, az Artmagazin és a Forbes is irt róluk. Küllői Péter az egyikük, a Bátor Tábor létrehozója, és Splengler Katalin Somlói Zsolt házaspár a másik. Ők ketten kerültek be a londoni Tate Közép-Európával (is) foglalkozó műtárgybizottságba, ahová a belépő évi 10000 font, és persze az apróbetűs részek, amikről nem sokat tudunk - akárki nem lehetne ott, aki leszurkol ennyi pénzt. Azt persze évek óta tudjuk, hogy a Spengler-Somlói páros csodás gyűjteményt hozott létre, én speciel Küllőiről nem tudtam, hogy ott van, de hát miért is kéne tudnom. De mondom, az újságok talán - legalábbis ilyen szempontból- egyre érdekesebbek lesznek. Mig az Artmagazinban tisztes és komoly interjút olvashatunk, a Forbes a pénz felől közelit, és az adományokat összesiti, méghozzá igen részletesen. A Pompidou-nak, merthogy abban a bizottságban is ott vannak, idén a házaspár ajándékozott egy Nemes Csaba és egy Ősz Gábor képet, plusz még a Tate-nek egy Kaszás Tamás művet. Az értékük egyenként 15000 euró körüli, ami hevenyészetten átszámolva is 4,5 millió ft. Adjuk össze? Két tagság, a Pompidou-nak nem tudjuk az árát, meg a képek, az olyan 20 millió körül van. Egy évben. Ezzel ők a legek, és ne felejtsük el, hogy ezen felül nyilván maguknak is vásárolgattak.
Ördögien tetszik a Tate és a Pompidou gyakorlata. Egyrészt csattanós választ ad arra, hogy egy kortárs gyűjteménynek vásárolnia kell, ugyanakkor a támogatók segitségével nem a francia vagy angol állam pénzét költik, miközben a gyűjtemény odaillő darabokkal gazdagodik. Hát ezért (is) pakolgatják folyton az állandó gyűjteményt újra és újra ezen a két helyen, ugyanis ha folyton érkeznek az újabb és újabb műtárgyak, azokból csak meg kéne mutatni valamit. Igy az adományozók is büszkék lehetnek, mert befolyásuk nagyobb, mint bármelyik galériásnak, vagy intézményvezetőnek (és itthon ugye amúgy sincsenek vásárlások, maximum adományozások), és nevük is szépen bekerül a megfelelő bejegyzésbe. Arról nem is beszélve, hogy nyilván nem éves belépőt kapnak, hanem valószinüleg bejárták már a titkos raktárakat, rálátnak a működésre, juj de izgalmas! Nem blogol valamelyikük? Haha.. Az viszont biztos, hogy ők ma az ország legbefolyásosabb személyiségei művészeti szempontból. Ha igy nézzük, az a 20 milló nem is olyan sok...

2016. december 27., kedd

Eldobható év némi fénnyel

Ez személyes lesz, de hát ez a blog mindig is az volt: sosem vállaltam, hogy bejárom az összes kiállitást, amit csak lehet, de azért elég sok helyre eljutottam idén is.
Az idei év nagy tanulsága: ha gond van, vagy ha megoldandó feladat akad, akkor a művészet olyan gyorsan tűnik el a fejünkből, mint a villám. Legalábbis az enyémből. Idén hirtelen ráébredtem, hogy mégsem annyira fontos az a kiállitás, ha közben ez meg az történik. Ez a bizonyos ez meg az igen erős érv, hiszen nem éppen egy könyvtárban dolgozom, vagy épp raktárban, ha már, sajnos nem küldenek munkaidőben kiállitást nézni. Jó, jó, szóval kiesik a művészet gyorsan, de azért hozzá kell tennem, hogy azért nem könnyű hosszú időre kiűzni: vagyis akármennyire is próbálkoznak, azért a lelkesedésem a régi, ugyanúgy elindulok akár megnyitóbeszédet mondani, mint megvizsgálni néhány új képet.
Ezzel együtt a leginkább Nemes-Lampérth József kiállitására hasonlitott az év (tessék visszalapozni, 2016 aug 16 keddi bejegyzés), vagyis egyrészt a hiányok, újabb és újabb biztosnak hitt mentsvárak leomlása, és persze a káosz, ami utána maradt. Szerintem ember nem maradt akit még érdekel némi összemázolt festmény.
Amúgy is, az mma egyre több olyan tagot vesz fel, aki amúgy értelmes, jótét lélek, hát igen, a havi pénz az nem jön rosszul, főleg hogy festményt se kell adni érte, ez tényleg kánaán, és bizony minden elv mehet a kukába, mert az a pénz nagyon kell. Nem kárhoztatok senkit, ha ebből kéne élnem, én is gyorsan belépnék gondolom, bár ki tudja. Aztán biztos fintorognék kicsit dijazottakon, de alapvetően csendben maradnék. Csak mint a többiek. Akkor viszont az van, ami van amúgy is. A nagy semmi. Szánalmas. Viszont maradt még Párizs, New York, és ahogy látom, a blog egyre nagyobb részét teszi ki a kifelé nézés. Ez törvényszerű: ha itthon nincs semmi, vagy nagyon kevés történik, akkor vagy abbahagyom, vagy kifelé nézek. Kicsit ezért is, de valójában az értékei miatt idén számomra az év művészeti eseménye a Marina Abramovic könyv volt. Legszivesebben mindenkinek kötelező olvasmányként adnám fel. Vagy csak titkos tippnek, ha már nem vagyok mma, és nem is akarok olyan lenni...

2016. december 18., vasárnap

Fényképet karácsonyra 2.

Az előbb épp azt fejtegettem, hogy nem érdemes olcsó fényképbe (bármilyen műtárgyba) invesztálni, hiszen a kép valószínűleg nem fog érni semmit (persze tudom, hogy a szomszéd Géza nagyon ügyes, meg akcentus nélkül ejti a Picasso nevet), ellenben meg kell fizetni egy úgynevezett nagyotmondási illetéket, ami persze művészenként változó, vagyis hogy ki mennyire tartja a képeit. Százezer forint alatt nincs olyan műtárgy, ami hosszú távon érték marad. Ehelyett azt tanácsoltam, hogy ha tetszik egy kép, le kell fotózni, vagy be kell szkennelni, és kinyomtatni vászonra, így többmillió dolláros képünk lehet a falon, akár egy Van Gogh, Picasso, bárki. Az eredetiség meg szóba se jön, hiszen ki gondolná egy Rákóczi úton vagy Angyalföldön lógó képről, hogy értékes?
Ellenben álmodozni szabad, és most nem arra gondolok, hogy eredeti Picasso-t raknék az újpesti panellakásomba. Arra gondolok, hogy pl. a Paris Photo-n, ami egy kortárs művészeti vásár, egészen nagy nevekből is be lehet vásárolni. Egészen konkrétan egy Annie Leibovitz kép 14000 euróért már a mienk lehet. Négymillió forint persze soknak tűnik, főleg, ha mondjuk Suzuki Swiftre számoljuk át, de azért itt a világ egyik legismertebb fotósának sokszor reprodukált és sokszor látott képéről van szó. Ami könnyen lehet, hogy sok-sok év után még mindig ennyit fog érni, ha nem többet. És ha nem fröccsent rá a pacal természetesen. És a legjobb az egészben az, hogy amennyire én láttam, hát persze hozzá kell tenni, hogy én sem tucatjával veszem ezeket a képeket, tehát csak módjával követem az árakat- szóval egy Ansel Adams kép, ami valahol a fotózás csúcsa, ugyanúgy ilyesmi árakon megy, mint mondjuk David Drebin, akit csak a kiválasztott 2 ember ismerhet...

