2018. április 26., csütörtök

Jean Fautrier a Museum of Modern Art-ban

Tényleg fantasztikus, hogy a modern művészet, ami egy művészettörténeti besorolás, és pl. Moholy-Nagy tartozik ide - vagyis kb 1900-1945-ig tart, Párizsban külön múzeumot kapott. Persze néha egy kicsit kilóg az a modernizmus, de Jean Fautrier esetében nem. Az ő kiállitása is a modernizmus sokszinűségét mutatja.
Az életműve az akkor szokásosnak mondhatóan indult, vagyis arcképekkel. Meglehetős hirnevet szerzett ezzel, amikor úgy döntött, persze nyilván az izmusok miatt, hogy eldobja a portrékat, és nonfigurativat kezd el festeni. Bátor váltás lehetett ez akkoriban, amikor különösebb gond nélkül meg lehetett élni portréfestészetből. Persze segitett az, hogy egyrészt már volt egy kastélya, másrészt nem voltak anyagi problémái.
Van egy pesti szál is a történetben, ugyanis az 56-os forradalomra Budapest című és témájú képeket festett. A fenti képen pl. egy partizánfej látható, amúgy egy egész termet berendeztek hasonló képekkel, szóval egész korszakot mondhatunk a hasonló képeknek. Szép gesztus.
Bár összességében érdekes az anyag, számomra inkább azt bizonyitja, hogy milyen sokszinű a festészet. A nonfigurativ váltás után ugyanis nem igazán kisérletezett, gyártotta a hasonló képeket - persze igy utólag könnyű okosnak lenni,de ugyan ki az, aki nem hasonlóan csinálta?

David Goldblatt

Na igen, ezért érdemes fotózni. Mondhatjátok, hogy túltermelés van képekből, hogy eleve mindenki fotózik már, de ezt senki sem csinálja, amit David Goldblatt. A 70-es évek Dél-Afrikájában vagyunk, ugyebár tudjuk, hogy nem könnyű időszak feketéknek, fehéreknek. Sok fekete munkás hajnali fél háromkor kel, hogy egy busz elvigye a reggeli munkakezdésre a gyémántbányába, ahol egynapi bére 2 dollár, és persze, hogy éjjel ér haza. Egy másik család megpróbál növénytermesztésből megélni, de nem jön össze. A fővárosban lecserélnek egy szobrot, nagy felháborodás mindkét oldalon. Ilyen és hasonló mindennapi pillanatokból áll össze a kiállitás, ami nem azért emlékezetes, mert annyira szépek a képek (amúgy persze hogy jók), hanem mert a fotós ott volt.
Ezúttal hosszú magyarázó szövegeket tettek ki a falra, igy több mint egy órát töltöttem a kiállitáson, mire mindent végigolvastam. Fantasztikus történet mind.

2018. április 23., hétfő

Bak Imrének igaza van

Nagy örömmel olvastam Bak Imre interjúját az áprilisi Műértőben. Ugyanis szó van a Nemzeti Galéria 60-as évekről szóló kiállitásáról, nem éppen hizelgő hangnemben (keretek között - a 60-as évek művészete Magyarországon).  Én úgy voltam a kiállitással, hogy na ebből biztos nem irok posztot, ha ugyanis ennyire gyenge volt a 60-as évek termése, akkor azt nem kéne mutogatni. Később jutott eszembe, hogy dehát azért volt annyira vérszegény az anyag, mert igen sokat kihagytak belőle. Eszembe jutott Kassák, aki ekkor még bőven alkotott, Tót Endre és igen, a neoavantgárdok. És Bak Imre is, ha már róla volt szó az előbb. Galántai György, akit a kápolnatárlatok után sikeresen kiirtak a művészettörténetből. Ehhez képest a kiállitáson semmivel sem jelezték, hogy itt bizony volt egy második nyilvánosság, Hamvas Béla baráti köre - és persze Czóbel is aktiv volt még ekkor, habár jórészt Párizsnak dolgozott.
Az is egy jó felvetés az interjúban, és végre ki merte valaki mondani, hogy nem igaz, hogy ezeknek az embereknek nem lehet retrospektiv, vagyis a teljességre törekvő, időrendi áttekintő kiállitása. Nagyon hiányzik ez a művészeti életből, hiszen az életművek igy csak lógnak a semmiben, vagy mint legutóbb Wahorn esetében a Missionart galériában, éppencsak felvillant valamit az életműből. És ekkor bevillan a Modem Debrecenben, és hogy milyen jó volt a Bukta Imre kiállitás. Igaz, már Modem sincs. Azért a Nádlernek szerintem nem a Várfok galériában kéne kiállitania, vagyis ott is, de lehetne neki nyugodtan a Nemzeti Galériában is tárlata. És még tudnám sorolni a neveket.
Eközben egy Szilágyi Lenke, aki tényleg megkerülhetetlen a fotózásban, egy könyvtárban állitja ki Petri Györgyről a képeit. Ez elképesztő. Úgyhogy nem csodálkozom azon se, hogy Bak Imre sem akar már itthon érvényesülni. Hol is tenné? Egy könyvtárban?

