2016. december 29., csütörtök

Ország Lili a Nemzeti Galériában

Idén volt egy El Kazovszkij, Modigliani, Picasso, és most Ország Lili. Nem éppen hosszú sor. Teljesen megmagyarázhatatlan, miért nincs Bak Imrétől Buktáig, Mauertől Nádlerig rendes kiállitási lista, miért kell beérnünk ezzel a pár kiállitással. Viszont az is igaz, hogy az El Kazovszkijt sehol máshol és senki sem tudta volna megcsinálni. Ez nem igaz Modiglianira és Picasso-ra, amik lehettek volna akárhol, és hát valójában az Ország Liliről is ezt mondanám. De ez igazságtalan lenne, hiszen jól beleillik a Vajda - Bálint Endre vonalba. Szóval ez a kettősség végigkisér a tárlaton: miért pont ő, másfelől meg a méltó bemutatás gyönyöre.
Az bizonyos, hogy történelmi az esemény, egyrészt mert még talán nem is volt igazi összegző kiállitása a festőnek, és most a fehérvári 70-es évekbeli tárlatot hagyjuk, másrészt úgy érzem, sokáig nem is lesz újabb bemutatkozás, elég csak arra gondolni, hogy mikor lesz újra Bálint Endre, Vajda, vagy akár Nyolcak, Nagybánya vagy Paál László. Nem mostanában. Ez tehát egy történelmi esemény, aki teheti, már csak azért is nézze meg, mert most 20-30-200 évig biztosan nem lesz hasonló.
Amúgy tényleg elképesztő, ahogyan a kiállitásokat tervezik. Szerencsés vagyok, mert pl. az Amerigo Tot anyagot láttam a Ludwigban, őt biztosan el fogják felejteni (vagyis már elfelejtették) de persze jöhetnek öregebb emberek, és mondhatják, hogy láttam-e 90-ben a nemtudoménmit a Műcsarnokban mondjuk, és nem, nem láttam. Fontos? Annyiből igen, hogy nem létezhet a párbeszéd úgy, hogy azok az emberek, akiket már bemutattak egyszer, akár még katalógus is volt, de soha többé nem beszélnek róluk, a mostani, vagy akár az én nemzedékemnek nem mond semmit.
Na jó, ebből elég, még semmit sem irtam a kiállitásról. Most kéne lezárni a bejegyzést, és akkor mindenki értené. Vagy nem.
Van a magyar művészettörténetben egy vonulat, ami a szomorú festőket keretezi. Ámostól Vajdáig sokan pusztultak el a 2. vh-ban, és Ország Lili művészete feltétlenül erre játszik. Ő is veszélyben volt, végül megmenekült, de sokkolták az események, s bár férjhez ment, amennyire követni tudom, sosem élt igazán boldogan, gyereke nem született. Motivumai vagy történelmiek, vagy a zsidóságra vonatkoznak. Sajnos nem adatott meg neki, hogy pár alkalomtól eltekintve külföldre menjen, igy pl. Párizsba sem jutott el. Bálint Endrét fogadta el mesterének, és most itthon lapozgatva a Bálint Endre albumot, azt kell mondjam, több is ez mester-tanitvány viszonynál. A teljes Ország Lili életművet lényegében gond nélkül be lehetne illeszteni a Bálint életműbe, talán néhány falas kép kivételével, amiket viszont nem tartok igazán jónak. De a témák, a felület megmunkálása, az apró, elkülönitett képrészek használata és viszonya a teljes képhez számomra indokolná a "nyúlás" szót is, ha azt a jó neveltetésem engedné. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy mélyen tanulmányozta Vajdát.
Talán néhány dologban túl is szárnyalta pl. Bálint Endrét, hiszen az életműve végén, a labirintus sorozatban már sokkal nagyobb méretben és rendkivüli harmóniában rakta össze az amúgy még mindig Bálint Endrés képeit, és a szinhasználata is mintha megelőzné az előbb emlitettet. Ugyanakkor a képek motivumainak totális ismételgetése számomra visszatetsző, és akár még dekorativ festőnek is tartanám Lilit, ha ez nem lenne sértés. Nem, a kiállitás első egyharmadát leszámitva, amikor tulajdonképpen egyenképeket, méghozzá érdektelen egyenképeket fest, a kiállitás további részében valóban komolyan vehető és értékelhető művészetet hoz össze.
Ha megnézzük ezt a képét, rögtön látszik, hogy a klasszikus motivumok miatt a kép készülhetett volna akár 1000 évvel ezelőtt is, mégis, csak kevés lépés választja el a 70-es évek amerikai sztárjaitól - de ezt most a lefényképezett képet nézve irom, a helyszinen ez nem jutott eszembe.
Mit gondoljak a tárlatról - teszem fel még mindig a kérdést magamnak. Semmiképpen sem lesz kedvenc festőm, ugyanakkor simán beilleszthető a Vajda Lajos vonalba, és jó tudni róla. Snitt.