Az Új művészet és a szakralitás

A végén még megérem, hogy Hamvas Béla, igen, az a Hamvas, akit életében folyton félreállitottak, eltiltottak, semmibe vettek, és persze közölték vele, hogy semmiképpen sem jelenhet meg egyetlen sora sem, nos ez a Hamvas lesz lassan a magyar művészeti akadémia (amit kisbetűvel kell irni) főideológusa. Persze ez nem lenne annyira rossz neki, csak legfeljebb csodálkozik majd, hogy milyen társaságba is került (1968-ban halt meg Hamvas).
Történt ugyanis, hogy az Új művészet cimű lapot egy ideje nem veszem. Nagyritkán van benne érdekes, sőt kiváló irás is, de a többség mondjuk középszerű, sokszor érdektelen. Ezzel semmi baj nincs, az én izlésem is kifacsart, meg aztán nagy a konkurencia is: Artmagazin, Műértő, (a Flashartot már kinyirták), mondjuk Artlocator, mind más-más résbe lőnek, mert azért mondanom sem kell, hogy 4 művészeti lapot korlátozottan tart el az ország. Node semmi gond, hiszen az mma -ja igen, nekik is van valami lapuk, de hagyjuk- rátenyerelt az Újművészetre. A friss számban melléklet található, cime: szakralitás a kortárs képzőművészetben. Hoppá! A lap első cikke Molnár Sándor (ki a túró az?) Vigadóbeli kiállitásáról szól. Ja igen, a Vigadó egy sokmilliárdért mélymagyaroknak felújitott diszfütyi, akarom mondani épület.
És akkor, ha már ennyire mellényúltam - mellesleg az újság cimlapján az van: ez nem kunszt- elméleti melléklet- na ez sem túl szép hamisitás..Mellényúltam, nem baj, belelapozok. Hát ez a csodás ember M.S. monogrammal épp azt fejtegeti, hogy számára a szakralitás, jaj nem szó szerint, de Hamvas tanitásai (!!) által elvenedett meg, és hogy ő annyira nagyon klafának tartja a nagy ideológust, hogy ihaj, nádiveréb.
Persze azok, akik éltek a cocializmusban, mindez nemhogy furcsa, de meglehetősen otthonos lehet, ő örömmel fogják tapasztalni, hogy visszafelé is forog a világ. Mindenki másnak ott a...na nem arra a kis kártyára gondolok....

2016. december 16., péntek

mit vegyek karácsonyra?

Kaptam egy érdekes kérdést: valaki szeretne műalkotást venni karácsonyra, barátnak/barátnőnek/családnak, és megkérdeztek, van-e hely, ahol körülnézhetnének ilyenekből. A válasz sajnos az, hogy nincs ilyen hely. Az Ikeában mondjuk 10000-ért kaphatunk "képet", de az ugye mindenkinek világos, hogy az egy kommersz, általában Kinában nyomtatott valami lesz. Ami persze jó, ha éppen tetszik a kép, hiszen sokkal szebb, mint egy üres fal. A következő szint a pályakezdő/pár éves gyakorlattal rendelkező fotós/festő lehetne, de itt már komoly gondokba ütközünk. Először is: kellene pár név. Aztán kellene egy hely, vagy legalább egy weblap, ahol meg lehet nézni a képeket, és mondjuk meg is lehet venni őket. Hát itt már vége is a dalnak, nagyon kevés ilyen honlap van, mégpedig azért, mert úgyse vesz senki semmit, akkor meg miért. Tehát ha lenne egy oldal, ahol ilyen képeket lehetne bogarászni, az jó lenne. Csakhogy van ilyen oldal. Vagyis olyan oldal van, ahol műalkotásokat lehet nézni és vásrolni, csak éppen a már befutott, vagy legalább valamennyire ismert embereknek. Az árak pedig ott már szépen felcsúsznak, ahogy a festők úgy érzik, ők már letettek valamit az asztalra...
Egy ilyen oldalon igen ritkán lehet 200.000 alatt bármit venni. Ez azt jelenti, hogy az már túl drága, hiszen annyi pénzt nem mindenki tud áldozni erre.
Párizsban van egy galéria, ami kifejezetten a sokszorositott, olcsó de minőségi képekre szakosodott. A boltlánc van már Pesten is, jó érzéssel mégsem tudom ajánlani, ugyanis...drága. Százezerért kapunk egy képet, ami mint érték, nyilvánvalóan nem működik, ahhoz viszont drága, hogy egy nyomtatásért ennyit adjunk. Egy nyomtatásért egy nevesincs embertől. Jó, persze félmillióért már erősen válogathatunk a nagy nevek közül is, csak éppen ki fog annyit fizetni egy képért?
Megoldás: az nincs. Vagyis mindenki fotózzon/fessen valamit kedvére, és rakja ki a falára. Vagy lélegezzen mélyeket, és fizesse ki az árat..

2016. december 10., szombat

jaj

Namost az van, hogy mértékadó lapok is beszámoltak a Sothebys magyar tételeket is felvonultató aukciójáról, de sajnos nem azért, mert Mauer Dórától Riegl Juditig komoly anyag gyűlt össze, hanem azért, mert van egy bizonyos fickó, aki valójában nincs is, legalábbis állitólag nincs poziciója (ha valaki még mindig nem tudná, a neve H-val kezdődik és abonnyal folytatódik), aki a Szépművészetiben tartotta az esküvőjét és pár képet bérelt is az intézménytől, és van neki egy barátnője is (vicces hogy minden lap barátnőnek hivja, de akkor kivel volt esküvője?), aki történetesen festőnő, és 26 éves. Namost a Sothebys valamiért úgy gondolta, hogy ő lenne a legmegfelelőbb arra, hogy kiegészitse az El Kazovszkijtól Rozsda Endréig tartó sort. Őrület.
A másik fele a történetnek viszont az, hogy a Hvg-től a Műértőig (azért irtam igy, mert ez egy kézben lévő cég), mindenki lehozta a hirt, és mind szörnyűlködött egy sort, aztán jöhet a következő balhé. Szerintem meg elegánsabb lett volna nem megemliteni a festőnőt, hiszen akkor azzal véleményt is mondtunk róla. Azonban lehet, hogy mégis meg kell emliteni, de akkor viszont azonnal mondjon le. mármint ki? A Sothebys? Szörnyű, hogy immár ilyen témáink vannak.

Az év nagy dobásai

A blog leglátogatottabb bejegyzése idén toronymagasan az Alföldi gyűjteményről irt szösszenetem volt. Ami azt illeti, bármennyire is apró és nyikorgó a Mai Manó ház, szerintem is az év nagy eseménye volt ez. Egyrészről kiderült, hogy a szánalmas közgyűjteményi állapotok ellenére legalább egy ember azért van, aki mégis elvégzi a múzeumok munkáját, és összegyűjti az amúgy szétszóródott 70-es évekbeli avantgárd fotómunkákat, másrészről kiderült, hogy az a korszak önmagában is értékelhető, sőt szerethető műveket hozott létre. Nem lehet eléggé méltányolni Alföldi munkáját, hiszen mondhatta volna, hogy bocsi, inkább veszek két Ferrarit..És a katalógus révén immár két komoly könyvünk is van a témáról (Szilágyi Sándoré a másik). Ez nagy fegyvertény olyankor, amikor pl. a sokat emlegetett Erdélyi Miklósról még mindig nem jelent meg semmi - tehát ő szépen beleveszik az ismeretlenségbe.
Nehéz egyet kiemelni a személyes kedvenceimből, de idén Alselm Kiefernek adom a saját -elképzelt - dijamat. A Bécsben (és Párizsban is) kiállitó művész nagyméretű művei egy egészen könnyen elképzelhető és megélhető világot alkotnak, amit be lehet járni, el lehet benne merülni, ez pedig nem sűrűn fordul elő.
A blog idei legnagyobb látogatottságú bejegyzése Alföldi után természetesen a közönség elé leginkább eljutó Picasso tárlat, vagy éppen Fromanger (Párizs), meglepetésre Bogdándy Zoltán magánmúzeuma is érdekesnek bizonyult, és már maga a felvetés is megér egy gondolatfutamot, hogy valaki ily módon szeretne kulcsot a halhatatlansághoz.
Idén még jön egy Ország Lili kiállitás, és a Pompidou-ban Cy Twombly, vagyis jövőre sem fogunk unatkozni..

