2019. december 31., kedd

Az év legolvasottabb bejegyzései

Mindig elmondom, hogy a blogot magamnak irom, mégpedig azért, hogy a számomra emlékezetes kiállitásokat elérhetővé tegyem. A másik célom az, hogy kicsit bemutassam a külföldi művészeti tér szereplőit, trendjeit, kiállitásait. Idén különösen jó évet zárok olyan tekintetben, hogy eljutottam az Art Bázelre, Arles-ba a fotófesztiválra, Párizsba többször is, de sok más helyről is bemutattam érdekes kiállitásokat. Az más kérdés, hogy mivel nem különösebben hirdetem a blogot, na jó, egyáltalán nem hirdetem, ezért nem is hiszem, hogy túl sokan csak úgy rátalálnának. Emiatt nem is zavar különösebben, hogy rettentő személyes a blog, hogy néha magamnak is ellentmondok 1-1 bejegyzésben és rettentő távol állok a képek esztétikai elemzésétől, ami a legtöbb művészeti újságban folyik.
Ennek fényében igen mókás, hogy a legolvasottabb bejegyzés idén Bukta Imre Kieselbach galériás irása volt, több mint kétszer annyian olvasták, mint bármi mást a blogon. Ez azt mutatja, hogy egyébként lenne lérjogosultsága egy olyan blognak, ami végigmegy az érdekes pesti kiállitásokon, beszámol a történésekről..
A második helyezett Cserba Júlia könyve lett, ami szintén nem meglepetés, hiszen a könyvről alig vagy egyáltalán nem számolt be a média, ezért a blogból lehetett tájékozódni, hogy mégis mi ez.
A harmadik helyezett Krajcsovics Éva bátor kiállása lett. Tényleg ritkán foglalkozom itt ilyen témákkal ,de amikor a miniszter teljesen átirta a Munkácsy dijasok listáját, noha egy bizottság rangsorolja a neveket, és a miniszter elvileg csak aláirja, az azért finoman szólva nem volt szép. Ráadásul a dijazottak listája annyira nyilvánvalóan nem szakmai szempontok szerint készült, hogy elmondható, hogy annak értelme egyáltalán nem maradt. Hiszen ha érdemtelen ismeretlenek kapnak dijakat cserébe a hatalomhoz való hűségükért, akkor egy jobb izlésű ember ignorálja a dij jelentőségét.
Érdekes, hogy ez a három bejegyzés lett a legnépszerűbb idén. Talán inkább szomorút kellett volna mondanom, mert az, hogy az Art Bázel senkinek nem mozgatta meg a fantáziáját, nem hangzik jól. De semmi gond, a blogot úgyis magamnak irom..

2019. december 24., kedd

Könyvajánló: Konok Tamás Emlékkövek

Nagyapám néha mesélt nekem, és ilyenkor ő láthatóan élvezte, hogy gyerekként úgysem értek mindent, amit mesél, és fontosabb az, hogy miként néz rám, hogyan gesztikulál, mint hogy mit mond valójában. Ha majd egyszer öreg leszek, nyilván én is mesélni akarok majd az unokáknak, akik elképzelésemben nyilvánvalóan csüngenek majd a szavaimon, és lesz is mit mesélnem nekik...
Konok Tamás könyve egy öregember visszaemlékezése - amúgy igen érdekes - életére. Az csak mellékes, hogy egyébként ő egy festő..
A helyzet az, hogy én szeretem az efféle naplókat, mégha nyilvánvalóan szubjektiv vagy unalmas is. Szeretek az olvasás által valaki másba bújni, és ha jó az irás, az érzés a teljes könyv alatt kitarthat. Már talán közhely, de Faludy, Kassák, vagy most legutóbb Amerigo Tot könyveinél szinte végig éreztem, hogy én is lehetnék a főszereplő, nagyjából értettem a motivációkat és a többi szereplőhöz való viszonyt. Egyrészt a korrajz is kiváló volt, és az emberek valóságosak, három dimenziósak voltak, szinte éreztem, hogy egyik-másik szereplő mit fog mondani. Na ilyen érzésem nincs Konok Tamás könyvénél. Szivesen lehúznám a sárba, mert következetlen, fontos részleteket kihagy, amúgy is lényegében annyira vázlatos, hogy nehéz beleélni magamat. Csak egy példa: elmeséli, hogy a későbbi feleségével hogyan találkozott, de a következő emlités már az, hogy összeházasodtak, meg hogy elkisérte ide meg oda. Érzelmekről szinte szó sincs. Aztán az is visszatetsző, hogy leirja, hogy találkoztam XY múzeumigazgatóval, aki meg is hivott kiállitani...Értem én, hogy nem akarja elmondani a részleteket, de ez igy érdektelen. Én is találkoztam már múzeumigazgatóval, és egyáltalán nem hivott kiállitani, haha, nála biztos volt már előzménye a dolognak, vagy éppen 25-ször találkoztak amit már nem tudunk meg a könyvből. Ez a minden egyből és a leghihetetlenebb dolgok is mennek stilus jól áll Rejtőnek és Robert Capának, de Konok Tamás korántsem az a személyiség. A könyv elején kifejezetten nagyzolásnak éreztem pl. azt is, hogy vagy 50 oldalon mutatkozik be a gazdag családja, ami abszolút érdektelen az ő szempontjából. Aztán ott a festészete, amiről szintén semmit sem tudunk meg. Néha elpöttyenti, hogy festettem ezt, meg alkotói válságba kerültem, de mivel nem avat be abba, hogy miért készülnek a képei és mit gondol róluk, igy ezek az alkalmak is elvesznek, nem tudom beleélni magam.
Mégis, korrajznak, egy délutáni könnyed olvasmánynak megfelel, és mondom, én nagyon szeretem a visszaemlékezéseket. Mindenki más viszont először olvassa el Tót Endre, Marina Abramovics, Kassák és Pernecky Géza visszaemlékezéseit, és ha még mindig ilyet akar olvasni, vegye meg Amerigo Tot könyvét.

2019. december 22., vasárnap

Máté Bence az Arany János utcai metrónál

Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Máté Bence kivül áll a fotós világon. Egyrészt azért, mert borzasztó fiatalon az év természetfotósa lett - de nem Pesten, hanem Londonban, másrészt amit kitalált, a féligáteresztő tükör mögüli fényképezés - az annyira más, és annyira felette van mindennek, amit az állatfotóban megszoktunk, hogy ő egy külön kategória lett. Pár éve érdeklődéssel olvastam, hogy Paraguaytól Zambiáig épitett ki leseket, és az ott készült képei nemkülönben csodálatosak, habár, talán természetes módon, egyre művésziebbek. Neki is talán már elég a valóságból, amikor alkotni lehet egy természetentúli (természetfeletti? Hmm) világot a kamerával. Az utóbbi időkben ezért már nem elégedett meg a naturalista ábrázolással, hanem teljes sötétségben, a vakuk fényével rajzolt magának egy még mindig valósághű, ámbár teljesen kreált valóságot.
Amit az Arany János utcai metrónál láthatunk, az egy ingyenes, de abszolút különleges válogatás a fotós műveiből. Egyedi, de nagyon massziv álványokra 2-2 panelt rakott, igy egy ilyen képződmény 4 képet tud megmutatni. A szélessége majdnem 3 méter, és a magassága sem kevés. Hát, nem sok természetfotósnak lenne ennyi pénze, ugyanakkor gyorsan jegyezzük is meg, hogy az egyik képen Áder János pózol a képek mellett, úgyhogy ezt a kérdést meg is válaszoltuk. Inkább térjünk vissza a képekre. Ez egy abszolút egyedi lehetőség arra, hogy nagyon jó természetfotókat bámuljunk, és közben azon gondolkozzunk, hogy a fenébe tudta ezt lefotózni? Ez az érzés pedig a sokadik képe után is megmarad, úgyhogy nincs mese, ez egy nagyon ajánlott kiállitás. Azért pedig külön pluszpont jár, hogy nem egy galéria eldugott sarkában láthatók a képek.

2019. december 19., csütörtök

Hermann Nitsch

Talán mégis Elizabeth Védrenne-nek van igaza, aki azt mondta, hogy a második világháború után mindenki a lét alapvető érzésével foglalkozott, és általános érvényű válaszokat várt a festészettől. Ekkor indult az absztrakt expresszionizmus, s jött Sam Francis, Riegl Judit, Soulages és mindenki más is. Hermann Nitsch is ezt a vonalat erősiti, és őszintén szólva ez a kedvenc korszakom. Ha végigtekintek a polcomon, és Alechinsky-től akár Niki de Saint Phalle-en át eljutok (hogy végre osztrákot is emlitsek) Arnulf Rainer-ig vagy Prachensky-ig, akkor világos, hogy az absztrakt nagyon erősen foglalkoztatta a festőket, és tulajdonképpen még ma is hatással van mindenre, hiszen ha Baselitz-re gondolok, aki korunk egyik nagy sztárja, akkor egyértelmű, hogy sokmindent átvett és ő is felhasznál. De ugyanez az alapállapota Kiefernek, arról nem is beszélve, hogy Richternek is van ilyen korszaka, ott lóg a Tate-ben külön teremben..
Jó ideje foglalkozom ezzel a stilussal, és még mindig jönnek elő új művészek, új képek, és ez csaodálatos.

2019. december 15., vasárnap

Dürer az Albertinában

Az 500 évvel ezelőtt élt Dürer nem tartozik azok közé, akikről irni szoktam. A bécsi Albertina azonban jól keveri a kártyákat, hiszen egyszerre mutatja meg a legfrisebb képtermést és a nagy klasszikusokat. Dürrerrel pedig nehéz melléfogni. Eleve köztudott, hogy az Albertina rendelkezik a legnagyobb gyűjteménnyel Dürer képekből, de ráadásul a bécsi intézmény van olyan jó hirű, hogy bárki szivesen kölcsönadja nekik a képeit. Azért ne mulasszuk el azt se megemliteni, hogy az Albertina igazgatóját épp tavaly választották újra, igy aztán immár közel 20 éve ül ugyanabban a székben, és közel 10 éveig nem kell gondolkodnia önéletrajziráson. Igy is lehet.
Dürer azért lehet bárki kedvence, mert hihetetlen részletességgel rajzolta meg képet. Hiába mindössze 20 *20 centi egy átlagos kép, azon legalább 5 percig csak az eltart, hogy végignézzük az összes részletét a képnek. Emellett a témái is könnyedebbek, min hasonló korban a többieknek. Itt kevesebb papot látunk, isten elment almát enni, Dürer pedig gyorsan kihasználta a helyzetet, és rajzolt hétköznapi jeleneteket is. Ez nem tűnik nagy dolognak, de akkoriban, amikor Giordano barátunkat megpróbálták meggyőzni, hogy mégis lapos a föld, ez a könnyedség szinte forradalmi.
Az Albertina nem fukarkodott, és rendesen telepakolta képekkel a kiállitást, ezért aztán nagyon lassan lehet haladni, hiszen minden látogató a finom részleteket lesi. Emiatt aztán néha el is vesztem az érdeklődésemet 1-1 kép iránt, mert sok-sok várakozás után is csak sapkákat és hajakat látok a kép helyett.Rengeteg a látogató, rá kellett jönnöm, hogy már elszoktam ettől a magányosan is végignézhető pesti kiállitások után. Ők jól döntöttek, ez egy afféle kötelező olvasmány, ráadásul még jó is.

