2022. január 1., szombat

mindig ugyanúgy

 Talán illene egy pici időt szánnom az eltűnésemre és újra felbukkanásomra, pedig ez egy várható és tökéletesen megmagyarázható eseménysorozat, legfeljebb titokban maradt a legtöbb ismerősömnek. A blog abbahagyásának legnyilvánvalóbb oka az volt, hogy már nem tudtam jókat irni, nem tudtam dicsérni, hiszen a korábbiakhoz képest igencsak komoly és negativ változások történtek Budapest galériás életében. Az egyik legszomorúbb példa bizony szegény Gerhard Richter volt, akinek nyilván fogalma sincs milyen kiállitást barmoltak ide a nevével. Nos, miközben azért néhány régi Richtert láthattunk, azért ki kell jelentenünk, hogy pont a legérdekesebb - és csak halkan mondom, legbemutatottabb - képeiből, az absztraktokból alig láthattunk valamit. És még mindig, igen, immár nem kevés éve nyomozom azt a bizonyos genfi kiállitást, melyen fényképekre festett, és azok a képek -legalábbis számomra - eltűntek, noha igencsak érdekesek voltak.

De Richter csak egy malőr, teljesen nyilvánvaló, hogy immár a progresszivitás messziről elkerüli Pestet, ami teljesen érthető, csak éppen feleslegessé teszi az irást, hiszen miért is szapuljam folyamatosan amittudomén, Ludwig múzeumot, amiért nem végzi a munkáját? Nem végzi és kész, nincs mit róla beszélni. A másik téma a Párizs-Budapest-metró interjúsorozat - ott ugyanis olyan művészeket mutatok be, akik valami érdekeset hoztak létre, viszont az meg magáért beszél, nem szükséges hozzá a blog.

De végső soron a kultúra szabadon értelmezett, egymás mellett létező szálak összessége, tetszik vagy nem. Egy ritka betütipus megpillantása a sarkon, egy váratlan táncbemutató, szinházjegy, galériás hivás ugyanúgy új útra tereli a figyelmünket, mint egy külföldi művészeti magazin által sorolt félig ismeretlen nevek összessége. A lemaradás, mint eszmény. Nem, a lemaradás, mint elkerülhetetlen. A lemaradás, mint nyilvánvaló kivülállás, hiszen annak és annak se vagyunk barátai, ismerősei, nem hiv fel Jeff Koons sem, hogy páviánzöld vagy tüskelila nyuszit durrantson legközelebb elénk.

És akkor még ott van a Csontváry misztérium is: egy alkotó, akit majdnem elfelejtettek, akiről már százszor elmondták külföldön, hogy érdektelen, akihez akkor is ragaszkodunk, és főhelyre rakjuk, akinek a képei egy lakásban dekkoltak évtizedeken át, egyszercsak Virág Judithoz kerül a legkisebb és legfurcsább képe, ami minden bizonnyal csak egy vázlat, egy ujjgyakorlat egy nagyobb kompozicióhoz, és 450 millióért veszi meg valaki..Namost, az ugye egy kb. 20 * 20-as kép, és a műkereskedelemben a méret számit, tehát mondjuk a Taormina képe innen arányositva kb. 7000 /20 = 350 * 450 milliót érne, még szerencse, hogy a Nemzetiben van, és nem adják el. Amúgy a szorzás eredménye 157500 millió, cirka 157 milliárd. Hagyjuk. Ami a legjobban bosszant, hogy 450, vagyis jutalékkal együtt 550 millióért már tényleg bármit kap az ember, Jeff Koons-t, Richtert, ki az a marha, aki ezek helyett egy sehonnai Csontváry-t vesz, amit csak ebben az országban ismernek, akinek a maximális ára eddig 220 millió volt egy jóval nagyobb képért, aki.. Aki. Amúgy szeretem Csontváry-t, de ez túlzás.

Ez a burjánzás tehát folyamatos a művészetben, akár irok róla, akár nem. Mindenesetre, ha valaki be szeretné pótolni az elmúlt évet, annak ott a parisbudapestmetro.com. És mivel olvasni egyre kevesebben olvasnak, ez a blog megmarad nekem. Hát csak igy tovább, azért lesz még téma, amivel jelentkezem...

