2021. április 19., hétfő

Elveszett idő nyomában

 Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy jó, akkor hagyjuk a 2020-at és a 21-et, nézzünk előre, de valójában nincs eltűnt idő. Nem estünk vákumba, és aki akart, a leállás alatt is foglalkozhatott művészettel. A galériák online tárlatokat nyitottak, noha mindenki tudja, hogy a megnyitók értelme a találkozás és beszélgetés. A múzeumok viszont bezártak. Kész. A Louvre mondjuk kihasználta az időt, és műveinek 85 %-át egy új, hi-tech raktárba vitte át, igy a Szajna esetleges áradása többé nem veszélyezteti a gyűjteményt. Sokan rájöttek arra is, hogy ha minden veszni látszik, akkor hiába jónevű a múzeum, el lehet adni képeket a gyűjteményből, még azon az áron is, hogy a munkatársak bérét abból fizetik. 

A saját történetem is figyelemre méltó. Azelőtt sokszor előfordult, hogy akár havonta repülőre ültem, hogy megmártózzak a kultúra minden vizében, lehetőleg minden pontján, mindenkor. Inkább lemondtam az alvásról, de végigszaladtam New York-tól Nizzáig ezer várost, hogy mindenhol egy kicsit körbeszimatoljak. Rengeteg szépséget láttam és még több várótermet, hotelt és éttermet.

Nagyjából két éve nem ültem repülőn. És hiányzik? Ami azt illeti, igen, de nem. Megmagyarázom. Nem hiányzik a tumultus, lökdösődés, olcsó járatok tapló utaskisérői, max hangerőn elnyomott reklámok, kényelmetlen lócák, dugók a sok repülő miatt, amit aztán repülés közben kell behozni, habár úgysem sikerül..New York-ban talán másfél órát vártunk a gép indulása után a felszállásra. Tömött sorokban húztak egymás mögött a gépek. Ez nem hiányzik. Hanem a könnyű élet az igen. Elugrom hétvégén Párizsba - ez egy lehetséges mondat volt akár kedden egy kocsmában. Túlhúztuk, na. Az utolsó három hónapban végig azt hittem, hogy most már tényleg fog valami komoly szerencsétlenség történni, annyira túl volt húzva a személyzet, a reptér, mindenki. Mégsem hibáztak, és ez csodálatos, habár a kórokozó is nyilván ugyanezért tudott elterjedni ilyen gyorsan. Több tizezer repülő minden nap..Miközben hallom magamban az elitistát, hogy az a sok túrista vajon tényleg a Simon Hantai kiállitásra érkezett-e..És igen, én is természetesnek vettem, hogy kiszolgálnak, egyszerre 40 kiállitás menjen, majd én nagy kegyesen megnézek belőle 30-at, emlékezni meg 1-2-re fogok, talán. Nem tudom, talán nem hiányzik az a nagy nyüzsgés, bár ami most van, az meg ugyanúgy borzalmas és lélekölő.

Ha valamire jó volt ez a megállás, az a sorok rendezése volt. Átpakoltam a művészeti könyveimet, belelapoztam a legtöbbe, megfogadtam, hogy felesleges könyvet nem - aztán persze majd ez lesz az első amit megszegek. Mosolyogva néztem át az utolsó vásárlási ötletlistámat. A rajta szereplő nevektől már nem akarok könyvet, de jól tudom, ez is átmeneti lesz csak. Mindenből mindig többet akarunk - na pont ezen kéne dolgozni még egy kicsit, mielőtt visszatérünk a mókuskerékbe..


2020. november 14., szombat

100 milliók Bak Imrére, Lakner Lászlóra és másokra

17 Bak Imre képet vásárolt a Nemzeti Bank ingatlannal foglalkozó leányvállalata 165 millió ft-ért. Lakner Lászlótól 18 képet vettek 148 millióért. De ha már elkezdték, nem garasoskodtak: vettek Korniss Dezsőtől 4 képet, egy Rippl-Rónait (mivel ő a leggyakrabban hamisitott festő, csak reménykedni lehet az eredetiségben), de Frey Krisztiántól is vettek 29 képet, szintén többszáz millióért. Amikor először olvastam ezt, azt hittem elirták, mert ki az a Frey Krisztián? 1929-ben született, 70-ben Zürichbe költözött, 92-től Pesten és Zürichben is lakott, 97-ben halt meg.

A számológépem szerint ha 17 Bak Imre 165 millióba kerül, akkor egy kép 9,7 millióba. Hát, akkor nemigen lesz nekem Bak Imre képem. Csak azt nem tudom, kaptak-e mennyiségi kedvezményt, és eredetileg 20 millió lett volna egy kép, de mivel 17-et kértek, kaptak kedvezményt, vagy hogy is volt ez? Nyilván nem lehetek szakértő a kérdésben: szerintem az életben soha senki nem vásárolt még egyben élő művésztől ennyiért ebben a furcsa országban. Elképzelem Bak Imre arcát, amikor bekopogtatnak: -jónapot, a Nemzeti Banktól jöttünk, 165 millióért vinnénk képeket...Mit válaszolhatott? Lássuk csak, 165 millió? Adok 10..nem, 15 képet. Mire a Bank: nem, az kevés lesz. -Jó, akkor hozzádobok még kettőt, de most már elég legyen...

