2016. július 23., szombat

Utazás és művészet

Azon gondolkodtam, hogy majd egyszer, amikor végetér a nyár, hova lenne érdemes elutazni egy jó kis kiállitástúrára. Ha már itthon semmi sem történik, azért a világ szerencsésebb felén igencsak kiszolgálják a művészet iránt érdeklődőket.
Csakhogy felmerül egy fontos kérdés: megéri-e csupán egy kiállitásért autózni, repülni? És ha megéri, akkor mondjuk Pollock-ért érdemes, Picasso-ért meg nem? Legjobb, ha nem keverjük ezeket a dolgokat. Még én sem ülnék be a kocsiba néhány Warholért, ha mondjuk Bázelbe kéne mennem. De az Art Bázel azért más, több, mint néhány kirakott kép, és az már lehet hivószó. Mondjuk például az, hogy két napig térdig lehet gázolni a képekbe, lehet ismerkedni, és környékbeli múzeumok is mindig akkorra időzitik a legjobb tárlataikat. Ha hozzárakunk egy kis kirándulást, csónakázást egy tavon, úgy már rögtön más szint kap a dolog.
Szólni kell arról is, hogy ma már azért más egy utazás jelentősége, mint korábban. Az 50-es korosztály, akárkivel beszéltem, mind nagyon jelentősnek és fontosnak érezte az utazást, hiszen 3 évente jutott csak hozzá, tehát akkor kellett mindent úgymond bepótolni. Ma már ez nem téma, nekem is volt olyan évem, amikor hetente kétszer ültem repülőre, ezért aztán a jelentőségteljes meghatódottság elmaradt, és legfeljebb a reptéri várakozás unalmát enyhitette a gondolkodás. Meg hozzávehetjük azt is, hogy ma már nem téma, vagyis nem pénzkérdés a repülés. A szállás, a jó szállás egyre inkább, de egy repülőút sokszor annyiba kerül, mint a taxi a reptértől a belvárosba, jelentéktelen tétel.
Akkor tehát mindenki menjen a Louvre-ba azonnal? Dehogy. Illetve persze - ha valakit ez érdekel. De nem szégyen az sem, ha nem érdekli, hiszen a Louvre-ban bemutatott stilus nem feltétlenül fogja orrba vágni azt, aki valami újra kiváncsi.
Az Albertinában ősszel Seurat, Signac, Van Gogh kiállitás lesz. Ez egyrészt lejárt lemez, hiszen az állandó gyűjteményben is vannak ilyen darabok, meg aztán láttuk őket már nemegyszer - aki máshogy gondolja, irány Bécs.
A Pompidou-ban mindig ezer kiállitás megy egyszerre, de a főfogás ősszel Magritte lesz. Kicsit lefittyen a szám, nem is oly rég Bécsben is volt hasonló, nem. Giacometti, Georgia O'Keeffe, nem rossz, de azért önmagában kevés egy londoni úthoz. Habár ott is önmagában a könyvesboltba betérés felér egy úttal.
Nézzem tovább? A magam részéről inkább elnapolom a kérdést...