2019. december 13., péntek

Alison Jackson az Ostlicht-ben - Fake news

Ez a kiállitás egyszerűen vicces. És erre nagy szükségünk van, mert a világunk nem éppen ebbe az irányba tart. Itt mégis megfér a világ összes politikusa, üzletembere, zenésze, legyen az élő vagy nem..Ez ugyanis nem egy dokumentarista kiállitás, éppen ellenkezőleg...Üdv a fake news világában...
Általában persze a photoshopolt, hamisitott hirekről készült fotók természetesen nem kerülnek be a galériaterekbe, de itt nem erről van szó. Itt az eredetihez igen hasonló szinészek játsszák el azt, amit az eredeti szereplők bizonyára nem tennének...
Látjuk Bill Gates-t Apple laptoppal, Diana hercegnőt babájával, Boris Johnsont biciklit szerelve, és még tucatnyi, ha úgy vesszük vicces, ha úgy, botrányos tevékenység közben. Természetesen Trump van a középpontban, de nem ússza meg a többi politikus sem.
A helyzet az, hogy nekem jókedvem van, ezért szerintem a kiállitás vicces. De azt is megértem, ha másnak nem ez a véleménye..

2019. december 11., szerda

Arnulf Rainer az Albertinában

Arnulf Rainer az osztrák művészeti élet fenegyereke. Arrafelé nagyon sokan festenek portrékat, de már látták Bacont, és tanultak is tőle. Aztán ott van a Prachensky féle vonal, az absztrakt festészet, és ha ezt a kettőt összerakjuk, már lesznek elképzeléseink, mi vár ránk.
Nagyon érdekes, hogy az Albertina -teljesen szándékosan - keveri a kortársat a klasszikusokkal. Viszont a kortárs, vagy legfeljebb befutott kortárs kiállitások vannak annyira jók, hogy csak azért külön is érdemes lenne belépőt venni, mint ahogy az meg is történt párszor már. Kicsit persze sajnálkozom, hogy ez a kiállitás most nem akkora, mint szeretném, tulajdonképpen csak 3 nagyobb terem, de a képek gondosan válogatottak. Fekete-fehér világból indulunk, akár lehetne korai Nádler is, de aztán, amikor már a portréhoz érünk, ott már senki más nem jut eszembe. Jól ragadja meg a portré és az absztrakció metszetét, ettől válik különlegessé a tárlat.
A második teremben technikailag fotópapirra történt a festés. Ez nem egy egyszerű művelet, és nagyon nehéz megállapitani, hogy mikor elég a festésből. Itt mégis azt látjuk, hogy harmonikus a végeredmény, ami a portrékat elnézve nem kis teljesitmény.
Annyi jó kiállitás van most Bécsben, nem érdemes ezt se kihagyni.

2019. december 7., szombat

Art Camp művésztelep kiállitása a Magyar Műhelyben

A Magyar Műhely közösség nagyon régóta üzemeltet galériát a kiadó pincéjében, méghozzá nagyon sokszor a legjobb nevek részvételével. Emlékszem, egyszer egy St Auby performanszba futottam bele teljesen véletlenül, és nagyon élveztem.
A Magyar Műhely galéria az avantgárd elkötelezett támogatójaként ismert, ugyanakkor elég szűk körben ismert ahhoz képest, mennyire érdekes témákkal foglalkoznak. Sajnos pl. a honlapjukon sincs semmilyen információ az aktuális kiállitásukról, igy én is azért tudtam egyáltalán, hogy lesz ez a megnyitó, mert szóltak. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy esetleg vannak kevésé informált emberek is..Ez azért kár, mert amúgy nagyon is érdekes lenne a szélesebb nyilvánosságnak is..
Az Art Camp művésztelep minden év augusztusában, Jászberényben van, immár 29 éve. Ezek a művésztelepek nagyon fontosak a művészeknek, akik egyrészt találkozhatnak a kollégákkal, eszmét cserélhetnek bármiről, másrészt lehetőséget kapnak az alkotásra, ami az egyre komolyabb festék és vászonárak mellett igen jó ajánlat.
A megnyitón experimentális zenét hallhattunk egy énekes és egy dobos együttműködésével, ami engem arra emlékeztetett, hogy zenélni mennyire jó dolog. Láthatóan élvezték a játékot, ugyanakkor a hangzás egy idő után elég egysikúvá vált, de talán ez is kellett ahhoz, hogy közösségi élményként éljük meg az eseményt.
A képek, ahogy az várható is egy efféle művésztelepen, nagyon széttartóak, és mindenkinek az egyéni stilusát mutatják. Jobban örültem volna, ha 1-1 alkotónak több képe látható, és mélységében  is értékelhető az életmű egy része, de persze egy ilyen összegző kiállitásnak nem ez a szerepe. Felirtam pár nevet, akik teljesen szubjektiven, de tetszettek, nekik több képüket is megnézem, mielőtt hosszabban irnék róluk.

2019. november 30., szombat

A Mome új épületei

Először egy hónapja olvastam lelkendező cikkeket arról, hogy megújult a Moholy-Nagy Művészeti egyetem. Aztán jöttek a kritikák is, hogy elszalasztott lehetőség, hogy kisszerűek az épületek. Érzésem szerint jóval több volt a lelkendező cikk, ami ugye nálunk eleve gyanús, aztán úgy alakult, hogy megnézhettem a saját szememmel is.
Nem fogok épitészeti kritikát irni, de ami egyből feltűnt nekem, hogy mennyire egyedi és különleges az épületegyüttes. Csak az M épület maradt meg olyannak, ami volt, egy pantenonos tömbnek, a többi épület viszont modern és tetszetős külsőt kapott. Biztos bele lehetne kötni ebbe-abba, de nekem a rövid látogatásom alatt leesett az állam, hogy mennyire családias, modern és használható a tér. Nem kerültek be hodályok, minden épület könnyen megközelithető, és még designos is. Az is hozzátesz a hatáshoz, hogy a budai zöldövezetben van, nincs igazán forgalom, jók a terek. Én igazából irigylem azokat, akik itt tanulhatnak. Hogy lehetett volna jobb is? Biztosan. De már ez is űrhajó nálunk..

Dénes Andrea és Balázs Árpád műgyűjtők a Forbes-ban

Műgyűjtők nélkül aligha lenne művészeti élet, épp ezért vannak előnyben a nálunk szerencsésebb, vagy nevezzük nevén, gazdagabb országok. Ébli Gábor elég jól elmagyarázta ezt a Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra könyvében: mint máshol, nálunk is a grófok, bárók kezdtek gyűjteni, a két világháború között csatlakoztak hozzájuk a gyárosok és azok, akik már a saját szerencséjük sütögetésével jutottak pénzhez, aztán jött a világháború, ami elsodorta az oroszokhoz a Picasso-inkat, Renoirjainkat stb. 89 után újrakezdtük, de kell egy kis idő, mire újra kialakul az igény, hogy gazdag emberek ilyen helyekre is rakjanak pénzt. Épp ezért a jelenleg nagyon kis számú gyűjtőnket nagyjából lehet ismerni. Csakhogy ők nem szerveznek - amúgy teljesen jogosan - lakásbejárásokat, tehát elvileg nem tudjuk, milyen műveket vettek, noha ez elég fontos információ lenne. Persze azért el tudjuk képzelni, hiszen mindenki fel tudja sorolni a Bak, Nádler, Maurer sort..
A Forbes immár nem először mutat be műgyűjtőket. Ezek az irások Pulitzer dijat nem fognak kapni, és komoly kételyeim vannak az újságiró művészeti ismereteiről is, de végül is ezek a cikkek nem is erről szólnak. Hanem bemutatják a gyűjtőket, nyilván elfogultan, a saját szavaikkal. De még igy is, a műtárgyak fotóiról és a leirásokból kaphatunk egy képet, egy természetesen kicsiny és nem teljes képet. Ez nagyon jó, és több ilyen kellene. Persze értem, hogy azért itt arról is szó van, hogy a Forbes egy pénzügyi újság, de ezzel együtt is ezzel a két emberrel nemigen lehet más kontextusban találkozni. És a többi, akár művészeti újság sem kapkodott a téma után...

2019. november 23., szombat

Nobuyoshi Araki a Mai Manó házban

A helyzet az, hogy eddig szimplán azt gondoltam, hogy Araki művészete beteg. Ezért egyszerűen elzárkóztam előle, noha itt-ott felbukkant egy-egy könyv tőle. Ha valaki esetleg nem látott volna tőle semmit, ő az a fotós, aki leginkább megkötözött pucér (vagy helyenként pucér) nőket fotóz. Ez beteg. Japánban állitólag ez egy népszerű dolog, erről nem tudok nyilatkozni. Bocs, de én még az a generáció vagyok, aki a szexet magánügynek gondolja, és semmiképpen sem a nyilvánosságra tartozó dolognak.
Araki viszont azzal lett népszerű annak idején, hogy a feleségét pucér mellekkel fotózta. Ő maga úgy nyilatkozott erről, hogy minden pár csinál pucér fotókat a másikról, csak az a kérdés, hogy mi lesz velük. Ezzel nem értek egyet, de úgy gondoltam, megnézem a Mai Manóban, hogy mi a helyzet ezzel valójában.
Legnagyobb megdöbbenésemre vannak fotói, amelyek egyszerűen nézhetők. Ez azt jelenti, hogy semmiképpen sem mondanám őket jónak, de van bennük valami, ami miatt érdekesek. Egy épület, egy elkapott jelenet, majdnem bármi. A kiállitás képeinek majdnem fele ilyen. Aztán vannak a virágos képek. Ezek teljesen érdektelenek, köztük rögtön a bejáratnál levők. Ezekről a fotókról csak az látszik, hogy Araki nem ért a stúdiótechnikához, és egyébként is, abszolút érdektelen, hogy néz ki az a virág, amikor Araki képei semmilyen szempontból nem közelitik meg egy profi műtermi fotós képeit.
A képek egy jó része pedig valóban összekötözött nőket ábrázol, természetesen többségük úgy van kötözve, hogy a cicijük pont pucér legyen, de legalábbis teljesen kiszolgáltatott legyen. És itt át is evezünk arra, miért gondolom azt, hogy igen nagy bunkóság volt ezeket a képeket idehozni.
Eléggé ciki, hogy mig Arakiról természetesen nincs pucér kép, ő eleve úgy lett hires, hogy a saját feleségét mutogatta pucéran. Ez lenne a művészet? Hogy összekötöz nőket pucéran, és még le is fotózza? Ok, persze én vagyok túl prűd, de a nőket összekötözött szexuális tárgyként fotózni miért művészet? A saját feleségét pucéran fotózni miért művészet?