2018. április 22., vasárnap

Jim Dine a Pompidou-ban

Az amerikai művész 1935-ben született, és leginkább a pop stilushoz szokták sorolni, a 60-as években futott be. Most viszont a Pompidou-nak ajándékozott egy csomó művet, igy külön kiállitáson emlékeznek meg róla. Különben ez nem jelent megvesztegetést: nagyjából a fél világ odaajándékozná a művét ingyen a Pompidou-nak, hogy elmondhassa, hogy van ott egy műve, úgyhogy ez az ajándékozás nem azt jelenti, hogy egy névtelen nimand próbálkozik.. Ellenkezőleg. Jim Dine-nak különben Bécsben az Albertinában volt legutóbb kiállitása.
Ahogy belépünk, rögtön egy hangulatos terembe kerülünk. A szöveg nem csak látványelem, bár annak is elég menő. Ugyebár a 60-as években járunk, Kerouac és Ginsberg korában. A szöveg nagyobb része amúgy elmaszatolt, de olvasható, mintha csak nem tartaná már annyira fontosnak, vagy ki akarta törölni, de félúton már nem volt olyan fontos..Amúgy Jim az installációiról hires, és nem véletlenül. Szerkezetei ötletesek, időnként még azt is értjük, honnan valók, de mégis érdekesek.
Miniszobrokkal turbózza fel az amúgy hétköznapi tárgyakat, melyeket ivókútból, rotációs kapából, vagy lapátból alakit át.
Festészete szintén rendhagyó. Egyik kedvenc képem tőle a vőlegény és menyasszony, egy holló és egy fehér nagyon tollas madár egymásmellettisége. Hát nem éppen keresztényi értelmezés, de ettől jó, és igy elég szépen rimel mondjuk Kerouac-ra, aki szintén nem akart elköteleződni. Csak az a boogie ott a lábban..

L'Officiel art újság

Nagyon birom a francia művészeti életben azt, hogy a 10-15 (már ez is mennyire sok) megkerülhetetlen nagy múzeum és kb. 200 jónevű galéria mellett rengeteg vadhajtás van, és később ezek vagy megragadnak a köztudatban, vagy nem. Bőven akadnak önjelölt szerkesztők, újságirók, és ilyenkor egy lap csak úgy kipattan. Mint pl. ez:
Nem gondolnám, hogy a művészetéhes olvasók ne találnák meg a Beaux-Art, a Connaissance des art, az Art Actuel, A Photo, a Le Journal des art, a La Revue, a Le Quotidien de l'art - hogy csak az ismert nagyokat emlitsem - közül a nekik tetszőt. A L'Officiel Art ráadásul nagyra tör: egyből az Art Bázel, a Chanel (mondjuk ő mindegyikben), a Fendi, a Van Gogh foundation hirdet náluk. A témáik valóban nagyon modernek, egészen annyira, hogy pl. táblaképet egyáltalán nem közölnek, vagy csak véletlenül. Van helyette installáció, mix art, fényművészet, szobor, szinezett fotó, szóval minden ami progressziv. Mint a cimlapból látható, egy kicsit hatásvadász irányba mentek el. Ugyebár az 1968-as diáklázadás évfordulója van idén, ennek megfelelően egyrészt minden könyvesboltban van erről egy könyv, másrészt a lapban is igen hosszan emlékeznek a témáról, mentségükre mondható, hogy a kiválasztott képek nagyon igényesek.
Nekem egy kicsit frusztráló volt, hogy az általam ismert/kedvelt témák a 68-as témával ki is merültek, pedig egy ideje követem már a francia művészetet, de másfelől ez egy jó ürügy a megismerésre...

2018. április 19., csütörtök

Magyar képek a Pompidou központban 2.