2016. december 9., péntek

Bezárt az ESSL Bécsben

Sokan álmodtak már nagyot errefelé, és Ausztriában is vannak sikerek, gondolok itt a Red Bull-ra, Arnold terminátorunkra, és ilyen volt eleinte a Baumax sztori is. Baumax, az melyik is?- kérdezhetitek, de felesleges: már bezárt. Melléktevékenységnek itt maradt nekünk Bécs mellett, egy abszolút üres területen egy elég jól megépitett, a környezetére teljesen fittyet hányó épület, és a Baumax alapitó gyűjteménye. Fénykorában Georg Baselitz-et, vagyis élvonalbeli művészt is kiállitott, mentem is eleget, hiszen Bécs közelebb van, mint Köln vagy Párizs. A cimből persze sejthető, hogy a múlt idő használata itt is indokolt, és most szomorkodnom kéne.
Helyette inkább örülök annak, hogy amig volt, nagyszerű hely volt, az oda és visszafelé úton pedig remekül el lehetett merengeni azon, vajon lehet-e errefelé tényleg szinvonalas helyet létrehozni. Ott vannak kézenfekvő példának Ludwigék: immár több városban, persze kicsit a politikának lefeküdve, de azért értékes dolgokat hoztak létre.
Következik ebből valami? Majd ha barkácsáruház-láncom lesz, és múzeumot szeretnék alapitani, majd átgondolom.

Hogyan nem jutottam el Szentendrére?

Ez csak egy blog. Nem kapok pénzt érte és kedvtelésből csinálom. De éppen ezért a témákat is én határozom meg. Persze, ha úgymond "kötelező megnézni" kiállitást találok, akkor igyekszem elmenni rá, de idén pl. erősen gondolkodtam a Picasso tárlaton is, és a félelmeim be is jöttek. És arról is sokat irtam már, hogy egyre kevesebb itthon az értékelhető kiállitás, ezért is szól egyre több anyag külföldi dolgokról.
Vannak határesetek is. A művészetmalomról pl. még mindig olyan kép él bennem, hogy az egy jó hely, pedig volt olyan időszaka, amikor fél évig semmi sem volt ott. Most viszont egy érdekesnek tűnő kiállitás van épp ott, csakhogy most már dörzsöltebb vagyok. Az történt ugyanis, hogy az Ef Zámbó kiállitást mindenki (mármint a sajtó, szakma) dicsérte, s bár szinte folyamatosan vannak kiállitásai az emlitett művésznek, miért ne? alapon megnéztem. Nem kellett volna, és meg is irtam. Jó, semmi gond, elment pár óra meg egy kis benzin, kit érdekel. A művészet azért amúgy is van annyira szubjektiv, hogy simán el tudom képzelni, hogy ami nekem tetszik, az másnak nem, nincs ezzel gond. A gondom idén Szentendrével az volt, hogy valami nagyon nagyszerűnek állitotta be azt, ami ott történik, és a Dada 100 kivételével nem igazán váltotta be a nagyotmondást.
Az sosem zavar, ha számitok valamire, és mást kapok. Ez természetes. Lehet csalódni és isteniteni is mondjuk Rothko-t, sőt akár egyszerre is. Azt is lehet mondani, hogy egy életmű most éppen leköt vagy nem.
Ma pedig valamiért beugrott, hogy végülis nem voltam a Művészetmalomban. Talán most már jobban érthető, hogy miért.

2016. december 3., szombat

Elton John fotógyűjteménye a Tate-ben

Egy újabb hiresség, aki összegyűjtött pár képet? Érdektelen, igaz? Csakhogy az Evening Standard napilap cimlapon hozza a hirt:
És a Tate nem az a galéria, ahol minden jöttment kirakhat képeket. Nyilván túlzás, de azt mondják, Elton John az egyik legkomolyabb fotógyűjteményt hozta létre. Akkor most mi van?
Igen, a hir igaz. Művészkörökben régóta ismert, hogy Elton nagy művészetrajongó. Még kicsiny országunkból is vett egy műtárgyat, igaz nem fotót, hanem üvegmunkát, de ebből már sejthető, hogy nem kezdőről van szó. Namost hagyján hogy műgyűjtő, de finoman szólva is bekattant nála valami, mert egészen a fotózás kezdetétől gyűjt, és az nyilvánvaló, hogy Man Raytől elkezdve Moholy-Nagyon át a legjobbaktól pakolt be a garázsába. Akkor kezdte, amikor a fotó még nem volt annyira elfogadott, mint ma, többek között a Tate sem gyűjtött fotót. Tehát nem arról van szó, hogy a gazdag manus összetalicskázik egy halom Brassait a Bentley-k mellé, hanem nagyon is szisztematikus, hosszú távú és értő válogatásról van szó, ráadásul még különösebb anyagi gátja sem volt a szenvedélynek, ezért aztán ez egy valódi best of.

a nagy lemaradás (guerilla girls)

Egyszer fordult csak elő velem, hogy pont akkor voltam New York-ban, és pont egy bizonyos galériában, és pont megláttam David Meiselt (irtam már róla, egyébként fotós), amikor, igy aztán bezsebeltem tőle egy dedikált kötetet, merthogy nagy rajongója vagyok. Ezen felül viszont az unokáimnak majd azt tudom elmesélni a kandalló mellett, valami forró teát szürcsölve, hogy:
1. Pont aznap voltam a Tate-ben, amikor Marina Abramovic nem dedikált, ugyanis másnap tette mindezt, de másnap már természetesen nem voltam ott..
2. Az aznapi újságban olvastam a reptérre menet, hogy a Guerilla Girls állit ki a Whitechapel galériában. Természetesen, bár általában Londonban járva be szoktam ugrani oda, ezúttal nem ugrottam be, tehát most izgulhatok, hogy megyek-e addig ismét, amig tart a kiállitás (sajnos boritékolni tudom a választ, ugyanis Cy Twombly van Párizsban, azt pedig nem szivesen hagynám ki...
A tanulság. Ha valaki Londonban jár, menjen be a Whitechapel galériába. Vagy költözzön ki, úgy könnyebb.

2016. december 2., péntek

Gross Arnold emléktábla avatás

Gross Arnold egyedi rézkarcait egy festő barátnőm mutatta meg. -Szeretnél igazán jót látni? Gyere..-szólt, és a képeken egészen finom grafikákat láttam, olyan szinekben, amikről azt gondoltam, nem is léteznek. Nemcsak az elképesztően aprólékos grafikai munka döbbentett meg, hanem a szinek kidolgozottsága is. Nem sokon múlt, hogy akkor nem vettem egy képet. Gross Arnold már akkor is 80 felett volt, nagyon ritkán adott ki új munkát a kezei közül. A témaválasztásai nem mindig tetszettek, de a képek sok részlete hamar elnyomta ezt az érzést. Még élt, amikor én már klasszikusként kezeltem.
Most pedig emléktáblát avattak a lakásánál, a Ksh-val szemben, a Keleti Károly utca 10-ben. Remek ötlet, mivel igy könnyebb lesz felidézni a műveit.

