2019. október 14., hétfő

Sarkantyu Illés: Face au vif katalógus

Nagyon merész vállalkozás Illés ezen katalógusa. Látszólag talán egyfajta wunderkamer-be nyerünk bebocsátást. Vagy inkább a természet sokszinűségét látjuk. Nem, inkább struktúrákat látok bele a képekbe. Vagy csak a fény-árnyék hatás érdekelte. Ez a könyv nem kinál egyszerű értelmezési lehetőségeket, és ez jó.
Más kérdés, hogy elég nyitottak vagyunk-e nyitva hagyni az értelmezési lehetőségeket. Ebben csak reménykedni tudok. Ha ugyanis bármilyen konkrétumot próbálunk belelátni a képekbe, lógó orral fogunk távozni. Egyszerű természetképek ezek, unalmasak, csak egy erdő, az is életlen zömmel, fák, levelek, láttuk ezerszer.
Viszont vagyunk-e annyira nagymenők, hogy nem dobjuk el a könyvet az egyszerű megoldások láttán? Én a fény-árnyék hatások és a struktúrák felől tudom megközeliteni a könyvet. Ha ugyanis nem a képen megjelenő növényeket nézzük, hanem az itt-ott megjelenő struktúrákat, fény-árnyék haátsokat, akkor egy érdekes ritmus alakul ki. A képelemek egészen újszerűen mutatkoznak meg, és szinte történetet mondanak.
Nem való mindenkinek ez a katalógus, és abban sem vagyok biztos, hogy az értelmezésének feltártam legalább az egyik lehetséges útját, de a túl egyértelmű képek is unalmasak egy idő után..

2019. október 13., vasárnap

Manuel Abendroth interjú

A www.havibaj.com oldalon interjút olvashattok a brüsszlei Manuel Abendroth-al. Számomra a legérdekesebb az volt talán, amikor a brüsszeli művészeti szcénáról beszélgettünk. Bevallom, eddig nem tudtam olyan nagyon sokat róla...
Az is érdekes volt, mennyire elmélyült Manuel a fluxus és a concept art időszakában. A többi kiderül az interjúból...

Sarkantyu Illés: Gavrins

Sarkantyu Illést nem sokan ismerhetik - én is Cserba Júlia könyvében találkoztam vele. Hamarosan interjú is lesz vele a Havibajban, addig talán azt érdemes tudni róla, hogy a művészeti főiskola után Párizsba ment, és végülis ott találta meg magát. Barátságot kötött kinti magyar művészekkel, és később a francia művészeti életbe is becsatlakozott. Ennek egyik bizonyitéka ez a könyv.
Gavrinis egy pici sziget Párizstól nyugatra, Nantes közelében, Bretagne-ban. A neolit korban itt húzódtak meg emberek - ezt már az előszóból olvasom - és furcsa, kőbe karcolt vonalakat húztak egy barlangrendszerbe.
Akkor ez egy dokumentációs projekt? Nem igazán. Illés érzékenyen nyúlt a témához, és őszintén szólva a könyvet átlapozva sem jutottam sokkal közelebb ahhoz, hogy mit is fotózott. Nem, most már, hogy megnéztem egy youtube videót Gavrins-ról, sokkal inkább képben vagyok, mint a könyvet átlapozva. Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy egy művészeti könyvnek a dokumentálás lenne a célja, a művészi bemutatás sokkal érdekesebb. Az pedig a könyvbe belelapozva egyértelműnek tűnik, hogy itt valójában egy absztrakt festményen vagyunk, mint történelemórán.
Kétségtelenül ez az album egyik legnagyobb erénye. Itt egy művészi koncepciót látunk, árnyékokat, fény-árnyék hatásokat, fekete-fehér világot. El lehet benne merülni.
Ugyanakkor hosszabban nézve a képeket feltűnik, hogy gond van a fényekkel. Talán a koncepció része is, hogy oldalról, erős árnyékokkal érkezik a fény, ugyanakkor zavaró, hogy sok helyre nem jutott fény, ahol pedig lennie kellett volna. Nyilván nem telibe kellett volna vakuzni a köveket, de az sem túl jó, hogy sok helyen már a látványt rontja el a gyenge fény. És az is nyilvánvaló, hogy a képeken a fekete egyszerűen nem elég fekete, a fehérek viszont beégnek, ami olcsó kamerára utal. Nagy kár érte.
Ettől függetlenül ez egy érdekes könyv, és feltétlenül művészi teljesitmény.

2019. október 5., szombat

Akkor beszéljünk a...Budapest Art Fair-ről

Minden évben leirom ,hogy pici, savanyú, de a mienk... Ez idén sincs máshogy. Az eddigi ingyenes rendezvény immár 2500 Ft-ba kerül, ami persze nem sok, csak az elv..Ugyebár ez a rendezvény arra lenne, hogy a látogatók ismerkedjenek a művészettel. Vagy félreértettem valamit, mert ha azért, hogy a gyűjtők kényelmesen bejárják a csarnokokat, akkor azért kár volt erőlködni.. A gyűjtő ugyanis bemegy a galériába, vagy eleve a galéria megy ki a gyűjtőhöz, műtermekben ráznak kezet, a szabad szemmel nem látható műtárgypiacunk pedig annyira szánalmas, hogy azért felesleges kipakolni. Minden évben van pár olyan külföldi galéria, akik azt hiszik, hogy itt van élet, aztán lehajtott orral hazaballagnak.. Arról nem is beszélve, hogy a gyűjtők nyilván kapnak ingyenjegyet, hiszen ők sokkal több pénzt költenek, ha...
Szomorú volt látni, hogy a bejáratnál sokan toporogtak, mivel nem tudták előre, hogy pénzes a bemenetel, és bizony ez a pénz is gondot okoz nekik..Volt, akinek segitettem, de nem biztos, hogy az én dolgom ez, legalábbis egy ideális világban.
Amúgy mi történik egy art fair-en? Mindenki más okból mehet ki, én leginkább azért, hogy találkozzak ismerősökkel. Érdekes, hogy minden évben másokkal találkozom, ha direkt keresek valakit, az biztos nincs kint vagy nem akkor, de másokba pedig egyszerűen belefutok, pedig nem terveztem a találkozást. Ezért érdemes menni, bár ugyanezt egy megnyitón is elő tudom adni..
Nem mondom, hogy nem volt érdekes anyag, de azért nem hőköltem hátra egyszer sem a csodálkozástól...Talán az tűnt fel, hogy idén sokkal több orosz galéria volt, nekik ez már a nyugat, én ugyan nem világositottam fel őket...
Szóval maradt ami volt, ez a kicsit csúnya citrom, ami még mindig narancs akar lenni, de láthatóan nem sikerül neki...

Szakmai szemmel

Eleinte furcsán néztem New York-ban az Icp-ben (nemzetközi fotóház), hogy egy csoportos kiállitásra beraktak dagerotipiákat, amik 1850 körül készültek, noha a téma egyáltalán nem indokolta a historikus kitekintést. Később sok más helyen is láttam, hogy az archaikus technikákat ugyanúgy használják, és nem csak múzeumokban. Ha magyar példákra gondolok, akkor pl. Telek Balázs használta előszeretettel a lyukkamerát, de Minyó Szert Károlytól sokáig lehetne sorolni a példákat, hogy ki használja ma is az elvileg elavult fotótechnikát. Érdekes, hogy nálunk, mármint Pesten viszont sosem látok ilyet egy tetszőleges, akár régi időkre hajazó kiállitáson sem.
Mindezt csak azért irtam, mert rendkivül furcsa, hogy az Au Revoir kiállitás hogyan került a Budapest Történeti Múzeumba. Olyan szempontból jogos, hogy a képek többsége 1920 körüli, de a témaválasztás és a kortárs alkotók jelenléte inkább indokolta volna a Ludwig részvételét. Vagy ha már magyarkodunk, akkor a Műcsarnokét. Azonban ezzel is vigyázni kell, mert ideológiailag nem biztos, hogy jó üzenet az, hogy helló, x ezer magyar kiment Párizsba, nem jött vissza, és ott lett sikeres. Sőt, akad, aki sikeres és gazdag, vagy sikeres és boldog lett, francia feleséggel, gyerekekkel, akiknek esze ágában sincs e vadkelet országban körülnézni, pláne hogy az apjuk sem erőlteti a dolgot.
Az Au revoir kiállitás meglehetősen furcsa válogatás. Rendben, elég nyilvánvaló, hogy az itthon született, de emigrált fotósokról lesz szó, de ebben a kontextusban szerintem nagy mellélövés az ismert nevek, Capa és Brassai beválogatása. Capa különterem van a Nagymező utcában, de azon kivül is számtalan kiállitás volt már, ami a művészetét dolgozta fel. És - talán én értettem félre - de az egész koncepcióban számomra az ismeretlen alkotók tömege lett volna a prezentáció célja. Hogy tessék, itt van 30-40-200 fotós, akiket itthon nem ismernek, de amúgy kint meg bekerültek rég a művészeti életbe. De egy Brassai elég ismert név mindenhol, Capa pedig otthon volt mindenhol, persze a franciáknál is élt, de erőltettnek érzem. A könyvben, különösen az elsőben rengeteg ismeretlen név volt nekem is, a másodikban ellenben erősen keverednek a mindenki által ismert nevek a néhány ismeretlennel. Valószinüleg ez csak az én problémám amúgy.
A kiállitásszövegek korrektek, és valóban az életutakról szólnak, de szivesen vettem volna még bővebb leirásokat, akár térképeket. Ez arról jutott eszembe, hogy Cseh Gabi kutatta a André Kertész, Brassai lakásait, és csodálatos tanulmányt irt róluk. Erről a kiállitáson semmit sem tudunk meg. Kár érte. Ami még zavart, az az idősikok keveredése. A kiállitás semmiképpen sem időrendben van, hat részre osztották a látnivalókat. Ezek: kiindulópont, humanista fotográfia, fotó mint új médium, szalon, fotók a sajtóban, kontakt. A legtöbb kép azért 45 előtti, ezek mellett viszont számomra zavaró volt az a néhány kortárs kép. Már csak azért is, mert a kortársakat csak 1-1 kép jelezte, akkor már jobb lett volna talán egy egész termet adni nekik, ami persze szétfeszitette volna a kiállitás térbeli kereteit. Ha úgy vesszük, ezzel csak annyit mondok, hogy egyszer érdemes lenne ezeknek az alkotóknak (meg még többnek is) egy életműkiállitást összehozni, akár párhuzamosan többeknek is. Persze akkor jóval nagyobb tér kell majd. Talán, ha remélhetőleg lesz majd folytatása a kiállitásnak, akkor érdekes irányokba lehet elvinni azt..

