2017. július 29., szombat

Mark Tobey a velencei Guggenheim múzeumban

Számomra az egyik legszimpatikusabb hely Velencében a Peggy Guggeinheim villa. A középkori várostól eltérően semmi dagályosság, misztikusság, régvolt korok, hanem egy kedves, élhető, fákkal körülvett udvar köszönt minket, ahol senki sem szól ránk, ha leülünk a földre vagy végigtapogatjuk a szobrokat. És ahhoz is kell némi tökösség, hogy Mark Tobey kiállitást rendezzenek.
Nem mintha nem lenne odavaló vagy nem került volna már be a művészettörténetbe amúgy is. De azért nem véletlen, hogy absztrakt expresszionizmus cimszóval inkább másokat szokás emlegetni. Pedig ő is amerikai, New Yorkban futott be és sokak szerint Pollock-ot vitte tovább. Nem egy Lichtenstein. Nehezek a képei és sokszor tűnik úgy, hogy semmi tudatosság bennük, mignem végre kezdjük belelátni a struktúrákat. Elképzelem, Rothko mekkora sokk lehetett a művészvilágnak, de azt kell mondjam, Tobey sem egyszerű. Ő fehér irásnak nevezi a technikáját, valóban vannak fehér görbék a képein, de számomra mégsem az dominál, hanem a többrétegűség. A képei valószinüleg nem élnének meg a kiállitótermen kivül. Nem hatnak azonnal, időt kell adni nekik. Mégis, mondjuk Agnes Martinnal szemben, ahol egyszerűen nincs ott az, amiről a kép szól, itt minden a vásznon van, csak nem látjuk meg elsőre.
Nehéz kiállitás ez, de az életben annyi könnyen érthető dolog van. Na ez itt nem az.


Screaming hole - poetry, sound and action as intermedia practice in the work of Katalin Ladik

Ez egy angol nyelvű könyv (Kürti Emese irta), amit az Acb galéria újonnan felállitott researchlabja jegyez és ad ki. Sajnos 12000 ft, ez történik olyankor, amikor nem jelennek meg máshogy életműkatalógusok. És azt is megkérdezhetném, hogy ugyan a Nemzeti Galéria miért nem állitja ki a 70-es évek egyik legismertebb performanszerét, bár ugyanezt kérdezhetném St. Auby Tamásról, Hajas Tiborról, Erdély Miklósról éssatöbbi.
Szóval itt van ez a hiánypótló mű, nyilván magyarul nem érte volna meg kiadni, igy viszont vihető külföldre, mint ahogy amúgy is ez történik Ladik Katival. Hogy milyen messzire jutott, az is jelzi, hogy az idei Documentán is szerepel, ami azért elég magas polc (igaz, Hajas meg a velencei biennálén). Amúgy érdekes, hogy nagyon lassan csorognak az információk a rendszerváltás előtti performanszművészetről, a balatonboglári kápolnatárlatokról máig nem érhető el könyv éssatöbbi.
Ladik Kati amúgy Újvidéken, az akkori Jugoszláviában született, és mint költő kezdte a pályafutását az Új Symposium lapnál. Aztán érkezett a feminizmus, a performanszművészet, bár valóban pont egy ilyen könyvből kell megtudjam, hogy két verseskötete is megjelent.
Az az érdekes, hogy a 80-as évekre az összes magyar performanszerrel jó viszonyban volt. Erdéllyel éppúgy mint Szentjóby-val vagy Balaskó Istvánnal. Van is egy performansza, amit Szentendrén hoztak össze St. Auby Tamással, de ott volt Erdély is meg még páran. Na erről se irtak mostanában az újságok.
Igazán kár, hogy Ladik nem lehetett olyan népszerű, mint Kerouac, mert akkor mindenki venné ezt a könyvet. Igényes, pontos, eleve a kutathatóság igényével készült. Minden forrást hivatkoznak, minden dokumentumot megmutatnak, a korabeli fényképeket amennyire lehet, jó minőségben mutatják. Szép a tipográfia is és maga a szöveg is tárgyszerű de informativ. Nem várhatunk többet egy könyvtől. Bár mindenkiről ilyen minőségű könyv készülne!