2016. július 16., szombat

Bogdándy Zoltán Szultán saját múzeuma

A legfrissebb Műértőben találtam egy cikket arról, hogy a cimben szereplő úriember saját múzeumot nyitott Rákoskerten, egy családi házban. Rákoskert a XVII. kerületben, a Pesti út végén van, majdnem a városhatáron, ha valakinek ez se mond semmit, az Örstől kell menni a Jászberényi úton a világ végéig. Hát, nem éppen múzeumi negyed. Nemigen fog oda ellátogatni senki véletlenül. No és ki az a Bogdándy Zoltán? Na pont erről akarok beszélni.
Azazhogy mégsem. Ő egy szobrász, közepesen semmilyen életművel, már elnézést, ez nem bántás akar lenni, csak azt mondom, hogy nem kiemelkedő az életútja (nem a műveiről beszélek, mivel nem láttam egyet sem, nem nyilatkozom). Voltak kiállitásai, de nem igazán fontos helyeken, van róla emlités itt-ott, de nem egy befutott valaki. Viszont. A hierarchia úgy van, hogy 1. számú axiómaként fogadjuk el, hogy a szobrászat ma nem érdekel tömegeket itthon. Nagyon kevés alkotónak van egyáltalán szobra valahol, és akinek mégis, az is időnként botrányba fullad - lásd pécsi Weöres szobor (Pécs városa nem akarta felállitani, de a politika igen). Viszont a művészet természetéből adódik az, hogy azért attól még, mert nem rendelnek tömegesen szobrokat, azért a műfaj létezik. Én most 3 olyan szobrászt tudnék megnevezni, aki kortárs, és egy szobra megmaradt a fejemben, ami nagyon kevés (és engem is minősit, igen). De mi történik a többi 2000 szobrásszal, akik lehetnek nagyon jó művészek, csak nem kapnak teret? Eltűnnek semmibe, mint a Párizsba kivándorolt festők? Meg mint általában a festők, akit nem Czóbelnek hivnak..Lényegében ez történik, nem most kezdődött a folyamat.. Bogdándy Zoltán viszont úgy döntött, hogy létrehozza ő a saját múzeumát, hiszen más nem fog érte tenni..Az biztos, hogy igy senki sem mondhatja, hogy az alkotó bármilyen befolyásnak engedve válogatja a műveit. Hanem azért felmerülnek kérdések.
Az egyik rögtön technikai jellegű. Ha már létrehozott egy múzeumot, azt érdemes lenne weboldal formájában is megörökiteni, hiszen a Műértő cikken kivül semmilyen infót nem talál róla senki. De ez csak apróság. Az igazi kérdés az, mi lesz a házzal a szobrász halála után. Nekem fogalmam sincs, vannak-e gyerekei, ha nincsenek, a történet nagyjából véget is ér, hiszen nem fogják fenntartani a házat. Sőt az a helyzet, hogy sok alapitvány is megszűnik időnként, hiszen az alkotó gyerekei, unokái már távolinak fogják érezni az életművet, a piac pedig könyörtelen, és nem emelkedik az ismeretlen művész ára.
Igazából azon gondolkodtam el, hogy miért nincs nálunk hagyománya a művész alapitványnak, a továbbvitelnek. Erdély Miklóst tudnám felhozni ellenpéldának, de ott is igazából nem folyik érdemi tevékenység, látott valaki katalógust, életműkiállitást? Csontváry az egyetlen, akiről fennmaradt, hogy erősen gondolkodott a kérdésen, sőt a múzeumának tervét le is rajzolta - igy is lényegében a véletlenen múlt, hogy felfedezték halála után. Vajda Lajos életművét próbálták még rettentő erővel megtartani, de abból se lett túl sokminden, habár ott van katalógus, és időnként megemlitik cikkekben. A Kogart próbálkozott még azzal, hogy hazahozta Párizsból Csernus műtermét, csak aztán a válság elsodorta a Kogartot is.
Mit is mondhatnék? Ha egy Csernusnál, aki azért ismert a szakmában, sőt Párizsban is elismert, nem sikerült (vagy inkább úgy mondom, átmenetileg sikerült) megmaradnia az utókorban, akkor Bogdándy-nak sem jósolok nagy sikert. De azért drukkolok..Lehet, hogy ki kéne mennem megnézni? Csak ne lenne annyira messze...

2016. július 14., csütörtök

György Péter a Városligetről a Narancsban

Nagyot csalódtam György Péterben. Ami magánügy, csak éppen ez a Liget ügy kezd nagyon elfajulni. Mivel nem vagyok hirújság, ezért nem posztolok minden eseményről, sőt, a művészeti vonal ugyebár félig meg is szűnt, mikor kiderült, mégse lesz fotó és épitészeti múzeum, ugyanakkor a Nemzeti Galériából meg kormányzati akármi lesz, ha lesz. De ami a közlekedési múzeumnál történt, ez az egész kopaszsztori, hogy a rendőröket is úgy utasitgatják, mint az óvodásokat, azért ez már kemény. Mint ahogy az is, hogy (milyen engedéllyel is?) elkezdték volna szépen kivágni a városligeti fákat, ha nincs a tiltakozás. Meg persze rendkivül visszatetsző, hogy óriásplakáton próbálják magyarázni, hogy 5 %-al több zöldfelület lesz, miközben mindenki tudja, hogy az épület tetejét is beleszámitották, mert ráraknak pár centi földet. Hazugság, na. És tegnap meg egy nagyon drága és mives újságot találtam a postaládámban, ami meg egyenesen azt próbálja elmagyarázni, hogy akkor lesz több zöld, ha épületeket emelnek.
És akkor jön György Péter, és közli, hogy amúgy ő támogatja ezt az egész őrületet, csak épp nem tetszik neki, hogy embereket vernek. Ja és hogy ő majd (!) megvonja a támogatását (a mitől is?), ha nem hagyják abba. György Péter jelenleg igen sok pénzt, fizetést kap azért, hogy tanácsokat adjon Baán Lászlónak. Arról egy szót sem szól, hogy lemond vagy valami, csak hogy hát ejnye-bejnye, meg hogy többféle közvéleménykutatás van, meg hogy a Liget projekt jó.
Hát ez szánalmas.
Az igazi baj persze nem is a Városligettel van. Hanem azzal, hogy az elmúlt x évben 0 db közpark épült. Hogy beépitették, méghozzá 100 %-osan azokat a telkeket, ahol egy icipici zöldfelület is volt. Na jó, nem folytatom. Vissza a művészethez.