2016. december 28., szerda

A felső kettő

Nagyon szerencsések vagyunk. Régebben esélyünk se lett volna megtudni, ki vett éppen Picasso képet, most pedig az újságoknak köszönhetően sokminden kiderül. Van aki megfizethetetlen autókat tart, akad aki gyémántban utazik és két műgyűjtőnk is van, aki felért a csúcsra. Vagyis lehet, hogy több is akad, de ketten biztosan, az Artmagazin és a Forbes is irt róluk. Küllői Péter az egyikük, a Bátor Tábor létrehozója, és Splengler Katalin Somlói Zsolt házaspár a másik. Ők ketten kerültek be a londoni Tate Közép-Európával (is) foglalkozó műtárgybizottságba, ahová a belépő évi 10000 font, és persze az apróbetűs részek, amikről nem sokat tudunk - akárki nem lehetne ott, aki leszurkol ennyi pénzt. Azt persze évek óta tudjuk, hogy a Spengler-Somlói páros csodás gyűjteményt hozott létre, én speciel Küllőiről nem tudtam, hogy ott van, de hát miért is kéne tudnom. De mondom, az újságok talán - legalábbis ilyen szempontból- egyre érdekesebbek lesznek. Mig az Artmagazinban tisztes és komoly interjút olvashatunk, a Forbes a pénz felől közelit, és az adományokat összesiti, méghozzá igen részletesen. A Pompidou-nak, merthogy abban a bizottságban is ott vannak, idén a házaspár ajándékozott egy Nemes Csaba és egy Ősz Gábor képet, plusz még a Tate-nek egy Kaszás Tamás művet. Az értékük egyenként 15000 euró körüli, ami hevenyészetten átszámolva is 4,5 millió ft. Adjuk össze? Két tagság, a Pompidou-nak nem tudjuk az árát, meg a képek, az olyan 20 millió körül van. Egy évben. Ezzel ők a legek, és ne felejtsük el, hogy ezen felül nyilván maguknak is vásárolgattak.
Ördögien tetszik a Tate és a Pompidou gyakorlata. Egyrészt csattanós választ ad arra, hogy egy kortárs gyűjteménynek vásárolnia kell, ugyanakkor a támogatók segitségével nem a francia vagy angol állam pénzét költik, miközben a gyűjtemény odaillő darabokkal gazdagodik. Hát ezért (is) pakolgatják folyton az állandó gyűjteményt újra és újra ezen a két helyen, ugyanis ha folyton érkeznek az újabb és újabb műtárgyak, azokból csak meg kéne mutatni valamit. Igy az adományozók is büszkék lehetnek, mert befolyásuk nagyobb, mint bármelyik galériásnak, vagy intézményvezetőnek (és itthon ugye amúgy sincsenek vásárlások, maximum adományozások), és nevük is szépen bekerül a megfelelő bejegyzésbe. Arról nem is beszélve, hogy nyilván nem éves belépőt kapnak, hanem valószinüleg bejárták már a titkos raktárakat, rálátnak a működésre, juj de izgalmas! Nem blogol valamelyikük? Haha.. Az viszont biztos, hogy ők ma az ország legbefolyásosabb személyiségei művészeti szempontból. Ha igy nézzük, az a 20 milló nem is olyan sok...