2016. november 27., vasárnap

Az Art Review power 100-as listája

Ki a legbefolyásosabb személy a művészeti világban - teszi fel az Artreview cimű lap immár sok-sok éve, és a válasz szinte mindig pontosan ugyanaz. A 100-ból 30 galerista, ez nem meglepő. 25 művész, 16 gyűjtő, 14 kurátor és 10 múzeumigazgató. Ez jól jelzi az erőviszonyokat. A múzeumigazgatókra a galeristák nagy nyomást tehetnek, ugyanúgy a gyűjtők is a választásaikkal, és természetesen azzal, hogy felajánlják műveiket kiállitásokra, miközben a múzeumok egyre kevésbé engedhetik meg maguknak a nagy összegű vásárlásokat.
Az első idén Hans Ulrich Obrist. Nem lepődtem meg. Tavaly is 4. helyen volt, és hogy az előző posztra visszautaljak, Abramovic könyvében is szerepel, aki amúgy 46. helyre csúszott vissza, miután régi szerelme beperelte és fizetnie kellett. Obrist egyébként a londoni Serpentine galéria vezetője, a kiállitásairól más lapokban is beszámoltak (hopp, én viszont nem voltam még). Sokkal több ő, mint múzeumigazgató: az egész világon előadásokat tart, műveket rendel, kurátorkodik, és immár jópár éve ugyancsak keveset alszik, hogy személyesen tartsa a kapcsolatot mindenkivel a művészeti életben. Az ötletek körbemennek a művészeti életben - nyilatkozta egyszer, és nem titkoltan arra gondolt, hogy az ő ötleteiről van szó általában.
A második helyezett a jövő évi Dokumenta lengyel kurátora (a Dokumenta kétévente a szakmának megtartott németországi kiállitássorozat, oda bekerülni nagy dicsőség).
Igazából elég sok név még számomra is ismeretlen, ebből az következik, hogy nem ismerem eléggé a művészeti életet. 10. Ai Weiwei, akinek idén elég sokfelé volt kiállitása, többek között Bécsben is. Érdekes, hogy a Moma főkurátora mindössze 51.
Azért azt feltétlenül tudni kell, hogy az Artreview angol lap, és mint ilyen, hazafelé húz a szive. Bárki más által készitett lista bizony más neveket tartalmazna. Már első ránézésre is hiányzik pl. Los Angeles meghatározó gyűjtője, az idén megnyilt múzeumával együtt, akinek finoman szólva is meghatározó befolyása van, a távol-keletiek is elmaradoznak, és a 20 angol azért egy kicsit túlzás, főleg hogy 26 amerikai van.
Persze az egész azért csak játék, hiszen az igazi pénzemberek nem látszódnak a listában, sőt semmilyen listán. Ezzel együtt művészeknek kötelező végigelemezni a listát, a többieknek pedig nagyon ajánlott, hiszen ennél bennfentesebb infókat nemigen fogunk máshonnan megszerezni...

2016. november 24., csütörtök

Még mindig Marina Abramovic könyve

Szinte olvasónaplót tudnék irni a könyvről, ami azért jelzi, hogy nem egy átlagos kiadványról van szó. Abramovic már az artist is present filmmel is bizonyitotta, hogy komolyan veszi a szakmáját, a könyvben pedig számos fontos felvetést tesz. Az egyik az, hogy aki komolyan akarja venni magát, annak 24 órás munka ez. Sokszor és sok kontextusban hallottam már azt a mondatot, hogy aki igazán el akar mélyülni valamiben, annak a napi 8 óra kevés. De amig mondjuk egy marketingigazgató szájából nem hangzik ez hitelesen, hiszen ő munka után elugrik golfozni egyet, addig Marina esetében pontosan erről van szó. Ha a könyv tényleg igazat állit, akkor neki nincs hobbija, sosem megy ki kertészkedni egyet vagy éppen autót szerelni, ami azért egy kicsit elképesztő. Én. pl. szeretek ezer dologgal foglalkozni egyszerre. Nekem biztosan nem menne az, hogy egész nap egyetlen dologgal foglalkozzak, nem is erőltetem.
Mint mindennek (talán), ennek is a gyerekkorban van a megfejtése. Abramovic gazdag szülők gyereke, de a szülei elváltak és sosem tapasztalta meg, milyen a családi élet. Az sem segitett, hogy mindkét szülője partizán volt, harcolt a háborúban, és nyilván amikor vége lett a háborúnak, nem dobták el azonnal a keménységüket.
De ez lehetne mellékes is, főleg mivel a könyv több pontján kijelenti, hogy nem akar gyereket, egyrészt a gyerekkora miatt, másrészt nem akar másra koncentrálni, mint a művészeti karrierje, igy aztán a korai performanszai döbbentettek meg igazán. Láttam pár képet róluk és elkönyveltem, hogy jó, persze, a feminizmus harca, meg persze, kifeszitett ijjal állni, értem én, köszönöm. Mint mikor Murakami Hakuri elképed azon, hogy egy filmstáb, amelyik lefilmezi, hogy ő lefutja a marathont, valójában csak pár vágóképet akar csinálni, hiszen Murakami úgyse futja le a távot, öt perc és végeznek is. De az iró tényleg lefutja a távot, és a filmesek nem értik. Marina pedig tényleg ott áll, egy nyilvesszővel szemben, amit a pasija tart: ha elengedi, neki lőttek. Vagy a Thomas Lips performanszban, amikor tényleg megvágja magát, és azért teszi ezt, mert nála a performansz tényleg azt jelenti, hogy meg is csinálja, ha éppen meg is kell vágnia magát vagy épp jégtömbre kell feküdnie meztelenül.
Még azzal sem jöhetünk, hogy ez aztán hiteles, és kész. Nem, nála arról van szó, hogy meg akarja tapasztalni az emberi teljesitőképesség határait, úgy értem tényleg. Ezért ült egy galériában 16 napig szótlanul, hiába fájt a háta, a lába és mindene. Aki látta az egyenesen át cimű filmet, az tudja, hogy az emberi mélységeket nem éppen kellemes megtapasztalni. Aki megteszi, megfizeti az árát. Igen, egy ideig lehet alvás nélkül ellenni, csak éppen utána lesznek következmények. Viszont mélyen meginditó, hogy Marina igenis elmegy Indiába, hogy tanulmányozza  pl. a tibeti vallást, fél évig egy ausztrál törzzsel él, ezeket a dolgokat mi, átlagemberek sosem tennénk meg, és jó indokaink is vannak rá hogy miért. De a művészet végső célja éppen hogy a megtapasztalás, a határok átjárása, és gondolatban ezért én mélyen megemelem a kalapomat felé.