2019. november 20., szerda

Pénteken könyvbemutató

Irók Boltja, 2019 november 22 17:00 Vendég: Prószéky Gábor

A Fotóművészet 2019/3. száma

Igyekszem minél több újságot eltenni, a Fotóművészetet régen azért tettem el, mert imádtam a lassú, részletes és alapos interjúkat, amelyek hosszú oldalakon át hömpölyögtek. Most már más a főszerkesztő, és persze ráfért már egy alapos megújulás a lapra, de őszintén szólva nem lettem rajongója. A tördelés szabadabb, elegánsabb, de a tartalom számomra nem teljesen váltotta be az igéreteit.
Ebben az új számban már egészen elharapózik a történelem. Lehetne a lap neve Fotótörténelem is, ugyanis hemzsegnek a régi fotókról szóló cikkek, egészen elenyésző a friss tartalom. Ez persze érthető, mert egyrészt manapság Pesten alig történik valami, arról nagyon nehéz lenne megtölteni a lapot, másrészt az olvasók nyilván az idősebb generációból kerülnek ki, és a lap meg se próbálja visszacsábitani őket.
A helyzet viszont az, hogy ez nagyon kevés. Külföldről szinte semmit sem ir a lap, trendekről, folyamatokról szintén semmi. Magasan kiemelkedik Ébli Gábor irása, amely megpróbálja a gyűjtő szempontjából összegezni egy kiállitás képeit.
Amikor olvastam, fel se tűnt, hogy van interjú is, de őszintén szólva az interjúalany választása nem a legszerencsésebb, amellett mindössze 6 oldal.
Jó lenne megforditani ezt a trendet, mert most megszokásból megvettem még a lapot, de nagyon kevés olvasnivalót találtam benne. Ez erősiti a trendet, hogy nem vesz az ember újságot, mert úgyse irnak érdekeset, stb, öngerjesztő folyamat. Én drukkolok, hogy ne ez legyen.

2019. november 17., vasárnap

David Bailey a Gagosian magazinban

A fotós már 80 éves, és az 1960-as években kezdte a fotózást. Szinte véletlenül kezdett fotózni a Vogue-nak, és igen, akkoriban még nem volt ennyire lehetetlen bekerülni egy ilyen szakmába. Az újságban fesztelenül beszél erről az időszakról, és én őszintén szólva egyáltalán nem csodálkozom, hiszen amig be nem vezették a gépi életrajz ellenőrzést, kivülállóknak is volt esélyük olyan állásokra, amikben megfelelhettek, de nem feltétlenül illettek bele. Aztán később úgyis kiderült, hogy megfeleltek-e.
David kizárólag filmre fotózott, és fotózik most is, de ennél sokkal érdekesebb, hogy a munkastilusa az, hogy fotózás előtt egy órát beszélget a modellel, és csak azután kattint. A valóban fotózással töltött idő nagyon kevés, talán 5-10 perc. Az jutott eszembe a képekről, hogy a filmre fotózásban megvolt az a nagyon jó folyamat, hogy a kontaktképeket, vagyis a negativról készült mérethelyes előhivást nemcsak nézegetni lehetett, hanem rárajzolni, ötletelni vele.

2019. november 16., szombat

Icko Dávid az Isbn galériában

Az Isbn galéria és könyvesbolt elég menő hely a városban, ugyanis a könyvesbolt részben olyan könyveket lehet megszerezni, amit sehol máshol a városban, a galéria rész pedig szintén nem a fősodort célozza. Ráadásul működhet az árukapcsolás, vagyis ha beugrunk a legfrissebb Artmagazinért, vagy épp új kedvencemért, a Negyedért, akkor ott egy mini-kiállitás is, amit meg lehet nézni.
Icko Dávid kiállitása egy pici marsszerű tájat hoz a kiállitótérbe. A kőhalmokon alakok, a leirás szerint bálványok állnak, akik természetesen már elvesztették isteni erejüket - igy a szöveg. Középen egy pók hagyott rózsaszin jeleket. Minél többet nézzük, a minifigurák annál érdekesebbek, a kidolgozásuk elsőrangú, egy jól kidolgozott történetet mesélnek el, igényesek a miniatürizált tárgyak. Ugyanakkor az egész tárlat nem több, mint felvillantása néhány jól kidolgozott részletnek, miközben én szivesen fogadnék többet is ezekből...

Lebontják a Gagarin házat Párizsban

A múltkor egy művészeti központ kedvéért kivonatoztam Ivry-be, ami egy rémesen lepukkant ipartelep, igaz, azért újul az is. de alapvetően látszik, hogy a vonat legalább 30 vágány széles, hogy az üzemek, amik gondolom már nem működnek, saját vonatbeállóval rendelkeznek, tiszta Csepel vagy Ferencváros hátsó része. Ha már erre jártam, hoztam néhány helyi lapot (mondjuk majdnem mindenhonnan hozok), és abban volt szó egy művészeti projektről.
A Gagarin lakótelep egy T alakú, 13 emeletes óriásház, amit az első űrrepülő ember tiszteletére neveztek el (akkor épp szocialista kormány volt), de amúgy Párizsban van utca Budapestről (az 56-os forradalom miatt) és Sztálingrádról is elnevezve, ők ezen nem akadnak fenn...Mivel az épület a 60-as években épült, és állagmegóvázra nem költöttek, ezért nem nagy meglepetés, hogy lebontják, állitólag majd ökolakópark épül a helyén. De addig is, ha már a legtöbb lakó kiköltözött, gyorsan a művészek kezelésbe vették a helyet, és helyspecifikus installációkat raktak mindenfelé. Ez is szokványos arrafelé, mivel a művészet sokkal jobban benne van a mindennapokban. A helyszin miatt természetesen leginkább az installációk jöhettek szóba, de bővebben nem tudok bszámolni róla, mert mire én odaértem, már lezárták az épületet...

Már a boltokban a Párizs-Budapest-metró könyv

Két év alatt közel 65 interjút készitettem Pesttől Párizsig, New York-tól Bécsig, hogy felkutassam az irodalmi és művészeti világ legérdekesebb - és máshol meg nem szólaltatott szereplőit. Ezekből az interjúkból készült ez a könyv, amely immár kapható is a boltokban.
Épp a héten vittem példányokat a kiváló ISBN könyvesboltba (Vig u 2), ahol ritkaságok és máshol meg nem szerezhető könyvek is vannak. Az Irók Boltjában is biztosan kapható, a Libriről nem is beszélve...

2019. november 10., vasárnap

A Mome fotó Ma diplomásai

Szép szines füzetet kaptam az Art Marketen az idei fotódiplomások munkáiról. Nincs túl jó véleményem az iskolarendszerű oktatásról, a hazai oktatásról még annyira sem, de ez az anyag sem győzött meg az ellenkezőjéről. Persze kritizálni könnyű...
Bánhegyesy Antal fotóriportjában romániai ortodox templomépitéseket fotózott, szerinte több, mint 4000 templom épült 1989 óta. A fotók valóban dokumentálják a jelenséget, de nem igazán értem, miért lett ez egy diplomamunka? A képek semmivel sem tűnnek többnek, mint egy fotóriporter egy nap alatt készitett sorozata...
Bilak Krystina filozofikus képei már jobban közelitik a témát. Szerinte a fotót a működésükön keresztül kellene megértenünk. Képeit jellemzően nem is kamerával késziti. Elmélete tetszetős, ugyanakkor a képek abszolút semmit sem mutatnak, amire 2019-ben felkapnám a fejem.
Bolla Szilvia is kamera nélkül készit képeket, ő plexiüvegre viszi fel a fényérzékeny réteget. Az anyagszerűség érdekli, és nem tudom megitélni, hogy hoz-e újat ez a sorozat, mint ahogy azt se, hogy valójában miről szól. Ez nem feltétlen baj, majd a következő évek megmutatják, hogy bele kellett volna látnom bármit is.
Sivák Zsófia magyarországi romákról készitett képei valóban nem az ezerszer látott kliséket puffogtatják újra. A bemutatkozása szerint őt az érdekli, hogy ne a nyomort mutassa meg. Ez sikerül is neki, de a képei semmi olyat nem mutatnak, ami egy pillanatra is lekötne.
Szalai Dániel sorozata a galambok okozta problémákkal foglalkozik. Ha akarom, még viccesnek is látom a témát.
Szalai Eszter a múlt és a munka meghatározó szerepét keresi a Csepel Művek éjszakai fotózásában. Úgy érzem, a képek sokkal inkább illusztrációk egy szöveghez, mint önálló alkotások.
Szatmári Sára lomtalanitásról készitett fotókat.
Szitás Janka a női boxról készitett képeket, és érdekes módon ezek a képek hitelesek és érdekesek.
Sztrehalet Oxána a nőiségről készitett elgondolkodtató, de főképp látványos képeket. Nála valóban a vizualitás az, ami vonzza a szemet.
A 9 alkotó közül a diplomamunkájuk alapján 3-4 értékelhető anyagot láttam, persze rögtön hozzáteszem, hogy nagyon felszines módon, csak az újságot lapozva, illetve ahol lehetett, a megadott weblapot megnézve. Az is igaz, hogy nagyon nehéz újat mondani ebben a témában, és egy sorozat azért még kevés az igazi értékeléshez.
Másfelől meg azt gondolom, hogy napjaink fontos témái: felmelegedés, robotizáció, női pluszmunkák, egyáltalán, egyenjogúság, emberi jogi küzdelmek, a technológia mindenhatóságába vetett hit, satöbbi. Ehhez képest a galambok vagy templomok fotózása abszolút érdektelen..