2016. július 12., kedd

Picasso a várban



A kiállitás előtt az alábbi Picasso témájú kiállitásokat láttam: Picasso múzeum, Párizs (a felújitás előtt és után is), Picasso múzeum, Barcelona, 20. századi művészet múzeuma, Madrid (Guernica), Moma New York, a Grand Palais tavalyi hommage á Picasso tárlata, amiről irtam is a blogban, és persze megszámlálhatatlan Picasso kép Las Vegastól Bécsig.
Gyanitom, az olvasó sem először találkozik a névvel. Picasso-t még az is ismeri, aki nem. A nevével biztosan találkozott már, ha az elmúlt éveket nem egy vödör mélyén töltötte. Az életművét nem is magyarázom, foglalkoztam vele az újranyitott párizsi Picasso múzeum kapcsán. És egy új film is megjelent róla. Miért van az, hogy az emberek még mindig foglalkoznak vele, miközben százezer másik festővel meg nem? Picasso a leg, mégpedig minden tekintetben, és elképzelni sem tudjuk, hogy egyszer valaki letaszitja majd őt e trónról.
Nem véletlen, hogy ezt a kiállitást nem a megnyitó napján látogattam meg. Egyrészt most, épp a tavalyi múzeum és film kapcsán megállapodott véleménnyel vagyok róla, és nem akaródzik megpiszkálni a témát. Másrészt pedig a szomorú valóság az, hogy az igazán értékes képek már rég egy széfben vagy épp múzeumi raktárban, esetleg kiállitáson csücsülnek, és nem fogják egy Budapest nevű helyre szállitani csak a mi kedvünkért. De azért mégis érdekelt az, hogy ha már életműkiállitás, akkor azért lehetséges lenne, hogy mégis kölcsönkérték New York-ból, Párizsból a fontosabb műveit, vagy legalább egy részüket?
Hát nem. Egyébként a Modigliani kiállitással is ez a bajom, hogy emlitést sem tesz arról, hogy vannak más képek is, ezért aztán megvan ugyan a katalógus, de tarthatok mellette két másikat is, mert abban is vannak fontos képek. Innen üzenem, hogy ez a fajta titkolózás eddig nem volt jellemző a galériára, és nagyon nem tetszik. Szerintem a minimum az lett volna, ha a Picasso tárlat elején jelzik, hogy bocsi, tudjuk, hogy vannak még nagy művek, azokat most nem tudtuk elhozni, bocsi. És ezek egy része nem is lett volna ciki, Madrid egyszer adta kölcsön a Guernicát New York-nak, azóta amennyire tudom, senkinek, tehát nem lett volna ciki megemliteni. Egy Picasso tárlat nélküle? Ennél van rosszabb: Picasso jóformán összes főművét a hiánypadra ültették, az Avignoni..úú, inkább nem sorolom.
Szóval sajnálom, de ez igy inkább káros, mint hasznos. Ugyanis Picasso egy zseni, de itt nagyon sok közepes, vagy éppencask jó képét látjuk, ezáltal elvész a zseni varázsa. A kiállitás szerint Picasso egy közepesen tehetséges festő, aki időnként érthetetlenül variálja a testrészeket. Hát nem.
Azért is veszélyes ez, mert ha valaki most szeretné megtanulni a festészet történelmét, és megörül annak, hogy végre a várban láthatja Picasso-t, az csalódni fog, hiszen "nem is olyan jó". Nem fogja tudni, hogy miért, csak nem fog beleszerelmesedni. És ha ilyen a legnagyobb művész, akkor azt fogja gondolni, hogy a többi csak ennél rosszabb lehet, és legközelebb inkább horgászni megy.
Mondom, hogy veszélyes ez.