Hifitorony a Tate-ben

Media és networks cimmel rendezték át a Tate egyik állandó kiállitási részét. A Tate ma már nem egyszerűen egy kiállitási hely, hanem egy labirintus, egy átláthatatlan erőd Umberto Eco A rózsa neve könyvéből, a tudás titkos és szerencsére megközelithető erődje. De ne gondolja senki, hogy könnyedén a nyakába szakad ez a tudás, elég végigsétálnia a termeken...
Kezdjük ott, hogy a tér áttekinthetetlenül nagy. Eleve öt szint van, a középen futó mozgólépcsőből jobbra és balra is kiállitás, mind rengeteg teremmel, beugróval, és persze annyi utalással, hogy ember legyen a talpán, aki azt mind követni tudja. Elindulunk az időben nagyjából Picasso-tól, és aztán eljutunk egyszer 2016-ig. Ez túl sok. És még azon belül is ugrálunk stilusokban, festészet és szobrászat, videómunkák és performance között.
Szerencsére ezt a részt úgy félévente teljesen átrendezik, igy mindig újat tud mutatni. Ne gyötörjük magunkat az egész tárlat felfogásával, inkább válasszunk ki egy darabot, ami maradandó élmény. Bármilyen furcsa is, ez most számomra egy hifitorony.
Mielőtt belépek a terembe, már hallom a zongorahangfoszlányokat és egy bemondó hangját. Amikor meglátom a szerkezetet, megállok. Kb. 8 méter magasan rádiókészülékek mindenfelé kör alakban, mindegyik bekapcsolva és mindegyik szól. Az egészen régi, múlt század ötvenes évekből származó rádiók vannak alul, és felettük egyre újabb kütyük. Ahogy körbesétálok, megtalálom az én első rádiómat is, pedig az nem volt egy drága vagy jó darab... És nagyon eltalálták azt is, hogy mi szól. Alulról bemondó hangja jön, középről zongora, felülről egy másik bemondó, és mintha ezeket variálták volna szintenként is, nem mindig az jön, amire számitok..
De ez mind nem fontos, mert ahogy állok az egész rádióhalom előtt, és hallgatom a kakofóniát, nem tudok nem arra gondolni, hogy ezzel véget is ért egy korszak, soha többé nem lesz már gyerek, aki leül a rádiója elé, tekergeti az állomásgombot, és hallgatja a távoli adásokat. Minek is tenné, hisz ott az internet, a tévé, ezek a magányos rádiók pedig továbbra is szólnak, de már magukban és önmaguknak, amig még lesz áram bennük.

2016. november 22., kedd

Berlin Budapest a Virág Judit Galériában

Ez is egy csoda, sőt. Még annyiból jobb is, mint a Kieselbach, hogy nincs az a rettenetes felhajtás körülötte, igy jobban el tudunk merülni az egyes képekben. Leginkább persze egymás után javasolt megnézni a két kiállitást, mivel amúgy is max 50 méterre vannak egymástól. A két kiállitás együtt pedig -nyugodtan mondhatom - kenterbe veri a Nemzeti Galériát. Mert hiszen hol lehet látni Bortnyik 100 millióért elárverezett motorkerékpár képét? Vagy azt a bizonyos Stuart Little Berény képet? Mégha nem is irják ki nagybetűkkel, azért a legtöbb kép itt igencsak értékes, ritkán látható, vagy mindkettő.
Az is a múzeumi szinten erősiti, hogy megkapjuk azt a pluszt, hogy melyik mű mikor hol volt kiállitva, ez legalábbis az apró papirmunkáknál sok pluszt ad, a nagyobb műveknél viszont nincs infó. Mondjuk az a hamisitóknak lenne jó igazából, meg aztán elboritaná a falat is, de azért én örömmel olvastam volna..
Az egészen bizonyos, hogy akit egy icipicit is érdekel a festészet, az elégedett lesz ezzel a kiállitással is. Micsoda tárlat! Fogunk még beszélni róla...

2016. november 21., hétfő

Festők múzsák szerelmek a Kieselbach galériában

Nahát, sose gondoltam volna, hogy a Kieselbach galéria lesz az új Nemzeti Galéria! Pedig akármilyen őrület is, az! Tényleg egyetlen mondatban az ide vezető út: a várban a Nemzeti Galéria úgy tesz, mintha őt nem érdekelné a közönség, nem csinál kiállitásokat, nem történik semmi, erre a Kieselbach megunja és megcsinálja maga. Nem véletlen, hogy sosem látott tömeg fogad a galériában, a máskor néhány lézengő ember helyett komoly tömeg takarja el a képeket, rengeteg nyugdijas és azok, akik máskor a Nemzetiben vannak.
Nem is tudom hirtelen mihez mérni az összeállitást. Rögtön ahogy belépünk, két gyönyörű Csontváry fogad, na ez nem minden galériában fordul elő! Ráadásul hoppá, hiszen ez az a Csontváry, amit elloptak és befalaztak.. A folytatás sem szerényebb. Berény Róbert a nyolcakból, Czóbel, Rippl-Rónai, itt vannak a nagy nevek. És annyira azért nem pici a galéria, hogy ne lássam, hogy a szinvonal itt bizony megmaradt. Telitalálat a kék falfestés, a jó drága molinók, rajtuk a szöveg is múzeumot idéz. Nyáry Krisztiánról nem kell irnom, talán egyfajta jelzés az, hogy eddig sem irtam róla a blogban, de azért az derék, hogy megszólitja az embereket, a két egyenként is vaskos kötet pedig úgyszonván kötelező olvasmány is lehet - mégha máshol azért kevésbé drámaian is megkapjuk ugyanezt. Ezzel együtt mit fanyoljak? Tódul a tömeg, a világitástechnika ragyogó, a képek csodásak és igy egyben egymást erősitik. Aki nem látta, azonnal irány a Falk Miksa utca!


2016. november 19., szombat

Könyvajánló: Marina Abramovic: walk through walls

Jól illeszkedik a feminizmus témájába Marina Abramovic élete. Apja már eleve a születésénél sem mesélte el barátainak, hogy megszületett, csak mert lány (6 évvel később fiú tesója is lett). Aztán volt némi komplikáció a szülésnél, ezért aztán 6 évre lepasszolták a nagyinak. Aztán miután az öccse megszületett, éreztették vele, hogy ő csak a második... Innen szép nyerni, igaz?
Olvasom a könyvet, még vissza fogok térni rá, de igen vastag, igy aztán most anélkül irok róla, hogy elolvastam volna - csak elkezdtem. De az látszik már ebből is, hogy Marina nem átlagos akaraterővel bir.
Apropó, ki látta a filmet? The artist is present, A Moma kiállitása alapján készült, ami szintén egy egészen elképesztő ténykedés volt, mert a kiállitás teljes időtartama alatt kint ült a teremben, és a látogatók egyenként leülhettek vele szemben. Nem tűnik nagy dolognak, de 90 napig napi 10 órában ülni és a látogatókat nézni nem is olyan egyszerű.
Különben azon merengtem el most a könyv kapcsán, hogy kikből lesznek a művészek. Ahogy egyre több életrajzot olvasok, kissé feltűnő, hogy az ideális művész általában nem szegény családba születik, általában elhanyagolják, de szabadon kószálhat a könyvtárban, és a szülő kapcsolatban általában van valami furcsán szomorú. Persze ez most szörnyű általánositás, és vannak ellenpéldák is, de azért egy első megközelitésnek jó lesz.
Remek könyv ez, még biztosan vissza fogok térni rá.