Könyvajánló: Leopold Bloom planetoida

Egész évben ott csücsült ez a könyv az elolvasandók polcon, de annyira abszurd az egész, hogy elő se mertem venni. Most előkerült, amikor egy másik könyvet akartam odarakni, és egyszerre nem értettem, hogy miért került ez a könyv hozzám. Aztán persze beugrott, hogy Klaniczay Júliától kaptam az Artpool-tól.
James Joyce egyszerre imádott és átkozott könyve, az Ulysses nem könnyű olvasmány. Már előre elnézést kérek, de olyan, mint egy bespeedezett népszerű csaj: ide-oda csapong, nincs történet, nincs semmi, csak a csapongás, pletykázás, és minden 3. oldalon van egy mondat, ami továbblenditi az eseményeket. Namost, ennek a regénynek főszereplője (vagyis szerintem nincs olyan a könyvben, de mindegy) Leopold Bloom, aki a könyv szerint Szombathelyről származik. És akkor mi van, mondhatnánk, de 1995-2004-ig mégis minden évben megemlékeztek Lepold Bloom elképzelt szülinapjáról. Ebben az időszakban jelentős számú képzőművész volt a városban, ezért elinditottak egy újságot is, ami viszont titkos volt, 75 példányban készült, és leginkább a benne szereplő képzőművészek irtak/festettek bele és kaptak az újságból. Ennek a dokumentálása ez a könyv, valamint Joyce-hoz visszautalva még mindenféle utazásokra is sor került.
Láthatjuk ezen felül a művészek egymásnak küldött képeslapjait, utiképeket és rendezvények, koncertek dokumentációját, egyszóval mindent, amit össze lehet szedni a témában.
Na igen, ez a történet feltétlenül az Artpool és Tót Endre munksságához illeszkedik..A lényeg talán az, hogy újságot csinálni jó, együtt alkotni jó, és ha ebből még egy könyv is kijön, az külön öröm. Az Ulysses megmaradhat kerettörténetnek...

2019. november 8., péntek

aatoth franyo a Várfok galériában

Ha az előző bejegyzésben emlitett könyvtől el is ment a kedvem a művészettől, most gyorsan visszajön. Aatoth franyo hihetetlen figura, ha valakinek kétségei támadnak, olvassa el az interjút - http://havibaj.com/aaTothFranyo.pdf - és ezzel a kiállitással sem hazudtolta meg magát. Az életöröm és a bármikor kitörő ötletáradattól nem tudok mást mondani, minthogy rendben, nem lehetne ő a szomszédom?
Node ez igy túl személyes, másrészt meg önző, mert nem veszi figyelembe, hogy a beszélgetéseim nagy része Franyóval bizony magánbeszélgetés, és nemigen idézhető-no meg nem is lenne szalonképes..De ez mégiscsak egy kiállitás.
Valójában ez érdekel a legkevésbé. Igen, vannak képek, igen, elemezni is lehet őket, de azért éppen Franyo a bizonyiték arra, hogy a művész személye bizony meghatározóbb, mint a művészete. Mert akármit is fest Franyo, én biztosan nem a képei miatt fogom elismerni. Nem mintha azok rosszak lennének, csak éppen a történet erősebb.
Az természetesen azonnal megállapitható, hogy a festési tudás megvan. Ahogy a harmincféle lapátra harmincféle stilusban odarak 1-1 önmagában is elemezhető képet, az erős szakmaiságról árulkodik. Ugyanakkor rögtön idézőjelbe is teszi magát. Lapátra festés? Most tényleg elemezzem ennek a szintaktikáját?
A leteritett, elsőre Pollock stilusának tűnő képről is mondhatunk bármit, elemezhetjük a pigmenteket, de a kép szakmailag is működik. Nincs annál viccesebb, amikor a Pollock utánzat képről kiderül, hogy egyetlen fröcskölés sincs benne, noha az egész kép látszólag egyetlen óriási gesztus. Most akkor tényleg elemezzem a képet, és állapitsam meg a végén, hogy bocsi, valójában itt idézőjelbe került a művészettörténet, csak nem vettem észre, mert túl komoly voltam? Vagy kezdjem el elemezni a láncfűrész esztétikáját?
A kiállitás nagyon jó. De Franyo-val beszélgetni öt percet, na azt irnám fel receptre...

Könyvajánló: Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkisértése

Teljes tévedés ez a könyv. A könyv a szerző művészeti irásait összegzi 1993-tól napjainkig. Tehát igen, 1993-as kiállitásokról olvashatunk újra. Az irások leginkább az Új Művészetben jelentek meg. A baj persze nem ez, hanem a stilus. Már elnézést, de ezeket az irásokat olvasva egyből elmegy a kedvem a művészettől. Ez az álértelmiségi stilus, ami mindig pont ugyanolyan, mindig a kiállitott képeket elemzi, mindig úgy, hogy az ne legyen érthető a képek megnézése nélkül - márpedig bocs, de nem emlékszem rájuk, és a könyvben általában egy kép van róluk. Azért mondom, hogy álértelmiségi, mert tökéletesen elemzi a képek látványát, de semmit sem mond az alkotóról vagy az iró viszonyáról a képekhez, soha semmit a kiállitás körülményeiről, soha nem helyezi kontextusba az alkotót és soha nem birál. Nincs rossz szava semmire, márpedig az élet általában nem ilyen. Nem azt mondom, hogy fröcsögjünk a rosszindulatban, mint most én, csak az irások a teljes érdektelenségbe fulladnak igy. Hiszen kapunk egy politikailag korrekt leirást olyan képekről, amiket nem látunk, de semmit sem tudunk meg senkiről, a galériáról, az életutakról, egyáltalán bármiről, ami túlmutat a látványon.
Pedig a téma fontos lenne amúgy, merthogy nőművészekről szól a könyv, őket akarja előtérbe helyezni. Ez egy dicséretes cél, bár több hasonló lenne. A könyv designja is jó, bár ez a nagyrészt fekete stilus a világ összes festékének elpazarlását is jelenti. A fenti kép nagyjából minden oldalra igaz, legalább az oldalak fele fekete.
Mindenki meneküljön, ha meglátja ezt a könyvet. Többek között ezért nem szerettem igazán Újművészetet venni. A művészet attól érdekes, hogy személyes, hogy összekapcsolható a gyerekneveléssel éppúgy, mint a sakkal vagy a viráglocsolással. Ha mondjuk Hermann Ildire gondolok, az élettörténete legalább olyan érdekes, mint a művészete, és azt elhallgatni olyan, mintha egy fekete-fehér képet néznénk egy virágos rétről ahelyett, hogy éreznénk a szelet, szagolnánk az illatokat, káprázna a szemünk a napsütéstől és a növények selymes érintését se éreznénk..

2019. november 1., péntek

A Salvator Mundi kalandjai a múzeumok óceánján

Párizsban, a Louvre-ban éppen nagy Leonardo kiállitás van, noha viccesnek találom, hogy a Mona Lisát nem vitték el rá - az egy emelettel és egy épületszárnnyal arrébb csücsül, mint eddig is. Van viszont egy látszólag érthetetlen távolmaradó is, ez pedig a Salvator Mundi. Ez az a kép, amelyet Abu Dhabi uralkodója vett meg nem kevesebb, mint 450 millió dollárért, ami messze a legtöbb pénz, amelyet hasonló képért fizettek. És ha valaki esetleg azt gondolná, hogy egy Leonardo képért semmi se sok, akkor a következő információ bizony érdekesen fogja érinteni: ez a kép nem egyértelműen Leonardo műve.
Eleve nagyon kevés biztosan Leonardo festette kép van, ezt tetézi, hogy a reneszánszban műhelyek voltak, és a mester néha csak 1-2 ecsetvonást helyezett el a képen, a tanoncok pedig az utasitások szerint megfestették azt. Sőt, olyan is volt, hogy csak a műhelyt lehet azonositani, mert a mester egyáltalán nem jelezte bármilyen módon, hogy köze lenne a képhez. Ez az egyébként köztudott tény nem is jelentene gondot, ha napjainkban a pénz nem uralná ennyire a művészetet. Ugyanis élvezeti értékben lényegében ugyanannyi egy kép akkor is, ha nem Leonardo, csak az ő műhelyéből valaki festette, de sajnos pénzben kicsit nagy a különbség: a műhelyéből titulus párszázezerig viheti fel az értéket maximum, mig egy Leonardo vagy más ismert név tiz és százmilliókat jelent dollárban vagy euróban, mindegy.
Szóval az a helyzet, hogy a neves művészettörténészeknek nagyjából a tavalyi aukcióig mindegy volt, hogy Leonardo, vagy műhelye, de a vétel után azonnal felugrottak, mint Ludas Matyi, és bemondták, hogy nem Leonardo. A Louvre Abu Dhabi viszont nagyon várta a művet, ami viszont sosem érkezett meg oda, állitólag az uralkodó yachtján lóg, ami amúgy simán lehet akkora, mint a Louvre. Most viszont a fél világ arról beszél, hogy itt ez a Leonardo, ami nem is az, de nem is látható a nagy Leonardo kiállitáson. Biztos szégyellik.
Szép kis slamaztika. Ha ugyanis nem szerepel a kiállitáson, akkor nem Leonardo. Ha viszont szerepel, de ráirják, hogy bizonytalan az attribúció, akkor ugrik 450 millió. Ha viszont kiirják, hogy eredeti, akkor meg a Louvre-ban hullanak a fejek.
Az Art Newspaper szerint a kép végül mégis meg fog érkezni a kiállitásra, legfeljebb nem az első napon. A gond szerintük is a szerzőség, de szerintük egy ilyen fontos képet nem lehet nem kitenni a Louvre-ba. Habár... Láttunk már olyat, hogy fontos kép nem érkezett meg..
Szerintem Adu Dhabi uralkodója már százszor megbánta, hogy nem inkább 100 Ferrarit vett..

