2019. december 11., szerda

Arnulf Rainer az Albertinában

Arnulf Rainer az osztrák művészeti élet fenegyereke. Arrafelé nagyon sokan festenek portrékat, de már látták Bacont, és tanultak is tőle. Aztán ott van a Prachensky féle vonal, az absztrakt festészet, és ha ezt a kettőt összerakjuk, már lesznek elképzeléseink, mi vár ránk.
Nagyon érdekes, hogy az Albertina -teljesen szándékosan - keveri a kortársat a klasszikusokkal. Viszont a kortárs, vagy legfeljebb befutott kortárs kiállitások vannak annyira jók, hogy csak azért külön is érdemes lenne belépőt venni, mint ahogy az meg is történt párszor már. Kicsit persze sajnálkozom, hogy ez a kiállitás most nem akkora, mint szeretném, tulajdonképpen csak 3 nagyobb terem, de a képek gondosan válogatottak. Fekete-fehér világból indulunk, akár lehetne korai Nádler is, de aztán, amikor már a portréhoz érünk, ott már senki más nem jut eszembe. Jól ragadja meg a portré és az absztrakció metszetét, ettől válik különlegessé a tárlat.
A második teremben technikailag fotópapirra történt a festés. Ez nem egy egyszerű művelet, és nagyon nehéz megállapitani, hogy mikor elég a festésből. Itt mégis azt látjuk, hogy harmonikus a végeredmény, ami a portrékat elnézve nem kis teljesitmény.
Annyi jó kiállitás van most Bécsben, nem érdemes ezt se kihagyni.

2019. december 7., szombat

Art Camp művésztelep kiállitása a Magyar Műhelyben

A Magyar Műhely közösség nagyon régóta üzemeltet galériát a kiadó pincéjében, méghozzá nagyon sokszor a legjobb nevek részvételével. Emlékszem, egyszer egy St Auby performanszba futottam bele teljesen véletlenül, és nagyon élveztem.
A Magyar Műhely galéria az avantgárd elkötelezett támogatójaként ismert, ugyanakkor elég szűk körben ismert ahhoz képest, mennyire érdekes témákkal foglalkoznak. Sajnos pl. a honlapjukon sincs semmilyen információ az aktuális kiállitásukról, igy én is azért tudtam egyáltalán, hogy lesz ez a megnyitó, mert szóltak. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy esetleg vannak kevésé informált emberek is..Ez azért kár, mert amúgy nagyon is érdekes lenne a szélesebb nyilvánosságnak is..
Az Art Camp művésztelep minden év augusztusában, Jászberényben van, immár 29 éve. Ezek a művésztelepek nagyon fontosak a művészeknek, akik egyrészt találkozhatnak a kollégákkal, eszmét cserélhetnek bármiről, másrészt lehetőséget kapnak az alkotásra, ami az egyre komolyabb festék és vászonárak mellett igen jó ajánlat.
A megnyitón experimentális zenét hallhattunk egy énekes és egy dobos együttműködésével, ami engem arra emlékeztetett, hogy zenélni mennyire jó dolog. Láthatóan élvezték a játékot, ugyanakkor a hangzás egy idő után elég egysikúvá vált, de talán ez is kellett ahhoz, hogy közösségi élményként éljük meg az eseményt.
A képek, ahogy az várható is egy efféle művésztelepen, nagyon széttartóak, és mindenkinek az egyéni stilusát mutatják. Jobban örültem volna, ha 1-1 alkotónak több képe látható, és mélységében  is értékelhető az életmű egy része, de persze egy ilyen összegző kiállitásnak nem ez a szerepe. Felirtam pár nevet, akik teljesen szubjektiven, de tetszettek, nekik több képüket is megnézem, mielőtt hosszabban irnék róluk.