2017. július 28., péntek

Biennálé pillanatok 5.

Ez Sri-Lanka nemzeti pavilonja, vagyis a fegyverraktár meghosszabbitása, de nem ez a lényeg..Látványos, ugye?
Ez tipikusan az a mű, ami fotón néz ki jól. Jó sok fej, erős kontrasztos fény, imádják a fényképezők. Az alkotók szerint ezek a fejek is szivesen várnak mindenkit országukban, menjünk csak oda...
Azt gondolom, hogy igen, jól néz ki, de annyira mégsem érdekes. Nincs semmi más, amit mondhatnék. Nem sok időt töltöttem itt.

2017. július 27., csütörtök

A Damien Hirst jelenség

Velence külvárosban - ami persze nem a tengert jelenti, hanem Mestre-t, vagyis azt a városkát, ahonnan meg lehet közeliteni szárazföldről Velencét - szinte mindegyik buszon Damien Hirst kiállitását hirdetik. Ja hogy egyébként biennálé is van? Nagy ügy! Menjetek a Palazzo Grassi-ba - hirdetik, és sikerrel, mert szép sor jött össze a pénztárnál. Az épület gyönyörű, igy van mit nézelődni, de mi most foglalkozzunk a főhőssel.
Nem ő az a cápás fickó? - kérdezte egyszer tőlem valaki, és valóban ő az. A 90-es években, amikor Saatchi marketingguru és milliárdos lett, rájött, hogy jó buli nem csak műveket vásárolni művészektől, de némi reklámmal többet is ki lehet hozni a dologból. Ez annyira sikerült neki, hogy az YBA, young british artist azóta is művészettörténeti korszak. Az a pár millió font, amit ezen keresett, pont jól jött, amikor saját múzeumot nyitott London belvárosában. Damien Hirst messze a legsikeresebb yba művész, egy idő után arra is rájött, hogy nincs neki szüksége Saatchi mesterre sem. Sőt, galériára se és senki másra. Ezen felbuzdulva felvett vagy 30 művészeti segédmunkást, vagyis nála kevésbé sikeres alkotót, és hagyta, hadd dolgozzanak ők. Ő pedig elment ötleteket gyűjteni, és hát igen, véletlenül belefutott egy négy méteres cápába, ami pont eladó volt. Csak igy történhetett, hogy a néhány hónapra rá szervezett saját aukción a formaldehidbe úsztatott cápa volt a legkomolyabb tétel. A gyűjtők megőrültek, és összesen kb. 150 millió fontot hagytak ott nála, ami szép summa, de végülis cimlapra került elég sok mű az árverésről.
Ennyi a tündérmese, és most úgy kéne folytatnom, hogy a művész azóta a saját szigetén piheni ki fáradalmait, de persze nem bir nyugton maradni. Persze melyikük tudna, nemigaz? Drága a benzin a Ferrariba, nosza dobjunk össze egy kis pénzt Velencében, úgyis biennálé van, mondhatta a munkásainak, aztán munkához láttak.
A kerettörténet szerint az 1. században élt felszabadult rabszolga, Cif Amotan fantasztikus kincseket gyűjtött össze, majd az ezeket szállitó hajója sajnos elsüllyedt Afrika partjainál. Videón láthatjuk is, ahogy egy szállitóhajó daruja felhozza a viz alattról a szobrokat. Búvárvideók is készültek, véletlenül épp arra járt kb. 5000 lámpa is, igy full hd-ben nézhetjük a búvárok mutogatásait és a kishalak cikázásait, miközben fent a hajón persze nagyon örülnek ennek.
Amikor továbblépünk a kiállitóterembe, akkor persze ott van apró betűkkel, hogy a sztori azért nem egészen igaz, de amikor megpillantjuk a műveket, ez mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Nem, ezek nem 1. századi dolgok. Ránézésre is műanyag, ráadásul az álmoszatok idétlenek, miért ne tisztitották volna meg tőlük a szobrokat? Hát mert itt a kerettörténet csak háttér, egy jópofa plakát, a lényeg, hogy ismét Damien Hirst szobrokat láthassunk.
Amúgy is teljesen nevetséges azt gondolni, hogy az 1. században 6 méteres hidraszobrokat készitettek, majd azt pont az angol művész találta meg...
Nem is erről van szó. Áltörténelmieskedő, de persze kiválóan kinéző szobrait érdemesebb egyszerűen gondolatkisérletnek nézni. Meg akarta nézni, hogy nézhet ki egy hatkezű lány 10 méteres szoborban. Tessék:
Feminizmus level 1000 (á la Kemény Zsófi)? Dehogy. Ő csak szórakoztat. Miért, a bűvésztől elhisszük, hogy tényleg eltünteti a nyulat? A művészeti világ mára már semmivel sem komolyabb, mint egy akciófilm. 
Khmm. Ja igen, Damien Hirst szerint - teszem hozzá gyorsan.
Na ilyen értelemben tényleg jelenség.