2016. július 11., hétfő

Gyárfás Péter a Műértőben a másodlagos piacról

Végre, végre egy jó Műértő szám, nagyon vártam már rá, hogy végre felülemelkedjen az önsajnálaton és a profizmuson a szakmaiság. Mert persze csodálatos, ha megtudjuk, hogy Alselm Kiefer képe mennyiért kelt el Bázelben, de azért ennek nem sok köze van a valósághoz, legalábbis amit mi látunk belőle. De végre, jó az interjú, jók a szövegek (Picasso lesz a következő), és végre újra véleménycikk is van, mégpedig a Várfok és Missionart 25 éves fennálásának ürügyén. Magához a vitához nemigen érdemes hozzászólni, ez sajnos Pest, nem New York, hogy túléljen ez a két galéria, jócskán kellett kompromisszumokat kötniük, ugyanakkor Wahorn katalógusa nem feltétlenül kellett hogy megszülessen, mint ahogy a Várfok sem csak egy rideg tér, amit számológépes öltönyösök vezetnek.
Tehát szerintem nem érdemes leszólni se ezt a két galériát, hiszen azért mégiscsak jó művészetet árulnak, mutatnak, de persze lehetne többet is tenni a szakmáért. A lényeg viszont nem ez, hanem hogy a szerző megemliti a másodlagos piacot, egészen pontosan ezt mondja:
"De miért nincs másodlagos piac? ..A főváros sem tudott kitermelni annyi gyűjtőt, amennyi képes lenne eltartani a rengeteg kortársat és szűk körű galériás társaságukat.."
Először is: a másodlagos piac azt jelenti, hogy valaki vesz egy képet egy galériából mondjuk, és pár év/évtized után meg akar válni tőle, akkor nyilván nem az expressz-ben kezdi hirdetni a képet, hanem 1. visszaviszi a galériába (külföldön igen, itthon hiába) 2. Aukcióra viszi (külföldön igen, itthon hiába, az esetek 99 %-ban) 3. műgyűjtői kapcsolatain keresztül adja tovább (erről nyilván semmit sem lehet tudni, ha létezik). Tehát tegyük fel, hogy vettem egy, hmm, mondjuk Nádlert a 90-es években. Akkor két dolog lehetséges: 1. a festő már nem ismert, a képét senki sem fogja megvenni, bukta (ez Nádlerre nem áll) 2. a festő ismert, csakhogy már nincsenek kiállitásai, senki sem tudja, mennyit is érhet a kép. Persze vannak jó esetben leütési árak vagy akár valahogyan használtpiaci árak (bár honnan is lennének), esetleg listák, amelyekből tájékozódni lehet. De olyan is előfordul, hogy egy galéria újra kiállitja a képet, és azt megveszi valaki.
Nádler István képe most 2 milliót ér. Én mondom. De lehet, hogy 5-öt vagy 15-öt. Esetleg 8000-et. Senki sem tudja. Azt tudjuk, hogy a 90-es években valaki x pénzt adott érte. És kész.
Na ez a baj a másodlagos piaccal. Ugyanis nem teljesen véletlen, ahogy az nyugatabbra kialakult. A galériák sokszor vállalnak garanciát arra, hogy XY képét garantált áron visszavásárolják. Miért? Mert várhatóan mire ez megtörténik, addigra a festő ára feljebb megy, ha pedig nem, még akkor is nyernek, mert a vásárló tuti, hogy a többi képét is attól a galériától veszi meg, hiszen korrekt volt a kapcsolat. A másik, hogy a képek azért általában limitáltak. Rembradtból van 15, Daliból ezren felül, de mondjuk Modigliani-ból megintcsak pár tucat. Egyszerűen nincs annyi kép, ahány vásárló lenne rá.
A mi kicsiny országunkban azonban ez sem igy van. Csúnya dolog, de a világon mindenhol létezik hamisitóipar. Csak máshol beszélnek is róla. A mendemondák szerint pl. Rippl-Rónai képből több 10000 létezik, azok közül mondjuk 1000 valódi is. De már engem is szólitottak le a Falk Miksa utcában akciós! Moholy-Nagy képért, mondjuk már egyből az gyanús volt, hogy csak 2 milliót kértek érte ( a valódi ára legalább 2 nullával több). De megintcsak minden mindennel összefügg, a műkritikusok máig vitatkoznak egyes Gulácsy képeken, akkor hát mit mondjunk egy Gulácsy stilusára feltűnően hasonlitó képre? Hülye kérdés, eleve nagyon kevés képe volt, tehát azok már nem eladók. Hamisitvány mind.
És ha kimondjuk, hogy hamisitvány mind, ami nagyjából megfelel a valóságnak, akkor rögtön oda jutunk ki, hogy bakker, egyes festőknek még életműkatalógusuk sincs! Hogy lehet, hogy egy Csontváry-nak még tavaly is került elő horvátországi képe (hacsak nem volt az is hamisitvány)? Miért nincsenek rendesen katalogizálva a festők, legalább a nagyobb festők képei? Urambocsá még azt is el tudnám képzelni ,hogy egy lista létrejön, ilyenésilyen cimű kép xy-nál 92 óta. Akkor biztosak lehetnénk benne, hogy ha 92 óta xy-nál van, akkor hiába kinálják ugyanazt a képet nekem, akkor az biztosan hamisitvány. S noha történtek ilyen kisérletek, végülis máig nincs senki, aki meg tudná mondani, hogy egy tetszőleges festőnek mely képei lehetnek egyáltalán eladósorban.
Láthatjuk tehát, hogy miért nincs másodlagos piac. 1. Senki sem hiszi el, hogy a kép, amit kinálnak ,valóban az, aminek mondják, és jogosan. 2. Senki sem tudja megmondani, egy kép mennyit ér. 3. Olyan sok a hamisitvány, hogy az bárkit elriasztana.
Ugyanez történik az autókereskedelemben, amikor visszapörgetik a kilométerórákat, a használt lakások dunai panorámásak lesznek, még Zuglóban is, a vizszerelő pedig "istenbizony" megcsinálta a dolgát. Amig ezek nem változnak, ne várjunk élénkülést a kortárs művészetben.