2019. október 4., péntek

Au Revoir kiállitás

Sokrétű és sokféleképpen elemezhető kiállitás ez, ezért az alapoktól fogom kezdeni. Az átlagembernek -ha van ilyen - valószinüleg az is újdonság, hogy az 1920-as évektől folyamatosan vándoroltak ki a tehetségek Párizsba, és a folyamat meglehetősen egyirányú volt. Most csak Czóbel jut eszembe a festészetben és Illyés az irodalomban, aki visszatért, a többiek inkább maradtak. Közülük is voltak, akik sohasem tértek vissza, még egy látogatásra sem, mint mondjuk Simon Hantai, és akad olyan is, aki aktivan fenntartotta az itthoni szálakat. Különösen a fotóban megfigyelhető az, hogy igen sok tehetség ment ki országunkból. A névsor, akiket folyton, unásig emlegetünk: Robert Capa, Moholy-Nagy László, Brassai, André Kertész.
Cserba Júlia igen nagy kutatómunkával egy könyvben összegezte azokat az egyébként ismeretlen képzőművészeket, akik nem annyira ismertek, de Párizsban elismertségnek örvendtek. Ennek a könyvnek idén jelent meg a folytatása, amiben már kizárólag a fotósokról van szó, és ezt a könyvet már Cseh Gabriellával irta. Hogy miért éppen vele? Cseh jelentős kutatómunkát végzett Brassai és André Kertész párizsi életének felkutatásában. Bejárta az egykori helyszineket, dokumentált, ebből komoly tanulmányt is jelentetett meg, amit mindenkinek ajánlok. Tehát mindketten aktivan foglalkoztak a témával.
Térjünk rá a kiállitásra. A képek többségét itthon még nem láthattuk, jópár alkotónak ez az első bemutatkozása az országban. Tehát mindenképpen ajánlott a kiállitás megnézése. De. Szerintem kissé szerencsétlen, hogy a kiállitás dobálózik a nagy nevekkel - Kertész, Brassai - de tőlük csak olyan képek láthatók, amik nem főművek, és az életművük nyilvánvalóan nem bomlik ki, csak emlékeztető-szerű. Vannak egészen átlagos, sőt, akár rossz képek is, akár Brassaitól is, ami amúgy természetes lenne, csak itt most a jó képei viszont kimaradtak. Persze tegyük hozzá, hogy iszonyú nehéz ennyi képet összeszervezni.
Azonban. Ez a kiállitás leginkább a 20-as évekre koncentrál. Én nagyon szivesen fogadtam volna egy kortársakból álló anyagot, de itt most a történelmi háttér a fontos. Ezek a képek viszont - akármennyire is kivételes, hogy most láthatjuk őket - alapvetően azt a kort mutatják be, jellemzik, amikben születtek. A kiállitás nem vállalkozik, talán nem is vállalkozhat arra, hogy minden évtizedet bemutasson. Én örültem volna még több magyarázó szövegnek, térképeknek, háttérinfóknak, de tegyük hozzá, hogy engem ez a téma igencsak érdekel, szivesen olvastam volna még róla. Igy is informativak a kiirások, de lehetett volna még több kontextust bemutatni.
Az nem kérdés, hogy ez egy hiánypótló kiállitás. Sokkal előbb és sokkal több ilyenre lenne és lett volna szükség. És szégyellje magát a Ludwig, a Nemzeti Galéria és a többi hely, hogy nem fogadták be ezt a tárlatot, sőt, már nem szerveztek ők maguk ilyet jóval korábban.
Rengeteget lehetne még beszélni a kiállitásról, sőt kellene is. Tudnék mondani javaslatokat is, hogy miként lehetett volna még jobb ez a tárlat. De az biztos, hogy a kritikám parttalan lenne: nem én dolgoztam meg ezért a kiállitásért, nem szerveztem meg, nem gondoltam rá és nem csináltam meg. A két kurátor pedig igen. Csak remélni tudom, hogy sokan észbe kapnak most.

2019. október 2., szerda

Irány a vár - Au revoir kiállitás

Nem szokásom előre kiállitást ajánlani, elég nekem, ha utólag lehúzhatom, haha..Most viszont egy fontos kiállitás közeleg, egészen pontosan pénteken lesz a megnyitója. Magyar származású fotográfusok képeiből láthatunk válogatást, mégpedig valószinüleg először és utoljára, mert a képek nagyrészt Párizsból érkeztek, és mennek is vissza. A szervezés két elkötelezett kurátornak, Cserba Júliának és Cseh Gabriellának köszönhető - amúgy mindkettőjükkel volt is már interjú a havibajban - www.havibaj.com.
Azt nem értem csak, hogy miért nem a Nemzeti Galériában vagy a Ludwigban van egy ilyen fontos kiállitás? Igy nagyon nehéz dolguk van, hiszen a Történeti Múzeum nem számit fontos helynek, ezért sokan nem fogják látni ezt a kiállitást. Pedig a koncepció annyira jó, hogy csodálom, hogy másnak még nem jutott eszébe: rengeteg Magyarországon született fotós, festő van, akik Párizsban lettek hiresek, de legalább ismertek, és őket az anyaország lényegében leirta, legalábbis senki sem érdeklődik irántuk, senki sem foglalkozik velük. Most végre igen, ezért ez egy kihagyhatatlan kiállitás. Menjetek el és kész.

2019. szeptember 29., vasárnap

Sylvie Mangaud a Galerie Géraldine Banier-ben

Bár a szobor első megpillantásakor nyilvánvaló a Giacometti nyúlás, mégis tetszik ez a kézenálló nő. Talán csak azért, mert tetszik a hasonlóság, és nem vagyok elég eredeti? Lehet.
Azt is rögtön elismerem, hogy a fej kialakitása nemigen sikerült, a kéz pedig elnagyolt, ez rögtön látszik. És mégis azonnal kitenném a kertbe. Hmm, lehet, hogy ez a poszt inkább csak annak a bevallása, hogy jó lenne egy szobor hozzám? Ó, nincs nekem annyi pénzem, ennél jóval kisebb szobor Slyvie-től 1000 euró, ez tehát legalább 5000, és amúgy is mit kezdenék vele. De a lábban mégis látok egy kecsességet. Inkább csak egy benyomás ez, mindenesetre 5 percre igy is megálltam, és a szobron filozofáltam...

Préhistoire kiállitás a Pompidou-ban

Bizony régen volt már, amikor a Pompidou-ban nem egy konkrét festőt, még ritkábban, hogy nem egy korszakot, hanem ezúttal egy témát vettek elő, ez pedig a történelem előideje. No nem arról van szó, hogy csak többezer éves műalkotásokat mutatnak, hanem egy romantikus előidejűségről, amibe azért elég sokminden belefér. Amikor belépünk, rögtön egy koponya fogad, csak hogy ne gondoljuk azt, itt most neoncsöveket fogunk látni. A történelmi tulajdonképpen ősember korába sokan vágyakoztak már, hiszen ki ne szeretne légszennyezés, gyárak és adóhivatal nélkül éldegélni. Csak sajnos akkor elég sok dolgot fel kell áldozni ezért, ennek ellenére a vágyakozás elég erős volt ahhoz, hogy az műalkotásokban csúcsosodjon ki. Nem is kell sorolni a neveket Picasso-tól akárkiig, hiszen könnyebb felsorolni, hogy ki nem festett/szobrászkodott múltba révedő kompoziciókat.
A kurátorok végre tobzódhattak a Pompidou hatalmas raktárában, és valóban érdekes tárgyakkal tértek vissza. Régen láttam már Brassai képeket, de itt nemcsak képeket, hanem szobrokat is láthatunk tőle. Ha már szobor, Giacometti is bemutatkozhat más oldaláról, de előkerül Max Ernst is. A kurátori koncepció végig teljesen világos és ötletes, és annyi szempont szerint sorakoztatja a műveket, hogy önkéntelenül is egyfajta best of válogatássá fajul a tárlat. Mutassuk be őt is, meg még őt is - mondhatták a kurátorok, a látogató pedig nem győzi palástolni a meglepettségét, hogy egy újabb teremben megint egész máshogy közelitik meg a témát. Nagyon erős ez az anyag, még egy álbarlangot összehoztak, de a leglenyűgözőbb az, ahogy az absztrakt és a mai műveket beillesztették a klasszikusnak számitó anyagba anélkül, hogy törést látnánk a koncepcióban - tényleg sokat dolgoztak ezen a kiállitáson..

Zahrin Kahlo a párizsi fotóházban (MEP)

Nem, semmi köze nincs ahhoz a Frida Kahlo-hoz, ő Marrakesh-ben született spanyol-berber családban. A bevezető szöveg szerint itt most óriási feminista ráeszmélést fogunk látni, a szöveg gyönyörűen leirja kapcsolatát Miriam-al, aki egy a nők jogaiért küzd Tunéziában. Ez idáig rendben is van.
A női látogatók fotózzák is a portrékat, amiken viszont semmilyen érdekesség nincs. Rossz minőségű, életlen portrék egy határozatlan lányról, aki végülis semmit sem csinál a képeken, cask próbál tetszeni, de közben bizonytalan, hogy jó-e ez igy. Hát, ha engem kérdez, ez kevés, de mivel a csajok jobban rákattantak a képekre, inkább csak azt mondom, hogy nem én vagyok a célközönség. Én még mindig ódivatú vagyok, de számomra az imponál, ha valaki csinál valamit...

Könyvajánló: Sophie Calle: True stories

Nagyon szeretem Sophie Calle műveit, mert őszinték, talán túlságosan is azok. Az ő művészi eszköze az őszinte női érzelemvihar - de mindez nemhogy bántó, hanem kedves gesztus, és hát őszintén: melyik nőtől nem kaptunk már hasonlót? Egy alkalommal azért akart férjhez menni, hogy menyasszonyi ruhát vehessen. Hogy ki a szerencsés választott, az mindegy is. Máskor választani kell a macskája és a pasija között. Természetesen a cicához fűzik kedvesebb érzések. Az is gyorsan kiderül, hogy a szülei nemigen foglalkoztak vele, rossz társaságba került, sztriptiztáncosként dolgozik, de ezt is természetesnek veszi.
Mivel nem tud jól pasast választani, igy nem is lehet boldog, de ezt is könnyed természetességgel fogadja. A könyv második feléből láttam már egy kiállitást Londonban, a Photographers house-ban a Soho-nál. Ott a szülei elvesztését emelték ki, ami ugyanolyan szomorú, mint az egész könyv, de ott is Sophie természetessége és őszintesége nyilatkozik meg. Azt irja: 1985. Anyám beirta a naplójába, hogy meghalt az anyja. 2005: én is beirtam a naplómba, hogy meghalt az anyám. Nekem sosem lesz gyerekem. Ez a vége a történetnek.
Őszinte és elgondolkodtató könyv ez, rengeteg párkapcsolati témával, némi szomorúsággal. Ajánlom.

