2019. október 14., hétfő

Sarkantyu Illés: Face au vif katalógus

Nagyon merész vállalkozás Illés ezen katalógusa. Látszólag talán egyfajta wunderkamer-be nyerünk bebocsátást. Vagy inkább a természet sokszinűségét látjuk. Nem, inkább struktúrákat látok bele a képekbe. Vagy csak a fény-árnyék hatás érdekelte. Ez a könyv nem kinál egyszerű értelmezési lehetőségeket, és ez jó.
Más kérdés, hogy elég nyitottak vagyunk-e nyitva hagyni az értelmezési lehetőségeket. Ebben csak reménykedni tudok. Ha ugyanis bármilyen konkrétumot próbálunk belelátni a képekbe, lógó orral fogunk távozni. Egyszerű természetképek ezek, unalmasak, csak egy erdő, az is életlen zömmel, fák, levelek, láttuk ezerszer.
Viszont vagyunk-e annyira nagymenők, hogy nem dobjuk el a könyvet az egyszerű megoldások láttán? Én a fény-árnyék hatások és a struktúrák felől tudom megközeliteni a könyvet. Ha ugyanis nem a képen megjelenő növényeket nézzük, hanem az itt-ott megjelenő struktúrákat, fény-árnyék haátsokat, akkor egy érdekes ritmus alakul ki. A képelemek egészen újszerűen mutatkoznak meg, és szinte történetet mondanak.
Nem való mindenkinek ez a katalógus, és abban sem vagyok biztos, hogy az értelmezésének feltártam legalább az egyik lehetséges útját, de a túl egyértelmű képek is unalmasak egy idő után..

2019. október 13., vasárnap

Manuel Abendroth interjú

A www.havibaj.com oldalon interjút olvashattok a brüsszlei Manuel Abendroth-al. Számomra a legérdekesebb az volt talán, amikor a brüsszeli művészeti szcénáról beszélgettünk. Bevallom, eddig nem tudtam olyan nagyon sokat róla...
Az is érdekes volt, mennyire elmélyült Manuel a fluxus és a concept art időszakában. A többi kiderül az interjúból...

Sarkantyu Illés: Gavrins

Sarkantyu Illést nem sokan ismerhetik - én is Cserba Júlia könyvében találkoztam vele. Hamarosan interjú is lesz vele a Havibajban, addig talán azt érdemes tudni róla, hogy a művészeti főiskola után Párizsba ment, és végülis ott találta meg magát. Barátságot kötött kinti magyar művészekkel, és később a francia művészeti életbe is becsatlakozott. Ennek egyik bizonyitéka ez a könyv.
Gavrinis egy pici sziget Párizstól nyugatra, Nantes közelében, Bretagne-ban. A neolit korban itt húzódtak meg emberek - ezt már az előszóból olvasom - és furcsa, kőbe karcolt vonalakat húztak egy barlangrendszerbe.
Akkor ez egy dokumentációs projekt? Nem igazán. Illés érzékenyen nyúlt a témához, és őszintén szólva a könyvet átlapozva sem jutottam sokkal közelebb ahhoz, hogy mit is fotózott. Nem, most már, hogy megnéztem egy youtube videót Gavrins-ról, sokkal inkább képben vagyok, mint a könyvet átlapozva. Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy egy művészeti könyvnek a dokumentálás lenne a célja, a művészi bemutatás sokkal érdekesebb. Az pedig a könyvbe belelapozva egyértelműnek tűnik, hogy itt valójában egy absztrakt festményen vagyunk, mint történelemórán.
Kétségtelenül ez az album egyik legnagyobb erénye. Itt egy művészi koncepciót látunk, árnyékokat, fény-árnyék hatásokat, fekete-fehér világot. El lehet benne merülni.
Ugyanakkor hosszabban nézve a képeket feltűnik, hogy gond van a fényekkel. Talán a koncepció része is, hogy oldalról, erős árnyékokkal érkezik a fény, ugyanakkor zavaró, hogy sok helyre nem jutott fény, ahol pedig lennie kellett volna. Nyilván nem telibe kellett volna vakuzni a köveket, de az sem túl jó, hogy sok helyen már a látványt rontja el a gyenge fény. És az is nyilvánvaló, hogy a képeken a fekete egyszerűen nem elég fekete, a fehérek viszont beégnek, ami olcsó kamerára utal. Nagy kár érte.
Ettől függetlenül ez egy érdekes könyv, és feltétlenül művészi teljesitmény.