2021. április 19., hétfő

Elveszett idő nyomában

 Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy jó, akkor hagyjuk a 2020-at és a 21-et, nézzünk előre, de valójában nincs eltűnt idő. Nem estünk vákumba, és aki akart, a leállás alatt is foglalkozhatott művészettel. A galériák online tárlatokat nyitottak, noha mindenki tudja, hogy a megnyitók értelme a találkozás és beszélgetés. A múzeumok viszont bezártak. Kész. A Louvre mondjuk kihasználta az időt, és műveinek 85 %-át egy új, hi-tech raktárba vitte át, igy a Szajna esetleges áradása többé nem veszélyezteti a gyűjteményt. Sokan rájöttek arra is, hogy ha minden veszni látszik, akkor hiába jónevű a múzeum, el lehet adni képeket a gyűjteményből, még azon az áron is, hogy a munkatársak bérét abból fizetik. 

A saját történetem is figyelemre méltó. Azelőtt sokszor előfordult, hogy akár havonta repülőre ültem, hogy megmártózzak a kultúra minden vizében, lehetőleg minden pontján, mindenkor. Inkább lemondtam az alvásról, de végigszaladtam New York-tól Nizzáig ezer várost, hogy mindenhol egy kicsit körbeszimatoljak. Rengeteg szépséget láttam és még több várótermet, hotelt és éttermet.

Nagyjából két éve nem ültem repülőn. És hiányzik? Ami azt illeti, igen, de nem. Megmagyarázom. Nem hiányzik a tumultus, lökdösődés, olcsó járatok tapló utaskisérői, max hangerőn elnyomott reklámok, kényelmetlen lócák, dugók a sok repülő miatt, amit aztán repülés közben kell behozni, habár úgysem sikerül..New York-ban talán másfél órát vártunk a gép indulása után a felszállásra. Tömött sorokban húztak egymás mögött a gépek. Ez nem hiányzik. Hanem a könnyű élet az igen. Elugrom hétvégén Párizsba - ez egy lehetséges mondat volt akár kedden egy kocsmában. Túlhúztuk, na. Az utolsó három hónapban végig azt hittem, hogy most már tényleg fog valami komoly szerencsétlenség történni, annyira túl volt húzva a személyzet, a reptér, mindenki. Mégsem hibáztak, és ez csodálatos, habár a kórokozó is nyilván ugyanezért tudott elterjedni ilyen gyorsan. Több tizezer repülő minden nap..Miközben hallom magamban az elitistát, hogy az a sok túrista vajon tényleg a Simon Hantai kiállitásra érkezett-e..És igen, én is természetesnek vettem, hogy kiszolgálnak, egyszerre 40 kiállitás menjen, majd én nagy kegyesen megnézek belőle 30-at, emlékezni meg 1-2-re fogok, talán. Nem tudom, talán nem hiányzik az a nagy nyüzsgés, bár ami most van, az meg ugyanúgy borzalmas és lélekölő.

Ha valamire jó volt ez a megállás, az a sorok rendezése volt. Átpakoltam a művészeti könyveimet, belelapoztam a legtöbbe, megfogadtam, hogy felesleges könyvet nem - aztán persze majd ez lesz az első amit megszegek. Mosolyogva néztem át az utolsó vásárlási ötletlistámat. A rajta szereplő nevektől már nem akarok könyvet, de jól tudom, ez is átmeneti lesz csak. Mindenből mindig többet akarunk - na pont ezen kéne dolgozni még egy kicsit, mielőtt visszatérünk a mókuskerékbe..


2020. november 14., szombat

100 milliók Bak Imrére, Lakner Lászlóra és másokra

17 Bak Imre képet vásárolt a Nemzeti Bank ingatlannal foglalkozó leányvállalata 165 millió ft-ért. Lakner Lászlótól 18 képet vettek 148 millióért. De ha már elkezdték, nem garasoskodtak: vettek Korniss Dezsőtől 4 képet, egy Rippl-Rónait (mivel ő a leggyakrabban hamisitott festő, csak reménykedni lehet az eredetiségben), de Frey Krisztiántól is vettek 29 képet, szintén többszáz millióért. Amikor először olvastam ezt, azt hittem elirták, mert ki az a Frey Krisztián? 1929-ben született, 70-ben Zürichbe költözött, 92-től Pesten és Zürichben is lakott, 97-ben halt meg.