Itt ez a remek Perneczky Géza kép, ami most éppen a Pompidou központ 4. emeletén lóg a kortárs anyagban:
Perneczky remek választás, ráadásul ő már régóta Kölnben él, igy jobban betagozódott a művészeti életbe. A Rózsák nyesése könyve pedig remek, egyfajta mini életrajz, azért elég vékony ahhoz, hogy gyorsan el lehessen olvasni, de fontos, jó mű.
Viszont Tót Endre könyve, az Örülök, ha... és a művei talán még jobban illettek volna a Pompidou-ba, de persze nem én döntök...És Perneczky is remek (érdekes, hogy ezt a képét sokat idézik, a teljes életműve viszont nem annyira ismert)

Magyar képek a Pompidou központban 1.

Maurer Dóra 1972-es kézmozdulatait vette meg a Pompidou, ami most éppen látható is a 4. emeleti kortárs művészeti anyagban:
Ez egy biztos kezű választás, Maurer Dóra évek óta az egyik legismertebb művész külföldön, ezek a képei pedig sokszor sok helyen voltak már. Az más kérdés, ha rajtam múlik, én biztos Hajas Tibor falfeliratait vettem volna meg, bár persze a kézmozdulatok nyelv nélkül is érthetők...

2018. április 17., kedd

Junya Ishigami a Fondation Cartier-ben

A Fondation Cartier, ami teljesen más, mint a Fondation Henri Cartier-Bresson, egy kortárs művészettel foglalkozó alapitvány. Egyre bővülő gyűjteményük van, és általában olyan témákkal foglalkoznak, amik a többi galériának vagy múzeumnak már éppen nem komfortos. Volt már afrikai művészet, design, ennek a kiállitásnak a cime pedig freeing architecture, vagyis az épitészet felszabaditása. De nyugodtan irhattak volna mentsük meg a természetet cimet is, az is nagyjából fedte volna a témát, csak nem hangzik olyan jól.
Honnan is kell felszabaditani az épitészetet? Természetesen az épületek készitése alól, a monumentális tájsebek létrehozásától, betonszörnyek vicsorgásától. A kulcsszó a harmónia, s mivel a kiállitó japán, nem csoda, hogy ezt a természethez való fordulással képzeli el. Erre jó példa maga az alapitvány épülete is, hiszen nem egy betonszörny, noha azért 5 emeletes magasságával nem is pinduri, mégis a rengeteg fa és más zöld miatt úgy érezzük, hogy ez inkább egy park, és mellékesen van egy épületecske is. Junya munkáiban természetesen az épitkezésen megtalálható összes növény szerepet kap, és szó sem lehet arról, hogy csak úgy ledózerolhatnák a területet. Sőt, az épitészetében inkább a ronda kikötő eltakarása szerepel célként, vagy éppen az üvegek alkalmazásával minél nyitottabb táj létrehozása.
Én inkább csak érdekességképp nézegettem műveit, de azt biztosra veszem, hogy igencsak harmóniában van a természettel, és külön öröm, hogy vannak olyan megbizók is, akik pont ezt várják tőle.

2018. április 16., hétfő

Zbigniew Dlubak a Henri Cartier-Bresson alapitványnál

Henri Cartier-Bresson ugyebár egy világhírű francia fotós a 20. századból. Az ő volt műtermét alakitották át kiállitóhellyé, és meglehetősen érdekes munkákat állitanak ki, amik egy kicsit kilógnak a fősodorból, mint ahogy az alapitvány helyszine is , ha nem is távoli, de éppen kiesik a kellemesen, sétatávolságban lévő látványosságoktól. Igy viszont biztosak lehetnek benne, hogy éppen ezért aki ellátogat hozzájuk, az nem azért megy, mert megérintette a Montparnasse nosztalgiája.
Zbigniew Dlubak egy lengyel avantgárd művész, aki Moholy-Nagy-hoz hasonlatos leginkább. Ő is festészetben és fotóban egyaránt aktiv, és nála is az ötletek fontosabbak, mint a kidolgozás, legalábbis mai szemmel. Rengeteg ötlete volt, rengeteg műfajban alkotott, és emellett az élettörténete is tanulságos. 1921-ben született, megjárta a koncentrációs tábort, de túlélte, és a háború után fontos szerepe volt a művészi élet újraszervezésében. 1953-tól a Fotografia szerkesztője, de tanitott  filmezést és művészetelméletet is. Ezen a kiállitáson leginkább a háború előtti képeit láthatjuk, és mondhatom ,hogy lenyűgöző az az ötletáradat, amit elénk pakol. Persze mai szemmel ezek már nem túl látványos, fekete-fehér művek, de az ötletek ma is működnének. Ő is szerette a kollázst, mint akkoriban annyian, a fotóin pedig szintén a mély gondolkodás jelei láthatók. Hasonlóan André Kertész new york-i képeihez, ő is a saját lakását fotózta, mégpedig úgy, hogy a lefotózott tárgyról készitett képet a tárgy mellé rakta, ezzel mintegy eltakarva a valóságot. A kezes sorozatát is tulajdonképpen láttam már máshol, vagy legalábbis hasonlót, de nem merném azt mondani, hogy nem ez volt előbb. Ez az anyag tehát egy titkos tudás lehet, amikor a 70-es évek avantgárdjai újra felfedezték ezeket a trükköket, akkor senki sem mondta nekik, hogy ezeket már kitalálták előttük 30 évvel...