2016. december 27., kedd

Eldobható év némi fénnyel

Ez személyes lesz, de hát ez a blog mindig is az volt: sosem vállaltam, hogy bejárom az összes kiállitást, amit csak lehet, de azért elég sok helyre eljutottam idén is.
Az idei év nagy tanulsága: ha gond van, vagy ha megoldandó feladat akad, akkor a művészet olyan gyorsan tűnik el a fejünkből, mint a villám. Legalábbis az enyémből. Idén hirtelen ráébredtem, hogy mégsem annyira fontos az a kiállitás, ha közben ez meg az történik. Ez a bizonyos ez meg az igen erős érv, hiszen nem éppen egy könyvtárban dolgozom, vagy épp raktárban, ha már, sajnos nem küldenek munkaidőben kiállitást nézni. Jó, jó, szóval kiesik a művészet gyorsan, de azért hozzá kell tennem, hogy azért nem könnyű hosszú időre kiűzni: vagyis akármennyire is próbálkoznak, azért a lelkesedésem a régi, ugyanúgy elindulok akár megnyitóbeszédet mondani, mint megvizsgálni néhány új képet.
Ezzel együtt a leginkább Nemes-Lampérth József kiállitására hasonlitott az év (tessék visszalapozni, 2016 aug 16 keddi bejegyzés), vagyis egyrészt a hiányok, újabb és újabb biztosnak hitt mentsvárak leomlása, és persze a káosz, ami utána maradt. Szerintem ember nem maradt akit még érdekel némi összemázolt festmény.
Amúgy is, az mma egyre több olyan tagot vesz fel, aki amúgy értelmes, jótét lélek, hát igen, a havi pénz az nem jön rosszul, főleg hogy festményt se kell adni érte, ez tényleg kánaán, és bizony minden elv mehet a kukába, mert az a pénz nagyon kell. Nem kárhoztatok senkit, ha ebből kéne élnem, én is gyorsan belépnék gondolom, bár ki tudja. Aztán biztos fintorognék kicsit dijazottakon, de alapvetően csendben maradnék. Csak mint a többiek. Akkor viszont az van, ami van amúgy is. A nagy semmi. Szánalmas. Viszont maradt még Párizs, New York, és ahogy látom, a blog egyre nagyobb részét teszi ki a kifelé nézés. Ez törvényszerű: ha itthon nincs semmi, vagy nagyon kevés történik, akkor vagy abbahagyom, vagy kifelé nézek. Kicsit ezért is, de valójában az értékei miatt idén számomra az év művészeti eseménye a Marina Abramovic könyv volt. Legszivesebben mindenkinek kötelező olvasmányként adnám fel. Vagy csak titkos tippnek, ha már nem vagyok mma, és nem is akarok olyan lenni...

2016. december 18., vasárnap

Fényképet karácsonyra 2.

Az előbb épp azt fejtegettem, hogy nem érdemes olcsó fényképbe (bármilyen műtárgyba) invesztálni, hiszen a kép valószínűleg nem fog érni semmit (persze tudom, hogy a szomszéd Géza nagyon ügyes, meg akcentus nélkül ejti a Picasso nevet), ellenben meg kell fizetni egy úgynevezett nagyotmondási illetéket, ami persze művészenként változó, vagyis hogy ki mennyire tartja a képeit. Százezer forint alatt nincs olyan műtárgy, ami hosszú távon érték marad. Ehelyett azt tanácsoltam, hogy ha tetszik egy kép, le kell fotózni, vagy be kell szkennelni, és kinyomtatni vászonra, így többmillió dolláros képünk lehet a falon, akár egy Van Gogh, Picasso, bárki. Az eredetiség meg szóba se jön, hiszen ki gondolná egy Rákóczi úton vagy Angyalföldön lógó képről, hogy értékes?
Ellenben álmodozni szabad, és most nem arra gondolok, hogy eredeti Picasso-t raknék az újpesti panellakásomba. Arra gondolok, hogy pl. a Paris Photo-n, ami egy kortárs művészeti vásár, egészen nagy nevekből is be lehet vásárolni. Egészen konkrétan egy Annie Leibovitz kép 14000 euróért már a mienk lehet. Négymillió forint persze soknak tűnik, főleg, ha mondjuk Suzuki Swiftre számoljuk át, de azért itt a világ egyik legismertebb fotósának sokszor reprodukált és sokszor látott képéről van szó. Ami könnyen lehet, hogy sok-sok év után még mindig ennyit fog érni, ha nem többet. És ha nem fröccsent rá a pacal természetesen. És a legjobb az egészben az, hogy amennyire én láttam, hát persze hozzá kell tenni, hogy én sem tucatjával veszem ezeket a képeket, tehát csak módjával követem az árakat- szóval egy Ansel Adams kép, ami valahol a fotózás csúcsa, ugyanúgy ilyesmi árakon megy, mint mondjuk David Drebin, akit csak a kiválasztott 2 ember ismerhet...