A számológépem szerint ha 17 Bak Imre 165 millióba kerül, akkor egy kép 9,7 millióba. Hát, akkor nemigen lesz nekem Bak Imre képem. Csak azt nem tudom, kaptak-e mennyiségi kedvezményt, és eredetileg 20 millió lett volna egy kép, de mivel 17-et kértek, kaptak kedvezményt, vagy hogy is volt ez? Nyilván nem lehetek szakértő a kérdésben: szerintem az életben soha senki nem vásárolt még egyben élő művésztől ennyiért ebben a furcsa országban. Elképzelem Bak Imre arcát, amikor bekopogtatnak: -jónapot, a Nemzeti Banktól jöttünk, 165 millióért vinnénk képeket...Mit válaszolhatott? Lássuk csak, 165 millió? Adok 10..nem, 15 képet. Mire a Bank: nem, az kevés lesz. -Jó, akkor hozzádobok még kettőt, de most már elég legyen...

És rögtön hozzá is teszem, hogy persze Bak Imre megérdemli, meg minden, tényleg fontos festő, de azért halkan megjegyezném, hogy 165 millióból, és akkor Laknerről meg Freyről nem is beszéltem, rendbe lehetne tenni szinte a teljes kortárs szcénát. Oké, nem számoltam most utána, de kb. minden egyes művésztől lehetne venni képet ennyiből. Bak 165 + Lakner 148, az már 316 millió, és akkor ott van még Frey, a Rippl-Rónai meg ebben a kontextusban értelmezhetetlen. Mondjuk ebből a csapatból Korniss Dezsőre szavazok, de hát tőle csak 4 képet vettek, ki tudja miért. 

Ez a ki tudja miért különben elég erős érzés: mondjon már valaki olyan közös metszetet, amiben Bak és Lakner együtt mozog? ha Bak, akokr hogyhogy Lakner, ha Lakner, akkor..és az egészben az a legszebb, hogy ugyebár soha senki nem fogja ezt elmagyarázni, mert ez már nem közpénz, ha mégis az, akkor is eltussolják, a hir eleve nem is nyilvános, és biztos ez is a járvány elleni védelem része...De még azt se lehet mondani, hogy valakiknek a nappalijába kerülnek a képek, mert 17 Bak Imre, darabja gondolom 2 * 2 méter, ahhoz már nagy nappali kell..

Nem tudom mit mondjak. Annyit szeretnék azért kérni, ha megunták a képeket, kérem ne együtt, egyszerre rakják fel a Jófogásra, mert úgy nem lesz kelendő...

2020. október 25., vasárnap

Szabó Eszter a PárizsBudapestMetróban

 Érdemes megnézni ezt a videót, mert Szabó Eszter egy világlátott, tapasztalt művész, és igen érdekes dolgokat mond Lille-ről, New York-ról, Párizsról, és arról is, hogyan találta meg egyedi stilusát.

https://youtu.be/kfvZz3QwfU0

és parisbudapestmetro.com


 

Matisse a Pompidou központban

 Egy kedves barátomnak köszönhetően máris kaptam egy Matisse katalógust a Pompidou-ból. Matisse...A Pompidou-ban? Ez igényel némi magyarázatot. A Pompidou inkább kortárs galéria, bár persze volt már ott Brassaitól Giacometti-ig, vagy akár Picasso-ig sokan a 20. századból. De mégis..Azt hiszem, a Louis Vuitton alapitvány által rendezett Chtchoukine orosz műgyűjtő gyűjteményéből rendezett kiállitás változtatott az erőviszonyokon. A lehető legmagasabb szinten szervezett kiállitáson olyan képek is előkerültek, melyeknek még a tulajdonviszonya sem teljesen rendezett, az orosz gyártulajdonostól ugyanis a forradalom során elvették a képeket (meg a gyárát, házát stb). Mégis, ezen a Louis Vuitton alapitványnál látható kiállitáson az egyértelmű sztár bizony Matisse volt, óriási, csodás képei teljesen lenyűgöztek (itt a blogon is visszanézhető akkori lelkesedésem).