Vera Molnár a Kiscelli múzeumban

Vera Molnár magyar születésű francia szupersztár. Művei egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, áprilisban pl. a Rue de Seine egyik galériájában volt kiállitása, de az Art Paris művészeti vásáron is volt képe mint ahogy az Artbázelen is. Sőt, tavaly az Artists and robots kiállitáson is volt. Ugyanis Vera Molnár már a 60-as években számitógépet (is) használt, de mondták már képeit konstruktivistának is. Egyszerűnek tűnő formákat készit, és nagyon erős nála a gondolatiság.
Igazi szégyen, hogy ezzel szemben Pesten nagyjából semmilyen módon nem lehet vele találkozni, habár valahol természetes következménye ez annak, hogy nem működik igazán a művészeti szcéna. Cserba Júlia, a kiállitás kurátora erősen küzd ez ellen, és az Au Revoir kiállitáson láthattuk is, hogy igen sok olyan művet tudott elhozni, amik amúgy nem kerültek volna elő, de a Vera Molnár kiállitáson egy magyar gyűjtő képeire hagyatkozott. Ez nem is csoda, hiszen egyetlen Vera Molnár kép ma már akkora érték, aminél már járna egy külön biztonsági őr is a kép mellé.
Na jó, valljuk be, ennek a kiálllitásnak vagy a Ludwigban, vagy a Várban lenne a helye. Vagy a Szépművészetiben. Plakátok kellenének, médiavisszhang, mert az biztos, hogy nem etikus, hogy én vagyok az egyetlen látogató a kiállitáson. Persze honnan is jönnének? A Kiscelli, bár jól hangzó név is lehetne, igazából futottak még hely. Pont annyi látogatójuk van, mint a Vasarely múzeumnak, és az nem sok. De még a Kiscellin belül sem a templomtérben van az anyag, hanem az első emeleten (nem is emlékeztem, hogy van emelet), ott is egy folyosón és egy teremben, hát, nem éppen méltó hely ez. Magától biztosan nem megy oda senki, ezt garantálom. De valahogy beharangozót sem olvastam a kiállitásról, bár lehet, hogy csak én nem figyeltem oda.
Nem tehet róla a kiállitás, de szólnom kell még valamiről. A Kiscelli ugyebár Óbudán van, egy nagyon meredek domb tetején, tömegközlekedés nuku. Persze, hogy kocsival mentem, és mivel ez egy eléggé elhagyatott rész, nem figyeltem különösebben, hova parkolok, elég tágas terek vannak. Mégis a közterületesek vártak, ugyanis pont ma nem lehet ott álldogállni, hogy miért, nem derült ki. Mérges és csalódott voltam azért is, mert bár készült katalógus, azt 8500 ft-ért adták volna. Ez nem egy életműkatalógus, hanem csak a kiállitás képeit tartalmazza. Ennyi pénzért jóval komolyabb és vastagabb katalógust lehet kapni, a reális ár szerintem nagyjából a fele lett volna. Mindezt olyan képekért, amelyek bár érdekesek, azért őszintén szólva nem reprezentálják az életművet.
De hogy mondjak valami jót is, az viszont nagyon tetszett, hogy végre nagyon jó és érthető szövegek készültek a művek mellé. Ezek nélkül sokkal nehezebb lett volna megérteni a képeket. Ha nem is minden képhez, de elég sokhoz jutott szöveg, igy az egyébként nem túl sok kép mellett jócskán lehet időzni a szövegek értelmezésével.
Az is jó, hogy két videó is megy, bár a teremőrök épp le akarták venni a hangot az egyikről, amikor megérkeztem. Bűnbűnóan engem kérdeztek, hogy zavar-e a hangos francia beszéd, s mikor mondtam, hogy nem, akkor látszólag megnyugodtak. De mire visszatértem a videóhoz a tárlat megnézése után, mégis lenémitották a videót...

2019. október 26., szombat

J. Tomilson Hill a Gagosian magazinban

Viszonylag ritka pillanat az, amikor úgy érzem, minden klappol. Egy újság esetében pl. a korai Artmagazinok nagyon jók voltak, de még jobb volt a Flash Art, ami még mindig jó, csak már angolul kell olvasni. A Gagosian- ami amúgy egy nagyon menő galéria a legdrágább művészekkel szerte a világban - talán egy éve kezdett újságot csinálni, és rögtön fantasztikus költségvetéssel, sztár közreműködőkkel, igényes papiron. Teljesen nyilvánvaló, hogy a bolti ár csak szimbolikus költségét fedezi a lapnak. Nem is újság ez, hanem pr költemény, mivel a benne szereplő művészek a Gagosian portfoliójából kerülnek ki. Csakhogy. Ja és itt kell megemlitenem, hogy egyszer én is kaptam egy ingyen példányt egy sajtórendezvényen, amit nem azért őrzök a könyvespolcomon, mert ingyen kaptam, hanem mert jó.
Valójában annyira jó, hogy most hirtelen csak a Flash Art ugrik be, ahol ennyire látszott volna, hogy szenvedélyből csinálják az újságot. Élvezettel nyitom ki a lapot, és most már elég a dicséretből, noha tényleg megérdemlik. Persze nyilván az van emögött, hogy 1-2 Jeff Koons kép eladásából simán finanszirozzák ezt a drága lapot, és igy legalább megmutatják, hogy ők milyen ügyesek.
No de ki az a J. Tomilson Hill? És miért került bele az újságba? Nos, azért, mert létrehozta a Hill Art Foundationt, ami New York-ban, azon belül is Chelsea-ben, a High Line vonalán van, lényegében a galérianegyedben. Ez egy ingyenes kiállitóhely, természetesen egy gyűjtemény, és mindenféle programokat is inditanak, hogy a fiatalokat is megszólitsák.
Ez az alapitvány tulajdonképpen egy álom megtestesülése. Ugyanis ez az alapitvány nagyjából olyan és úgy működik, ahogy azt Mr. Hill megálmodta. Előszöris New York központjától nem messze vett egy elég nagy területet, két emeletnyi helyet, aztán azt megtöltötte a kedvenc műtárgyaival, majd összerakott egy csapatot, hogy működtessék. Nem rossz. Az interjúban hemzsegnek azok a részletek, amikből kiderül, hogy az alapitó tényleg élvezi a műgyűjtést és megfelelő háttere is van hozzá. Viszonylag szerényen beszél a sikereiről, és csak egészen ritkán ejt el olyan morzsákat, hogy egyébként a Metropolitan múzeum gyűjteménykezelő bizottságában is ott ül, és pár hasonló apróságot.
Persze ettől még tudnék vele vitatkozni egy-egy döntésén, a gyűjteményéről nem is beszélve, de azért mégis lenyűgöző, hogy létrehozta ezt az alapitványt ahelyett, hogy ülne a pénzén. És még élvezi is - hát ja, van akinek bejött az élet...

2019. október 23., szerda

Könyvajánló: Művészlét. Kortárs kézikönyv képzőművészeknek

Ha nekem lett volna ilyen könyvem amikor fiatal voltam! Habár egyáltalán nem biztos, hogy bármi változott volna, elvégre ezt a könyvet nem csak olvasni kell, hanem megtenni azt, ami benne van, de ezzel együtt ez nagyon fontos könyv. Leginkább festőknek, de más alkotóknak is. Azonban rögtön szögezzük le, hogy tényleg nekik lesz ez kézikönyv, vagyis ha érdekel a művészet, ne vedd meg. Ha jársz kiállitásokra, ne vedd meg. Csak akkor, ha alkotó ember vagy.
Nekik viszont csodálatos ez a könyv. A szakma legismertebb résztvevői mondják el, méghozzá eléggé közvetlenül, hogy mit jelent a képzőművészet berkeiben mozogni, hogy kell viselkdeni, mit kell csinálni, satöbbi. Persze van, aki erre ösztönösen is ráérez, de én pl. nem igy voltam vele, nekem jó lett volna egy ilyen könyv. Ma már persze a legtöbb állitás evidencia, azonban még nekem sem érdektelen a könyv.
Szinte nélkülözhetetlen azoknak, akik nincsenek benne a fősodorban, de tenni szeretnének ez ellen. A nyelvezet abszolút mai, és végre nem hiányzik az Instagram vagy az Art Bázel ismertetése. Már nem egy olyan korban vagyunk, amikor a könyvben ismertetett lépéseket ignorálni lehet. Talán a leghasznosabban elkölthető 4500 ft ez.
Utóirat: ha valakit esetleg nem ismersz a könyvben, akkor a hiba a te készülékedben van. Olvass utána mindenkinek...

A fel- és leivelésről

Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam azon, hogy egy embernek mikor lehetnek kreativ időszakai. Nem alkotó időszaka, mert az bármikor lehet, hanem olyan időszak, amikor képes kitalálni és megvalósitani akár teljesen idegen utakat. Nyilvánvaló például, hogy érettségi után, az egyetemen mindenki lehet kreativ, és mondhatja azt, hogy én ugyan mittudomén, művészetet tanulok, de inkább mennék orvosnak vagy darukezelőnek. Persze nagyon sok embernek szánalmasan egyenes az útja a kiégésig és bezáródásig, hiszen dolgozni kell, valahogy lesz egy feleség, férj, gyerek, hitel, mindennapi kinlódások. Már bocs, de sokaknál ezt látom. Nem mindenki mer váltani, ha éppen úgy látja, hogy nem tetszik neki az, amiben van.
Szerintem nagyon sok művészben, festőben nem tudatosodik az, hogy rengetegen vannak a pályán. A rengeteg emberből pedig nagyon kevés fog meélni, pláne jól megélni, és innen indulnak a kényszerpályák. Ha átnézek a másik oldalra, a művészetszerető emberekre, akkor pedig könnyű belátni, hogy a mai érdektelen kiállitási kultúrában miért nincs több művészetszerető ember. Mert persze, az is művészet, hogy a várban lehet Munkácsy képeket nézegetni,  de azért ez vajmi kevés ahhoz, hogy valaki műértő legyen.
Válságról beszélek, hiszen ma már mma ellen se lehet tiltakozni, amióta nem a megosztó ember vezeti, szintelen szagtalan pénzmosodává változott, nulla tevékenységgel. Nem lehet belekötni, hiszen nem is csinálnak semmit, az a pár milliárd, ami erre megy, meg nem hiányzik senkinek.
No de nem is erről akarok beszélni, hisz ez érdektelen. Inkább a saját válságomról. Jó húsz éve vagyok ugyanis a pályán, hogy melyiken pontosan, az egy kicsit mindig változott, meg nem is éppen egyenes ez az út. Mégis, mostanában úgy látom, hogy már nem kötnek le annyira a művészeti események. Elmegyek egy megnyitóra, és unatkozom, ami korábban nemigen esett meg. Megnézek egy kiállitást, és egyből sorolom, mi nem jó, mit kellett volna máshogy. Ez korábban nem igy volt. Akármiről van szó, bele tudok kötni. Nem nyűgöznek le már annyira a dolgok. Nem kapkodok, hogy elmenjek egy művészeti vásárra. Persze mondhatjátok, hogy ez magánügy, akkor ne menjek. Jogos. Csakhogy nem értem, eddig miért érdekelt ennyire ez az egész, és most miért nem. Talán túl sokat láttam már, és megcsömörlöttem? Talán nem vonz már ez az egész? Nincs olyan példakép, akivel azonosulni tudnék?
Igen, ez mind. Hiszen valljuk be, a művészek azért nem éppen a társadalom elitjét alkotják. Az megy művésznek, aki nem akar reggel felkelni, munkába menni, aki esetleg nem veti meg az alkoholt, akinek nem lesz családja, aki magányosan él, aki mindent feláldoz egy mázolmányért, amit majd az utókor elismer, ha elismer, sokkal azután, hogy a művész meghalt. Akkor miért lenne jó azzal foglalkozni, hogy összekenjek egy felületet, amit aztán nézegethetek a szobámban örök időkig?
Vagy miért várjam naphosszat, hogy a gyűjtők és galériások felfedezzenek, amikor úgysem igy működik a dolog, de még ha akár havonta egy festményt el is adnék (jó álom, tényleg messze a realitástól), akkor se érném el egy csókos államtitkár vagy könyvelő pénzét. Mert küldetésem van? Mert el akarok mondani valamit a világról? De hát mondjam, sőt mondom is, akár ezeken a hasábokon is.
Az a helyzet, hogy egyre kevésbé menő művésznek lenni.
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               