2018. április 15., vasárnap

Olivia Gay a párizsi fotóházban

Érzékeny anyag, női megközelités. Az egész onnan indult, hogy elkezdett prostituáltakat fotózni, azok közül is azokat, akiknek kényszer volt ez a munka, akiket otthon nem vártak haza. Ebből egy hét évig tartó projekt lett. Aztán elkezdték érdekelni más nők, akik szintén nem jutottak előre, ezért Braziliába ment, ezúttal is 7 évre. Az anyagai nagyon a határán vannak a projektfotónak, de leginkább feminista mozgalomban lehet elhelyezni.
Tulajdonképpen minden képe a női kizsákmányolásról szól. Klasszikus riportfotókat is készit, de beállitott képeket is fotóz. Legerősebb érdekes módon mégis az, amikor egy fekete háttér előtt odaáll a kamerához, és beszél. Elmondja, hogy 7 évett töltött ezzel meg azzal a lánnyal, hogy miért kezdett bele az egészbe, és ilyenkor a fotók csak háttérként láthatók. Hiteles és erős anyag, mégis, ha csak a képeket nézem, akkor - talán a hasonló témamegközelitések miatt - már inkább félrenézek vagy csak tudomásul veszem a képeket, de nem hatnak rám. Viszont a videó annyira személyes, annyira magával ragadó, hogy arra felkapom a fejem. Lehet, hogy Olivia rossz műfajt választott?

Sajtófotó kiállitás a Capa központban

Mindeközben nálunk sajtófotó kiállitás van. Namost általában ez azt jelenti, hogy a legjobban elkapott pillanatfotókat teszik ki, vagyis mittudomén, egy autót megelőz a saját kereke, a fotós épp ott van, és elkapja a pillanatot..Vagy az egyik politikus félrenyel, félrenéz, kacsint, bármit csinál. Na ilyen fotókból egyetlen sem volt a mostani kiállitáson. Ez eléggé furcsa, hiszen akkor mi marad, ha már ez sincs? Vegyenek egy Hócipő-t (újságot), abban még van ilyen kép. Az idei sláger a megapeace. Jaj, nem, dehogy, akarom mondani a szerencsétlen, falusi, lehetőleg cigánycsaládok elviselhetetlen körülményeinek fotózása. Szó se róla, elég szörnyű, hogy egyesek hogyan kénytelenek élni, nyilván tudnak távolba merengően nézni, a fotós meg ezeket a nyilvánvalóan beállitott képeket adja el riportnak. Ja bocsi, nem mondtam még, mi ezzel a bajom. Egyrészt az is, hogy ténylegesen elviselhetetlen körülmények között élnek legalább egymillióan. A másik viszont az, hogy ebből kell anyagot csinálni. Ezermillió fontos dolog történik, de nekünk az éhezők mutogatása a fontos. Mert persze, mutassák. De ilyen mennyiségben ez már visszataszitó.
Azért a szervezők is érezték, hogy ez harmatgyenge, ezért berakták Máté Bencét. Te jó ég, természetfotó mint riport? Nem azért, imádom a képeit, és ő tényleg elkapja a pillanatot, ráadásul intelligens, jó szeme van, jók a fények, de régen nem ezt hivtuk sajtófotónak.
Ha már mindenáron ki kell emelni valakit, akkor Ajpek Orsolyát emelném ki -index.hu - aki Londonba kiment magyarokról készitett riportot. Az eredeti cikk is hosszú és érdekes volt, itt a kiállitóteremben is érdemes volt ezt megkeresni. Az alanyok meglehetősen őszinték, még úgy is, hogy ők azért már valamit letettek az asztalra, ami erősen alá van becsülve az anyagban, de ezzel együtt ez egy informativ, jó anyag. Csak pont fotóilag érdektelen, mindenkiről készült egy igazolványkép, meg egy a munkahelyük előtt, persze ennek a dokumentációnak ez a lényege. A többi anyag annyira felejthető, hogy már el is felejtettem...