Az év könyve: Edward Burtynsky: Essential elements

Tulajdonképpen már az év elején mondhattam volna, hogy ez lesz a legnagyobb durranás, amikor a Fotofest-en, vagyis amerika legnagyobb fotószakmai rendezvényén őt kérték fel a vezető kiállitás megtartására, és valóban, a megnyitón lépni nem lehetett a tömegtől. De ez az új könyv mindent visz.
Persze lehet mondani, hogy a légi fotózás nem újdonság, lehet azt is mondani, hogy a környezetvédelem nem újdonság, és lehet bármi mást is mondani, de ezek a képek nem ezért ennyire népszerűek. Hanem azért, mert esztétikailag lenyűgözőek.
Lapozgatom a könyvet, és egyre nagyobb ámulatba esek. Hogyan lehet egy platinabánya ennyire gyönyörű? Mármint természetesen a bánya egy borzasztó seb a tájon, és minden viszonylatban szörnyű, de igy fotózva az első benyomásom az, hogy te jó ég, mennyire jók a szinek, és a geometrikus vonalak pont úgy esnek, hogy nem tudok másra gondolni, mint egyfajta folytatásra, ami a Pollock és Rothko esztétikájából nőtt ki.
Emelllett azért ne menjünk el amellett sem, amit ezek a képek megmutatnak. Az emberek szeretnek nem gondolni arra, milyen áron is van nekünk mobilunk, számitógépünk, intelligens mosóporunk. Csak egy példa: a Toyota Prius gyártásához a ritka nehézfémeket Kanadában bányásszák. De hogy! Igaz, lakatlan térségben, de szörnyű sebeket ejtenek a tájon. Az olaj vezeték kilométer ezreken át folyik a feldolgozóüzemig, és lehetne emliteni az afrikai gyémántbányákat is. Ez a könyv közelebb hozza az iszonyú pusztitást, amit ezek végeznek, ez alapján (is) jár a kötelező olvasmány cimke. Ráadásként gyönyörködhetünk az elképesztő minőségű papiron, a gyönyörű nyomtatási minőségen is.

Feminista avantgárd a 70-es években kiállitás a londoni fotóházban

Egyszer majd talán lesz egyszer egy "csak" avantgárd kiállitás, ahol a csajok ugyanúgy szerepelnek, mint Tót Endre vagy Daniel Spoerri, addig viszont tegyük fel azt a kényelmetlen kérdést, hogy a női szakasz, ha lemossuk róla a nőiséget, van-e olyan érdekes, mint egy általános kiállitás lenne. Ebből az időszakból az abszolút kedvencem a Jeter Dieu, igen Tót Endre is, vagy épp ez, Orlan műve:
Baiser de l'artist, vagyis csókold meg a művészt. Ez egy gipszből öntött női torzó, ami mögé beállt a művész, és 5 frank leszurkolása után jöhetett a puszi, márha ehhez volt bátorsága az alanynak. Ha ezt egy pasi csinálja egy nővel, az visszataszitó lett volna, de igy szimplán ironikus. Ez a szó amúgy is igen megfelelő a műalkotások egy nagy szeletére: az utolsó vacsora kortárs nők portréinak ráragasztásával, vagy épp Ladik Katalinnak a kifigurázott mimikájával. Aztán persze igen nagy számban fordul elő olyan mű, amely a női testet próbálja kivenni a nyálcsorgató végzet asszonya szerepből. Érdekes, hogy amikor múltkor New York-ban hasonló tematikájú képeket láttam, ott nagy számban volt konyhai eszközökkel végrehajtott nem rendeltetésszerű használat, mintegy mutatva ezzel is, hogy a nők kiszabadultak a konyhából.
A kiállitás megáll a saját lábán, önmagában nem hiányzik Warhol és a többiek, de azért ott motoszkál bennem a kisördög, hogy mi lett volna, ha a feminista műveik helyett egyszerűen megpróbáltak volna bármi mást késziteni. Vajon azt is hasonló kiállitáson mutatnák be?


2016. november 12., szombat

A fotó vége Pesten

Hova tűnt a fotóhónap? A Párizsból indult programsorozat célja a fotó helyzetbe hozása, ilyenkor a fél város plakátoktól hemzseg, rengeteg galéria örömmel fogadja az ingyenreklámot, amit az esemény jelent. Pesten is volt ilyen, portfolio konzultációval, kiállitásokkal. Idén már nincs.
Pedig Bécsben külön honlap sorolja a százötven helyszin fotó témájú kiállitásait, sőt egy ügyes húzással Pozsony és Bécs együtt tartja a portfolio konzultációt, emellett persze Pozsonyban is programok sokasága fogad. Nálunk? Semmi.
Namost lehet szidni bőven a Szamódy Zsolt féle fotószövetség munkáját, én is megtettem nem is egyszer, hiszen kihagyott lehetőségek százai, a fotó elfogadottságának teljes semmibevétele jellemezte, de most már azt is kimondhatjuk, hogy akkor volt jobb. Mert ugyan mit tett hozzá a mostani, Baki Péter - aki pedig nagy név a szakmában - jellemezte korszak? Megmondom: pusztitást.
Pedig nehogymár elfelejtsük, milyen fontos is volt a fotóhónap. Mindenki megélénkült, a nagy nevekkel le lehetett ülni fotóról beszélgetni, pezsgett a fotóház. Lehetséges, hogy akik ott voltak, azok már rég Bécsben járnak kiállitásokra? Vagy még messzebb? Nem szép dolog elszabotálni egy fotófesztivált, ezt már nem lehet kimagyarázni.

2016. november 11., péntek

Médiahálózat és gerillalányok a Tateben

Jöjjön már végre egy tökös csaj és mondja ki, amit senki sem mer! És jött. Az eredmény egy világszerte ismert kép lett, ez: http://www.tate.org.uk/art/artworks/guerrilla-girls-do-women-have-to-be-naked-to-get-into-the-met-museum-p78793
Valójában manapság jobban szükség van hasonlóan könnyen érthető üzenetekre, mint valaha. A művészet tele lett teljességgel érthetetlen művekkel, elég csak megnézni az általam amúgy nagyra becsült Mauer Dóra képeit - értem én, hogy geometria formák és szinek variációt festi, csak éppen az összes képe tökugyanolyan. Sajnálom, de ki kell mondani dolgokat.
A guerilla girls szemléletes sorozatban fejtette ki, életszagúan és érthetően, hogy mi a baj a művészeti életben. Hány nőnek volt egyéni kiállitása az elmúlt évben new york-i múzeumban? Egynek. A nők 2/3-át keresik a férfiak pénzének, de a női művészek csak 1/3-át kapják. A női művészlét előnyei: nem kell a siker nyomása alatt dolgozni. És igy tovább. Szemléletes, erős és érthető. Biztosan ki lehetett volna találni egy pénzhalmot, esetleg széket, ami háromszor akkora egy férfi változatban, de igy erősebb.
Ugyanakkor egyszerre inspiráló és rémisztő is. Inspiráló, mert folyton újabb és újabb ötletek jutnak eszembe, hogy lehetne még kivitelezni ezt az üzenetet. Rémisztő pedig azért, mert láttam, ahogy a fiatal művészpalánták (és többségükben csajok!) jókedvűen bementek a Tate-be, majd elolvasva a gerilla lányok üzenetét, egyszerre mérgesek és frusztráltak lettek. Még jó hogy! Az üzenet egyszerű: csaj vagy? Hagyd abba!
Én csak abban bizom, hogy minden lány mégsem lehet autószerelő. Ott van...Izé..Marina Abramovics! Ő pont tegnap dedikált a Tate-ben. Legközelebb róla irok. Addig is: ha csaj vagy...