2017. július 26., szerda

Biennálé pillanatok 4.

A francba, ezt én is meg akartam csinálni! De nálam sokkal jobban összehozták, úgyhogy maximális riszpekt.
Az én ötletem csak annyi volt, hogy ki kéne vinni képeket valamilyen láthatóan nehezen megközelithető helyre, és ott olyan képeket csinálni róluk, amin látszik, hogy a semmi közepén vannak. De ez jobb. Van két fémállvány, mindkettő nehezebb annál, hogy egy ember mozgassa, és ott van még vagy 30 kép is. A feladat az, hogy az egyik tárlóból a másikba átvigye a fickó a képeket. Az külön bónusz, hogy egy kifeszitett kötélen egyensúlyozva megy át, igen, a képekkel is. Elképesztő.
Na ezt biztos nem felejtem el. A filmben vannak közelik is, az egykedvű fickó kiemeli a képeket a tartójukból, ezek bekeretezett képek, majd fogja a botját, és átsétál a szakadék felett a képekkel, és berakja a tárlóba. Nagyon hosszú a videó, hiszen eltart egy ideig ennyi képet átvinni...
De ez még csak a fizikai megvalósitás. Micsoda szimbólum: egy hegylánc tetején próbáljuk átvinni a képeket egy kifeszitett kötélen a semmi közepén. Ezt mondhatnánk akár versekre is..vagy a magaskultúrára, vagy az olvasóra bizom mire.
Egy biztos: számomra ez volt a biennálé egyik csúcspontja.

Biennálé pillanatok 3.

Ez most nosztalgia? Lássuk csak:
Végtelen kazetták fatárlókban. Eleve a harmincan aluliaknak nem mond semmit. Hiszen ők nem is használtak kazettát. Nekem maga a szabadság volt, amikor reggel a 32-es buszon suliba menet beraktam a walkman-be a gunst, és álmodoztam az ablakon kifelé bámulva.
No de ez nem témába vágó megjegyzés, ellenben elmondhatnám, hogy az installáció készitője az első kiállitó nőművész volt Szaud-Arábiában. Az asszociációm igy a következő: ahogy a kazetták jelképezik a múltat, úgy hamarosan már senkinek se fog feltűnni, hogy ki volt az első a több száz női művész között.
Persze gyanitom hogy nem erre gondolt, de nem baj.

Amikor a csajoknak van humorérzékük

A Peggy Guggenheim villában, a csatorna felé egy lovas látható felemelt fejjel, kitárt karokkal:
Kicsit talán elgondolkozunk azon, miért is került ide ez a szobor, de végülis miért ne. Aztán elsétálunk a kapuhoz, és rögtön minden világos lesz:
Kösz, Peggy.

2017. július 21., péntek

Biennálé pillanatok 2.

Ez nagyon látványos volt. Egy eleve óriási fal teljes felületére vetitettek. Eleinte csak néhány szám villant fel, aztán véletlenszerűen még pár.
Közben egy számlálón pörögtek a számok, és minden alkalommal, amikor elértek nullához, elindult egy interjúrészlet. Aztán újra a számok és újra visszaszámlálás.
Azon túl, hogy én is szeretnék egy ekkora kivetitőt otthonra, a hiányos számok mindig arra buzditottak, hogy próbáljak logikát találni a megjelenő számokban.
Ez tipikusan az a mű volt, ahol simán el lehetett tölteni fél órát, persze azt is megértem, aki csak átszaladt rajta.