2019. szeptember 28., szombat

Vasarely a Galerie Pascal Lansberg-ben

Úgy alakult, hogy késő este (más szerint ez már éjszaka lett volna) lett, mire a kedvenc párizsi galérianegyedembe jutottam. A Rue de Seine, Rue Buci és a környező utcák galériáit csak akkor hagyom ki, ha már épp késésben vagyok a reptérre. Egyfajta rituálé lett ez, egyrészt szeretek is sétálni, másrészt sokszor a járókelőket nézem, annyiféle ember mászkál arrafelé. Akadnak, akik csak a közeli kocsmákba igyekeznek, de akadnak művészek és mindenki más is, hiszen elég közel van a latin negyed.
Az egyik kedvencem a sok közül ez a galéria, mert hűen követi a város lüktetését, méghozzá a legmagasabb szinten. Amikor a Louis Vuitton-ban Basquiat volt, itt is kiraktak három képet. Amikor Vasarely volt a Pompidou-ban, itt is megjelentek a jellegzetes képek. Most talán Bacon képeket kéne kirakniuk, de a bal oldali Soulages éppolyan jó választás, mint a jól ismert Vasarely.
Egyébként azt figyeltem meg, már évekkel korábban is, hogy Vasarely-t teljesen franciának tekintik. Egyébként jogosan. Ott alkotott, ott élt, hogy esetleg máshol született, az véletlen. Én örülök neki, hogy ennyire népszerű ott még mindig, tavaly a Pompidou kiállitáson is látható volt, hogy még mindig jelennek meg róla új könyvek, foglalkoznak vele, és a képeit is veszik. Ez pedig nem sok kortársával történik meg...

Artists talking conceptual art - dvd

Nagyon mérges vagyok erre a dvd-re. Brüsszelben vettem meg, és állitása szerintconcept art-ról fognak benne beszélgetni. Peter Kogler találta ki a sorozatot, és a museum in progress nevű bécsi szervezet segitségével hozták össze. Ezidáig állitásuk szerint több mint 100 interjút készitettek, amiből a dvd-n 5 látható. Én Josep Kosuth miatt vettem meg (aki amerikai, mielőtt még bárki másra gondolna), és akinek Londonban láttam csodás koncept art műveit. Sőt, amikor Manuel Abendroth-al beszélgettem, akkor is előjött, igy megörültem neki, amikor pár nappal később megtaláltam ezt a dvd-t a polcon.
Jó, de akkor mégis mi a bajom ezzel a lemezzel? Az igénytelenség. A felvételek a 90-es években készültek, tehát nem vártam mozifelbontást, akciójeleneteket vagy látványos lovas üldözést, de azért mégiscsak gagyi, hogy kiraktak egy kamerát és ennyi. Egyetlen kamera! Nem látjuk a kérdezőt, sőt nem is igazán halljuk, mert ugye hátulról beszél (ja bocs, mikrofonból is egy van), nem látjuk a teret, ahol beszélgetnek, csak annyi van, hogy fél órán keresztül az alany beszél, senki sem szakitja félbe, nincs kameraváltás, nincs semmi. Értem én, hogy az a lényeg, hogy mit mond, de azért talán mégis be lehetett volna mutatni a helyet, vagy rövid bevezetőt késziteni arról, ahogy megérkezik az alany, vagy hogy beszélget a riporterrel, akit ugye nem is látunk...
Azt gondolom, ha én csinálok egy ilyet, az házi felvételnek elmegy, de már kirakni nem raknék ki ilyet a netre. És pláne nem árulnám dvd-n.
Ugyanakkor ez az eset rávilágit arra is, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve a vizualitás terén. Ma már szinte természetes, hogy több kamera van, hogy váltás van, több kameraszög, még egy kezdő youtuber sem rakna fel egy kamerás felvételt. Sőt, mostanában már az is elkezdett zavarni, ha nincsenek drónos felvételek, pedig pár éve még tátottam a számat, ha ilyet láttam. A vizualitás bizony nagyon fontos lett mára, a tálalás nem lehet unalmas, mert az emberek nem nézik meg. Én is kvázi rádióként fogom hallgatni majd ezt a lemezt, ha már elmúlt a mérgem, talán a kocsiban, ebéd közben vagy bárhol, de nem otthon, ahol figyelni is tudnék rá.

2019. szeptember 27., péntek

Hassan Hajjaj a párizsi fotóházban

Szerintem hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját helyzetünket kivetitsük a nagyvilágra. Ha mi vasárnap húslevest eszünk és rántotthúst, akkor bizonyára Kuala Lumpurban is ezt teszik a felhőkarcolóban, nemigaz? Azért kezdek ilyen furán, mert a marokkói fotós műveit nem fogadja be könnyen az európai agy, miközben lehet, hogy ő kint progresszivnek számit, nem tudom. Marokkó amúgy is teljesen más világ, bele se kezdek, akit érdekel, szerezze be a les hommes et les dieux cimű filmet, ami Cannes-ban nagy sikerrel futott pár éve.
Tehát Marokkó, és fotó. Ez a kettő nemigen jön össze, arrafelé nem igazán kultiválják a művészetet, nincs kultúrája az európai féle kultúrális életnek. Pedig ott is vannak föld alatti kezdeményezések.
Arrafelé a progresszivitás csúcsa, amikor a fotós lefátyolozott arcú nőket fotóz robogókon.. Ők a helyi menő csajok, noha mindenhol máshol, mondjuk Európában meg se emlitik, ha a nő multicéget vezet, motoros bajnokságban indul vagy épp boxol. De ez itt Marokkó, és Európán kivül a nők sorsa nem épp játék és mese. De most fotókról beszélgetünk, és ezek itt nagyon szines, nagyon távoli vidéket mutatnak meg, érdekes módon Warholra hajazva egy fadobozrendszerben konzerveket helyezett a fotós a kép mellé, alá, fölé, mintha még nem lett volna elég a szinkavalkád.
A ruhák elképesztőek, a szinek tobzódása szintén, nem is tudom, mit mondjak erre. Mintha feladatként adták volna ki, hogy muszáj a lehető legtöbb szint berakni, ezek lehetőleg üssék is egymást..Érdekes elképzelés, de tőlem nagyon távol áll, mint ahogy az afrikai kultúra egyébként is. Nem mondom, hogy érdektelen a kiállitás, és néha kell ilyet is látni, ami kimozdit egy kicsit a komfortzónából. Ha igy nézem, ez egy érdekes kiállitás.

2019. szeptember 26., csütörtök

Könyvajánló: Patti Smith: M Train

Megszenvedtem ezzel a könyvvel. A Kölykök (just kids) regénye fantasztikus volt és bár nehéz objektivnek lenni, de benne van a legjobb, hmm, mondjuk 100 könyvben, amit olvastam. De ha 101. a listán, akkor is egy jól olvasható, jó könyv, érdekes a történet, folyamatosan kiváncsi voltam, mi történik a főszereplőkkel. Az M train viszont egy nem összefüggő, lassú, önkinzó könyv igazi történet és főhősök nélkül.
A legnagyobb változás, hogy Patti megöregedett, és ezt a könyvet egyszerre használja naplónak, önvallomásnak, regénynek, visszaemlékezésnek, és még ki tudja minek. Érdekes, apró történeteket mesél, csak azok önmagukban egyáltalán nem érdekesek. Talán az is baj, hogy minden igyekezetem ellenére sem vagyok képes rajongani se Patti, se más iránt,ha mesél egy rossz történetet, nem fogok nevetni csak azért, mert ő mondta. A könyv pedig tele van ellentmondásos részekkel, de leginkább az jön le róla, hogy Patti rettentően egyedül van, már asok-sok évvel ezelőtt is egyedül volt, de most már tényleg, és ez bántja, ami természetes, kit nem bántana ez? Visszaemlékszik dolgokra, és azok ideig-óráig érdekesek is akár, de minden oldalon átüt az egyedüllét. Mindeközben pedig természetesen vannak körülötte, csak épp nem értik, vagy nem érdeklik már annyira, vagy néha klisészerűen történnek egyszerűen dolgok.
Patti Smith nagyon tehetséges sok területen. Ez a könyve szerintem sosem lesz magyarul kapható és magyarul olvasható. Inyenceknek az életmű megismerése után feltételesen ajánlható. Esetleg.

2019. szeptember 25., szerda

Irodalmi fesztivál a Pompidouban

Mint azt Nagy Páltól megtudtam, már a 70-es években is tartottak irodalmi fesztivált a művészeti központban. Idén azért már elég komplexé tették az eseményt, de továbbra is az épület -1 szintjén tartják, igy ha valaki nem akar, nem vesz róla tudomást, csak a beavatottak. Ők viszont minden tekintetben sokat kapnak: én is meghallgattam, ahogy Iggy Pop szöveget olvas - vagyis inkább hangban játssza a szöveget, az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt átélésnek. Van egy mini kiállitás, amikor képekre reflektálnak szövegek - mindenki kap egy fülhallgatót, és azzal érdemes a képeket nézni. Van egy workshop rész, ahol kortárs irók a szemünk előtt irnak, ez sem érdektelen. És van egy pódium, ahol meg felolvasnak, vitatkoznak, beszélgetnek..
A kortárs irodalom mindenhol egy szűk, de elkötelezett réteg igénye. Öröm volt látni, hogy mennyire komolyan veszik az érdeklődőket, és próbálják minél interaktivabbá tenni az eseményt. Az biztos, ha valaki érdeklődik a téma iránt, az tobzódhatott.

2019. szeptember 24., kedd

Adrien Maeght könyve

A Maeght családról nem sokat tudtam egészen addig, amig Nizza felett el nem mentem St Paulba, ahol egy művészeti központot tartanak fent. De milyet! Az a hely egy csoda: izléses, tágas, Miró diszitésekkel teli, fákkal teli kis ékszerdoboz, ahová mindenképp érdemes ellátogatni. Maeght többek között Picassonak volt a dilere, de Miró éveket töltött nála, satöbbi satöbbi, a gyűjteményben Basquiat-tól Giacometti-ig mindenki bentvan. Yoyo Maeght-nek, aki a lánya a hires kereskedőnek is megjelent már egy könyve, amit egyelőre félig tudtam elolvasni. És most itt ez a visszaemlékezés is.
A könyv cime: Dans les lumiéres des peintres, alcim: Une vie avec Bonnard, Matisse, Miro, Chagall..Magyarul: Festők fényei alatt, egy élet Bonnard-al, Matisse-el, Miró-val, Chagall-al.. Az biztos, hogy a Maeght család óriási pártfogója volt az emlitett uraknak, Miró több évet töltött a birtokon, ami mondjuk meg is látszik a sok művén, amit ott és oda készitett, de a Maeght család kiterjett ember vagy festőbarát életet vitt, és pártfogoltjainak bőkezűen osztotta a pénzt, anyagokat stb..
A pompidouban még évekkel ezelőtt volt egy másik könyv is a Maeght család életéről, de azt akkor nem vettem meg, és putty, el is tűnt legközelebbi látogatásomra. Arról tehát nem tudok beszámolni.
Igazából Maeght galériája kicsit kiesik a mostani galérianegyedből, gondolom ezt nem is bánják, hiszen ők más ligában mozognak, a kiállitásuk Miró képekkel van teli. Mivel este érkeztem, ezért esélyem sem volt venni a könyvből, de amúgy is eléggé kérdéses, hogy mennyire elfogult. Yoyo Maeght könyvét is azért raktam le -átmenetileg - mert annak ellenére, hogy a szülei nyilvánvalóan egyáltalán nem foglalkoztak vele, ő azért isteniti őket. Ám tegye, csak akkor ez a Blikk szinvonala, mégha a párizsi blikket Paris Match-nek hivják is...Azért lehet, hogy mégis megveszem majd ezt a könyvet is, bár a legérdekesebb kérdésre úgysem válaszol: mi történt azóta, hogyhogy a ma Miróit már nem futtatja a galéria?