2016. november 10., csütörtök

Joanne története a londoni fotóházban (Simon Fujiwara)

Hatásos kiállitás ez. Az ember belép, meglátja az óriási lightboxokat és az elsőre igencsak kellemesen kinéző hölgyeményt, és egyből megnyugszik, elkezdi szakértő szemmel vizsgálni az idomokat..No de miért néznek rá hátulról olyan keményen azok a feminista nők a vetités mögül?
Hátrasétálok, és a megvető pillantásoktól nem zavartatva magam megállok a film előtt (nem mernék leülni, de amúgy is tele a pad morgó nőkkel. Ránézek a filmre, és akkor leesik. Joanne, a film főszereplője éppen egy pr ügynökségben magyaráz egy fickónak, aki nem érti, hogy Joanne mit akar. A nő pedig elég érthetően fogalmaz: új stilust, új identitást szeretnék kommunikálni, ami nem arról szól, ahog kinézek, hanem amit teszek. A fickó ismételgeti a mondatot, de széttárja a kezét, nem tud segiteni. A nők a padon fújognak, én meg próbálok láthatatlanná válni.
Amiért a csajok berágtak, az teljesen érthető. Joanne művészeti tanár, mellesleg kick-box bajnok, és egy végtelenül kedves és céltudatos nő. Viszont egy tanitványa egyszercsak meztelen fotókat publikált róla, ami igen kellemetlenül érintette. Kellemetlenül? Ha a teámba véletlenül cukor helyett sót teszek, az kellemetlen. Ha esetleg otthon hagyom a sapkám egy hideg napon, az is. De az, hogy egy tanárról pucér képeket osztanak meg, és ez kitudódik (és persze nem pucér fickó, naná), az nem kellemetlen, inkább megalázó, fájdalmas, dühös, szikrázó. Elképzelhetjük, ahogy elkezd egy órát, a harmadik sorban kis pusmus, igen, ő az, figyu átküldöm a linket, majd utána már mindegy is, mit akart Joanne mondani.
És közben ez a nő hatszázadszor is megpróbálkozik azzal, hogy átvariálja valahogy a stilusát, kommunikációját, hogy ne a pucért lássák benne, és nem sikerül. Nem és nem.


Feminizmus hét a blogon

Úgy alakult, hogy ebben a hónapban Londonban sok kiállitás a nők, egészen pontosan az egyenlőség melletti harcért küzdő nők körül forog. A Tate-ben szinte kiszúrja a szemünket a Guerilla Girls plakátja arról a bizonyos a nők 85 %-a meztelen a Metropolitan múzeum képein, a fotóházban megismerhetjük Joanna történetét, akinek az életét tönkretették meztelen fotóinak közlésével, sőt a feminista avantgárdról is komoly kiállitással emlékeznek meg.
Hogy is van ez? Szükség van még mindig feminizmusra? Nem lejárt lemez ez már?
Az Art Review legfrisebb top 100-as listáján, amelyen a legbefolyásosabb művészeti embereket sorolják, az első csaj a 7. helyet szerezte meg. Ő Hito Steyerl, amúgy 18 éves, és a berlini biennálén robbant be a köztudatba. Azért az biztos, hogy ez a helyezés inkább a kedvességnek szól, hiszen előtte pl. Larry Gagosian végzett, aki egy komplett galériabirodalmat irányit sok milliárd dolláros forgalommal. A következő a 11. Beatrix Ruf. Ő a holland Stedelijk múzeum igazgatónője, érdemei mellett szabadjon megjegyeznem, hogy a Stedelijk minden erénye mellett is a másodvonalbeli múzeumok sorába tartozik, mondjuk egy Pompidou vagy Tate mögött...

De nem is kell ilyen listákat nézegetnünk. Ugye senki sem gondolja, hogy egy csajszinak ugyanakkora esélye van a művészeti, mit művészeti, általánosságban az életben?
Amig ez igy van, addig tovább kell dolgoznunk a kérdésen.

2016. november 9., szerda

Az év kiállitása Londonban: Absztrakt expresszionizmus

Kiváncsiak vagytok, mi volt az év kiállitása idén? Ez.
A Royal Academie Londonban a Picadilly Circus mellett már eddig is összehozott néhány nagyon jó kiállitást, de ez..
Na jó, azért nem kell hasraesni. Amikor a Tate-ben először láttam Cy Twombly képet, vagy amikor az első Pollock képet láttam New York-ban..Az első Sam Francis képet Párizsban... Barátom, ahhoz képest ez a tárlat maga az unalom. Hiszen már tudom, hogy milyen egy Pollock kép. Aki még nem látott élőben, annak sejtelme sincs róla, milyen érzés. Igen, lehet képeket nézegetni róla, sejtelmesen hümmögni, vagy röhögni a megtervezettségen - Pollock állitotta, hogy megtervezi a képeit, majd elpöckölt egy adag festéket..és mégis neki van igaza...- ezzel együtt ez egy olyan élmény, amit mindenkinek át kellene élnie egyszer. Valahogy úgy, ahogy érdemes átélni, ahogy egy vitorlás siklik veled egy tengeren, vagy ahogy először ütöd be a lyukba a golflabdádat pontosan az előirt 3 ütésből, vagy ahogy odalépsz egy csúcs Ferrarinak.
A fenti kép például 3 * 8 méteres. Miközben közeledsz hozzá, próbálod megérteni vagy átfogni a konpoziciót, ami nem fog menni, de érdekes játék felfedezni, hogy melyik vonal tűnik fontosabbnak a másiknál és miért. Majd 1-2 méterről előtűnnek a kép részletei, amelyekben bizony el lehet veszni. A képnek ugyanis rétegei vannak. Sok vonalat keresztez egy másik, és hogy melyik van felül, az nem véletlen. Azt is meg lehet figyelni, hogy a vonalak bizony hatnak egymásra, és bármelyiket is figyeljük, az bizony kapcsolatba kerül a többi vonallal. Bizony, hosszú perceket el lehet tölteni egy ilyen képpel.
Félre a szubjektivitással. A kiállitás lényegében jó tanuló módjára nem tesz többet, mint felmondja a már ismert leckét az absztrakt expresszionizmusról. Itt van Rothko, De Koonig, Still, Newman. Azt hiszem, itt van mindenki. De ha nincs is, ezzel a listával már el lehet indulni. Számomra pl. az is egy nagy élmény, hogy behatároljam, mi számithat még ebbe a stilusba, és szivem szerint sok 2000 körüli képet is beraknék, talán még Richtert is. A kiállitás nem vállalkozik ilyenre, kb 1970-ben végetér a dal, és az is egyfajta szemléletet tükröz, ahogy az utolsó teremben már majdhogynem a figuralitást gondolják a téma folytatásának.
Azért érezhető, hogy nehéz belekötni itt most bármibe is.
A Royal academie egyébként óriási, talán 8-10 méter magas termei remek hátteret adnak a képeknek, amelyek, mint emlitettem, szintén óriásiak. Nem égetik magukat 2 *3 méteres Rothko képekkel: a  legkisebb is 4 * 6 méteres, a többi kép szintén nem aprócska.
Külön jópontot adok, amiért ismerik Sam Francist. A kedvenc festőmet rögtön két kép is képviseli, egyenként is megérte volna az utazást.
Az is hatalmas érzés, hogy immár ezek a maguk korában legalábbis vitatott értékű képek immár a művészettörténet részei. Még 20 év, és jön Warhol, talán a Velvet Revolver koncertvideóit fogják mutogatni ezekben a termekben. Ezzel együtt a képek önálló értékei nyomán, jár a maximális pontszám. Igen. Ha idén valaki csak egyetlen kiállitást nézne meg, ez legyen az.