2017. július 20., csütörtök

György Péter az És-ben

Az utóbbi időben eléggé megharagudtam rá. Egyrészt kihozott egy nagyszerű külalakú, de borzalmas könyvet, másrészt mégis mit képzelt, amikor elvállalta a tanácsadó szerepét Baán László mellett? És aztán amikor a Magyar Narancsban közölte, hogy ez vállalhatatlan lett, akkor is arról beszélt, hogy  az nem tetszik neki, hogy verik a ligetvédőket, maga a Városliget betondzsungellé alakitása szerinte rendben van.
Leirtam őt, ezért meglehetős meglepetés számomra mostani jelentkezése. Pedig az ügy nagyon fontos, én is irtam már róla. Az egyik ügy az, hogy egy Aba-Novák kiállitást megpróbáltak elkendőzni a művészettörténész mszp-s múltja miatt. A másik, amikor a bécsi Collegicum Hungarikum igazgatónője egyszerűen levetette az egyik képet, ami szerinte az ország zászlaját megsérti. Azóta egyébként a kiállitás nem is látogatható.
György Péter ezúttal a jó oldalon áll, és elmondja, miért nagyon szomorú ez a két ügy, és hogy ez most már tényleg a művészet végét jelenti. Ebben igazat is adok neki. Egy Aba-Novák!! Könyörgöm, már 70 éve nem él! Hogyan lett ő politikailag nem elfogadható festő? Miért játsszuk a dedót? Azért, mert a művészettörténésze nem fideszes? A másik eset a cenzúrával se jobb. Cenzúra 2017-ben?
A György Péter irás pontos, és láthatóan bennfentes információkkal rendelkezik. Csak azt nem értem, miért nem irta meg ezt a két ügyet más? Miért nincs felháborodás?

Biennálé pillanatok 1.

Újra hangsúlyoznom kell, hogy a Biennálé teljesen máshogy működik, mint egy kiállitás, ahova odamegyünk, végignézzük a műveket, elmélkedünk róluk, sokszor vissza is megyünk művekhez. Eleve Velence hatása alól nehéz kivonni magunkat, vagyis mire odaérünk a kiállitáshoz, már eleve telitődtünk a várossal. És az Arsenale területre sokmindent lehet mondani, de nem éppen apró hely. Épp ezért itt azon a művek tudnak érvényesülni, amik látványosak, könnyen megérthetők, esetleg eleve nincs is akkora mondanivalójuk. Persze most lehet tiltakozni, és azért szerencsére bőven van elmélyülésre épülő mű is, viszont a csak látványra épülő darabok érthetőbbek.
Egyébként mellékszál, de nem igazán értem, miért nincs egyáltalán táblakép, mára már szerintem túl vagyunk azon, hogy csak az lenne a művészet, viszont ennyire kiiktatva se kéne lennie.
Itt van ez a szoba, ami teljesen sötét, egyetlen erős reflektorral világitanak meg egy fehér téglalapot, amivel láthatóvá válik, hogy egy jó 20 centis porréteg van a padlón. Ez a por mindig kavarog egy kicsit, és ezáltal igen érdekes látványt hoz létre. Egy ember pedig ott áll egy seprűvel, és ha aláhagyna a por lebegése, ő utántölt egy seprűvel. Ez az ember takarékos, apró mozdulatokkal dolgozik, de mindig van mit csinálnia. Én kora délután értem ehhez a teremhez, és teljesen egykedvűen, de folyamatosan tette a dolgát. Látványos volt, és a porréteg sepregetése széles asszociációra ad lehetőséget...