2019. október 5., szombat

Akkor beszéljünk a...Budapest Art Fair-ről

Minden évben leirom ,hogy pici, savanyú, de a mienk... Ez idén sincs máshogy. Az eddigi ingyenes rendezvény immár 2500 Ft-ba kerül, ami persze nem sok, csak az elv..Ugyebár ez a rendezvény arra lenne, hogy a látogatók ismerkedjenek a művészettel. Vagy félreértettem valamit, mert ha azért, hogy a gyűjtők kényelmesen bejárják a csarnokokat, akkor azért kár volt erőlködni.. A gyűjtő ugyanis bemegy a galériába, vagy eleve a galéria megy ki a gyűjtőhöz, műtermekben ráznak kezet, a szabad szemmel nem látható műtárgypiacunk pedig annyira szánalmas, hogy azért felesleges kipakolni. Minden évben van pár olyan külföldi galéria, akik azt hiszik, hogy itt van élet, aztán lehajtott orral hazaballagnak.. Arról nem is beszélve, hogy a gyűjtők nyilván kapnak ingyenjegyet, hiszen ők sokkal több pénzt költenek, ha...
Szomorú volt látni, hogy a bejáratnál sokan toporogtak, mivel nem tudták előre, hogy pénzes a bemenetel, és bizony ez a pénz is gondot okoz nekik..Volt, akinek segitettem, de nem biztos, hogy az én dolgom ez, legalábbis egy ideális világban.
Amúgy mi történik egy art fair-en? Mindenki más okból mehet ki, én leginkább azért, hogy találkozzak ismerősökkel. Érdekes, hogy minden évben másokkal találkozom, ha direkt keresek valakit, az biztos nincs kint vagy nem akkor, de másokba pedig egyszerűen belefutok, pedig nem terveztem a találkozást. Ezért érdemes menni, bár ugyanezt egy megnyitón is elő tudom adni..
Nem mondom, hogy nem volt érdekes anyag, de azért nem hőköltem hátra egyszer sem a csodálkozástól...Talán az tűnt fel, hogy idén sokkal több orosz galéria volt, nekik ez már a nyugat, én ugyan nem világositottam fel őket...
Szóval maradt ami volt, ez a kicsit csúnya citrom, ami még mindig narancs akar lenni, de láthatóan nem sikerül neki...