2019. szeptember 23., hétfő

Sarah Tritz a Credac-ban

Ahogy az előzőekben irtam, a Credac egy jó adottságú művészeti központ Párizs egyik ronda külvárosában, egy volt gyárépületben, olyan körülmények közt, hogy mindenki megirigyelné a helyzetüket. Ide bármilyen művészt behozni bizony igen nagy lehetőség. Másfelől meg a Credac azért eléggé underground hely.
A kiállitás a sztereotipiákkal játszik, egész ügyesen. Rögtön az első installációban egy női nemi szerv egy része látható, nem vagyok benne biztos, hogy az alkotó odaillőnek érezte-e, vagy csak provokálni akart. A női testiség ezek után is az összes művön előkerül igy vagy úgy, a képen pl. azt figurázza ki a művész, hogy a jó pasi megöleli a nőt, majd -biztos ami biztos - a házába is cipeli.
Amikor ott voltam, provokációnak éreztem a műveket, és provokálódtam is, de most, pár nap elteltével már nem is tudom. Mindenesetre van valami a kiállitásban, ha pár nap elteltével még gondolkodom róla...

2019. szeptember 22., vasárnap

Houston, baj van

Párizsból jövök, ahol a Beaux-Arts magazin majdnem minden sarkon kapható. Viszont az én kedvenceim, az Artforum és a Les Journal des arts nem, de ebből eddig nem volt baj, mert a Pompidouban, a fotóházban, a Palais de Tokyo-ban is elérhető volt, és ezekre a helyekre úgyis mentem. Csakhogy a Pompidou-ban ezúttal nem volt újságos részleg, teljesen felszámolták. Átmentem a fotóházba (MEP), de ott sem voltak lapok. Mondjuk a Mep könyvesbolt részlegével korábban is voltak fenntartásaim, de azért igen kiváló, és máshol megszerezhetetlen újságokat is tartottak.
Namost az utazásaimat arra is használtam eddig, hogy csak külföldön beszerezhető lapokat vegyek. Itthon elvileg (az ironikusan) Szabad sajtó úton a belvárosban lehetett -volna - külföldi újságokat venni, de ott a kinálat egészen gyatra. Elő is fizethetnék, de sajna a magyar posta rosszabb, mint a lottó. Talán minden második, harmadik lap jön meg, de volt olyan hely, ahol a postás egyszerűen azt mondta, ő nem cipel ilyen dolgokat, ha akarok tegyek panaszt.
Jó, de végülis mit pampogok? Olvassam az Artmagazint, a Műértőt, nem? Sajnos ezekben a lapokban semmit sem irnak azokról a témákról, amikről a Journal des arts-ban olvasok. Sajnos senki sem gondolja azt, hogy egy témáról szerteágazó, személyes véleményt tartalmazó, összefoglaló irásokat is lehet irni. Nem, kiadják a munkatársnak, hogy irjon valakiről, és ő elmegy, végignézi, ir anélkül, hogy megemlitené, hogy egyébként az a kiállitás hogy függ össze a nemzetközi trendekkel, kikre hasonlit, satöbbi. Ezt a munkát próbáltuk a Havibajban csinálni, csakhogy az egy hobbilap volt, a költségvetés össze se volt hasonlitható egy országos lappal.
És most vissza a Pompidou-ba. Sajnos értem én, hogy az a korosztály is lassan unikális lesz, akinek egyrészt igénye, másrészt pénze is van a művészeti lapok vásárlására. Ráadásul azt is értem, hogy mig egy könyvnél egyszerűen kirakják januárban a polcra, és majd decemberben leveszik, ha addig nem adták el, az újsággal havonta kell foglalkozni, leszedni a régit, kirakni az újat..Ez munka. Csakhogy ez teszi élővé a könyvesboltot. Hiszen a könyvek, bármennyire is frissek, nem tudják olyan gyorsan követni az eseményeket.
Nekem ez egyszerűen kulturális kérdés. Viszont tudom, látom azt is, hogy az újabb nemzedékek inkább letöltik az appot, átpörgetik az Instát, nagyon más ez az információforrás, mint egy komoly és hosszú cikk elolvasása. Próbálok én is lépést tartani a korral, de mégis dinoszaurusz vagyok: nem birok lemondani a komoly, sok munkát tartalmazó cikkekről, amelyek a külföldi művészeti lapokban találhatók. A Pompidou és a Mep sokat zuhant most a szememben, bár nyilván ez őket kevéssé érdekli..

2019. szeptember 21., szombat

Könyvajánló: Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Nagyon jó ez a könyv. Pedig minden ellene szól. Előszöris az alcim: new york-i magyar zsidók történetei. Holokauszttúlélők mesélnek, hogyan élték túl a világháborút és mi történt velük azóta.
Hermann Ildi tavaly hunyt el tragikusan, ezt a könyvet tehát azért vettem meg, hogy rá emlékeztessen. Érdekes életművet hagyott hátra, de nem könnyű megközeliteni, és most már nem is fog szerepelni a lapokban vagy a hirekben.
Azzal kezdtem, hogy jó ez a könyv, noha minden ellene szól. Őszintén szólva a világháború nekem már nagyon távoli, a nagymamám még átélte, de nem nagyon mesélt róla, aztán leginkább Faludy-nál átéreztem kicsit, hogy mi lehetett, de őszinte leszek: nekem ez történelem, nem pedig olyan valami, ami velünk is megtörtént volna, ha akkor élek.
Az is nehéz, hogy már a cimben ott a népcsoport neve, aminek leirásával jól nem lehet kijönni egy beszélgetésből, igy vagy úgy. Pedig ez tényleg jó könyv. Ugyan nem egy fotóművészettel foglalkozó kolléga műve, mert a képek tényleg egyszerűek, célravezetők, semmi művészet nincs benne. Hanem a szövegek. A történetek zseniálisak. Egy-egy életet nagyon tömören, röviden, de velősen irnak le, és olyan témákat boncolgatnak, amiket én is megkérdeztem volna. Őszinte szövegek ezek, és az egyik legjobb bennük, hogy nem a háborút feszegetik, hanem hogy mi volt utána, mit csináltak aztán, mi volt még. Igy kéne történelmet tanitani, ilyen sorsokkal. Tényleg jó könyv, kár, hogy el fog sikkadni az újdonságok áradatában.

2019. szeptember 20., péntek

Ellen Cantor: Club Vanessa a Credacban

Most már tudjuk, mi az a Credac, lássuk milyen belülről az épület. Nos, funkcionális, szép, perspektivákat adó, csak az a fránya bemutatott anyag, az nem stimmel. Talán én vártam túl sokat, de ez a videó bizony nem győzött meg. Ellen a leirás szerint küzdeni fog a klisékkel, vagyis az érzelmeket úgy próbálja meg bemutatni, hogy azok elkerüljék a kliséket.A szóróanyag szerint manipulálni fogja a sztereotipiákat, a szexualitáson keresztül elhagyja az unalom tengerét éssatöbbi. A leirás nem igazán mutatja be, hogy itt bizony erőteljesen szexuális tartalom jön.
Próbáltam nem direkt pornográf képet bevágni, de azért itt alapvetően arról van szó, hogy Ellen barátunk 14 percen át szexel egy szegény fiúval, aki már nagyon hagyná az egészet. Ellen egyrészről szex közben kamerázik, másrészt vannak kivülről felvett jelenetek is. Ezeken nagyjából az látszik, hogy Ellen nagyon aktiv akar lenni, a fiút meg nem kérdezték meg. Ellen kamerázása természetesen nem professzionális, remeg a kezében rendesen az eszköz, persze mivel én még nem próbáltam a műfajt, lehet rosszabb lennék.
Azért alapvetően azt gondolom, hogy bár a művészvilágban valóban máshol van a megbotránkozás határa, azért alapvetően céltalan ez a videó. Ha pornóvideóként nézzük, Ellen nem igazán felel meg, ha pedig mindenáron művészfilmként értékeljük, akkor igazából nem elég kidolgozott a produkció. Vagy netán én értettem félre és külön művészeti ág lett a szex?

Le Crédac

Mit is lehetne csinálni egy használaton kivüli gyárból? Paintballpályát, például.Vagy inkább nyomdát. Loftlakást. Biliárdklubot. Igen, ezt mind, de ha egy művészeti blogban kerül elő a téma, akkor lehet, hogy kortárs művészeti központot csináltak. És tényleg! Gratulálok, jól kitaláltad!
Ez itt az. Ivry-sur-Seine-ben van, ami leforditva annyit jelent, egy Párizshoz nagyon közeli, de reménytelenül gyártelep környéken. Végülis egy átalakitott gyár hol is lehetne, ha nem épp ott. Rer-el, vagyis helyi gyorsvasúttal lehet elérni, meg metróval is, de arra számitanunk kell, hogy ez egy nagyon ronda része a városnak. Igyekeztek persze, meg a városháza szép is, nem mondom, de a lakóházak Kőbányára emlékeztetnek, a helyi gettóhangoskodás fekete bőrű elkövetői pedig az utcákon hallgatják a rap-et. Amúgy a légynek sem ártanak.
Azt akarom csak ezzel mondani, hogy ez a hely egyáltalán nem szerepel az útikönyvekben és nem is fog. Ide nem lehet véletlenül érkezni. Az egyik helyi erő pl. a biciklibérlést arra használja, hogy a kölcsöncangával ugrasson és menjen neki tereptárgyaknak, hisz az olcsóbb, mintha a sajátjával tenné.
Ezek után el lehet gondolkodni, hogy vajon a művészeti központban többmilliós képek várnak-e. Nem bizony. Az első csalódás azonban az, hogy bár a gyár 4 emeletes, a Credac csak egyet foglal el, azt sem teljesen használja ki. Nem mondom, van hely, de meg se próbálták a Moma Ps1 kiállitáscunamiját felsorakoztatni. Aki még nem járt ott, annak mondom, hogy New York Brooklyn részén, egy lepukkantnak tűnő iskolában három emeleten legalább 10 kiállitást mutatnak be. Itt kettőt, de az egyik ezek közül is videómű, vagyis nem kell neki túl sok hely. Pedig a tér fantasztikus, a kilátás fantasztikus, ide lehetne hozni látványosabb kiállitásokat is.
Ezzel együtt a Credac-ot csak a legelszántabb művészetrajongóknak ajánlanám.