2017. július 19., szerda

A magyar pavilon - Várnai Gyula



Gyorsan essünk túl a magyar pavilonon, hogy aztán érdekesebb dolgokról beszélgethessünk végre. Az a helyzet, hogy Velence Guardini részén, kicsit arrébb a belvárostól van egy szép zöld park, és abban van egy központi épület, mellette pedig sok-sok nemzeti pavilon a legkülönfélébb népeknek. A magyar a központi pavilon és az izraeli között van, egy szecessziós épület. Még emlékezhetünk arra, hogy 2007-ben az a csoda történt, hogy Andreas Fogarasi nyerte a biennálé diját régi kultúrházak videóinstallációjával.
Az idei kiállitásról nincs mit mondani. Eleve az is neheziti a befogadást, hogy nem úgy működünk, hogy bemegyünk a magyar pavilonba, értelmezzük és hazamegyünk, hanem megpróbáljuk végigjárni az összes helyszint, fáj a lábunk, a fejünk zsong a sok kiállitástól, és ebben a zajban kéne hatnia a kiállitásnak. De nem hat.


Nézzük a kritikákban már felmagasztalt kitűző installációt. Ezzel az a baj, hogy egy nagy falra került, ahol eltűnik. Lehet, hogy egy lakótelepi szobában nagynak hatott a rengeteg kitűző, de ilyen környezetben eltűnik, és ha jobban megkapargatjuk, mi is benne a poén? Kitűzők, nagy ügy. Értem én, hogy  a szöveg szerint a bejáratnál látható peace on earth, vagyis békét a világnak szövegnek arra kéne rezonálnia, hogy a kitűzők a szivárvány szineivel pont az elfogadást jelképezik, bloáhh. Ez gagyi. Nem kevésbé értelmetlen a konfliskocsi, amiről megtudhatjuk, hogy valójában a vidámparki óriáskerék egy szelete, de hogy ez miért függ össze bármivel is, nem tudjuk. Aztán megjelenik az óriáskerék motivum egy videónál, ahol azt mutatják be, hogy egy hatalmas óriáskerékben fogunk lakni az űrben. Forog a kerék, és többet erről a kiállitásról akkor se tudnék mondani, ha karakterre fizetnének.

2017. július 18., kedd

Velencei biennálé hét

A héten a biennáléra fókuszálok, mert annyiféle félinformációt olvastam már, hogy nem árt kicsit helyre rakni a dolgokat. A biennálé szó a kétéventére utal, és valóban erről is van szó: minden második évben rendezik meg, a köztes években épitészeti biennálé van. Rettentő régi szokás a velencei biennálé, 1895 óta rendezik meg, amikor még a párizsi világkiállitás volt nagy szám. A rendezvény maga két részből áll, a Szent Márk tértől kedves kis gyalogtávolságra lévő Arsenale területén mindig kurátorok által válogatott anyag látható, mig a Guardini nevű részben országok pavilonjai várják az embereket. A nemzeti pavilonokat úgy kell elképzelni, mint egy családi házat, ami belül üres, és kiállitótér van.
Ma persze már egészen máshogy viszonyulunk a művészethez. Senkit sem érdekel már a nemzetiség, ráadásul sokszor nem az országok legnagyobb művészeit választják ki bemutatkozásra, ezen aztán lehet összeveszni, egymásra mindenfélét kiáltani, bár magam részéről inkább csak ignorálom ezt az egész hajcihőt. Vegyük például az idei évet. Várnai Gyulát vitték ki kiállitani magyar részről, talán azért, mert Petrányi Zsolt ajánlotta. Persze jogosan lehet megkérdezni, hogy ki az a Várnai Gyula és mit keres ő ott, de hát ezt nagyjából az összes többi pavilon kapcsán is meg lehetne kérdezni. Maradjunk annyiban, hogy sokkal érdekesebb a kurátorok által összerakott Arsenale kiállitás.
Az viszont kicsit olyan, mint egy bazár: mivel a kiállitás óriási, ezért mind a lábunkat, mind az agyunkat extrém módon igénybe veszi. A régi fegyverraktárban órákig lehet bolyongani, valahogy úgy mint Bázelben, csak itt semmi sem eladó. Rengeteg műfajban rengeteg művet láthatunk. Kinosan ügyelnek valamiért arra, hogy táblakép ne legyen köztük, szerintük az már évek óta kiment a divatból. Van helyette rengeteg installáció, szobor és videó.
Ez is csak egy olvasat végülis. Ők ezt gondolják, de nekünk azért nem kell elfogadnunk az ő elképzelésüket, hiszen valahol ez is csak egy póz. Egy póz, amit viszont milliók figyelnek. Vajon jogosan?