Az Új művészet és a szakralitás

A végén még megérem, hogy Hamvas Béla, igen, az a Hamvas, akit életében folyton félreállitottak, eltiltottak, semmibe vettek, és persze közölték vele, hogy semmiképpen sem jelenhet meg egyetlen sora sem, nos ez a Hamvas lesz lassan a magyar művészeti akadémia (amit kisbetűvel kell irni) főideológusa. Persze ez nem lenne annyira rossz neki, csak legfeljebb csodálkozik majd, hogy milyen társaságba is került (1968-ban halt meg Hamvas).
Történt ugyanis, hogy az Új művészet cimű lapot egy ideje nem veszem. Nagyritkán van benne érdekes, sőt kiváló irás is, de a többség mondjuk középszerű, sokszor érdektelen. Ezzel semmi baj nincs, az én izlésem is kifacsart, meg aztán nagy a konkurencia is: Artmagazin, Műértő, (a Flashartot már kinyirták), mondjuk Artlocator, mind más-más résbe lőnek, mert azért mondanom sem kell, hogy 4 művészeti lapot korlátozottan tart el az ország. Node semmi gond, hiszen az mma -ja igen, nekik is van valami lapuk, de hagyjuk- rátenyerelt az Újművészetre. A friss számban melléklet található, cime: szakralitás a kortárs képzőművészetben. Hoppá! A lap első cikke Molnár Sándor (ki a túró az?) Vigadóbeli kiállitásáról szól. Ja igen, a Vigadó egy sokmilliárdért mélymagyaroknak felújitott diszfütyi, akarom mondani épület.
És akkor, ha már ennyire mellényúltam - mellesleg az újság cimlapján az van: ez nem kunszt- elméleti melléklet- na ez sem túl szép hamisitás..Mellényúltam, nem baj, belelapozok. Hát ez a csodás ember M.S. monogrammal épp azt fejtegeti, hogy számára a szakralitás, jaj nem szó szerint, de Hamvas tanitásai (!!) által elvenedett meg, és hogy ő annyira nagyon klafának tartja a nagy ideológust, hogy ihaj, nádiveréb.
Persze azok, akik éltek a cocializmusban, mindez nemhogy furcsa, de meglehetősen otthonos lehet, ő örömmel fogják tapasztalni, hogy visszafelé is forog a világ. Mindenki másnak ott a...na nem arra a kis kártyára gondolok....

2016. december 16., péntek

mit vegyek karácsonyra?