2019. szeptember 19., csütörtök

Francis Bacon a Pompidouban

Nyugodtan mondhatjuk, hogy Párizs legfontosabb kortárs kiállitóhelye a Pompidou központ, egyáltalán nem mindegy tehát, mit láthatunk ott. Bacon persze szupersztárnak számit, azonban egyáltalán nem egyértelmű, hogy őt állitják ki. Egyrészt Bacon-Giacometti volt már Bázelban idén, másrészt, és ez a nagyobb baj, én pl. egyáltalán nem tartom Bacont figyelemre méltónak. Az is vitatható, hogy a Pompidounak mennyire kellene a kortárs alkotókat bemutatnia, és mennyire a Bacon féle klasszikusokat.
Az a helyzet, hogy Bacon rettentően depressziv. Egy fazon, aki egész életében depressziv képeket festett, alakjai torzak és szenvednek. A képek számomra egyszerűen túl egyszerűek és egysikuak. Persze meg is lehet engem cáfolni, de én inkább megtartom a három lépés távolságot Bacon és köztem.
Ezzel együtt a kiállitás elég jól összehozta a Bacon életművet annak ellenére, hogy mindössze 20 év termését mutatta be. A képek 90 %-a tripcihon, vagyis 3 egyforma méretű, egymás mellé helyezett képből áll. A képek egyenként is jó 2 méteresek, viszont sok a felesleges tér, az alakok igy is kicsik.

Kiválasztottak 5 novellát, amit szinészek mondtak fel magnóra, és ezeket külön dobozokban játsszák le. Ezek Bacon által kedvelt, zömmel mitológiai szövegek. Tetszett, hogy keverik a két műfajt, és egy belehallgatva, de nem végighallgatva a szövegeket azok illettek is Baconhoz.
Sajnos elfogultságot kell bejelentenem, de objektiven nézve ez egy nagyon jól rendezett, igényes kiállitás. Csak miért éppen Bacon!

2019. szeptember 9., hétfő

Mikor lett ennyire menő ez a magazin?

Le vagyok nyűgözve. Nem, ez nem fizetett tartalom, egyszerűen egy ideje néha olvasom a Forbes magazint, ami pénzügyi lap, de amúgy elég hihetetlen - és persze erősen megszépitett - történeteket mond el tenni akaró emberekről. Persze tudom én, hogy iszonyatosan torz a lap, hiszen a nehézségeket elbagatelizálják, a jó dolgokat erősen felnagyitják, de még igy néha van viszonylag korrekt cikk is.
Node egy ideje már 80-ról 170-180 oldalra növelték a terjedelmet. Őrület. Ennyi oldalt megtölteni nem könnyű, ezért szélesitették a tartalmat, igy került be egy cikk a műgyűjtésről. Egész pontosan műgyűjtőket mutat be a lap, ami nem egyszerű mutatvány, hiszen nálunk a műgyűjtés egyrészt nem népszerű, másrészt csak polgárpukkasztás, irigyeket szül. De talán pont a Forbes az, ahol az efféle tartalom elkél. Hiszen egy műgyűjtő ezeken a lapokon együtt szerepelhet fontos gazdasági emberekkel, hires cégekkel, és úgy látszik, ez inspiráló.
Talán az is jellemző, hogy az itthoni művészeti lapok eddig soha nem voltak képesek műgyűjtőket találni. Szóval nem állitom, hogy mostantól őket kell olvasni, de időnként ott is van már érdekes tartalom.

2019. szeptember 4., szerda

Je vous regarde kiállitás a brüsszeli Bozarban

A brüsszeli Irodalmi múzeum és archivum 60 év irodalmi terméséből válogatott egy csokornyit a Bozaar művészeti központ. Nem mondanám, hogy mindenkinek ajánlott ez a kiállitás. Hiszen végső soron irodalmi szövegeket láthatunk, kézirással, irógéppel, és természetesen összefirkálva, áthúzva, melléirva, átjavitva.
Eredetileg azt gondoltam, hogy ez maga lesz a kánaán nekem, mindenki másnak meg unalmas lesz. De nem. Nekem sem érdekes annyira, mint amennyire a leirás alapján vártam. Hiányzik ugyanis a kurátori munka. Összedobáltak egy rakás szöveget, de nem foglalkoztak azzal, hogy elmondják, miért pont ezeket a szövegeket látjuk, és miután nagyjából átrágtam magam a szövegek nagy részén, én nem látok semmilyen rendező elvet.Olyan, mintha egy autószerelő műhelyben kiállitanának 20 hengerfejet, hogy tessék, munkadarabok, és ennyi.
Ezek a szövegek láthatóan nagyon messze vannak a késztől, és ha a munkát akarták megmutatni, akkor ok, de amúgy nem tudom, miért is rendeztek kiállitást pont ezekből a szövegekből.

2019. szeptember 1., vasárnap

Gerhard Richter fotófestményei

Az ember vagy elfogadja, hogy semmi köze a nyugati művészethez, vagy olvasgatja az Artfórumot, ahol viszont nagyrészt olyan neveket talál, akiket nem ismer. Jól tudom, milyen frusztráló, amikor olvasom, olvasom, de semmit sem tudok kötni az emberekhez, a képek bár jó minőségűek, általában nem visznek közelebb az emberekhez, a kiadvány hangvétele pedig olyan, hogy egyáltalán nem foglalkozik az előzményekkel, azt adottnak veszi. Ha egyszer majd inditok művészeti lapot, az biztos arról fog szólni, hogy tessék, itt van 5000 művész, de előszöris ezt kell tudni róluk.
Azért hosszú évek szivós munkájával felküzdöttem magam odáig, hogy most már egy jó részét ismerem az ott szereplő embereknek. A pontos százalékot ne firtassuk, néha ez 60 %, néha csak 10.
Gerhard richtert viszont ismerem, mint ahogy sokan. A hires német művész folyamatosan szerepel a Tate-ben, Pompidou-ban, sőt még a hazai művészeti lapok is irnak róla.
Richter az a fajta festő, aki mindent kipróbál, festett ő már direkt életlen képeket, szintanulmányokat, portrékat, de amivel igazán befutott, azok az absztrakt festményei.
Pár éve Pozsonyban összefutottam egy német kurátorral, aki a lelkemre kötötte, hogy elmegyek Genfbe, akkor épp ott volt Richter kiállitás. De azok a képek egészen mások voltak: unalmas nyaralási fotókra, tájképekre egyetlen nagy gesztussal rakott fel festéket. Ezek az új képek, amelyek mellesleg a Gagosian galériában láthatók, már egészen mások. Ezek teljesen megfestett festmények fotó alapon. Alig marad valami az eredeti képből, és az is a kép szerves részévé válik: immár ez egy ugyanolyan absztrakt fetmény, csak véletlenül van alatta egy fotó. Jobban beleillik igy az életműbe, az kétségtelen, és ha lenne most 50 millió forintom képre, bizisten rohannék is Londonba...

2019. augusztus 25., vasárnap

City prince /sses a Palais de Tokyo-ban Párizsban

A Palais de Tokyo az egyik legmenőbb hely Párizsban, a nyár viszont holtszezon. Ugyanakkor egyszerűen imádom, hogy ott mindig meglepnek valamivel. Pókháló vagy jelzőbója, ici-pici rajz vagy orditó videó, bármi lehet kiállitva. Előző alkalommal ,amikor ott jártam, egy házi készitésű repülőt mutattak be, ami csomagot is képes szállitani, igaz, csak szélirányban..
Ezúttal hagyományosabb kiállitást láttam 5 városból készült művekkel: Bangladesh, Lagos-Nigéria, Mexico-city és Teherán. Mi a közös ezekben a helyekben? Semmi. A jó hir, hogy a szervezők sem gondolták máshogy.
Mint kiállitás, ez egy rettentően szines hulladéklerakat. Legalábbis az én európai szememmel. Giccs, trash, semmi komolyan vehető anyag nincs ott. A szervezők pedig jó érzékkel a legolcsóbb osb lapokkal határolták a helyet, olyan ötletesen, hogy végül kétszer is eltévedtem, és véletlenül forditva jártam be a kiállitást. Egy helyen a lezárt lapot kellett volna benyomnom, nem sikerült.
Na jó, de volt valami úgymond érdekes is? Hát, az már önmagában érdekes, hogy a kiállitott emberek egyáltalán nem gondolkodtak táblaképekben. Installációk és berendezett helységek váltakoztak, és persze korunk fegyvere, a videó.
Ezek a videók viszont érdekesek. Nem mondanám, hogy az én izlésemnek valók, de óhatatlanul is beszűrődik a valóság, a táj, az emberek, akik valamin erőlködnek, igy pedig, mint látlelet, még akkor is érdekes, ha különösebben nem érint meg a téma. De azért akadt művészileg is értékelhető munka.
Régóta mondom, hogy a videó egyre fontosabb műfaj, lehet, hogy jobban bele kellene magam vetnem..

2019. augusztus 23., péntek

Afrikai művészet mint filozófia

Ha egy kiállitásnak ez a cime, az már elég jó jel. A brüsszeli Bozaar-ban némileg értetlenül léptem be az első két terembe, a megvilágosodás később jött. Először is: ez egy gyűjtemény bemutatása. Egy nagyon gazdag ember felvásárolt mindent amit látott, maszkokat, fotókat, festményt, ruhát, tényleg mindent, talán csak a homok maradt ki. Ezeket egy roppant igénytelen fehér vázra pakolták fel, ami az épület képtelen architektúrája miatt kellett. Ez ugyanis egy palota, aminek minden centiméterét valamilyen beugró, szobor, diszakármi boritja, és ugyebár itt többezer négyzetméterről beszélünk. A falakra nem került semmi, nem is nagyon lett volna értelme leszedni a selyemtapétákat, vagy oda felrakni bármit. Ehelyett vetitenek, szinte mindenhova, szinte minden teremben. És milyen jól teszik!
A kiállitott maszkok ugyanis nem kötnek le igazán, a kirakott festmények borzalmasak, a fotók pedig..hát, végülis ez egy gyűjtemény, én magamtól biztosan nem vennék ilyet. De mielőtt legyintenénk az egészre, egyszercsak megszólal a zene. Mégpedig nem afféle törzsi marhaság unga-bunga dobal, hanem rendes diszkózene. Diszkóhangerőn. Nem lehet nem figyelni rá. És végülis ez a zene... jó. Ne tudom, mi köze Afrikához, de táncolhatnékom támad. A kivetitőn pedig egy férfi és egy gyerek táncol felváltva, pont ritmusban, jól váltják egymást, na ez a videó vérprofi. Érzem a bugit. És akkor elolvasom, mégis mi ez az egész.
Arról van szó, hogy a táncról a kurátor szerint nem érdemes leülve beszélni, ezért a célja az volt, hogy a látogató is mozogjon. Ezért hangos a zene és ezért mennek klippek. És, akárhogy is szeretném azt mondani, hogy ez marhaság, mégis működik a dolog. Azt nem mondom, hogy diszkózom, de szolidan jobbra-ballra mozgok, és ahogy látom, körülöttem a többiek is. Ez jól is jön, mert a következő teremben egyenesen a közösülést filmesitették meg, és azt nem lenne jó feszengve végignézni. A következő videó minden klisét bemutat az afrikai kultúráról, de mégis viccesen, érezzük ,hogy csak paródia az egész. És közben megy a láb, szolid táncikálásban vagyok, tetszik a zene, és egyre kevésbé értem, minek kellett az a sok kép és maszk: nemhogy háttérnek sem jók, hanem még félre is vinnének, ha tényleg azokat próbálnám figyelni.
Ez egy jó kiállitás a táncról, noha tulajdonképpen még azt sem értem, miért is nevezik kiállitásnak..