2019. október 16., szerda

Könyvajánló: Annamarie Maes: Alchimia Nova

Ugrálunk a témák között. Annemarie biológia alapú művészettel foglalkozik. Ez a nagyon érdekes téma a természettel próbál együttműködni azért, hogy az emberek felé megmutassa, miért kell jobban odafigyelnünk a környezetünkre. A hamarosan a Havibajban olvasható interjúban is kiderül majd, hogy Annamarie egy méhkaptárt tervezett újra, hogy az minél jobban megfeleljen a méheknek, és azt vizsgálja, hogyan lehet együttműködni velük. Ebben a könyvben még ennek előzményeiről szól, biológiai alapú kutatásairól.
Művészet és biológia? Ha járt valaki a Pompidou-ban a hasonló témájú kiállitáson, akkor tudja, miről van szó. Például 3D nyomtatóval nyomtatott termőföldről, amelyben  a növények jól érzik magukat. Vagy módositott algákról, amikből székek készülhetnek. Ezerféle kutatás zajlik a témában, és mind izgalmas. Kár, hogy én pl. készségesen bevallom, hogy nem sokat értek a témához. Az biztos, hogy elsorolhatnám a szólamokat, miszerint tönkretesszük a földünket, de ez már akkora axióma, hogy emlitésre sem érdemes. Inkább az fogott meg a projektben, hogy a tudomány és a művészet mennyire jól együtt tud dolgozni. A tudomány ugyanis jellegéből adódóan a legapróbb részletekbe menően kutat, állit, feltételez, eredményei viszont egy nagyon szűk rétegnek érdekesek- vagyis érthetőek. A művészet viszont segit a tudománynak abban, hogy az eredményeket jól bemutathatóan tálalják. Az pedig azért fontos, mert magamtól talán nem olvasnám el a módositott baktériumok által megfestett organizmusról szóló cikket, de ha azt mondják nekem, hogy van egy baktérium, ami képes jelezni a légszennyezettség magas szintjét egyszerűen azzal, hogy elszineződik, ha túl magas az érték, és a városokban ide meg oda lehetne ilyen eszközt tenni, na az már izgalmasabb.
Nagyon érdekes Annemarie Maes könyve, de azért nehéz olvasmány is egyben. Hamarosan jön az interjú, onnan már meg lehet közeliteni a témát.

Filmajánló: Girl (Lukas Dhont)

Szép és érzékeny film ez egy 15 éves fiúról, aki úgy érzi, igazából nő, noha férfitestbe született. Mostanában valahogy sokszor feljön ez a téma, vagy csak én érzem úgy, és korábban nem beszéltünk róla egyáltalán, vagy az orvostudomány fejlődött ennyire, nem tudom. Mindenesetre ez a film elég érzékeny ahhoz, hogy úgy beszéljen a témáról, hogy közben szinte nem is emliti, ha lehagynánk ezt a szálat, akkor is nagyjából megmaradna minden. A háttérben ugyanis a film inkább arról szól, hogy a főszereplő Lara szeretne az állami balettben táncolni. Fel is veszik egy egyfajta előkészitőbe, ahol egy nagy csoport lánnyal együtt igyekszik teljesiteni. A film Lara nehézségeivel szembesit, ehhez csak kis adalék a fiúként lány vagyok problematikája. Az is igaz, hogy egészen elképesztő az a támogató környezet, amit Lara mögé raknak: a pszichológus, aki nem bántja, hanem bátoritja, az apja, aki elfogadja, csak szeretne közelebb kerülni hozzá - és persze ez nemigen megy-, a tágabb családja, akik nem bolygatják a kérdést, mind azt jelzik, hogy ez az egész Lara magánügye, őket nem zavarja a kérdés. Csak zárójelben jegyzem megm, hogy ezért hiteltelen a film vége, amikor Lara mégis kifakad, hiszen nincs semmi előzménye.
A film azért is szép, mert a mindennapokat mutatja, egyáltalán nincs benne operabemutató, szép beszédek, nagy ellenségeskedés, pont hogy azt látjuk, hogy Lara mosolyog és tűr minden helyzetben, nagyjából ahogy a lányok szoktak, megsimogatja az öccsét, mindenkivel jóban van. Nagyon sokat dob a filmen, hogy nem kell erőltetett nagyszinpadi jeleneteket néznünk, nincs amerikai te-úgyis-meg-tudod-csinálni attitűd, egyszerűen a szép mindennapok, amik leginkább azt mutatják meg, hogy nőnek lenni.. egyszerűen jó. Bár Lara eléggé konfliktuskerülő amúgy is, nincs is nagyon kivel konfliktusba kerülnie.
Talán épp azért ajánlom a filmet, mert épp hogy nem igazán szól a nemváltás nehézségeiről vagy problémáiról, sem az operáról, egyszerűen csak betekintést kapunk egy családba.

2019. október 14., hétfő

Sarkantyu Illés: Face au vif katalógus

Nagyon merész vállalkozás Illés ezen katalógusa. Látszólag talán egyfajta wunderkamer-be nyerünk bebocsátást. Vagy inkább a természet sokszinűségét látjuk. Nem, inkább struktúrákat látok bele a képekbe. Vagy csak a fény-árnyék hatás érdekelte. Ez a könyv nem kinál egyszerű értelmezési lehetőségeket, és ez jó.
Más kérdés, hogy elég nyitottak vagyunk-e nyitva hagyni az értelmezési lehetőségeket. Ebben csak reménykedni tudok. Ha ugyanis bármilyen konkrétumot próbálunk belelátni a képekbe, lógó orral fogunk távozni. Egyszerű természetképek ezek, unalmasak, csak egy erdő, az is életlen zömmel, fák, levelek, láttuk ezerszer.
Viszont vagyunk-e annyira nagymenők, hogy nem dobjuk el a könyvet az egyszerű megoldások láttán? Én a fény-árnyék hatások és a struktúrák felől tudom megközeliteni a könyvet. Ha ugyanis nem a képen megjelenő növényeket nézzük, hanem az itt-ott megjelenő struktúrákat, fény-árnyék haátsokat, akkor egy érdekes ritmus alakul ki. A képelemek egészen újszerűen mutatkoznak meg, és szinte történetet mondanak.
Nem való mindenkinek ez a katalógus, és abban sem vagyok biztos, hogy az értelmezésének feltártam legalább az egyik lehetséges útját, de a túl egyértelmű képek is unalmasak egy idő után..

2019. október 13., vasárnap

Manuel Abendroth interjú

A www.havibaj.com oldalon interjút olvashattok a brüsszlei Manuel Abendroth-al. Számomra a legérdekesebb az volt talán, amikor a brüsszeli művészeti szcénáról beszélgettünk. Bevallom, eddig nem tudtam olyan nagyon sokat róla...
Az is érdekes volt, mennyire elmélyült Manuel a fluxus és a concept art időszakában. A többi kiderül az interjúból...

Sarkantyu Illés: Gavrins

Sarkantyu Illést nem sokan ismerhetik - én is Cserba Júlia könyvében találkoztam vele. Hamarosan interjú is lesz vele a Havibajban, addig talán azt érdemes tudni róla, hogy a művészeti főiskola után Párizsba ment, és végülis ott találta meg magát. Barátságot kötött kinti magyar művészekkel, és később a francia művészeti életbe is becsatlakozott. Ennek egyik bizonyitéka ez a könyv.
Gavrinis egy pici sziget Párizstól nyugatra, Nantes közelében, Bretagne-ban. A neolit korban itt húzódtak meg emberek - ezt már az előszóból olvasom - és furcsa, kőbe karcolt vonalakat húztak egy barlangrendszerbe.
Akkor ez egy dokumentációs projekt? Nem igazán. Illés érzékenyen nyúlt a témához, és őszintén szólva a könyvet átlapozva sem jutottam sokkal közelebb ahhoz, hogy mit is fotózott. Nem, most már, hogy megnéztem egy youtube videót Gavrins-ról, sokkal inkább képben vagyok, mint a könyvet átlapozva. Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy egy művészeti könyvnek a dokumentálás lenne a célja, a művészi bemutatás sokkal érdekesebb. Az pedig a könyvbe belelapozva egyértelműnek tűnik, hogy itt valójában egy absztrakt festményen vagyunk, mint történelemórán.
Kétségtelenül ez az album egyik legnagyobb erénye. Itt egy művészi koncepciót látunk, árnyékokat, fény-árnyék hatásokat, fekete-fehér világot. El lehet benne merülni.
Ugyanakkor hosszabban nézve a képeket feltűnik, hogy gond van a fényekkel. Talán a koncepció része is, hogy oldalról, erős árnyékokkal érkezik a fény, ugyanakkor zavaró, hogy sok helyre nem jutott fény, ahol pedig lennie kellett volna. Nyilván nem telibe kellett volna vakuzni a köveket, de az sem túl jó, hogy sok helyen már a látványt rontja el a gyenge fény. És az is nyilvánvaló, hogy a képeken a fekete egyszerűen nem elég fekete, a fehérek viszont beégnek, ami olcsó kamerára utal. Nagy kár érte.
Ettől függetlenül ez egy érdekes könyv, és feltétlenül művészi teljesitmény.