Szakmai szemmel

Eleinte furcsán néztem New York-ban az Icp-ben (nemzetközi fotóház), hogy egy csoportos kiállitásra beraktak dagerotipiákat, amik 1850 körül készültek, noha a téma egyáltalán nem indokolta a historikus kitekintést. Később sok más helyen is láttam, hogy az archaikus technikákat ugyanúgy használják, és nem csak múzeumokban. Ha magyar példákra gondolok, akkor pl. Telek Balázs használta előszeretettel a lyukkamerát, de Minyó Szert Károlytól sokáig lehetne sorolni a példákat, hogy ki használja ma is az elvileg elavult fotótechnikát. Érdekes, hogy nálunk, mármint Pesten viszont sosem látok ilyet egy tetszőleges, akár régi időkre hajazó kiállitáson sem.
Mindezt csak azért irtam, mert rendkivül furcsa, hogy az Au Revoir kiállitás hogyan került a Budapest Történeti Múzeumba. Olyan szempontból jogos, hogy a képek többsége 1920 körüli, de a témaválasztás és a kortárs alkotók jelenléte inkább indokolta volna a Ludwig részvételét. Vagy ha már magyarkodunk, akkor a Műcsarnokét. Azonban ezzel is vigyázni kell, mert ideológiailag nem biztos, hogy jó üzenet az, hogy helló, x ezer magyar kiment Párizsba, nem jött vissza, és ott lett sikeres. Sőt, akad, aki sikeres és gazdag, vagy sikeres és boldog lett, francia feleséggel, gyerekekkel, akiknek esze ágában sincs e vadkelet országban körülnézni, pláne hogy az apjuk sem erőlteti a dolgot.
Az Au revoir kiállitás meglehetősen furcsa válogatás. Rendben, elég nyilvánvaló, hogy az itthon született, de emigrált fotósokról lesz szó, de ebben a kontextusban szerintem nagy mellélövés az ismert nevek, Capa és Brassai beválogatása. Capa különterem van a Nagymező utcában, de azon kivül is számtalan kiállitás volt már, ami a művészetét dolgozta fel. És - talán én értettem félre - de az egész koncepcióban számomra az ismeretlen alkotók tömege lett volna a prezentáció célja. Hogy tessék, itt van 30-40-200 fotós, akiket itthon nem ismernek, de amúgy kint meg bekerültek rég a művészeti életbe. De egy Brassai elég ismert név mindenhol, Capa pedig otthon volt mindenhol, persze a franciáknál is élt, de erőltettnek érzem. A könyvben, különösen az elsőben rengeteg ismeretlen név volt nekem is, a másodikban ellenben erősen keverednek a mindenki által ismert nevek a néhány ismeretlennel. Valószinüleg ez csak az én problémám amúgy.
A kiállitásszövegek korrektek, és valóban az életutakról szólnak, de szivesen vettem volna még bővebb leirásokat, akár térképeket. Ez arról jutott eszembe, hogy Cseh Gabi kutatta a André Kertész, Brassai lakásait, és csodálatos tanulmányt irt róluk. Erről a kiállitáson semmit sem tudunk meg. Kár érte. Ami még zavart, az az idősikok keveredése. A kiállitás semmiképpen sem időrendben van, hat részre osztották a látnivalókat. Ezek: kiindulópont, humanista fotográfia, fotó mint új médium, szalon, fotók a sajtóban, kontakt. A legtöbb kép azért 45 előtti, ezek mellett viszont számomra zavaró volt az a néhány kortárs kép. Már csak azért is, mert a kortársakat csak 1-1 kép jelezte, akkor már jobb lett volna talán egy egész termet adni nekik, ami persze szétfeszitette volna a kiállitás térbeli kereteit. Ha úgy vesszük, ezzel csak annyit mondok, hogy egyszer érdemes lenne ezeknek az alkotóknak (meg még többnek is) egy életműkiállitást összehozni, akár párhuzamosan többeknek is. Persze akkor jóval nagyobb tér kell majd. Talán, ha remélhetőleg lesz majd folytatása a kiállitásnak, akkor érdekes irányokba lehet elvinni azt..