2019. november 30., szombat

A Mome új épületei

Először egy hónapja olvastam lelkendező cikkeket arról, hogy megújult a Moholy-Nagy Művészeti egyetem. Aztán jöttek a kritikák is, hogy elszalasztott lehetőség, hogy kisszerűek az épületek. Érzésem szerint jóval több volt a lelkendező cikk, ami ugye nálunk eleve gyanús, aztán úgy alakult, hogy megnézhettem a saját szememmel is.
Nem fogok épitészeti kritikát irni, de ami egyből feltűnt nekem, hogy mennyire egyedi és különleges az épületegyüttes. Csak az M épület maradt meg olyannak, ami volt, egy pantenonos tömbnek, a többi épület viszont modern és tetszetős külsőt kapott. Biztos bele lehetne kötni ebbe-abba, de nekem a rövid látogatásom alatt leesett az állam, hogy mennyire családias, modern és használható a tér. Nem kerültek be hodályok, minden épület könnyen megközelithető, és még designos is. Az is hozzátesz a hatáshoz, hogy a budai zöldövezetben van, nincs igazán forgalom, jók a terek. Én igazából irigylem azokat, akik itt tanulhatnak. Hogy lehetett volna jobb is? Biztosan. De már ez is űrhajó nálunk..

Dénes Andrea és Balázs Árpád műgyűjtők a Forbes-ban

Műgyűjtők nélkül aligha lenne művészeti élet, épp ezért vannak előnyben a nálunk szerencsésebb, vagy nevezzük nevén, gazdagabb országok. Ébli Gábor elég jól elmagyarázta ezt a Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra könyvében: mint máshol, nálunk is a grófok, bárók kezdtek gyűjteni, a két világháború között csatlakoztak hozzájuk a gyárosok és azok, akik már a saját szerencséjük sütögetésével jutottak pénzhez, aztán jött a világháború, ami elsodorta az oroszokhoz a Picasso-inkat, Renoirjainkat stb. 89 után újrakezdtük, de kell egy kis idő, mire újra kialakul az igény, hogy gazdag emberek ilyen helyekre is rakjanak pénzt. Épp ezért a jelenleg nagyon kis számú gyűjtőnket nagyjából lehet ismerni. Csakhogy ők nem szerveznek - amúgy teljesen jogosan - lakásbejárásokat, tehát elvileg nem tudjuk, milyen műveket vettek, noha ez elég fontos információ lenne. Persze azért el tudjuk képzelni, hiszen mindenki fel tudja sorolni a Bak, Nádler, Maurer sort..
A Forbes immár nem először mutat be műgyűjtőket. Ezek az irások Pulitzer dijat nem fognak kapni, és komoly kételyeim vannak az újságiró művészeti ismereteiről is, de végül is ezek a cikkek nem is erről szólnak. Hanem bemutatják a gyűjtőket, nyilván elfogultan, a saját szavaikkal. De még igy is, a műtárgyak fotóiról és a leirásokból kaphatunk egy képet, egy természetesen kicsiny és nem teljes képet. Ez nagyon jó, és több ilyen kellene. Persze értem, hogy azért itt arról is szó van, hogy a Forbes egy pénzügyi újság, de ezzel együtt is ezzel a két emberrel nemigen lehet más kontextusban találkozni. És a többi, akár művészeti újság sem kapkodott a téma után...