Sheila Hicks a Pompidou-ban

Alapvetően kétfajta művész van. Az egyik olyan, mint Bernard Buffet, aki a saját múzeuma megnyitójára sem ment el, mert akkor pár képet nem tudott volna megfesteni, és amúgy sem akart igazából emberek közé menni. A másik fajta lehet Sheila Hicks, aki a Pompidou-s kiállitásán nemcsak a megnyitón szerepel, hanem minden nap lelkesen ott van a kiállitásán, lehet vele beszélgetni, dedikáltatni, és folyton mosolyog.
Nem tudom, hogy a művei készitése közben is csak mosolygott-e, de apró kételyeim azért akadnak. Sheila ugyanis textilekkel foglalkozik, de ráadásul nagy méretben, többféle anyagot variálva, millió mintázatot és szint kombinálva. Nem egy ötperces meló.
Rögtön a kiállitás első és legnagyobb darabja az, ami a Velencei Biennálén is kint volt. Ott viszont nem érvényesült annyira, egyszerűen annyira széttartó és összevissza volt a válogatás, hogy ott maximum elmosolyodtam a pamutgombolyagok láttán. Másrészt ott már annyira fáradt voltam, hogy szivesen leültem volna a bolyhokra, de azt nem lehetett. Itt a Pompidou-ban viszont egy nagy csarnokban van minden, és a sok hasonló mű erősiti egymást.
Kicsit üldögélek az alkotások előtt, próbálom megfejteni a varázsukat. Először is ezek rettentően szoborszerű dolgok. Nem lepődnék meg, ha egy téren látnám őket, persze nem fogom. Másodszor a textil valahogy otthonos, belsőséges hangulatot teremt. Harmadszor pedig elámulok a munkamennyiségen. Ugyanis egy négy méteres oszlopot összevarni különböző szinű anyagokból, az szerintem nem öt percig tart. És nem is tizig. És a különböző variációk pontt olyanok, mint egy absztrakt festőnél, mondjuk Mondriannál. Játék a szinekkel, játék a melyik-mi-után jönnel, játék mindennel. Szinte egy ötletbörze az egész kiállitás.Ugyanakkor a ruhaanyag egyfajta frisseséget is hoz: azok az ötletek, amiket már láttunk párszor vásznon, frissként hatnak igy bemutatva.
Az pedig, hogy Sheila hihetetlenül kedves az életben is, egy picit még hozzáad a kiállitáshoz.

2018. április 13., péntek

Francia fotózsurnalisztika a párizsi fotóházban

Egészen pontosan úgy szól a cim, hogy találkoztam a francia fotóval.. és létezik! Ezzel a felütéssel persze inkább kérdéseket generáltam most, hiszen Párizs inkább az egyik fővárosa a fotónak..De a Mep, vagyis a párizsi fotóház igazgatója nem igy gondolja. Példaként a bevezetőszövegben azt irja, hogy amikor találkozott a Moma hires kurátorával, John Szarkowski-val, és a francia fotóról beszélgettek, a kurátor egyszerűen ezt mondta a francia kortárs fotóról: az nem létezik..
Persze ez csak egy jól hangzó mese, ugyanis természetesen jól hangzó neveket már elég régóta produkál a francia fotó, és most gondolhatunk a fotóriporterek sokaságára, akik mindenhol ott voltak, ahol történt valami, vagy a képzőművészeti ágra, ahol meg mondjuk Pierre és Giles ismertségű emberkék vannak..Azért ne tévedjünk el, Amerikában semmi sem fontos, ami európai, igy a francia sem, de azért ezen a kontinensen meglehetősen nehéz a franciák nélkül beszélni fotóművészetről. A kiállitás viszont szerencsére egyáltalán nem egy sznob névfelmutatás, hanem egy izgalmas válogatás. A legfelső emeletre kerültek a fotóriporterek. Ide olyan képek kerültek, amik egy érdekes helyszinen készültek ÉS elég művésziek ahhoz, hogy érdemesek legyenek egy galériabeli bemutatkozásra. Különösen megragadt az öbölháború homokszinű bunkereit, fegyvereit művészien bemutató sorozat. A homoksárga 10 árnyalatát látjuk a képen, teljesen absztrakt az egész, ám a jobb sarokban észreveszem, hogy mégsem absztrakt a kép, mert egy tankot ábrázol, de ezt csak egészen közelről, a kép előtt megállva látom. Az itt bemutatott képeken sosem az aktualitást látom, hanem az ország vagy hely jelenségeit legfrappánsabban bemutató, átgondolt sorozatot.
Egy emelettel lejjebb már a tiszta képzőművészeté a terep. Nagyon finoman azért megjelenik a felelősségvállalás is, más szóval szolidaritás, amikor a társadalom legalsó rétegei átszűrődnek a művészeti beállitásokon...A következő szinten pedig jönnek a nagy nevek. Nagyjából mindenki 3 méter falat kapott: természetesen teljesen lehetetlen bemutatni valakit ekkora helyen. De most a listakészités volt fontos, ugyanakkor nincs hiányérzetem: ez az 5-6 kép elég jól mutatja, hogy milyen témákat preferált az illető, a teljes életművet meg amúgy is inkább egy életműkatalógusban keressük.
Nagyon érzékeny válogatás ez. Úgy érzem, teljesen szubjektiv, miközben felállit egyfajta narrativát, egy magas szintet, amit aztán végig fenntart. Hangulatba hoz.