A 12. időzóna. Kortárs orosz művészeti riport a brüsszeli Bozaar-ból

Brüsszelben a tipikus művészetkedvelő nem talál se Pompidou-t, se Tate-et, a nagy intézmények nem itt vannak. Azaz megcáfolom máris magam, mert a Pompidou egy régi Citroen raktár átalakitásával akar fiókintézményt nyitni, de azért alapvetően kisebb helyeket lehet látogatni a városban. A Bozaar egy régi palota átalakitásával készült, szerintem megérdemli a legpazarlóbb épület megtisztelő cimet. A bejárat fantasztikus, óriási, aztán kiderül, hogy jegyeket a szemben lévő épületben lehet venni. Az előcsarnok hatalmas, de még abból nyilik egy Szépművészeti nagyságú hodály is, azon is át kell ballagni, hogy a kiállitáshoz jussunk. Onnan aztán kétfelé ágazik el az épület, balra afrikai művészet kiállitás van, jobbra meg orosz kortárs. Mi most jobbra megyünk, és újfent elcsodálkozunk a hatalmas tereken, felesleges márványokon, túlméretezett falakon.
No de beszéljünk a kiállitásról is, ami legalább annyira zavarba ejtő, mint az épület. Kortárs orosz művészet? Az történt, hogy kurátorokat felültettek a transzszibériai expresszre, és minden kurátor hozhatott magáva egy művet, ahol éppen leszállt.
Az ötelet nem is rossz, de olyan műveket válogattak, ami valahogy kapcsolatban volt a helyszinnel, ahonnan származott. Ezért aztán kaptunk egy jó adag lehangoló lakótelepet, hideget, befagyott mindent, és ez az egész inkább mutatja meg a népléleket, vagy egyfajta áldokumentarista tájábrázolást, mint valódi művészetet. Ahol pedig mégis azt kapunk, az jórészt a horror műfajába tartozik, hiszen ki érezné magát jól mindentől távol a semmi közepén? A kiállitás tehát erősen a depresszió felé halad, és néha kiemelkedik ebből egy részlet, hogy aztán újra belezuhanjanak a témába...

2019. augusztus 22., csütörtök

A vicc

Augusztus 20 alkalmából Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Papp Whothefuckcares Jocó, Béla vagy bármilyen más nevű fotós, akinek a valódi nevét nem akarom reklámozni. Ugyanis eleve: mekkora gagyi az a név, hogy magyar arany érdemkereszt. Az mi? A magyart értem, az aranyt nem, érdemkereszt? Az vajon a nesze semmi, de jól hangzik?
Ez a fantasztikus fotós weboldalán olyanokkal örvendezteti meg a látogatóit, hogyaszongya: "Nemzetközi szalonokon eddig 77 országban szerepelt és több mint 1450 díjat nyert". Hát ez óriási. Elemezzük ezt a mondatot. "Nemzetközi szalonokon". Ez vajon mit jelent? Nincs olyan, hogy "szalon". Illetve dehogyisnem, a franciák pl. azt a szobát hivják igy, ahol fogadják a vendégeket. Kiállitásnak hivják azt, amikor valakinek kirakják a képét.Ez a szalonozás dolog már jó régen kiment a divatból. Persze lehet, hogy van még ilyen, de komolytalan. No de menjünk tovább. "77 országban". Hoppá. 77 ország, az már valami, nemigaz? Hát nem. A fotós honlapján gondoltam, megnézem már azt a 77 országot. Zárójelben megjegyzem, hogy kit érdekel, ha Kongótól Zanzibárig kiállitott 77 országban, ha nincs köztük olyan, ami számit? De a honlapon is csak ennyi van: 77 ország. Hát ez igy nagyon kevés. Mert ha nekem van egy kiállitásom valahol, akkor azt úgy jelzem: Xy galéria, város, ország. Büszke vagyok rá, és nem titkos, úgyhogy kiirom. Ha ő csak annyit ir, hogy 77 ország, az komolytalan, pláne ha amúgy nem is ismerem a nevet. Mert mondjuk Brassianál vagy Máté Bencénél már akár elég is lehet, de nem egy noname senkinél. Aztán itt van ez: 1450 dijat nyert. Leborulok. Vagy inkább mégsem. Itt sincs semmiféle részletezés. Ha én nyerek 1 db dijat, nem ezret, akkor büszke vagyok rá, kiirom, hogy : xy dij, szervezet, város, ország. De az 1450 amúgy is nevetséges. Nincs is 1450 dij a világon...
Aztán persze megvilágosodtam. Van egy szervezet, akit nem akarok reklámozni, náluk be kell fizetni 100 dollárt, és akkor kapunk egy plecsnit. Na ez a szervezet szervez soha senki által nem látható szalonokat. van bronz, ezüst, arany, platina fokozat. Csak a vicc kedvéért, az arany fokozathoz 300 "elfogadással" kell rendelkezni és 5 dijjal. A dijakat természetesen szórják rendesen: bár nem irják összesitve, de egy "szalonon" úgy 500 dijat osztanak szét. Természetesen ezek pénzes pályázatok, vagyis az ember befizet egy összeget, aztán kap egy dijat. Mindig van 499 másik, aki ettől azt hiszi, ő valaki, és befizeti a zsét. Tehát a Papp Nemérdekeski 1450-szer fizette be a dijat, habár lehet, hogy többször, és kapott rájuk dijakat, semmire se való dijakat.
Namost a helyzet az, hogy a fotóban a valóságban kétféle dij létezik: az egyik, ha megveszik a képedet, ehhez egy galériához kell tartozni. A főszereplőnk nem tartozik galériához. A másik, ha olyan intézményekben állitasz ki, ami számit. Tate, Pompidou, stb. Főhősünk nem állitott ki soha sehol. A honlapon egyetlen brazil művészeti központ emelhető ki, mint konkrét helyszin, ez ugyebár nem sokat ér.
Gratulálok a magyar államnak, hogy egy dijakat (ráadásul 1450 darabot!!) befizető senkinek adott egy állami kitüntetést.

2019. augusztus 11., vasárnap

Libuse Jarcovjáková: Evokativ kiállitás Arles-ban

Az 1952-ben született cseh fotósnő nagy lehetőséget kapott ezzel a kiállitással. Kvázi a főtéren, a legjobb helyek egyikén mutatkozhat be, és ez nincs hátrányára a bemutatott képeknek. Más szóval, minden várakozásunkat beváltja az anyag. A 70-es 80-as évek csehszlovák dokumentarista iskolájába járt alkotó egy olyan világba visz minket, ahova nemigen jutnánk el máshogy. Illegális és meg nem hirdetett bulik, barátok, történetek elevenednek meg, az alkotó pedig kézirásával kommentálja azokat a képeit, amik filozofikusabbak annál, hogy rájöjjünk értelmükre. Kapunk egy nagyon érzékletes abortuszleirást is, és az egész kiállitás során végig kedves leirásokat kapunk, amelyek kellő háttért adnak a korszakhoz és a képekhez.
Minden évben van néhány kiállitás, amiért érdemes Arles-ba menni. Ez a kiállitás talán a határán van ennek, de mindenképpen egy okos és érdekes anyag, ami megérdemli a figyelmet.

2019. július 30., kedd

Filmajánló: L'ecole de Nice

Nizzai iskolának  nevezik a 960-70-es években a környéken alkotó művészek csoportját, akik magukat ugyan akkor nem hivták igy, csak később ragadt rájuk a név. Azóta már 3-4 kiállitás is volt, ahol kifejezetten mint Nizzai iskolára hivatkoztak, de ezek azért helyi jelentőségű tárlatok voltak. Ez kissé problematikus is, mert pl. Yves Klein sosem hivta magát nizzai iskolába tartozónak, dee most utólag a művészettörténészek egy része szeretné, ha oda tartozna. Naná, hogy ők meglehetősen ismeretlenek...
Kik is alkotják a Nizzai iskolát? Cesar (neki a Pompidouban volt tavaly nagy kiállitása, szóval francia szinten ismert és nagy név), Ben, Bernar Venet, Miguel, Matarasso...Érezzük, hogy további magyarázat kell..
A 60-as évek a Fluxus időszaka, kedvenc korszakom, amikor a művészek azon versenyeztek, hogy kinek van jobb ötlete. Van, aki pincérestül kiült egy forgalmas kereszteződésbe, és ott vacsorázott, más eldobta istent (egy kartonlapra ráirta, hogy isten, és bedobta a tengerbe), Yves Klein ugyebár nőkkel festett - vagyis nőket mázolt be festékkel, hogy aztán ők meghemperegve a vászonban nyomot hagyjanak..Ben pedig egy isteni boltot készitett, ahol minden négyzetcentiméter valamilyen művészi produktum része volt - nem csoda, hogy szőröstül-bőröstül a Pompidouban kötött ki. Ezt a részét imádom a művészettörténetnek, és lelkesen elismerek bármit róla.
Hanem aztán jöttek a 70-es évek, amikor már a pop volt meghatározó, és akkor olcsó műanyag szobrok és festmények készültek, egy rikitó szinnel jól befújva, érdektelenül. Pop-ba oltott geometria, egyszinű dolgok, sokszorositás jellemzi ezt a korszakot, és ez szerintem borzalmas.
De. Azt mindenképpen meg kell állapitanunk, hogy akik a filmet készitették, teljesen amatőrök voltak. A hasonló időben készült Keith Haring családi videó jobb minőségű ennél. Egyszerűen méltatlan, hogy ha valóban létezik a nizzai iskola, akkor azt nekünk egy ennyire borzalmas minőségű filmből kéne megtudnunk. Persze, hogy a korabeli felvételek nem túl jók, de az 1998-ban készitett interjúk minősége is annyira borzalmas, hogy azt egy 5 ft-os kinai telefon is kenterbe veri. És senki ne mondja, hogy 98-ban nem volt minőség, én pl. Svhs-re forgattam akkoriban de a menők Betacamot használtak, ami ma is nézhető minőséget ad.
Igenis kardinális kérdés ez. Ugyanis a másik problémám azzal van, hogy a film nincs megszerkesztve. Mindenféle emberek beszélnek benne, persze előkerül a szóösszetétel, de az interjúban szereplők általában önnön nagyságukról mesélnek. Kár, hogy nem volt egy narrátor, aki végigkisérte volna a filmet, és itt-ott elmondja nekünk, hogy miről is van szó. Sokszor a művész olyan dolgokról beszél, amit nem látunk, nem ismerünk(én legalábbis), nincsenek életrajzok, nem tudjuk meg, ki kinek a barátja és miért. Sajnálom ,de a film annyira amatőr, hogy egyszerűen komolyan vehetetlen. A hab pedig az, amikor Bernar Venet jön, és azt mondja, hogy igen, mások mondták rá, hogy ehhez a csapathoz tartozik, de ő inkább visszautasitotta ezt. A mondat tehát úgy lenne helyes, ha azt mondanám, hogy sokak szerint volt egyszer egy nizzai iskola, de sajnos az ismeretlen szereplők nem dokumentálták kellőképpen azt, igy elsikkadt...