2016. november 2., szerda

Fűtés és művészet


A hir a következő:
Tisztelt Kolléga,a Mai Manó Ház Napfényműtermében meghirdetett Születésnaposok ünneplése, a fűtéshiány miatt az Operettszínház különtermében lesz.
No komment.
Vagyis mégis.
A fotóművészek szövetsége minden évben a nagyon öregek és kerek évfordulójukat ünneplő fotósoknak tart egy apró ünnepélyt. Nincs ezzel semmi gond, ha majd 85 éves leszek, biztos én is elmegyek egy ilyenre. Ezek a rendezvények mindig a Mai Manó házban vannak, mert az a fotósok otthona.
Már egy ideje megfigyelhető, hogy a Mai Manóban valahogy mindenféle kiállitás van, de még véletlenül sincs olyan, ami egy fotószövetség tagé lenne, neadjisten egy csoportos kiállitás. Ezért aztán a fotószövetség kiállitásai - és nincs belőlük sok - művelődési házakban, templomokban, magánházakban, mindenhol van, csak épp a fotózás bemutatására szolgáló házban nincs. Ez érdekes.
Vajon az van, hogy a Mai Manó ház, ami azért valljuk be, egészen érdekes kiállitási ötleteivel erősen az érdektelenség mezejére tévedt, nem érdekli a dolog vagy inkább a fotószövetség annyira tehetetlen, hogy egy szülinapi banzájt se tud kivitelezni?
És milyen kontextusban érne össze az, hogy a legtöbb állami intézményben, ügyfélszolgálaton, már elnézést, de éjjel-nappal tárva nyitva az összes ablak, mert különben a melegtől pálmák nőnének az előtérben, addig a Mai Manóban nincs pénz fűtésre?

2016. október 27., csütörtök

Miért kell eltűntetni az egyéni teljesitményeket?

E heti őrjöngésem/zsörtölődésem tárgya az egyéni kiállitások megszűnése. Meglehetősen nagy probléma. Vegyük cask Simon Hantai-t. Őt a szélesebb közönség azután ismerte meg, hogy a pompidou-ban párizsban volt egyéni kiállitása. És nem sokkal a kiállitás lezárulta után Bencsik Barnabás elhozta a Ludwigba az anyagot, ami nem kis teljesitmény, tekintve, hogy a hivatalos magyarság pont lesz**rta, hogy ki az a Hantai. És ugyanez Riegl Judittal is megtörtént, sőt, kis ideig együtt is látható volt az anyag. Aki akkor azt nem látta, az csak magára vessen, és menjen szépen Párizsba.
Csakhogy. Azóta már egy bizonyos Júlia ül a Ludwigban (aki egyébként tartalmas, minőségi könyveket irt, és más módokon is nagyszerű), és azóta a Ludwig egy nagy nulla. Pedig Fabényi kiváló művészettörténész, és mégis hagyta, hogy olyan marhaságok legyenek a kiállitások, mint a Nők Chanelban. És a másik főbűne az egyéni kiállitások bezúzása. Ha történelmi távlatból szemléljük, akkor az Ernst Múzeum volt az a hely, ahol a magyar középgenerációs, vagyis már nevet szerzett de még élő művészeit látni lehetett. Ma nem lehet sehol.
Gondolkozzunk el egy kicsit. Miért is lesz valaki épp képzőművész? Például azért, mert ellátogat egy egyéni kiállitásra, és azt mondja, hú, na ez most valami! Én is ilyet akarok csinálni! Ha önzőbb vagyok, és saját magamra gondolok, akkor nekem az fáj, hogy ezekről az emberekről immár szinte semmit sem lehet tudni. Élnek, alkotnak, de újságokban nem szerepelnek, kiállitáson nem szerepelnek, akkor mégis hogyan kövessen figyelemmel a munkásságát? Egy nagyon-nagyon kis részét megmutatja ugyan a kereskedelem, de általában ők csak a legújabb dolgokkal foglalkoznak, átfogó bemutatásra nem vállalkoznak, nem is tehetnék, mert 1. nincs helyük rá 2. a művek többsége nem lenne eladó.  És régebben ugyebár ott volt a Ludwig, és teret adott legalább néhány festőnek. Meg ott volt még pár másik hely is. Volt. Már megint volt.

2016. október 26., szerda

Eilon Paz a Photo magazinban

Dust and Grooves cimmel jelenik meg Eilon Paz fotóskönyve, aminek az alcime: kalandok a lemezgyűjtésben. Na igen, eléggé be tud szippantani ez a dolog embereket. Ime egy kép ami ezt alátámasztja:
Emlékeztet valamire? Hát persze. Annie Leibovitz Music kötetében van egy szintetizátor rajongó, aki hasonlóan zsúfolt helyen gubbaszt az ő szerelmeivel..
Az nem kérdés, hogy a zene elég szélsőséges dolgokat tud kihozni valakiből. Nekem is van egy ismerősöm, aki a cd játszója mellé lemezjátszót vett, és egy időben csak arról hallgatott zenét: a minősége persze nem érte el a cd-ét abszolút értelemben, ám hangulatban nagyon is, pont úgy, ahogy egy analóg magnókazettának is jellegzetes hangja van. Távol áll a tökéletestől, de szerethető. Valahol ott kezdődik a megszállottság, hogy ez az ismerős folyton azért nyaggatott, amikor Londonban jártam, hogy keressem meg ezt meg azt a Beatles lemezt, de csak a 72-es kiadást, holland gyártásból. És Londonban elzarándokolva egy lemezboltba váratlan nyüzsgésnek voltam tanúja: néhány fiatal csak nézelődött, de a legtöbben izgatott remegéssel tépték fel a tárolókat, hiszen bármelyikben ott várhatott rájuk az a 2 példányban fennmaradt 180 grammos bakelit, amit évek óta keresnek...Lemezt különben még ma is gyártanak, de persze már igen korlátozott számban és közel sem mindent. Ezzel együtt nehezen megmagyarázható, hogy egy 5 * 10 centis vinyón elférő kollekció hogyan is terpeszkedik el többszáz négyzetméteren..Bár tegyük hozzá, hogy egy csomó olyan gyűjtő van, aki raktárt bérel, mert nem férnek el a képei, mi is a különbség?

2016. október 21., péntek

Szabó László szobrász a Sesztina galériában



Néha az az érzésem, hogy a külföldre ment és ott alkotó magyarokról egy végtelen hosszú felsorolást lehetne folytatni. Mai alanyunk, mint annyian, a 2.vh elől menekült Svájcba, majd onnan ment tovább a franciákhoz, ahol elvégezte a Szépművészeti Akadémiát. Rögtön el is helyezkedett, mint kőfaragó egy templomfelújitáson. Ezután, és itt jön a csoda, vagy szemfülesség, szerencse, bármi is legyen az, a Montparnasse-ra költözik, és bekerül - igaz 3 év alatt - jobb galériákba, és vásárol egy műtermet. Innentől még felfelé vezet az út, Miróval és Picasso-val állit ki, 74-ben a müncheni olimpiára készit szobrokat. Állitólag 27 gyereke van. Amikor lehetett, visszajárt szülővárosába, Hajduszoboszlóra, de Cannes-ban is sok időt töltött.
Itthon alig volt kiállitása, nincs benne a köztudatban. A Sesztina galériában, ami maga is egy, hmm, érdekes intézmény, amit úgy értek, hogy a körülményei azért lehetnének jobbak, hátul egy nyikorgó faemelkedőn át érem el azt a pár méteres helyet, ahová a műveit tették. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy bár a falak fehérek, a hely bár elmenne raktárnak, azért egy ilyen jónevű szobrásznak ennél talán jobb körülményeket kellene teremteni.
Persze lehet úgy is fogalmazni, hogy milyen jó, hogy egyáltalán bele lehet futni a szobrász műveibe Debrecenben. Hiszen korábban én sem ismertem a nevet, és szinte bizonyos, hogy nem is ismertem volna meg máshogy. Ilyen értelemben a galéria egyszerűen csak egy lehetőség, hogy aki utánanéz, a megfelelő személynek nézzen utána. Ezzel együtt továbbra is, immár 26 milliomodszor mondom, hogy jobban meg kellene ismernünk azokat, akik külföldön, jórészt Párizsban futottak be. Mennyivel gazdagabb lenne a művészettörténetünk!