Kaptam egy érdekes kérdést: valaki szeretne műalkotást venni karácsonyra, barátnak/barátnőnek/családnak, és megkérdeztek, van-e hely, ahol körülnézhetnének ilyenekből. A válasz sajnos az, hogy nincs ilyen hely. Az Ikeában mondjuk 10000-ért kaphatunk "képet", de az ugye mindenkinek világos, hogy az egy kommersz, általában Kinában nyomtatott valami lesz. Ami persze jó, ha éppen tetszik a kép, hiszen sokkal szebb, mint egy üres fal. A következő szint a pályakezdő/pár éves gyakorlattal rendelkező fotós/festő lehetne, de itt már komoly gondokba ütközünk. Először is: kellene pár név. Aztán kellene egy hely, vagy legalább egy weblap, ahol meg lehet nézni a képeket, és mondjuk meg is lehet venni őket. Hát itt már vége is a dalnak, nagyon kevés ilyen honlap van, mégpedig azért, mert úgyse vesz senki semmit, akkor meg miért. Tehát ha lenne egy oldal, ahol ilyen képeket lehetne bogarászni, az jó lenne. Csakhogy van ilyen oldal. Vagyis olyan oldal van, ahol műalkotásokat lehet nézni és vásrolni, csak éppen a már befutott, vagy legalább valamennyire ismert embereknek. Az árak pedig ott már szépen felcsúsznak, ahogy a festők úgy érzik, ők már letettek valamit az asztalra...
Egy ilyen oldalon igen ritkán lehet 200.000 alatt bármit venni. Ez azt jelenti, hogy az már túl drága, hiszen annyi pénzt nem mindenki tud áldozni erre.
Párizsban van egy galéria, ami kifejezetten a sokszorositott, olcsó de minőségi képekre szakosodott. A boltlánc van már Pesten is, jó érzéssel mégsem tudom ajánlani, ugyanis...drága. Százezerért kapunk egy képet, ami mint érték, nyilvánvalóan nem működik, ahhoz viszont drága, hogy egy nyomtatásért ennyit adjunk. Egy nyomtatásért egy nevesincs embertől. Jó, persze félmillióért már erősen válogathatunk a nagy nevek közül is, csak éppen ki fog annyit fizetni egy képért?
Megoldás: az nincs. Vagyis mindenki fotózzon/fessen valamit kedvére, és rakja ki a falára. Vagy lélegezzen mélyeket, és fizesse ki az árat..

2016. december 10., szombat

jaj

Namost az van, hogy mértékadó lapok is beszámoltak a Sothebys magyar tételeket is felvonultató aukciójáról, de sajnos nem azért, mert Mauer Dórától Riegl Juditig komoly anyag gyűlt össze, hanem azért, mert van egy bizonyos fickó, aki valójában nincs is, legalábbis állitólag nincs poziciója (ha valaki még mindig nem tudná, a neve H-val kezdődik és abonnyal folytatódik), aki a Szépművészetiben tartotta az esküvőjét és pár képet bérelt is az intézménytől, és van neki egy barátnője is (vicces hogy minden lap barátnőnek hivja, de akkor kivel volt esküvője?), aki történetesen festőnő, és 26 éves. Namost a Sothebys valamiért úgy gondolta, hogy ő lenne a legmegfelelőbb arra, hogy kiegészitse az El Kazovszkijtól Rozsda Endréig tartó sort. Őrület.
A másik fele a történetnek viszont az, hogy a Hvg-től a Műértőig (azért irtam igy, mert ez egy kézben lévő cég), mindenki lehozta a hirt, és mind szörnyűlködött egy sort, aztán jöhet a következő balhé. Szerintem meg elegánsabb lett volna nem megemliteni a festőnőt, hiszen akkor azzal véleményt is mondtunk róla. Azonban lehet, hogy mégis meg kell emliteni, de akkor viszont azonnal mondjon le. mármint ki? A Sothebys? Szörnyű, hogy immár ilyen témáink vannak.