2016. július 10., vasárnap

Modigliani a Nemzeti Galériában

Először is: aki Modigliani-ra kiváncsi, olvassa el André Salmon: Modigliani szenvedélyes élete könyvét. Az enyém 1964-es, és most egy hasonló példányt 680 ft-ért látok egy antikváriumban (amióta az antikváriumok is felköltöztek a netre, nem kell már a Kálvinra menni).
Node. Modigliani (és a Picasso) kiállitás tulajdonképpen egy gulyásleves a magyar konyhában, egy Ferrari az autózásban, egy rózsa a növények között..Ha ez sem hozza meg a kedvet a művészet élvezetéhez, akkor tényleg hagyjuk inkább. Egy csali..Ami nem is árt, hiszen nincs Szépművészeti, Műcsarnok..de ezt már irtam. Szóval ha valaki -ok nélkül- arra gondol, hogy az egyik délutánját festészettel töltené, akkor itt a remek lehetőség. És 99 %, hogy bejön. Hiszen alapműveltség.
Modigliani története az egyik legjobban elmesélhető festőportré. Hiszen van benne minden: a századelő Párizsa, a Montmartre, Picasso, szegénység, tehetség, borzalom és lázadás, éjszakai élet és Lapin Agile..fogadjunk, hogy még a Moulin Rouge-t is bele tudnánk keverni... Modigliani a fickó, aki a semmiből jött (Livorno-ból, ami majdnem ugyanaz), beilleszkedett a párizsiak közé, nem vetette meg az italt és a jókedvet..És még képeket is hagyott ránk. Ez utóbbi mondjuk nagy szerencse, mert ugyan szobrászkodott is, de csak a szobrairól nem ismernénk, az tuti.
A kiállitás annyiból ügyes, hogy látványosan és érthetően magyarázza el legalább a legfontosabb tényeket, de közben már ott van pár kép, szobor is, szóval nem érezzük kötelező olvasmánynak az adatokat. És végre valaki grafikailag is átgondolta, hogy lehet sok infót elhelyezni. A kedvencem a szobrok mögötti rész művészkapcsolatok plakátja, ahova sikerült érthetően és nem túlzsúfolva felpakolni egy elég szép excel táblát, amit átbogarászva érdekes kapcsolatokat tanulmányozhatunk (sajnos azt pont nem fotóztam le).
Modigliani képet már mindenki látott, a portréi tényleg kifejezőek, emellett látványosak is, szivesen láttam volna többet is belőle, de persze az a helyzet, hogy a főművek rég nagyon gazdag emberek széfjeiben lakoznak, onnan kicsalogatni őket pedig lehetetlen. Ezért örülni kell ennyi képnek is, kedvcsinálónak a festészethez pedig ideális.