2019. július 29., hétfő

Les Murs du pouvoir kiállitás Arles-ban

Eléggé aktuális ez a téma, és egyben a legpolitikusabb is. Ugynis messze nem a mi szerencsétlen országunk az egyetlen, amelyik belekeveredett ebbe a bohózatba. Itt egy térkép, hogy mennyire nem:
De kétségtelen, hogy nekünk a legrosszabb a sajtónk, amiért persze sokat is tettünk. Akárhogy is, nagyon látványos és kicsit méghatásvadász képeken szemlélhetjük meg, ahogy a menekültek, vagyis a szegény menekültek a gonosz magyar hadsereg áldozatává lesznek, esetleg átslisszolnak valahogy mégis a kerités alatt. Legalábbis ez jön le a kiállitásról. Pedig lenne itt más is, amiről beszélni lehet. Itt van mondjuk ez a golfozó Spanyolországban, ahogy a gyönyörű gyepen üti a labdát, mögötte meg másznak át a menekültek a keritésen.
A kiállitás egyfelől bemutatja a menekültek borzalmas útját, másfelől viszont igyekszik arról is szólni, hogy hova is igyekeznek olyan nagyon beilleszkedni ezek az emberek. Kétségkivül nem fekete-fehér ez a kérdés, és  kiállitás egészen sok oldalról próbál képeket mutatni erről a jelenségről. Más kiállitásokon is sokan voltak, de itt folyamatosan szinte ráléptek a lábamra, a többi kiállitáshoz képest nagyobb tömeg volt.

2019. július 28., vasárnap

Photo magazin nyári száma

Amióta átalakult és új szerkesztősége van a Photo magazinnak, egyre több a marketing és egyre kevesebb a fotósorozat bemutatás. De hát istenem, már úgy beszélek, mint a saját öregapám. Ok, értem én, hogy kell a megélhetéshez a Canon és a többi márka fényképező bemutatója. A lényeg úgyis az, hogy megmaradt-e a tartalom, ami miatt érdemes volt olvasni a lapot. És jelentem, megmaradt, továbbra is vannak olyan nevek, akik miatt érdemes. Hát akkor foglalkozzunk azokkal és kész.
Egy picit határeset Sylvie Castioni fotósorozata. Régebben is voltak Cannes-ban készült yachton szép lányok sorozatok, de arra mindig vigyáztak, hogy ezek a képek nagyon művészeiek is legyenek egyúttal. Ezúttal is van ilyen kép, talán képek, de a többség azért elég átlátszó, és mintha kb egy kezdő készitette volna. Nagyon furcsa, hogy bár a fotós is nő, de a képek jó része olyan, mintha egy szexre éhes pasas lőtte volna.Hibátlanul megjelenik az összes klisé a képeken, a fotómodell pedig látszólag örömmel veti bele magát a százmilliószor látott pózokba.
Sokkal érdekesebb David Bailey sorozata, aki egyszerűen hirességeket fotózott, sokat, sok helyzetben. Bár képein mindenki a kamerába néz, nyilvánvalóan beállitottak a képek, mégis spontaneitás jön le róluk. Persze az is igaz, hogy mint általában, bekerült néhány szörnyű kép is csak azért, mert Mapplethorpe vagy Annie Leibovitz van rajta. Ez legyen a legnagyobb gondunk..

2019. július 27., szombat

Arles katalógus

Hosszú évek során az Arles fesztivál katalógusa kiérdemelte tőlem a legkevésbé használható és legborzalmasabb katalógus büszke cimet. Nem volt könnyű, de az összevissza egymás után rakott kiállitások, a képek olyan válogatása, hogy valami eldugott sarokból raktak be mindig egy képet, tehát ha ott voltam a kiállitáson, akkor se emlékezzek rá, és a teljes hiánya a helyszinek leirásának, ami pedig eléggé sarkallatos Arles-ban, ezekkel összességében mindig sikerült felbosszantaniuk. Kiváncsian vártam hát az idei próbálkozásukat.
Még mindig semmi segitség nincs a kiállitások betájolásában, még mindig össze-vissza vannak a tárlatok sorolva, de legalább a képek minősége sokat javult. És - végre!!! - arról van kép, amit valóban látunk a kiállitáson. Nagyjából a legfontosabb képet rakják be, de ha nem is azt, legalább felismerhetőt. Ettől a két javulástól egycsapásra élvezhető lett a katalógus. Érdemes végre megnézni a katalógust, hogy milyen kiállitások maradtak ki, és ha nem is tudom meg, hogy hol vannak, de azt máshol is meg tudom nézni. De legalább végig tudom pörgetni még Arles-ban, hogy hol nem jártam még, amit meg is akarok nézni, mert közel 60 helyszin közül kell választani.
Ezzel együtt még mindig 6000 dolgot lehetne javitani a katalóguson, de már legalább elindult a jó irányba...

A Beaux Arts nyári száma

Szinte egész Franciaországot bebarangolhatjuk a lap segitségével. Talán irtam már, hogy a franciáknál vidéken is van élet, főleg művészeti szemszögből, s bár ott is erős a Párizs központúság, azért millió érdekes helyszin van a városhatárt elhagyva is.
Az én best of listám - persze tudom, hogy sokat igy is kihagyok, bocsi- nagyjából igy néz ki:
St Paul - Nizza felett a hegyekben a Fondation Maeght. Ők hires műkereskedők, Miro talán náluk is élt egy ideig, de Giacomettitől Picasso-ig mindenkivel dolgoztak, mindenkit ismertek és gyűjtöttek. Aztán amikor megunták Párizst, megvették a fél hegyoldalt Nizza felett, és egy csodálatos épületet biggyesztettek oda.
Pourquerolles. Egy kis sziget délen, viszont egy hires gyűjtő pakolta oda a képeit.
Arles, fotófesztivál, nem nagyon kell magyarázni.
Rodez, Soulages múzeum: a természeti környezet ott is csodás, a múzeum nem kevésbé.
Vasarely: Aix-en-Provence-ben van az alapitvány extra designos háza.
Perpignan: fotóriporterek fotófesztiválja.
Barbizon: a helyi Szentendre. Festők mindenfelé, többek között Paál László is itt alkotott..

Bresttől Velencéig mutat be kiállitásokat a lap, igen jó minőségű képekkel, ráadásul most adnak hozzá egy 1000 kiállitás összegzőt egy külön füzetben. Ember legyen a talpán, aki ezt végigjárja, de talán annyi is elég, hogy szerencsére mindig lehet új dolgokat felfedezni..

Louise Bourgeois és Tracey Emin közös sorozata

Tracey Emin  a saját ágyát állitotta ki a 70-es években Londonban, de egyébként festőnek is kiváló. Bourgeois pedig nagyon hires szobrász, akinek jelenleg épp Bázelben van kiállitása a rajzaiból, merthogy neki sem volt elég a szobrászat. Tracey Emin sokkal fiatalabb, emellett ő Londonban él, mig Louise New York-ban, mégis közös képeket festettek. Az 50 évvel fiatalabb Tracey rajzolta a babát, Louise pedig a többit. A kép azért is emlékezetes, mert ez az egyik utolsó képe a hires szobrásznak.
A kép jelenleg a Momában van New York-ban.
Az utóbbi években érdekelni kezdtek a művészi együttműködések. Talán nincs is ennél nehezebb műfaj, hiszen az alkotás magányos dolog, és egy gyenge festő aligha kapaszkodhat fel egy ismertebb társa által. Mégis, dacára a szinte teljesen lehetetlen együttműködésre, mégis szép számmal találunk rá példát a művészettörténetben. Az kell hozzá, hogy a művészek átmenetileg félretegyék az egójukat, ami nem sokaknak megy könnyen..

2019. július 25., csütörtök

Gohar Dashti: Vie quotidienne et guerre

Egy ideje már a fejemben motoszkál ez a kép:
A világon elég sok helyen a fizikai valóságban is ez a helyzet, de a kép érthető szellemi sikon is, úgy talán még jobb. Az én értelmezésemben nincs összefüggés a katonák és a pár között, a katonák elmennek mellettük, nem értük jöttek, de talán igy még érdekesebb.

La saga des inventions kiállitás Arles-ban

Ez a vicces kiállitás a gázmaszkoktól a mosógépig mutatják be, milyen volt régen a felfedezésekkel foglalkozni. A nem teljesen komoly tárlat ponpás betekintést nyújt abba, hogy mennyire őrülteknek látszottak a feltalálók, amikor még nem tudtak powerpoint preziket csinálni, merthogy nem volt számitógépük. Egy csomó fura pasas egy csomó fura eszközzel fejtik meg éppen...hát, nem pontosan tudjuk, hogy mit.
A fotók néha a tárgyakat mutatják, amikből nyilván nem értünk semmit (lehet, hogy a feltaláló is igy volt ezzel), néha meg a feltalálókat látjuk a műhelyükben, ahogy épp rettentően foglalatoskodnak.
Tudománytörténetileg nem vizsgáltam, de nagyon vicces volt látni a régen még feltalálás előtt lévő eszközöket, amik mára teljesen a mindennapjaink részei lettek. S talán holnap kevésbé nevetek ki valakit, aki épp megváltja a világot az elemes nyalókával vagy valami hasonlóval..

2019. július 24., szerda

Könyvajánló: Jean-Maurice Rouquette: rencontres d'Arles les debuts

50 éves az arles-i fotófesztivál. Tulajdonképpen  szinte elképzelhetetlen, hogyan lett egy baráti társaság találkozójából egy nemzetközileg elismert óriási happening.Ez a könyv bemutatja a kezdeteket, amikor szó sem volt még kiállitásokról, csak egy találkozóról. Hogyan lehet rávenni a fotós társadalom elitjét arra, hogy egy isten háta mögötti faluba utazzanak? Jó kérdés, de a szervezőknek sikerült. Ansel Adams, Cornell Capa, Willy Ronis, Brassai, óriási nevek.
Az első években nem is voltak kiállitások, csak találkozók, bemutatók, ezeken viszont óriási tömeg jelent meg. Valószinüleg ők mind fotósok voltak, különben nem lett volna ennyire népszerű ez a rendezvény...
Mi a titka Arles-nak? Hát, egyrészt 10 km-re van a tenger, júliusban tartják, a franciáknak (de másoknak is) teljesen egyértelmű, hogy ilyenkor lemennek délre, a franciáknak még országot sem kell váltaniuk ehhez...De ne legyünk igazságtalanok. Egy Ansel Adams találkozásra én is lementem volna 1970-ben Arles-ba, ha tudok róla.
A könyv leginkább egy dokumentumgyűjtemény, sok képpel a fesztivál kezdeteiről.