2017. július 8., szombat

Az El Kazovszkij katalógus

Már régebben megvettem az igen drága könyvet, de mivel csak akkor irok róla, ha már elolvastam, egészen mostanáig vártam a bemutatással. Ez a könyv legalább megérdemli, hogy komolyabban elmerüljünk benne.
Érdekes, hogy amikor mondjuk az Artforum-ban olvashatunk genderproblémákról a 70-es években cimmel tanulmányt, az érdekes, de lehet akár vicces is, főleg ha mondjuk a feminizmus hasonló kori munkáihoz, tányércsapkodáshoz és főzőkanál zenéjéhez hasonlitjuk, ugyanakkor a hippimozgalom, a punk, és tulajdonképpen ezekkel az emberekkel még lehet találkozni is, szóval ez a fajta olvasat mentes a poros akademizmustól, akár azon az áron is, hogy vállalja, hogy az art brut, vagyis az esztétikai szépséget elvető irányhoz csatolják a műveket. Pedig Niki de Saint Phalle szobrain nem hiányolja senki a gendertéma felvetését, El Kazovszkij kapcsán mégis rengetegszer megjelent már, hogy nem kapcsolódik eléggé a művészettörténethez.
Lazuljunk. Itt van egy Oroszországban született nő, aki egészen kiskora óta tudja, hogy ő férfi, és ennek megfelelően viselkedik. A konfliktusnak nem sok köze van Munkácsy Ásitó inasához vagy Vaszary műveihez. Ugyanakkor maga El Kazovszkij is, bár főként képeket alkot, a Dzsan panoptikummal a szinház, performansz útjára lép, mint akkoriban sokan, Erdélytől Hajas-ig.
A magam részéről azt gondolom, hogy érvényes képi világot látunk. Miért, FeLugossy kapcsán talán el kéne titkolni a zenei ténykedéseit? Inkább a zárt szobában alkotó művészkép szorul megreformálásra..
Szép kiállású, komoly katalógus ez. És szinte biztos vagyok benne, hogy fogunk még beszélni róla.

2017. július 7., péntek

Bukta, Felugossy, Szirtes a Művészetmalomban Szentendrén

Essünk túl a rossz hireken. Évek óta folyamatosan csak FeLugossy kiállitás van Szentendrén, most már tényleg nagyon unalmas, hogy több száz (de mondjuk fejből is felsorolok 20-at) kortárs festő nem jut kiállitáshoz, addig Laca minden évben mindenhol, és persze tegyük hozzá, hogy igencsak lekonyuló szinvonallal..Viszont az érdekes, hogy Bukta egyrészt hogy kerül ide, hiszen ő táblaképfestő, nem performanszer, azonkivül nem is Szentendrén lakik...
Nem baj. Ebben a kiállitásban az a jó, hogy végre tét nélküli. Nem életmű kiállitás, nem kell semmit bizonyitani, lehet lazulni, mert Szentendrére látogató úgyse megy ki (ameddig ott voltam, egy látogatót szúrtam ki akiről később kiderült, hogy teremőr), fejes úgyse megy ki, teljesen mindegy mi van ott. És talán pont ezért működik.
Én életemben nem röhögtem ennyire jót egy alapvetően szomorúnak szánt tárlaton. Rögtön a második teremben, a kávézóban szembejött a MŰ: Felugossy egy Krisztus ikonnal, amint azt suttogja: Jézus az élet védelmében kikapcsolja a tévét és a szórakoztató elektronikát. Jézus az élet védelmében távirányitó nélkül is kikapcsolja a tévét.. és még ezer féle változatban. És persze szomorkodni kellene ezen, de valahogy mégis vicces volt. Mint ahogy a legtöbb hű de komolynak szánt performansz is szinte komolyan vehetetlen: annyira nem profi a megvalósitás, hogy komolyan elgondolkodjak rajtuk, de igy szinte idézőjelben frappáns.
Bár az is lehet, hogy éppen elkaptam ezt a hangulatot, és mindegy milyen volt az egész, ezt irnám meg belőle. De akkor is: itt ez a három ember, aki jókat mond, de nem erőltetve, és végre nem kell vigyázzban állva fennhangon mondani a tutit.
Azért rettentően veszélyes a kiállitás megnézése: egyrészt rettentő sok gyenge mű is van, viszont ha átsietünk mindenen, akkor a jók is kimaradnak, másrészt hangulat kell hozzá. FeLugossy performanszait most már szerintem ő maga sem érti, csak gyártja őket, Bukta, tényleg, Bukta nincs is sehol, szinte alig akad tőle valami, Szirtes pedig nagyjából ugyanazt csinálja 30 ha nem több éve. De mégis, ahogy a szülinapos helységben a két nagymama nézi az unokákat a tableteken, az erős, a tetőn becsöpögő viz erős, az álkávézó erős. Azt hiszem, megéri az ajánlást, de talán a legjobb társaságban menni és beszélgetni közben.