2016. július 7., csütörtök

Fisch István

Sokszor irtam már magyar festőkről, akik Párizsba mentek valamikor, ott aztán alkottak vagy nem, de ha igen, akkor is nagyjából az ismeretlenségben maradtak. Sokaknak eleve el is veszett az életműve, sokak el se jutottak kiállitási lehetőséghez, vagy ha igen, az igen szűkkörű volt. Ami közös ezekben az emberekben, talán egy darab Csernust kivéve, hogy itthon teljesen  visszhangtalan maradt az életművűk, akár befutottak kint, akár nem. Jó, ott van Amerigo Tot és Vasarely, de ennyi. Egyetlen új kutatásról tudok, amiről irtam is, hogy megpróbálta helyileg beazonositani Brassai, Kertész és mások párizsi lakhelyét, sőt sok lakásba is bejutott, rajtuk kivül viszont úgy tűnik, csak Cserba Júlia vette a fáradságot, hogy utánamenjen azoknak a tömegeknek, akik a franciáknál találták meg második lakhelyüket, akár 56 kapcsán, vagy nem is kellett ehhez ilyen esemény, egyszerűen a jobb élet reményében. És persze ott van még Riegl Judit és Hantai Simon is.
Kicsoda tehát Fisch István? Az életrajza nagyon röviditett verziója elérhető egy kereséssel, ami viszont semmit sem ir arról, hogy egy nyomdában dolgozott éjszakánként, hogy 3 gyereke lett, hogy Izraelbe ment 11 évre, hogy a 80-as években négyszer kiállitott az Art Bazel-en. Tehát 1922-ben született, és 1980 óta Párizsban él. Lényegében folyamatosan dolgozik, képeit mégsem ismerjük.
A sztori szerint Rómában találkozott Hantai Simonnal, aki meghivta Párizsba, pont akkor, amikor azon gondolkodott, hogy visszatér Pestre. Az biztos, hogy a 80-as években menő párizsi galériákban szerepelt, a spanyol Arco-n, a párizsi művészeti vásáron, a Fiac-on, szóval nem lenne érdektelen megtudni valamit róla...

2016. július 3., vasárnap

Hova tűntek a kinaiak? Xu Lei a Marlborough galériában

A kinaiak, ha jól emlékszem a 90-es évek közepe táján törtek be a művészeti piacra, addig csupán mint érdekesség voltak jelen, természetesen szánalmasan alulreprezentálva, hiszen a világ csak annyit tudott róluk, hogy másolnak. Mai napig ezres nagyságrendben gyártják a Picasso-kat, Modigliani-kat, bármit. Nekik senki sem szólt, hogy nem másolhatnak...Na persze. De azért van egy másik oldal is, mégpedig az autonóm művészeté, ami nagyrészt az akadémikus tananyag ellenére jön létre, vagy épp protest művészet, mint Aj Wei Wei. 98-ban emlékszem, hogy Párizsban járva minden második galériában kinai művész állitott ki, miután a nyugati világ rájött, hogy azért létezik ott más is. Aztán eltelt pár év, és szép lassan kikoptak a megjegyezhetetlen kinai nevek, és onnantól már megint felkaptam a fejem, ha nagyritkán mégis kinai névvel találkoztam mondjuk Londonban.
Mára úgy érzem, azok a galériák, akik nemrégen még lelkesen propagálták a kinai művészeiket, hátraléptek, és már akkor sem foglalkoznak velük, ha amúgy jók. Tavaly az Art Bázelen volt egy csodálatos kép, amely egy absztrakt tengert ábrázolt, és mégis, egészen közel menve a képekhez apró élőlényeket, fejeket lehetett látni, csodálatos festészeti teljesitményként.
Xu Lei azon kevesek közé tartozik, akik képesek voltak hosszabb távon is megmaradni a nyugati művészetiparban, és ez csak úgy volt lehetséges, hogy kidolgozta saját képi világát, és ahhoz ragaszkodik is.
Mintha egy képzeletbeli tengert látnánk, és abban egy..Innentől indulnak az értelmezési lehetőségek. Lehet egy szellemalak, hajó, fej, és itt most el is engedem...