2019. november 23., szombat

Nobuyoshi Araki a Mai Manó házban

A helyzet az, hogy eddig szimplán azt gondoltam, hogy Araki művészete beteg. Ezért egyszerűen elzárkóztam előle, noha itt-ott felbukkant egy-egy könyv tőle. Ha valaki esetleg nem látott volna tőle semmit, ő az a fotós, aki leginkább megkötözött pucér (vagy helyenként pucér) nőket fotóz. Ez beteg. Japánban állitólag ez egy népszerű dolog, erről nem tudok nyilatkozni. Bocs, de én még az a generáció vagyok, aki a szexet magánügynek gondolja, és semmiképpen sem a nyilvánosságra tartozó dolognak.
Araki viszont azzal lett népszerű annak idején, hogy a feleségét pucér mellekkel fotózta. Ő maga úgy nyilatkozott erről, hogy minden pár csinál pucér fotókat a másikról, csak az a kérdés, hogy mi lesz velük. Ezzel nem értek egyet, de úgy gondoltam, megnézem a Mai Manóban, hogy mi a helyzet ezzel valójában.
Legnagyobb megdöbbenésemre vannak fotói, amelyek egyszerűen nézhetők. Ez azt jelenti, hogy semmiképpen sem mondanám őket jónak, de van bennük valami, ami miatt érdekesek. Egy épület, egy elkapott jelenet, majdnem bármi. A kiállitás képeinek majdnem fele ilyen. Aztán vannak a virágos képek. Ezek teljesen érdektelenek, köztük rögtön a bejáratnál levők. Ezekről a fotókról csak az látszik, hogy Araki nem ért a stúdiótechnikához, és egyébként is, abszolút érdektelen, hogy néz ki az a virág, amikor Araki képei semmilyen szempontból nem közelitik meg egy profi műtermi fotós képeit.
A képek egy jó része pedig valóban összekötözött nőket ábrázol, természetesen többségük úgy van kötözve, hogy a cicijük pont pucér legyen, de legalábbis teljesen kiszolgáltatott legyen. És itt át is evezünk arra, miért gondolom azt, hogy igen nagy bunkóság volt ezeket a képeket idehozni.
Eléggé ciki, hogy mig Arakiról természetesen nincs pucér kép, ő eleve úgy lett hires, hogy a saját feleségét mutogatta pucéran. Ez lenne a művészet? Hogy összekötöz nőket pucéran, és még le is fotózza? Ok, persze én vagyok túl prűd, de a nőket összekötözött szexuális tárgyként fotózni miért művészet? A saját feleségét pucéran fotózni miért művészet?

2019. november 20., szerda

Pénteken könyvbemutató

Irók Boltja, 2019 november 22 17:00 Vendég: Prószéky Gábor

A Fotóművészet 2019/3. száma

Igyekszem minél több újságot eltenni, a Fotóművészetet régen azért tettem el, mert imádtam a lassú, részletes és alapos interjúkat, amelyek hosszú oldalakon át hömpölyögtek. Most már más a főszerkesztő, és persze ráfért már egy alapos megújulás a lapra, de őszintén szólva nem lettem rajongója. A tördelés szabadabb, elegánsabb, de a tartalom számomra nem teljesen váltotta be az igéreteit.
Ebben az új számban már egészen elharapózik a történelem. Lehetne a lap neve Fotótörténelem is, ugyanis hemzsegnek a régi fotókról szóló cikkek, egészen elenyésző a friss tartalom. Ez persze érthető, mert egyrészt manapság Pesten alig történik valami, arról nagyon nehéz lenne megtölteni a lapot, másrészt az olvasók nyilván az idősebb generációból kerülnek ki, és a lap meg se próbálja visszacsábitani őket.
A helyzet viszont az, hogy ez nagyon kevés. Külföldről szinte semmit sem ir a lap, trendekről, folyamatokról szintén semmi. Magasan kiemelkedik Ébli Gábor irása, amely megpróbálja a gyűjtő szempontjából összegezni egy kiállitás képeit.
Amikor olvastam, fel se tűnt, hogy van interjú is, de őszintén szólva az interjúalany választása nem a legszerencsésebb, amellett mindössze 6 oldal.
Jó lenne megforditani ezt a trendet, mert most megszokásból megvettem még a lapot, de nagyon kevés olvasnivalót találtam benne. Ez erősiti a trendet, hogy nem vesz az ember újságot, mert úgyse irnak érdekeset, stb, öngerjesztő folyamat. Én drukkolok, hogy ne ez legyen.