2017. július 5., szerda

Az újragondolt Czóbel múzeum Szentendrén

A Czóbel életmű több szempontból is rettentően érdekes. Egyrészt, mint annyian, ő is egy Párizsba emigrált festő, aki kint annak ellenére tudott galériákba bekerülni, hogy az első vh alkalmából még jól kiebrudálták az országból, a műterméből a képeket meg ügyesen elárverezték. Aztán holland majd német kitérő után visszatért Párizsba, és aztán egy újabb fordulattal visszatért kicsiny országunkba. Enélkül aligha lenne ma ennyire ismert nálunk. Itt valójában egy újabb fordulat jön, mert senki sem tudja vagy érti, hogy 48 után miért engedték, hogy évente jópár hónapot Párizsban töltsön, a képeit vigye ide-oda, a pénzecskéjét hazahozza vagy éppen kivigye. Ő pedig mindezt természetesnek vette, vagyis leginkább fogalmunk sincs mit gondolt, gondolt-e bármit erről, mivel még mindig a Czóbel életmű kapcsán dedóst játszunk, és nagy szemérmesen csak annyit jegyez meg a szakirodalom, hogy 45 után is rendszeresen járt Párizsban.
Ebből én rögtön azt kérdezem, hogy akkor az életműve mekkora része van Pesten és mekkora Párizsban? Vajon a legjobb képeit kivitte Párizsba, vagy éppen a legjobb képeit direkt Szentendrén hagyta? Az bizonyosnak tűnik, hogy az 1918-ig készült képei nagyrészt elvesztek, de az igazán érdekes azért az lenne, hogy mi történt a 45-76 közötti képekkel?
Az újragondolt Czóbel múzeum erről semmit sem mond. Sőt. Nagyjából semmiről sem mond semmit. Az ajánlóban még azt irják, hogy micsoda szenzáció, hogy felfedezték, hogy sok kép hátuljára is van festve és hogy most ezeket megnézhetjük. Komolyan mondom, a fogyasztóvédelmet kellene kihivni rájuk, amikor a 3. teremben egy enyhén már elmosódott, érdektelen kép hátuljába is beleshetünk, ahol szintén elmosódott, igen gyatra minőségű képrészletet láthatunk. Zöld szinű. Valami tájkép. És ennyi. Ez az egyetlen kép az, aminek megnézhetjük a hátulját.
De a többi kép is futottak még kép. Én nem tudom, hol vannak a jó Czóbel képek, de ott nincsenek. Ha véletlenül az alapján itélném meg a festőt, ami a Czóbel múzeumban van, hát bizony elmenne a kedvem a művészettől rögtön.
Nagyon gyorsan megpróbálom elfelejteni, hogy ott jártam.