Ez egy csodás minőségű kiadvány, amely felvillant néhányat Matisse arcaiból, de nem vállalkozik sem a főműveinek, sem az életének bemutatására.Inkább arra való, hogy akinek már van 2-3 Matisse albuma, az is találjon benne váratlan dolgokat. A képek csodás minőségűek, a papir ragyogó, vastag, fényes, nincs is mibe belekötni. Csak hát pont Matisse? Hmm, ezen érdemes elgondolkodni...


2020. október 21., szerda

Artmarket akkor is

 Szép siker az Artmarket. Miközben befelé igyekeztem, több követségi kocsi került ki, a tömeg pedig majdhogynem hömpölygött, de legalábbis igen sokan voltunk annak ellenére, hogy otthon kéne maradni. Lehet, hogy már mindenki megunta az elővigyázatosságot?

Tulajdonképpen mindegy, mert a lényeg az, hogy a művészetet ünnepeljük. Összejöttek az emberek, beszélgettek, ismerkedtek, még koccintottak is egyesek, és közben itták a látványt, a képeket.

Én személy szerint azt szeretem a legjobban, hogy lépten-nyomon ismerősökbe lehet futni, de ismeretlenekhez is oda lehet menni, itt nem fog senki megszólni. De akár teljes inkognitóban is végig lehet sétálni.

Nem lenne túl igazságos, ha kiemelnék képeket, embereket, mert a rendezvény lényege pont az, hogy mindenki fedezze fel a saját kedvenceit. De az biztos, hogy én a bejáratnál lévő nagy képet sokáig nézegettem, és a Nick galériánál pedig majdnem halálra röhögtem magam a holdraszállás képen. Menjetek el az Artmarketre..


2020. október 14., szerda

Jacques Monory a Fondation Maeght-ben

 Először is szögezzük le, hogy a Fondation Maeght az egyik legkirályabb kiállitóhely, amit valaha láttam, nem csoda, hogy Miro is igen sokat időzött ott. Nizza fölött van a hegyen, az idő mindig kellemes, bár nyáron azért átcsúszik a túl kellemesbe. Egy fákkal gazdagon teleszórt kertet képzeljetek el, de jobb nem is elképzelni, aki még nem volt, menjen el és kész. Ok, persze ne most, de amikor már lehet majd egyszer újra utazni..Amúgy Nizzában és a környékén jópár művészeti szempontból érdekes hely van, ezt csak úgy mondom.

Évente 2-3 kiállitás szokott lenni, általában tematikus és szinte mindig az eszméletlen kollekcióra alapozva. Mert azt mondanom se kell, hogy az alapitvány a Maeght galériából jött létre, ami viszont többek között Picasso, Miro, Giacometti munkáival kereskedett. Ezúttal nem ez a helyzet, Jacques Monory (nem véletlen a magyar név) önálló tárlatot kapott. Ő is errefelé lakott, és persze jóban volt mindenkivel, akivel kellett.

A képei kapcsán először is azt kell megjegyezni, hogy elsőre inkább zavarba ejtők, pont a giccs határán vannak. Nagyon sok gyönyörű részlet látszódik, csodás kivitelezés, csak nem állnak össze a képek egy stilussá. Mintha megunta volna félúton a festő, egy csodás absztrakt kép félúton átmegy bolygóábrázolásba vagy odakerül egy oda nem illő alak. Nagy kár érte. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem kell mindig kiszolgálni az izlésünket. Nem csak a nagy nevek léteznek, miért ne lehetne az ő izlése egy kicsit kitekert? De tényleg lehet? A kiállitás leginkább erről gondolkodtat el, és innen szemlélve bizony a jól megismert absztrakt expresszionizmus enyhe gellert kap, és ki tudja merre ágazik el. Aki ezt a feszültséget nem birja, inkább maradjon a Momában New York-ban, ott biztosabb az irány. Monory alaposan felkeveri az állóvizet, már azoknál, akik egyáltalán tudnak róla...