2018. április 10., kedd

Guillaume de Sardes szerelmi története a Mep-ben

Ezért szeretjük a franciákat: csodás szerelmi történeteket képesek elénkvarázsolni, a Mep-ben, a párizsi fotóházban pedig ki is használták a lehetőséget.
A történet 5 évet fog át, és egy fiatal és persze tapasztalatlan lány történetét meséli el. A képek csak illusztrációk, az igazán fontos a képek alá gyöngybetűkkel irt szöveg, azt olvasva fejlődik ki a történet, anélkül a képek lógnak a levegőben. És meglehetősen elvontak is ahhoz, hogy a bonyolultabb rétegeket elmeséljék, pl. hogy miért ment a lány Berlinbe, és a kapcsolat hogyan alakult. Azonban ez kritika is, mert végső soron a képek meg se próbálják elmesélni a történetet, eleve afféle spontánnak beállitott fotózások, amik persze nem azok. Szerencsére ugyanakkor meglehetősen hétköznapiak is, vagyis még éppen a hihetőség határán belül vagyunk, noha én abban sem vagyok biztos, hogy végig ugyanazt a lányt látjuk.
Mindenesetre érzékeny és továbbgondolható anyag ez, ami sem különlegesen jó fotót, sem különleges történetet nem ad, mégis amikor eljövünk, érteni véljük az egészet.

Art Paris Art fair 2

Ez a Georges Mathieu kép egyszerűen tetszik:
Az 1990-es kép 97 * 130 cm, és persze meglehetősen erős szineket és hatásokat használ. Már majdnem felmerül az is bennem, hogy ez egyszerűen csak egy hatásvadász semmiség. De a pont egy fokkal világosabb sárga a kép majdhogynem közepén és a feketéből mégis majdnem fehérbe menő felület a kép bal oldalán mégis azt mutatja, hogy azért gondolkodott a festő...

2018. április 8., vasárnap

Természetfotó kiállitás a Klebelsberg kulturkúriában

Habkönnyű téma. Cuki állatok, látványos képek, nagy gond nem lehet. Ráadásul ott van Máté Bence, mint egy toronymagasan kiemelkedő tehetség, innentől kezdve tényleg nincs tétje a dolognak. És tényleg nincs - mondhatom el a kiállitás megnézése után. Szó se róla, vannak szép képek, vannak olyan Mátébencések, és azokat tényleg ő fotózta, tehát ez is rendben van. Ami hiányzik, az a mélység. Persze egy ilyen kiállitáson, ahol mindenki egy képpel szerepel, nem lehet sorozatokban gondolkodni, de valahogy évről évre sekélyesebbnek érzem a témákat. Igen, van egy róka, egy átfutó vaddisznócsalád, egy ürge kidugja a fejét, a köd eltakarja a falut. Valahogy túl sok ilyen képet láttam már az elmúlt években.
Szó se róla, jó képek ezek, Máté Bence értelemszerűen még jobb, és nála érzem is, hogy közelebb akar kerülni a témához. A többieknél sokszor azt látom, hogy felrakta a nagytelét, és most fél kilométer távolságból lefotózott egy rókát, hát éppen nem rossz, csak jobban értékelném, ha közelebbről is készülnének képek. Ha lenne valaki, aki jóban van az állatokkal, és nagylátószögű objektivvel fotózza őket, miközben ott van tőlük 20 centire...Ja, erre a felvetésre is Máté Bence a megoldás. Akkor nincs több kérdésem.