Az év nagy dobásai

A blog leglátogatottabb bejegyzése idén toronymagasan az Alföldi gyűjteményről irt szösszenetem volt. Ami azt illeti, bármennyire is apró és nyikorgó a Mai Manó ház, szerintem is az év nagy eseménye volt ez. Egyrészről kiderült, hogy a szánalmas közgyűjteményi állapotok ellenére legalább egy ember azért van, aki mégis elvégzi a múzeumok munkáját, és összegyűjti az amúgy szétszóródott 70-es évekbeli avantgárd fotómunkákat, másrészről kiderült, hogy az a korszak önmagában is értékelhető, sőt szerethető műveket hozott létre. Nem lehet eléggé méltányolni Alföldi munkáját, hiszen mondhatta volna, hogy bocsi, inkább veszek két Ferrarit..És a katalógus révén immár két komoly könyvünk is van a témáról (Szilágyi Sándoré a másik). Ez nagy fegyvertény olyankor, amikor pl. a sokat emlegetett Erdélyi Miklósról még mindig nem jelent meg semmi - tehát ő szépen beleveszik az ismeretlenségbe.
Nehéz egyet kiemelni a személyes kedvenceimből, de idén Alselm Kiefernek adom a saját -elképzelt - dijamat. A Bécsben (és Párizsban is) kiállitó művész nagyméretű művei egy egészen könnyen elképzelhető és megélhető világot alkotnak, amit be lehet járni, el lehet benne merülni, ez pedig nem sűrűn fordul elő.
A blog idei legnagyobb látogatottságú bejegyzése Alföldi után természetesen a közönség elé leginkább eljutó Picasso tárlat, vagy éppen Fromanger (Párizs), meglepetésre Bogdándy Zoltán magánmúzeuma is érdekesnek bizonyult, és már maga a felvetés is megér egy gondolatfutamot, hogy valaki ily módon szeretne kulcsot a halhatatlansághoz.
Idén még jön egy Ország Lili kiállitás, és a Pompidou-ban Cy Twombly, vagyis jövőre sem fogunk unatkozni..

2016. december 9., péntek

Bezárt az ESSL Bécsben

Sokan álmodtak már nagyot errefelé, és Ausztriában is vannak sikerek, gondolok itt a Red Bull-ra, Arnold terminátorunkra, és ilyen volt eleinte a Baumax sztori is. Baumax, az melyik is?- kérdezhetitek, de felesleges: már bezárt. Melléktevékenységnek itt maradt nekünk Bécs mellett, egy abszolút üres területen egy elég jól megépitett, a környezetére teljesen fittyet hányó épület, és a Baumax alapitó gyűjteménye. Fénykorában Georg Baselitz-et, vagyis élvonalbeli művészt is kiállitott, mentem is eleget, hiszen Bécs közelebb van, mint Köln vagy Párizs. A cimből persze sejthető, hogy a múlt idő használata itt is indokolt, és most szomorkodnom kéne.
Helyette inkább örülök annak, hogy amig volt, nagyszerű hely volt, az oda és visszafelé úton pedig remekül el lehetett merengeni azon, vajon lehet-e errefelé tényleg szinvonalas helyet létrehozni. Ott vannak kézenfekvő példának Ludwigék: immár több városban, persze kicsit a politikának lefeküdve, de azért értékes dolgokat hoztak létre.
Következik ebből valami? Majd ha barkácsáruház-láncom lesz, és múzeumot szeretnék alapitani, majd átgondolom.

Hogyan nem jutottam el Szentendrére?

Ez csak egy blog. Nem kapok pénzt érte és kedvtelésből csinálom. De éppen ezért a témákat is én határozom meg. Persze, ha úgymond "kötelező megnézni" kiállitást találok, akkor igyekszem elmenni rá, de idén pl. erősen gondolkodtam a Picasso tárlaton is, és a félelmeim be is jöttek. És arról is sokat irtam már, hogy egyre kevesebb itthon az értékelhető kiállitás, ezért is szól egyre több anyag külföldi dolgokról.
Vannak határesetek is. A művészetmalomról pl. még mindig olyan kép él bennem, hogy az egy jó hely, pedig volt olyan időszaka, amikor fél évig semmi sem volt ott. Most viszont egy érdekesnek tűnő kiállitás van épp ott, csakhogy most már dörzsöltebb vagyok. Az történt ugyanis, hogy az Ef Zámbó kiállitást mindenki (mármint a sajtó, szakma) dicsérte, s bár szinte folyamatosan vannak kiállitásai az emlitett művésznek, miért ne? alapon megnéztem. Nem kellett volna, és meg is irtam. Jó, semmi gond, elment pár óra meg egy kis benzin, kit érdekel. A művészet azért amúgy is van annyira szubjektiv, hogy simán el tudom képzelni, hogy ami nekem tetszik, az másnak nem, nincs ezzel gond. A gondom idén Szentendrével az volt, hogy valami nagyon nagyszerűnek állitotta be azt, ami ott történik, és a Dada 100 kivételével nem igazán váltotta be a nagyotmondást.
Az sosem zavar, ha számitok valamire, és mást kapok. Ez természetes. Lehet csalódni és isteniteni is mondjuk Rothko-t, sőt akár egyszerre is. Azt is lehet mondani, hogy egy életmű most éppen leköt vagy nem.
Ma pedig valamiért beugrott, hogy végülis nem voltam a Művészetmalomban. Talán most már jobban érthető, hogy miért.