2019. október 4., péntek

Au Revoir kiállitás

Sokrétű és sokféleképpen elemezhető kiállitás ez, ezért az alapoktól fogom kezdeni. Az átlagembernek -ha van ilyen - valószinüleg az is újdonság, hogy az 1920-as évektől folyamatosan vándoroltak ki a tehetségek Párizsba, és a folyamat meglehetősen egyirányú volt. Most csak Czóbel jut eszembe a festészetben és Illyés az irodalomban, aki visszatért, a többiek inkább maradtak. Közülük is voltak, akik sohasem tértek vissza, még egy látogatásra sem, mint mondjuk Simon Hantai, és akad olyan is, aki aktivan fenntartotta az itthoni szálakat. Különösen a fotóban megfigyelhető az, hogy igen sok tehetség ment ki országunkból. A névsor, akiket folyton, unásig emlegetünk: Robert Capa, Moholy-Nagy László, Brassai, André Kertész.
Cserba Júlia igen nagy kutatómunkával egy könyvben összegezte azokat az egyébként ismeretlen képzőművészeket, akik nem annyira ismertek, de Párizsban elismertségnek örvendtek. Ennek a könyvnek idén jelent meg a folytatása, amiben már kizárólag a fotósokról van szó, és ezt a könyvet már Cseh Gabriellával irta. Hogy miért éppen vele? Cseh jelentős kutatómunkát végzett Brassai és André Kertész párizsi életének felkutatásában. Bejárta az egykori helyszineket, dokumentált, ebből komoly tanulmányt is jelentetett meg, amit mindenkinek ajánlok. Tehát mindketten aktivan foglalkoztak a témával.
Térjünk rá a kiállitásra. A képek többségét itthon még nem láthattuk, jópár alkotónak ez az első bemutatkozása az országban. Tehát mindenképpen ajánlott a kiállitás megnézése. De. Szerintem kissé szerencsétlen, hogy a kiállitás dobálózik a nagy nevekkel - Kertész, Brassai - de tőlük csak olyan képek láthatók, amik nem főművek, és az életművük nyilvánvalóan nem bomlik ki, csak emlékeztető-szerű. Vannak egészen átlagos, sőt, akár rossz képek is, akár Brassaitól is, ami amúgy természetes lenne, csak itt most a jó képei viszont kimaradtak. Persze tegyük hozzá, hogy iszonyú nehéz ennyi képet összeszervezni.
Azonban. Ez a kiállitás leginkább a 20-as évekre koncentrál. Én nagyon szivesen fogadtam volna egy kortársakból álló anyagot, de itt most a történelmi háttér a fontos. Ezek a képek viszont - akármennyire is kivételes, hogy most láthatjuk őket - alapvetően azt a kort mutatják be, jellemzik, amikben születtek. A kiállitás nem vállalkozik, talán nem is vállalkozhat arra, hogy minden évtizedet bemutasson. Én örültem volna még több magyarázó szövegnek, térképeknek, háttérinfóknak, de tegyük hozzá, hogy engem ez a téma igencsak érdekel, szivesen olvastam volna még róla. Igy is informativak a kiirások, de lehetett volna még több kontextust bemutatni.
Az nem kérdés, hogy ez egy hiánypótló kiállitás. Sokkal előbb és sokkal több ilyenre lenne és lett volna szükség. És szégyellje magát a Ludwig, a Nemzeti Galéria és a többi hely, hogy nem fogadták be ezt a tárlatot, sőt, már nem szerveztek ők maguk ilyet jóval korábban.
Rengeteget lehetne még beszélni a kiállitásról, sőt kellene is. Tudnék mondani javaslatokat is, hogy miként lehetett volna még jobb ez a tárlat. De az biztos, hogy a kritikám parttalan lenne: nem én dolgoztam meg ezért a kiállitásért, nem szerveztem meg, nem gondoltam rá és nem csináltam meg. A két kurátor pedig igen. Csak remélni tudom, hogy sokan észbe kapnak most.

2019. október 2., szerda

Irány a vár - Au revoir kiállitás

Nem szokásom előre kiállitást ajánlani, elég nekem, ha utólag lehúzhatom, haha..Most viszont egy fontos kiállitás közeleg, egészen pontosan pénteken lesz a megnyitója. Magyar származású fotográfusok képeiből láthatunk válogatást, mégpedig valószinüleg először és utoljára, mert a képek nagyrészt Párizsból érkeztek, és mennek is vissza. A szervezés két elkötelezett kurátornak, Cserba Júliának és Cseh Gabriellának köszönhető - amúgy mindkettőjükkel volt is már interjú a havibajban - www.havibaj.com.
Azt nem értem csak, hogy miért nem a Nemzeti Galériában vagy a Ludwigban van egy ilyen fontos kiállitás? Igy nagyon nehéz dolguk van, hiszen a Történeti Múzeum nem számit fontos helynek, ezért sokan nem fogják látni ezt a kiállitást. Pedig a koncepció annyira jó, hogy csodálom, hogy másnak még nem jutott eszébe: rengeteg Magyarországon született fotós, festő van, akik Párizsban lettek hiresek, de legalább ismertek, és őket az anyaország lényegében leirta, legalábbis senki sem érdeklődik irántuk, senki sem foglalkozik velük. Most végre igen, ezért ez egy kihagyhatatlan kiállitás. Menjetek el és kész.