Pierre Alechinsky

Nagy kedvencem a Belgiumban született, de a Cote d'azur-ön élő francia festő. Többször irtam róla, két könyvem is van tőle. Imádom a képkereteket rendszeresen műgonddal kidolgozó, fura figurákat festő művész képeit, ezért először nagy öröm volt meglátni a képét. Ezt itt:
Meglehetősen nagyméretű kép, közel 2 * 2 méteres. De azért remélem, hogy nem az árát irták 135000-nek - valaki tollal odairta ezt a számot a képaláirásra. Bár nekem természetesen mindegy, hogy 13000 vagy 130000 euró, nem fogom megvenni. De nem csak azért. Ez a kép ugyanis... összecsapott. Mármint a festő többi művéhez viszonyitva. Vagy csak azokhoz, amiket ismerek. Pont az a jellegzetesség hiányzik, a fifikás képkeret, ami annyira érdekessé teszi ezeket a képeket.
Ez pedig felveti annak a kérdését, hogy vajon jó ötlet-e egy efféle művészeti vásáron kinyitni a pénztárcát. A hiresen magának való művésszel ugyan jó régen találkoztam utoljára, de ez a képe inkább csak a név miatt érdekes. Persze biztos vannak akiknek teljesen mindegy, hogy néz ki a kép, amit vesznek, ha elég jól tartja az árát, de én inkább megnézném még máshol is, milyen képei vannak még. Persze ugyanez hatványozottabban igaz az aukciókra, ott is azt használják ki, hogy jóval több látszólag a vásárló, mint a kép, noha ez nincs igy. a Picasso életmű közel 6000 darabos, és még jópár biztosan Picasso van aláirás nélkül. Alechinsky jó nevű festő, biztosan sok képet adott el, de én jártam a műtermében, és bizony rengeteg jó képe van.
Persze egy kép teljesen szubjektiv, ha nekem nem is tetszik ez a darab, biztosan van, aki örömmel akasztja majd ki, ez is a művészeti világ egyik szépsége...

Hogy mondjuk helyesen?

Időről időre fellángol a vita, hogy egy Magyarországon született, de mondjuk Franciaországban élő művészt hogy is nevezzünk. Egy régóta Párizsban élő, amúgy Pesten született, de ma már francia állampolgár azt mesélte nekem, hogy csinálhat bármit, ő sosem lehet francia. Hiszen nem abban az országban született, mindig számontartják, hogy ő idegen. Ezzel kicsit szembeszálltam, hiszen mondjuk Brassai sokkal inkább francia, sőt maguk a francia források is igy emlitik, és csak az életrajzában jelenik meg, hogy egyébként Brassóban született (ami megint komplikáció, hiszen az ma Románia, de Brassai születésekor magyar terület volt). Ugyanigy Hantai Simon is francia, már csak azért is, mert amikor elhagyta az országot, az egyirányú út volt, nem jött vissza, soha nem tartotta a kapcsolatot itthoniakkal.
Van viszont egy könyv - Dictionnaire dés étrangers qui ont fait la france - hát nem túl kedvesen idegenek, akik a franciáknál futottak be cimen fut, és tele van olyan franciákkal, akik persze nem ott születtek, de identitásukhoz nemigen férhet kétség. Ott van pl. Kundera. Ő a cseheknél született, de sokszor kijelentette már, hogy ő bizony francia, és nem is hajlandó csehül megszólalni. És itt rögtön el is vágnám a vitát azzal, hogyha valaki egyértelműen deklarálja, hogy ő francia, akkor azt szerintem rá kéne hagyni. Ha ő annak - vagy magyarnak, csehnek, bárminek- érzi magát, és mint pl. Kunderánál is látjuk, hogy semmi kapcsolata a csehekkel, akkor az eldőlt.
Sokan vannak, akiknél talán ez nem annyira egyértelmű. Mondjuk kint él már jó ideje, de időnként visszalátogat, tartja a kapcsolatot, mittudomén, magyar könyveket olvas, akkor ott meg lehet kérdezni tőle, hogy minek tartja magát. Mert hiszen én Pesten is tarthatom magam franciának, aki csak kényszerből szólal meg magyarul, de Párizsban is tarthatom magam magyarnak, aki éppen kint él.
Az Art Paris művészeti vásáron mindenesetre Riegl Juditot franciának irták ki.