2019. július 23., kedd

Interview magazin (US)

Megörültem ennek a magazinnak, amikor megláttam. Egy egész újság tele interjúkkal! Hú..ez bizony jól hangzik.. Végül is ezerféle interjú létezik: rövid interjú, életműinterjú, páros interjú, egy témáról szóló...abbahagyom, mielőtt Gombóc Artúrozás lesz belőle...Ehhez képest, amikor kinyitottam a lapot, az első furcsaság a sok divatcégreklám volt, a második pedig az, hogy az összes ruhának odairják a gyártóját...Ó, akkor ez egy Elle? Az azért nem, de azért a divatirány tényleg meghatározó..Tisztára olyan, mint a W. Ha valaki esetleg ismerné, az egy jó papirra, óriási méretben nyomott divatlap, viszont a szokásosnál sokkal igényesebb fotózásokkal, néha világsztár szereplőkkel. Az Interview-ban hasonló történik. A kérdezők szupersztárok, méghozzá úgy, hogy anyánk is ismeri őket: Julia Roberts kérdezi Glenda Johnsont, Avril Lavigne kérdez egy deszkást, Mark Wahlberg kérdez kosarast..Szóval hirességek. És legnagyobb meglepetésemre ez működik. Ez két dolog miatt lehet lehetséges. 1. A sztár azt kérdez, akit akar, ezért olyat kérdez, aki iránt érdeklődik. 2. Ezek sokszor inkább beszélgetések, az interjúzóról is kiderülnek dolgok, ettől viszont érdekes lesz az egész, nagyon személyes anyagok ezek.
Havibaj mércével nézve azért ezek a beszélgetések elég rövidek. Sőt, rövidek és általában egy témáról szólnak. Viszont önálló stilusuk van, ami nem semmi, tekintve, hogy mennyien szerepelnek a lapban és hányféle irányba mehetne az egész.
A lap tehát intellektuális szempontból nem olyan mély, mint vártam, sokszor a divatra koncentrál, nem mély. De. Azzal, hogy a sztárok kérdeznek, furcsa mód mégis van ivük és stilusuk ezeknek a beszélgetéseknek, úgyhogy összességében mégis tetszik a lap. Azt persze nem mondanám, hogy mindig megvenném, talán ha New York-ban élnék...

Mohamed Bourouissa a France Culture rádióadásban

Még mindig Arles-ban járunk, továbbra is 40 fok van, a hozzám hasonló művészetszerető viszont inkább minden bokorban vesz egy euróért vizet, de végig kell járnom a kiállitásokat. A mondhatni főtér a templom mellett van, ami a Van Gogh múzeum mellett van, ami a könyvesbolt mellett van, ami...koncentrálódik minden egy pár utcás részen.
A tulajdonképpeni fesztiválközpont - ahová valójában csak a kiemelt vendégek mehetnek - igyekszik beszélgetésekkel, termékbemutatókkal, kerekasztalokkal lekötni az embereket. Itt beszélgetett Caroline Broué Mohamed Bourouissával.
Utóbbiról azt kell tudni, hogy Párizs egyik legfontosabb helyén, a Palais Tokyo-ban, de mit beszélek, egyenesen a Pompidouban volt kiállitása egy kortárs művészeti dij kapcsán (amit Duchampról neveztek el), szóval mostanában igencsak forog a neve. Ezzel nincs is baj, végső soron Arles valahol a már befutott emberekre épit, Bourouissa pedig elég sokat dolgozik, abszolút megérdemli a figyelmet.

Christian Lutz: Eldorado

Las Vegas, fény, csillogás. Egy utcával hátrébb meg festetlen betonfal, nyomor, sötétség. Gazdagság, depresszió, pazar fények, nincstelenség. Ez mind Vegas és még ennél is több. Ha riportfotós lennék, a stripről, a főutcáról kicsit távolabb készitenék képeket. Lutz barátunk viszont úgy döntött, hogy egyszerre örökiti meg a fényt és a háttérben zajló fénytelen diszleteket. A kiállitás külső körén azokat az egyébként teljesen átlagos embereket láthatjuk, akik látogatják ezeket az intézményeket, a belső körön viszont nagyrészt a csillogást tapasztalhatjuk.
Talán sehol nem ekkora a kontraszt a sivatag és a szökőkutak között, és e a kiállitás meg is mutatja ezt.

2019. július 20., szombat

Marjan Teeuwen: destroyed house

Micsoda esztétikája lehet egy lerombolt háznak? Ha jobban belegondolok, az emberek mindig is vonzódtak a romokhoz, úgy érezzük, közelebb kerül a történelem ilyenkor hozzánk. Ezen a kiállitáson viszont nagyon konkrét esztétikai élményről beszélhetünk. Amikor először láttam a képeket, azt gondoltam, milyen ügyesen elrendezték a könyveket. Később jöttem rá, hogy azok téglák, csak éppen elvágva.
Kétségkivül van egy esztétikája a romoknak. Amúgy a sorozatot a közel-keleten készitette, ahol ugyebár elég sok potenciális romház akad. A kiállitás pedig egy amúgy romos házban, egy régóta nem használt irodai térben volt, ezzel is ráerősitve a hatásra...

restless bodies - Kelet-Német fotó 1980-1989. Kiállitás Arles-ban

Berlin a 80-as években igencsak vonzotta a punkokat, művészeket, és ideális terepet nyújtott többek között a lakásfoglaló mozgalmaknak is - mintha nem is a pedáns Németországban lennénk. A lakbérek olcsók voltak, az élet olcsó, nem csoda, ha a legextrémebb arcok ott mozogtak. Még ma is őriz egy keveset ebből a város, de azért már meglehetősen keveset. Azon viszont semmi csodálkoznivaló nincs, hogy a művészfotósok is Berlin felé vették az irányt, és nem Balmazújváros irányába.
Annyiból azért eltért egy átlagos spanyol kisvárostól a helyszin, hogy a fura alakok mind akartak valamit - leginkább szabadásot persze - és ezért tenni is hajlandók voltak. Tüntetések, megmozdulások sorát látjuk a falakon, és ez meggyőző kiállitássá teszi ezt a válogatást.

Katharine Cooper: Aleppo, mon amour

Ha valaki nem egy bezárt dobozban élt az elmúlt években, akkor emlékezhet arra, mi is történt a várossal. Nagyon heves harcok folytak itt, bombázták a lakosságot, többször is elfoglalták majd visszafoglalták. Mondhatnánk azt is, hogy a történelem sebhelye lett a város. Igenám, de Katharine könyve úgy tesz, mintha ez csak egy szokásos városka lenne, és lefotózta a város vendégszerető arcát: kávézót, ahol a tulaj végtelenül kedves, utcakölyköket, akik mosolyognak és semmire sincs gondjuk, lakókat, akik úgy tesznek, mintha. Közben a képeken mögöttük beszűrődnek a romok, szétlőtt házak, de a fotós megpróbálta, mintha csak egy utazási katalógus lenne, a város leghivogatóbb oldalát lefotózni.
Történelemhamisitás lenne? Inkább csak egy személyes vonzalom megörökitése. A pasik háborúznak, de mögöttük a nők - és a képeken elég sok nő van - már teszik is otthonosabbá a romokat.
Szimpatikus könyv, talán egy picit túl sok a cuki kép, de mondjuk egy háborús fotókönyvvel együtt nézve már ok, ugyanis az is érték, ha valaki végre nem az emberi szenvedésre kiváncsi...

2019. július 19., péntek

Martin Parr 50 könyve

Nagyon szeretnék sokak könyvtárában szétnézni, de sajnos elég ritkán engednek be. Most viszont kiállitás formájában itt van 50 könyv Martin Parr könyvtárából. Ha valaki nem ismerné, Martin Parr a vidéki Anglia fotózásával lett ismert. Képei gyakran ironikusak, és időnként semmilyenek, de ettől még ismert lett. A fotós közösség kedvéért előásott 50 fotóalbumot, és kiállitotta.
Mégha politikailag korrekt is akart lenni Martin, azért 50 könyvből már lehet választani. Megjelenik Bernd és Hilla Becher, Diana Arbus és mindenki más, akiket ismerünk. Úgy láttam, leginkább fotótörténelem órához hozott Martin illusztrációt, ami annyiból érdekes, hogy a kiállitott szerzőket illik ismerni.Ha valakit mégsem ismerünk, akkor felmerül a gyanú, hogy ismernünk kéne...
A kiállitás azzel együtt érdekes, hogy Martin választhatott volna progresszivebb könyveket is, de mégis egyfajta referencia ez, amig még olvas valaki..

2019. július 18., csütörtök

Király Tamás divattervező kiállitása a Ludwigban

Király Tamás bizonyos körökben legalább annyira emblematikus figura, mint mondjuk Erdély Miklós. Rengetegszer hallottam már a nevét, de sosem láttam a munkáit. Szerencsére a Ludwig most kiállitást rendezett neki.
Persze gyorsan tegyük hozzá, hogy egy művész személyiségét leginkább a vele való beszélgetésben lehet tetten érni, ez Király Tamás esetében még hangsúlyosabb, hiszen a ruhái egyszer használatosak, sokszor olcsó anyagokból készitett dolgok, amik ráadásul egy statikus kiállitáson nem is biztos, hogy jól mutatnak - egy női ruha viselője nélkül azért sokat ront a helyzeten... Éppen ezért a kurátorok rengeteg apró monitort (tabletet) használtak, hogy bemutassák a fotókat és videókat, amik a divattervező bemutatóin készültek. Ezek még hatásosabbak lennének, ha nem apró kijelzőn nézegetnénk ezeket, hanem rendes kivetitővel, rendes méretben. Csak egy teremben vannak igazán nagy méretű vetitések, ez engem zavar, szivesen néztem volna a videókat (és nem merem megnyitni a youtube-ot, hány videó van fent róla).
Mivel nem vagyok nagy divatszakértő, ezért a ruhák elemzését ezúttal kihagyom. Inkább csak annyit jegyzek meg, hogy egy kiállitás szükségszerűen nagyon keveset mutat meg abból, ami a művész személyisége. Pláne, hogy nem láttam egyetlen interjút vagy más megszólalást tőle, ez azért elég furcsa. Remélem azért készült róla valami...
Szóval az éhségemet csökkentettem, de jól nem laktam ezzel a kiállitással (de ez miattam is lehet).