2016. december 3., szombat

Elton John fotógyűjteménye a Tate-ben

Egy újabb hiresség, aki összegyűjtött pár képet? Érdektelen, igaz? Csakhogy az Evening Standard napilap cimlapon hozza a hirt:
És a Tate nem az a galéria, ahol minden jöttment kirakhat képeket. Nyilván túlzás, de azt mondják, Elton John az egyik legkomolyabb fotógyűjteményt hozta létre. Akkor most mi van?
Igen, a hir igaz. Művészkörökben régóta ismert, hogy Elton nagy művészetrajongó. Még kicsiny országunkból is vett egy műtárgyat, igaz nem fotót, hanem üvegmunkát, de ebből már sejthető, hogy nem kezdőről van szó. Namost hagyján hogy műgyűjtő, de finoman szólva is bekattant nála valami, mert egészen a fotózás kezdetétől gyűjt, és az nyilvánvaló, hogy Man Raytől elkezdve Moholy-Nagyon át a legjobbaktól pakolt be a garázsába. Akkor kezdte, amikor a fotó még nem volt annyira elfogadott, mint ma, többek között a Tate sem gyűjtött fotót. Tehát nem arról van szó, hogy a gazdag manus összetalicskázik egy halom Brassait a Bentley-k mellé, hanem nagyon is szisztematikus, hosszú távú és értő válogatásról van szó, ráadásul még különösebb anyagi gátja sem volt a szenvedélynek, ezért aztán ez egy valódi best of.

a nagy lemaradás (guerilla girls)

Egyszer fordult csak elő velem, hogy pont akkor voltam New York-ban, és pont egy bizonyos galériában, és pont megláttam David Meiselt (irtam már róla, egyébként fotós), amikor, igy aztán bezsebeltem tőle egy dedikált kötetet, merthogy nagy rajongója vagyok. Ezen felül viszont az unokáimnak majd azt tudom elmesélni a kandalló mellett, valami forró teát szürcsölve, hogy:
1. Pont aznap voltam a Tate-ben, amikor Marina Abramovic nem dedikált, ugyanis másnap tette mindezt, de másnap már természetesen nem voltam ott..
2. Az aznapi újságban olvastam a reptérre menet, hogy a Guerilla Girls állit ki a Whitechapel galériában. Természetesen, bár általában Londonban járva be szoktam ugrani oda, ezúttal nem ugrottam be, tehát most izgulhatok, hogy megyek-e addig ismét, amig tart a kiállitás (sajnos boritékolni tudom a választ, ugyanis Cy Twombly van Párizsban, azt pedig nem szivesen hagynám ki...
A tanulság. Ha valaki Londonban jár, menjen be a Whitechapel galériába. Vagy költözzön ki, úgy könnyebb.

2016. december 2., péntek

Gross Arnold emléktábla avatás

Gross Arnold egyedi rézkarcait egy festő barátnőm mutatta meg. -Szeretnél igazán jót látni? Gyere..-szólt, és a képeken egészen finom grafikákat láttam, olyan szinekben, amikről azt gondoltam, nem is léteznek. Nemcsak az elképesztően aprólékos grafikai munka döbbentett meg, hanem a szinek kidolgozottsága is. Nem sokon múlt, hogy akkor nem vettem egy képet. Gross Arnold már akkor is 80 felett volt, nagyon ritkán adott ki új munkát a kezei közül. A témaválasztásai nem mindig tetszettek, de a képek sok részlete hamar elnyomta ezt az érzést. Még élt, amikor én már klasszikusként kezeltem.
Most pedig emléktáblát avattak a lakásánál, a Ksh-val szemben, a Keleti Károly utca 10-ben. Remek ötlet, mivel igy könnyebb lesz felidézni a műveit.