Massinissa Selmani a Palais de Tokyo-ban

Valahogy Párizsban egyre többen beszélnek róla. Az Algériában született, de Toursban tanult grafikus hirtelen az Art Paris egyik Vip programja lett, és már a Pompidou kurátorai is rámozdultak. Annyira nagy a nyüzsgés körülötte, hogy szinte folyamatosan magyaráz, kurátorokkal beszélget, elég nehéz volt időt találnia egy találkozásra.
A Palais de Tokyo pedig remek hely. Egy igazi kortárs művészeti központ, melynek az oldalában kiváló gördeszkapálya van (és használják is). Belépve csodás kávézó és egy pazar könyvesbolt fogad, a kávézóban kényelmes pamlagok várnak a könyvesboltban pedig a nagyjából elvárható kinálat - pl. Artforum van, ami elég jó. És nem egy kiállitás van, hanem nagyjából folyamatos programáradat, melyben azért kiállitásoknak is jut hely. Ezzel együtt a tárlatvezetés végén megszólal egy dob, amit egy japán lányka üt, és már készülődik egy másik teremben egy underground filmvetités, a fiatalok pedig jönnek-mennek.
Maga a kiállitás kerettörténete az, hogy a párizsi kommün bukását követően 1873-1880-ig sokakat deportáltak Algériába, ahol az algír ellenzék -szintén deportált - embereivel alkottak közösséget. Innen indulunk, de a grafikák azért épp eléggé általánosa ahhoz, hogy ez a történet ne ráüljön a grafikákra, hanem csak egy finom értelmezési lehetőséget adjon.
Én pl. sokkal inkább emberek közötti interakcióra gondolok a rajzok kapcsán, ami bárhol lehetne. Néhány ötlet nagyon tetszik a kiállitáson. Egy képeslap méretű tévét látunk, amin valóban utazási film megy, ezzel arra utalva, hogy egyrészt hagyományos képeslapot már úgysem ad fel senki, de talán ilyen interaktiv lapot igen, másrészt pont arról szól, hogy mennyire félelmetes lett a képigényünk. Egy másik installációban egy fadarab úszik egy kissé zavaros vizben, de hiába halad folyamatosan, sosem éri el a peremet (vagy partot). Aki amúgy azt a következtetést vonná le, hogy egy videó ma már elvárt részét képezi egy bármilyen kiállitásnak, az jó helyen kopogtat. Zömmel azért grafikákat látunk, még azt se mondom, hogy mindegyik teljesen kidolgozott és végleges verzió, de hát manapság már talán arra se marad idő, hogy egy grafikát befejezzen a készitője...

2018. április 7., szombat

Art Paris art fair 1.

Az idén 20 éves az Art Paris művészeti vásár, ezért a kiemelt téma ezúttal a francia művészeti élet volt. Ez azt jelenti, hogy főleg párizsi galériák szerepeltek, habár ez a kiemelés inkább csak érzékelhető, semmiképp nem látványos. Miért is megy valaki egy efféle művészeti vásárra? Ideális esetben természetesen vásárolni. 10000 euróért már voltak elérhető képek, méghozzá elég jó nevű festőktől, de a jobb művek is csak nagyjából 20000 körül mentek. Épp a szemem előtt adtak el egy Henri Michaux képet 17600 euróért, mégpedig ezt:
Az 1974-es kép 70 * 100 centis. Ezért a pénzért én inkább ezt a Bruno Suter képet vittem volna el, bár kétségtelen, hogy Michaux magasabban jegyzett festő.
Egy ilyen seregszemlén természetes, ha csak a művészek egy részét ismerjük. Sőt, ez egy természetes terepe az ismerkedésnek a hozzám hasonló nézelődőknek. Az idén én három olyan nevet irtam fel, akit korábban nem ismertem, de nagyon érdekes.
Csak nagyon kevés galéria hozott el igazán értékes anyagot. Persze volt Sam Francis, sőt Soutine és más klasszikus is, de azért a legtöbben a befutott kortársra lőttek. Örömmel fedeztem fel Riegl Judit képeit két standon is, ráadásul a kedvencem, robbanás sorozatból. Talán ez a leglátványosabb tőle.
Az igazán nagy neveket, Richtert, Jeff Koonst, Damien Hirst képeket nem láttam, bár azok inkább aukciókon cserélnek gazdát. Viszont örömmel fedeztem fel Le Corbusier festményeit, amikkel elég ritkán lehet találkozni.
Számomra teljes az ellentmondás az Art Paris kommunikációja és a vásár között. A hirlevelekben és minden felületen ez egy fiatalos, trendi vásár, ugyanakkor a kiállitott képeken azt látom, hogy zömmel befutott művészek általánosan ismert képeit rakják ki, ami persze érthető, ha egy stand annyira drága, hogy csak egy jónevű művész képének eladásával hozható be a költsége, mégis jobban örültem volna, ha bátrabbak a résztvevő galériák. Persze az is igaz, hogy az is talált magának érdekességet, aki a Pierre et Giles képeket szereti, és az is, aki inkább Erró stilusát szereti.