És rögtön hozzá is teszem, hogy persze Bak Imre megérdemli, meg minden, tényleg fontos festő, de azért halkan megjegyezném, hogy 165 millióból, és akkor Laknerről meg Freyről nem is beszéltem, rendbe lehetne tenni szinte a teljes kortárs szcénát. Oké, nem számoltam most utána, de kb. minden egyes művésztől lehetne venni képet ennyiből. Bak 165 + Lakner 148, az már 316 millió, és akkor ott van még Frey, a Rippl-Rónai meg ebben a kontextusban értelmezhetetlen. Mondjuk ebből a csapatból Korniss Dezsőre szavazok, de hát tőle csak 4 képet vettek, ki tudja miért. 

Ez a ki tudja miért különben elég erős érzés: mondjon már valaki olyan közös metszetet, amiben Bak és Lakner együtt mozog? ha Bak, akokr hogyhogy Lakner, ha Lakner, akkor..és az egészben az a legszebb, hogy ugyebár soha senki nem fogja ezt elmagyarázni, mert ez már nem közpénz, ha mégis az, akkor is eltussolják, a hir eleve nem is nyilvános, és biztos ez is a járvány elleni védelem része...De még azt se lehet mondani, hogy valakiknek a nappalijába kerülnek a képek, mert 17 Bak Imre, darabja gondolom 2 * 2 méter, ahhoz már nagy nappali kell..

Nem tudom mit mondjak. Annyit szeretnék azért kérni, ha megunták a képeket, kérem ne együtt, egyszerre rakják fel a Jófogásra, mert úgy nem lesz kelendő...

2020. október 25., vasárnap

Szabó Eszter a PárizsBudapestMetróban

 Érdemes megnézni ezt a videót, mert Szabó Eszter egy világlátott, tapasztalt művész, és igen érdekes dolgokat mond Lille-ről, New York-ról, Párizsról, és arról is, hogyan találta meg egyedi stilusát.

https://youtu.be/kfvZz3QwfU0

és parisbudapestmetro.com


 

Matisse a Pompidou központban

 Egy kedves barátomnak köszönhetően máris kaptam egy Matisse katalógust a Pompidou-ból. Matisse...A Pompidou-ban? Ez igényel némi magyarázatot. A Pompidou inkább kortárs galéria, bár persze volt már ott Brassaitól Giacometti-ig, vagy akár Picasso-ig sokan a 20. századból. De mégis..Azt hiszem, a Louis Vuitton alapitvány által rendezett Chtchoukine orosz műgyűjtő gyűjteményéből rendezett kiállitás változtatott az erőviszonyokon. A lehető legmagasabb szinten szervezett kiállitáson olyan képek is előkerültek, melyeknek még a tulajdonviszonya sem teljesen rendezett, az orosz gyártulajdonostól ugyanis a forradalom során elvették a képeket (meg a gyárát, házát stb). Mégis, ezen a Louis Vuitton alapitványnál látható kiállitáson az egyértelmű sztár bizony Matisse volt, óriási, csodás képei teljesen lenyűgöztek (itt a blogon is visszanézhető akkori lelkesedésem).

Ez egy csodás minőségű kiadvány, amely felvillant néhányat Matisse arcaiból, de nem vállalkozik sem a főműveinek, sem az életének bemutatására.Inkább arra való, hogy akinek már van 2-3 Matisse albuma, az is találjon benne váratlan dolgokat. A képek csodás minőségűek, a papir ragyogó, vastag, fényes, nincs is mibe belekötni. Csak hát pont Matisse? Hmm, ezen érdemes elgondolkodni...


2020. október 21., szerda

Artmarket akkor is

 Szép siker az Artmarket. Miközben befelé igyekeztem, több követségi kocsi került ki, a tömeg pedig majdhogynem hömpölygött, de legalábbis igen sokan voltunk annak ellenére, hogy otthon kéne maradni. Lehet, hogy már mindenki megunta az elővigyázatosságot?

Tulajdonképpen mindegy, mert a lényeg az, hogy a művészetet ünnepeljük. Összejöttek az emberek, beszélgettek, ismerkedtek, még koccintottak is egyesek, és közben itták a látványt, a képeket.

Én személy szerint azt szeretem a legjobban, hogy lépten-nyomon ismerősökbe lehet futni, de ismeretlenekhez is oda lehet menni, itt nem fog senki megszólni. De akár teljes inkognitóban is végig lehet sétálni.

Nem lenne túl igazságos, ha kiemelnék képeket, embereket, mert a rendezvény lényege pont az, hogy mindenki fedezze fel a saját kedvenceit. De az biztos, hogy én a bejáratnál lévő nagy képet sokáig nézegettem, és a Nick galériánál pedig majdnem halálra röhögtem magam a holdraszállás képen. Menjetek el az Artmarketre..