2017. július 2., vasárnap

Könyvajánló: Passuth Krisztina - Petőcz György: Ki a katakombából - Vajda Lajos a festő másként

Van egy kis probléma a messiás világsztár festőinkkel, az, hogy nem léteznek. Hiába van mindenki oda Csontváry-tól, külföldön észreveszik, hogy az emberábrázolásai nem olyan jók, a nagy méret ott pedig alapelvárás. Erdély Miklós is állitólag a legnagyobb arc volt, de egyetlen könyv sincs róla, amikor pedig az Art + Text galéria bemutatta pár festményét, azok jóindulatúan a futottak még kategóriában voltak. Tessék csak megnézni egy Simon Hantai életművet, hány kép, milyen méretű, milyen helyeken állitott ki, kik vették a képeit. Nem véletlen, hogy őt tulajdonképpen franciának kell mondanunk, hiszen megszületett Biatorbágyon, aztán a főiskola első évében el is ment, és egyszer se jött haza.
Talán szentségtörés, de én pl. Ámos Imrében sem látom az érdekességet. Jó, értem én, hogy a tragikus sors, meg hát finoman szólva sem kellett volna megölni őt, de az életmű, amit ránk hagyott, nem erős. Talán megvan benne a lehetőség, nem tudom. Vajdával nagyjából ugyanez a bajom. Nagyon rövid ideig tudott festeni, sajnos abból is elveszett a háborúban jópár kép, és ami maradt, az inkább az igérete annak, hogy ez még érdekes lehet.  Meg persze ha nem a hentestől kikönyörgött zsirpapirra késziti képeit a legolcsóbb eszközökkel,ha... Ott az igéret, hisz jópár képe nagyon is igéretes, sőt..És a mondatot mindenki be tudja fejezni.
Nagyjából a Nemzeti Galéria kiállitás óta (legalábbis nekem azóta) van közvetlen képem arról, hogy milyen is volt Vajda festészete. Ez a könyv megpróbálja elhitetni velünk, hogy Vajda valójában egy meg nem értett zseni, hogy senki sem ismeri, pedig nagyobb festő, mint Picasso.
A könyv első tanulmánya szerintem teljes tévedés. Azt igyekszik bebizonyitani, hogy Vajda megelőzte korát, és valójában az amerikai absztrakt expresszionizmus, vagyis Pollock elődje. Kár, hogyVajda naplóiból szövegszinten sem igazán jön ez össze, de a képei alapján végképp inkább Max Ernst és csikorogva Moholy-Nagy tűnik elő, mint Pollock. De hát ez nyilvánvaló, aki látta a várban az önarcképét, melyen glóriával, szinte Krisztusként mutat, ott a ruhája és a háttér egészen más, felőlem akár expresszionista is lehet, de azért az akkor is egy önarckép. És a többi képe ugyanigy. Nem, nem előzte meg korát, de azért éppenséggel el se volt maradva tőle, ami nagy szó.
A második tanulmány szerencsére jóval komolyabb. Vajda Párizsban töltött 4 évét elemzi, vagyis megállapitja, hogy szinte semmit sem tudunk erről az időszakról, csak azt, hogy nyomorgott, és a kinti magyar festőkkel nem került kapcsolatba. Talán még a Louvre-ban sem járt. Semmit sem tudunk erről az időszakáról, ha készitett képeket, azok elvesztek amikor fizetés nélkül távoztak a hotelből, ahol laktak. Mit nem adna egy művészettörténész ma azért a bőröndért!
Az életút sajnos egyáltalán nem volt vidám, és már az is csoda, hogy ennyi képe megmaradt.
De az számomra világossá vált, hogy ahol nincs semmi, oda bajosan tehetünk kultuszt. Mondhatjuk, ohgy Vajda zseni volt, csak éppen nem volt pénze papirra, vászonra. Mondhatjuk, hogy Párizsban művelődött, de nem volt pénze belépőkre.
Persze most kilépek a szerepemből, és én is elismerem, hogy Vajdát én is szeretem, a Szentendrei háztetők képe pl. nagy kedvenc. Ezzel együtt se gondolom, hogy az ő életműve egyszercsak majd kilép az árnyékból, akárhány hasonló könyv is jelenik meg róla..