2019. október 5., szombat

Akkor beszéljünk a...Budapest Art Fair-ről

Minden évben leirom ,hogy pici, savanyú, de a mienk... Ez idén sincs máshogy. Az eddigi ingyenes rendezvény immár 2500 Ft-ba kerül, ami persze nem sok, csak az elv..Ugyebár ez a rendezvény arra lenne, hogy a látogatók ismerkedjenek a művészettel. Vagy félreértettem valamit, mert ha azért, hogy a gyűjtők kényelmesen bejárják a csarnokokat, akkor azért kár volt erőlködni.. A gyűjtő ugyanis bemegy a galériába, vagy eleve a galéria megy ki a gyűjtőhöz, műtermekben ráznak kezet, a szabad szemmel nem látható műtárgypiacunk pedig annyira szánalmas, hogy azért felesleges kipakolni. Minden évben van pár olyan külföldi galéria, akik azt hiszik, hogy itt van élet, aztán lehajtott orral hazaballagnak.. Arról nem is beszélve, hogy a gyűjtők nyilván kapnak ingyenjegyet, hiszen ők sokkal több pénzt költenek, ha...
Szomorú volt látni, hogy a bejáratnál sokan toporogtak, mivel nem tudták előre, hogy pénzes a bemenetel, és bizony ez a pénz is gondot okoz nekik..Volt, akinek segitettem, de nem biztos, hogy az én dolgom ez, legalábbis egy ideális világban.
Amúgy mi történik egy art fair-en? Mindenki más okból mehet ki, én leginkább azért, hogy találkozzak ismerősökkel. Érdekes, hogy minden évben másokkal találkozom, ha direkt keresek valakit, az biztos nincs kint vagy nem akkor, de másokba pedig egyszerűen belefutok, pedig nem terveztem a találkozást. Ezért érdemes menni, bár ugyanezt egy megnyitón is elő tudom adni..
Nem mondom, hogy nem volt érdekes anyag, de azért nem hőköltem hátra egyszer sem a csodálkozástól...Talán az tűnt fel, hogy idén sokkal több orosz galéria volt, nekik ez már a nyugat, én ugyan nem világositottam fel őket...
Szóval maradt ami volt, ez a kicsit csúnya citrom, ami még mindig narancs akar lenni, de láthatóan nem sikerül neki...

Szakmai szemmel

Eleinte furcsán néztem New York-ban az Icp-ben (nemzetközi fotóház), hogy egy csoportos kiállitásra beraktak dagerotipiákat, amik 1850 körül készültek, noha a téma egyáltalán nem indokolta a historikus kitekintést. Később sok más helyen is láttam, hogy az archaikus technikákat ugyanúgy használják, és nem csak múzeumokban. Ha magyar példákra gondolok, akkor pl. Telek Balázs használta előszeretettel a lyukkamerát, de Minyó Szert Károlytól sokáig lehetne sorolni a példákat, hogy ki használja ma is az elvileg elavult fotótechnikát. Érdekes, hogy nálunk, mármint Pesten viszont sosem látok ilyet egy tetszőleges, akár régi időkre hajazó kiállitáson sem.
Mindezt csak azért irtam, mert rendkivül furcsa, hogy az Au Revoir kiállitás hogyan került a Budapest Történeti Múzeumba. Olyan szempontból jogos, hogy a képek többsége 1920 körüli, de a témaválasztás és a kortárs alkotók jelenléte inkább indokolta volna a Ludwig részvételét. Vagy ha már magyarkodunk, akkor a Műcsarnokét. Azonban ezzel is vigyázni kell, mert ideológiailag nem biztos, hogy jó üzenet az, hogy helló, x ezer magyar kiment Párizsba, nem jött vissza, és ott lett sikeres. Sőt, akad, aki sikeres és gazdag, vagy sikeres és boldog lett, francia feleséggel, gyerekekkel, akiknek esze ágában sincs e vadkelet országban körülnézni, pláne hogy az apjuk sem erőlteti a dolgot.
Az Au revoir kiállitás meglehetősen furcsa válogatás. Rendben, elég nyilvánvaló, hogy az itthon született, de emigrált fotósokról lesz szó, de ebben a kontextusban szerintem nagy mellélövés az ismert nevek, Capa és Brassai beválogatása. Capa különterem van a Nagymező utcában, de azon kivül is számtalan kiállitás volt már, ami a művészetét dolgozta fel. És - talán én értettem félre - de az egész koncepcióban számomra az ismeretlen alkotók tömege lett volna a prezentáció célja. Hogy tessék, itt van 30-40-200 fotós, akiket itthon nem ismernek, de amúgy kint meg bekerültek rég a művészeti életbe. De egy Brassai elég ismert név mindenhol, Capa pedig otthon volt mindenhol, persze a franciáknál is élt, de erőltettnek érzem. A könyvben, különösen az elsőben rengeteg ismeretlen név volt nekem is, a másodikban ellenben erősen keverednek a mindenki által ismert nevek a néhány ismeretlennel. Valószinüleg ez csak az én problémám amúgy.
A kiállitásszövegek korrektek, és valóban az életutakról szólnak, de szivesen vettem volna még bővebb leirásokat, akár térképeket. Ez arról jutott eszembe, hogy Cseh Gabi kutatta a André Kertész, Brassai lakásait, és csodálatos tanulmányt irt róluk. Erről a kiállitáson semmit sem tudunk meg. Kár érte. Ami még zavart, az az idősikok keveredése. A kiállitás semmiképpen sem időrendben van, hat részre osztották a látnivalókat. Ezek: kiindulópont, humanista fotográfia, fotó mint új médium, szalon, fotók a sajtóban, kontakt. A legtöbb kép azért 45 előtti, ezek mellett viszont számomra zavaró volt az a néhány kortárs kép. Már csak azért is, mert a kortársakat csak 1-1 kép jelezte, akkor már jobb lett volna talán egy egész termet adni nekik, ami persze szétfeszitette volna a kiállitás térbeli kereteit. Ha úgy vesszük, ezzel csak annyit mondok, hogy egyszer érdemes lenne ezeknek az alkotóknak (meg még többnek is) egy életműkiállitást összehozni, akár párhuzamosan többeknek is. Persze akkor jóval nagyobb tér kell majd. Talán, ha remélhetőleg lesz majd folytatása a kiállitásnak, akkor érdekes irányokba lehet elvinni azt..

2019. október 4., péntek

Au Revoir kiállitás

Sokrétű és sokféleképpen elemezhető kiállitás ez, ezért az alapoktól fogom kezdeni. Az átlagembernek -ha van ilyen - valószinüleg az is újdonság, hogy az 1920-as évektől folyamatosan vándoroltak ki a tehetségek Párizsba, és a folyamat meglehetősen egyirányú volt. Most csak Czóbel jut eszembe a festészetben és Illyés az irodalomban, aki visszatért, a többiek inkább maradtak. Közülük is voltak, akik sohasem tértek vissza, még egy látogatásra sem, mint mondjuk Simon Hantai, és akad olyan is, aki aktivan fenntartotta az itthoni szálakat. Különösen a fotóban megfigyelhető az, hogy igen sok tehetség ment ki országunkból. A névsor, akiket folyton, unásig emlegetünk: Robert Capa, Moholy-Nagy László, Brassai, André Kertész.
Cserba Júlia igen nagy kutatómunkával egy könyvben összegezte azokat az egyébként ismeretlen képzőművészeket, akik nem annyira ismertek, de Párizsban elismertségnek örvendtek. Ennek a könyvnek idén jelent meg a folytatása, amiben már kizárólag a fotósokról van szó, és ezt a könyvet már Cseh Gabriellával irta. Hogy miért éppen vele? Cseh jelentős kutatómunkát végzett Brassai és André Kertész párizsi életének felkutatásában. Bejárta az egykori helyszineket, dokumentált, ebből komoly tanulmányt is jelentetett meg, amit mindenkinek ajánlok. Tehát mindketten aktivan foglalkoztak a témával.
Térjünk rá a kiállitásra. A képek többségét itthon még nem láthattuk, jópár alkotónak ez az első bemutatkozása az országban. Tehát mindenképpen ajánlott a kiállitás megnézése. De. Szerintem kissé szerencsétlen, hogy a kiállitás dobálózik a nagy nevekkel - Kertész, Brassai - de tőlük csak olyan képek láthatók, amik nem főművek, és az életművük nyilvánvalóan nem bomlik ki, csak emlékeztető-szerű. Vannak egészen átlagos, sőt, akár rossz képek is, akár Brassaitól is, ami amúgy természetes lenne, csak itt most a jó képei viszont kimaradtak. Persze tegyük hozzá, hogy iszonyú nehéz ennyi képet összeszervezni.
Azonban. Ez a kiállitás leginkább a 20-as évekre koncentrál. Én nagyon szivesen fogadtam volna egy kortársakból álló anyagot, de itt most a történelmi háttér a fontos. Ezek a képek viszont - akármennyire is kivételes, hogy most láthatjuk őket - alapvetően azt a kort mutatják be, jellemzik, amikben születtek. A kiállitás nem vállalkozik, talán nem is vállalkozhat arra, hogy minden évtizedet bemutasson. Én örültem volna még több magyarázó szövegnek, térképeknek, háttérinfóknak, de tegyük hozzá, hogy engem ez a téma igencsak érdekel, szivesen olvastam volna még róla. Igy is informativak a kiirások, de lehetett volna még több kontextust bemutatni.
Az nem kérdés, hogy ez egy hiánypótló kiállitás. Sokkal előbb és sokkal több ilyenre lenne és lett volna szükség. És szégyellje magát a Ludwig, a Nemzeti Galéria és a többi hely, hogy nem fogadták be ezt a tárlatot, sőt, már nem szerveztek ők maguk ilyet jóval korábban.
Rengeteget lehetne még beszélni a kiállitásról, sőt kellene is. Tudnék mondani javaslatokat is, hogy miként lehetett volna még jobb ez a tárlat. De az biztos, hogy a kritikám parttalan lenne: nem én dolgoztam meg ezért a kiállitásért, nem szerveztem meg, nem gondoltam rá és nem csináltam meg. A két kurátor pedig igen. Csak remélni tudom, hogy sokan észbe kapnak most.