2020. október 14., szerda

Jacques Monory a Fondation Maeght-ben

 Először is szögezzük le, hogy a Fondation Maeght az egyik legkirályabb kiállitóhely, amit valaha láttam, nem csoda, hogy Miro is igen sokat időzött ott. Nizza fölött van a hegyen, az idő mindig kellemes, bár nyáron azért átcsúszik a túl kellemesbe. Egy fákkal gazdagon teleszórt kertet képzeljetek el, de jobb nem is elképzelni, aki még nem volt, menjen el és kész. Ok, persze ne most, de amikor már lehet majd egyszer újra utazni..Amúgy Nizzában és a környékén jópár művészeti szempontból érdekes hely van, ezt csak úgy mondom.

Évente 2-3 kiállitás szokott lenni, általában tematikus és szinte mindig az eszméletlen kollekcióra alapozva. Mert azt mondanom se kell, hogy az alapitvány a Maeght galériából jött létre, ami viszont többek között Picasso, Miro, Giacometti munkáival kereskedett. Ezúttal nem ez a helyzet, Jacques Monory (nem véletlen a magyar név) önálló tárlatot kapott. Ő is errefelé lakott, és persze jóban volt mindenkivel, akivel kellett.

A képei kapcsán először is azt kell megjegyezni, hogy elsőre inkább zavarba ejtők, pont a giccs határán vannak. Nagyon sok gyönyörű részlet látszódik, csodás kivitelezés, csak nem állnak össze a képek egy stilussá. Mintha megunta volna félúton a festő, egy csodás absztrakt kép félúton átmegy bolygóábrázolásba vagy odakerül egy oda nem illő alak. Nagy kár érte. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem kell mindig kiszolgálni az izlésünket. Nem csak a nagy nevek léteznek, miért ne lehetne az ő izlése egy kicsit kitekert? De tényleg lehet? A kiállitás leginkább erről gondolkodtat el, és innen szemlélve bizony a jól megismert absztrakt expresszionizmus enyhe gellert kap, és ki tudja merre ágazik el. Aki ezt a feszültséget nem birja, inkább maradjon a Momában New York-ban, ott biztosabb az irány. Monory alaposan felkeveri az állóvizet, már azoknál, akik egyáltalán tudnak róla...


2020. szeptember 29., kedd

Sarah Sze a párizsi Gagosian galériában

 Egy ideje rászoktam a Gagosian galéria meglátogatásához, amikor Párizsban járok. Egyrészt a közelében van a legjobb újságos, ahol szinte mindent meg lehet szerezni, másrészt a Gagosian magazin miatt, ami minőségében veri a legtöbb, akár neves kiadványt, és a kiállitási programjuk pedig felér nagyjából bármelyik kortárs művészeti múzeuméval. És igen, igaza van Erdősi Anikónak, amikor azt mondja, hogy a Gagosian a divattrendeken lovagoló, nem éppen a legmagasabb művészi szinvonalat kereső intézmény, hiszen a tulajdonos Maseratiját is tankolni kell, én azért szeretem mégis, mert egyfajta alapot ad.Ezen a ponton kell bevallanom, hogy nem mindig ismertem Albert Oehlen (mondjuk őt az Albertinából), Franz West (mondjuk őt az Artforumból), Cy Twombly (mondjuk őt a Pompidou-ból), Georg Baselitz (mondjuk őt a már megszűnt Bécs melletti kortárs múzeumból), Simon Hantai (mondjuk őt először pletykákból), Gerhard Richter (mondjuk őt a genfi kiállitása kapcsán)..Talán akkor legyen Richard Serra. Az viszont biztos, hogy mivel az emlitett urak mind a Gagosian-hoz tartoznak, és nem feltétlenül lennék szomorú, ha az ő műveiket kellene néznem, ezért ha Párizsban vagyok, elmetrózom a Franklin D. Roosevelt megállóig. Júliusban is igy tettem, és egyáltalán nem bántam meg.

Sarah Sze kinai neve ellenére Bostonban született és jelenleg a Columbia egyetem tanára. Jellegzetessége, hogy mindennapi tárgyakból készit képeket, installációkat, de rá is fest ezekre. Egészen közel kell menni a képeihez, hogy látható legyen, hogy azok általában újságpapirok felvágott csikjaiból állnak. S mivel a Gagosianban látható képei mind nagyjából 2 * 4 méteresek, elképzelhető, hogy mennyit kellett szöszölni azon, hogy a képek elkészüljenek. Érdekes ellentmondás, hogy a Gagosianba kerülő képek többezer, többtizezer eurókért találnak gazdára, ugyanakkor ezeknek a képeknek az alapanyaga az az újságpapir, amit 1 euróért árulnak nem is olyan messze. Persze sok idő eltelik, mire abból az újságból kép lesz, és a látvány már magáért beszél.