2019. október 2., szerda

Irány a vár - Au revoir kiállitás

Nem szokásom előre kiállitást ajánlani, elég nekem, ha utólag lehúzhatom, haha..Most viszont egy fontos kiállitás közeleg, egészen pontosan pénteken lesz a megnyitója. Magyar származású fotográfusok képeiből láthatunk válogatást, mégpedig valószinüleg először és utoljára, mert a képek nagyrészt Párizsból érkeztek, és mennek is vissza. A szervezés két elkötelezett kurátornak, Cserba Júliának és Cseh Gabriellának köszönhető - amúgy mindkettőjükkel volt is már interjú a havibajban - www.havibaj.com.
Azt nem értem csak, hogy miért nem a Nemzeti Galériában vagy a Ludwigban van egy ilyen fontos kiállitás? Igy nagyon nehéz dolguk van, hiszen a Történeti Múzeum nem számit fontos helynek, ezért sokan nem fogják látni ezt a kiállitást. Pedig a koncepció annyira jó, hogy csodálom, hogy másnak még nem jutott eszébe: rengeteg Magyarországon született fotós, festő van, akik Párizsban lettek hiresek, de legalább ismertek, és őket az anyaország lényegében leirta, legalábbis senki sem érdeklődik irántuk, senki sem foglalkozik velük. Most végre igen, ezért ez egy kihagyhatatlan kiállitás. Menjetek el és kész.

2019. szeptember 29., vasárnap

Sylvie Mangaud a Galerie Géraldine Banier-ben

Bár a szobor első megpillantásakor nyilvánvaló a Giacometti nyúlás, mégis tetszik ez a kézenálló nő. Talán csak azért, mert tetszik a hasonlóság, és nem vagyok elég eredeti? Lehet.
Azt is rögtön elismerem, hogy a fej kialakitása nemigen sikerült, a kéz pedig elnagyolt, ez rögtön látszik. És mégis azonnal kitenném a kertbe. Hmm, lehet, hogy ez a poszt inkább csak annak a bevallása, hogy jó lenne egy szobor hozzám? Ó, nincs nekem annyi pénzem, ennél jóval kisebb szobor Slyvie-től 1000 euró, ez tehát legalább 5000, és amúgy is mit kezdenék vele. De a lábban mégis látok egy kecsességet. Inkább csak egy benyomás ez, mindenesetre 5 percre igy is megálltam, és a szobron filozofáltam...

Préhistoire kiállitás a Pompidou-ban

Bizony régen volt már, amikor a Pompidou-ban nem egy konkrét festőt, még ritkábban, hogy nem egy korszakot, hanem ezúttal egy témát vettek elő, ez pedig a történelem előideje. No nem arról van szó, hogy csak többezer éves műalkotásokat mutatnak, hanem egy romantikus előidejűségről, amibe azért elég sokminden belefér. Amikor belépünk, rögtön egy koponya fogad, csak hogy ne gondoljuk azt, itt most neoncsöveket fogunk látni. A történelmi tulajdonképpen ősember korába sokan vágyakoztak már, hiszen ki ne szeretne légszennyezés, gyárak és adóhivatal nélkül éldegélni. Csak sajnos akkor elég sok dolgot fel kell áldozni ezért, ennek ellenére a vágyakozás elég erős volt ahhoz, hogy az műalkotásokban csúcsosodjon ki. Nem is kell sorolni a neveket Picasso-tól akárkiig, hiszen könnyebb felsorolni, hogy ki nem festett/szobrászkodott múltba révedő kompoziciókat.
A kurátorok végre tobzódhattak a Pompidou hatalmas raktárában, és valóban érdekes tárgyakkal tértek vissza. Régen láttam már Brassai képeket, de itt nemcsak képeket, hanem szobrokat is láthatunk tőle. Ha már szobor, Giacometti is bemutatkozhat más oldaláról, de előkerül Max Ernst is. A kurátori koncepció végig teljesen világos és ötletes, és annyi szempont szerint sorakoztatja a műveket, hogy önkéntelenül is egyfajta best of válogatássá fajul a tárlat. Mutassuk be őt is, meg még őt is - mondhatták a kurátorok, a látogató pedig nem győzi palástolni a meglepettségét, hogy egy újabb teremben megint egész máshogy közelitik meg a témát. Nagyon erős ez az anyag, még egy álbarlangot összehoztak, de a leglenyűgözőbb az, ahogy az absztrakt és a mai műveket beillesztették a klasszikusnak számitó anyagba anélkül, hogy törést látnánk a koncepcióban - tényleg sokat dolgoztak ezen a kiállitáson..

Zahrin Kahlo a párizsi fotóházban (MEP)

Nem, semmi köze nincs ahhoz a Frida Kahlo-hoz, ő Marrakesh-ben született spanyol-berber családban. A bevezető szöveg szerint itt most óriási feminista ráeszmélést fogunk látni, a szöveg gyönyörűen leirja kapcsolatát Miriam-al, aki egy a nők jogaiért küzd Tunéziában. Ez idáig rendben is van.
A női látogatók fotózzák is a portrékat, amiken viszont semmilyen érdekesség nincs. Rossz minőségű, életlen portrék egy határozatlan lányról, aki végülis semmit sem csinál a képeken, cask próbál tetszeni, de közben bizonytalan, hogy jó-e ez igy. Hát, ha engem kérdez, ez kevés, de mivel a csajok jobban rákattantak a képekre, inkább csak azt mondom, hogy nem én vagyok a célközönség. Én még mindig ódivatú vagyok, de számomra az imponál, ha valaki csinál valamit...

Könyvajánló: Sophie Calle: True stories

Nagyon szeretem Sophie Calle műveit, mert őszinték, talán túlságosan is azok. Az ő művészi eszköze az őszinte női érzelemvihar - de mindez nemhogy bántó, hanem kedves gesztus, és hát őszintén: melyik nőtől nem kaptunk már hasonlót? Egy alkalommal azért akart férjhez menni, hogy menyasszonyi ruhát vehessen. Hogy ki a szerencsés választott, az mindegy is. Máskor választani kell a macskája és a pasija között. Természetesen a cicához fűzik kedvesebb érzések. Az is gyorsan kiderül, hogy a szülei nemigen foglalkoztak vele, rossz társaságba került, sztriptiztáncosként dolgozik, de ezt is természetesnek veszi.
Mivel nem tud jól pasast választani, igy nem is lehet boldog, de ezt is könnyed természetességgel fogadja. A könyv második feléből láttam már egy kiállitást Londonban, a Photographers house-ban a Soho-nál. Ott a szülei elvesztését emelték ki, ami ugyanolyan szomorú, mint az egész könyv, de ott is Sophie természetessége és őszintesége nyilatkozik meg. Azt irja: 1985. Anyám beirta a naplójába, hogy meghalt az anyja. 2005: én is beirtam a naplómba, hogy meghalt az anyám. Nekem sosem lesz gyerekem. Ez a vége a történetnek.
Őszinte és elgondolkodtató könyv ez, rengeteg párkapcsolati témával, némi szomorúsággal. Ajánlom.

2019. szeptember 28., szombat

Vasarely a Galerie Pascal Lansberg-ben

Úgy alakult, hogy késő este (más szerint ez már éjszaka lett volna) lett, mire a kedvenc párizsi galérianegyedembe jutottam. A Rue de Seine, Rue Buci és a környező utcák galériáit csak akkor hagyom ki, ha már épp késésben vagyok a reptérre. Egyfajta rituálé lett ez, egyrészt szeretek is sétálni, másrészt sokszor a járókelőket nézem, annyiféle ember mászkál arrafelé. Akadnak, akik csak a közeli kocsmákba igyekeznek, de akadnak művészek és mindenki más is, hiszen elég közel van a latin negyed.
Az egyik kedvencem a sok közül ez a galéria, mert hűen követi a város lüktetését, méghozzá a legmagasabb szinten. Amikor a Louis Vuitton-ban Basquiat volt, itt is kiraktak három képet. Amikor Vasarely volt a Pompidou-ban, itt is megjelentek a jellegzetes képek. Most talán Bacon képeket kéne kirakniuk, de a bal oldali Soulages éppolyan jó választás, mint a jól ismert Vasarely.
Egyébként azt figyeltem meg, már évekkel korábban is, hogy Vasarely-t teljesen franciának tekintik. Egyébként jogosan. Ott alkotott, ott élt, hogy esetleg máshol született, az véletlen. Én örülök neki, hogy ennyire népszerű ott még mindig, tavaly a Pompidou kiállitáson is látható volt, hogy még mindig jelennek meg róla új könyvek, foglalkoznak vele, és a képeit is veszik. Ez pedig nem sok kortársával történik meg...

Artists talking conceptual art - dvd

Nagyon mérges vagyok erre a dvd-re. Brüsszelben vettem meg, és állitása szerintconcept art-ról fognak benne beszélgetni. Peter Kogler találta ki a sorozatot, és a museum in progress nevű bécsi szervezet segitségével hozták össze. Ezidáig állitásuk szerint több mint 100 interjút készitettek, amiből a dvd-n 5 látható. Én Josep Kosuth miatt vettem meg (aki amerikai, mielőtt még bárki másra gondolna), és akinek Londonban láttam csodás koncept art műveit. Sőt, amikor Manuel Abendroth-al beszélgettem, akkor is előjött, igy megörültem neki, amikor pár nappal később megtaláltam ezt a dvd-t a polcon.
Jó, de akkor mégis mi a bajom ezzel a lemezzel? Az igénytelenség. A felvételek a 90-es években készültek, tehát nem vártam mozifelbontást, akciójeleneteket vagy látványos lovas üldözést, de azért mégiscsak gagyi, hogy kiraktak egy kamerát és ennyi. Egyetlen kamera! Nem látjuk a kérdezőt, sőt nem is igazán halljuk, mert ugye hátulról beszél (ja bocs, mikrofonból is egy van), nem látjuk a teret, ahol beszélgetnek, csak annyi van, hogy fél órán keresztül az alany beszél, senki sem szakitja félbe, nincs kameraváltás, nincs semmi. Értem én, hogy az a lényeg, hogy mit mond, de azért talán mégis be lehetett volna mutatni a helyet, vagy rövid bevezetőt késziteni arról, ahogy megérkezik az alany, vagy hogy beszélget a riporterrel, akit ugye nem is látunk...
Azt gondolom, ha én csinálok egy ilyet, az házi felvételnek elmegy, de már kirakni nem raknék ki ilyet a netre. És pláne nem árulnám dvd-n.
Ugyanakkor ez az eset rávilágit arra is, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve a vizualitás terén. Ma már szinte természetes, hogy több kamera van, hogy váltás van, több kameraszög, még egy kezdő youtuber sem rakna fel egy kamerás felvételt. Sőt, mostanában már az is elkezdett zavarni, ha nincsenek drónos felvételek, pedig pár éve még tátottam a számat, ha ilyet láttam. A vizualitás bizony nagyon fontos lett mára, a tálalás nem lehet unalmas, mert az emberek nem nézik meg. Én is kvázi rádióként fogom hallgatni majd ezt a lemezt, ha már elmúlt a mérgem, talán a kocsiban, ebéd közben vagy bárhol, de nem otthon, ahol figyelni is tudnék rá.