2017. november 29., szerda

Klaniczay Júlia interjú

A Havibaj irodalmi újságban érdekes interjút olvashattok Klaniczay Júliával az Artpool egyik alapitójával. Az Artpool hamarosan az alapműveltség része lesz, úgyhogy minél előbb érdemes elolvasni...
www.havibaj.com

2017. november 25., szombat

Jeffrey Milstein

Nem lennék meglepve - bár micsoda kezdőmondat lesz ez egy képzőművészeti blogban! - ha 50 év múlva a drónok már képesek lennének embereket is szállitani, és mindannyian megtapasztalnánk a felső perspektiva nézőpontját. Addig is, drónokról is eleve csak pár éve beszélgetünk, és az egyre nagyobb felbontású kamerák is létszükségletek voltak Jeffrey Milstein sorozatának elkészitéséhez. New York és Los Angeles házait fotózta felülről - na igen, talán 10 év múlva ezt már csak nagyon drágán lehetne megtenni.
Az eredmény mindenesetre lenyűgöző. Csodálatosak ezek a nagyfelbontású képek, nem is szükséges hozzájuk semmilyen kommentár. Ime: https://www.lensculture.com/search/projects?q=jeffrey%2Bmilstein&modal=project-524063-lany

2017. november 23., csütörtök

A Párizs Budapest katalógus

Csak a legnagyobb elragadottság hangján lehet szólni erről az albumról. Na jó, a 15000 ft-os ár nem éppen baráti, de az se kevés, amit kapunk. Látszik, hogy ezúttal nem spóroltak semmivel. Minőségi, vastag papir, nagy méret, a fotók pedig szintén sosem látott minőségűek. És a csoda az, hogy a szöveg sem marad el tőlük.
Egy ilyen óriási témát elbeszélni nem egyszerű. De a könyv szerzői mindennek utánamentek és meg is osztják velünk a forrásaikat, igy aki elmerülne egy apróságban, van hova nyúlnia, a lábjegyzetekben megkap mindent. Az összes fotóról megvan, hogy ki készitette, mikor, az összes helyszint beazonositották. A teljes szöveg elolvasása emberes munka,400 oldal tömény szöveg. Én gyorsan olvasok, de adok egy hónapot magamnak, a lexikális ismeretek burjánzása miatt nem is célszerű egyben elolvasni az egészet.
A könyv 1890-1960-ig tekinti át a fontosabb festők párizsi kalandjait. Van, amit már tudtunk régről, mondjuk a Nyolcak útjait, Kassákot, de a könyvben Ámos Imrétől Vajdáig mindenki szerepel, és mindenkiről a legrészletesebb leirások, helyszinekkel, fotókkal, dátumokkal. Elképesztő.
Fogok még szemezgetni belőle, most egyelőre megelégszem azzal, hogy az 5 csillagos rendszerben adok neki hat csillagot.

2017. november 20., hétfő

ARTE!Brasileiros újság

Kétségtelen, hogy időnként ki kell tekintenünk a nagyvilágba ahhoz, hogy értékelni tudjuk a saját helyzetünket. Itt egy brazil művészeti lap, ami remekül példázza, mennyire máshogy gondolják arrafelé a művészetet.
Az újság elolvasása után úgy tűnik, arrafelé leginkább a protest művészet divik. A művészet mint ellenállás a lap alcime, tematikája, és ezt maximálisan hozza is. És van is miért ellenállást inditani: diktátorok, amerikai elnyomás, rengeteg kilátástalanul szegény ember, bizony van miről beszélni. Nekem mégis a Museu de la Photografia egy fokkal visszafogottabb, sőt időnként absztrakt képei tetszettek legjobban. Persze nem igy lenne, ha egy performanszra készülnék, netán graffitikkel tervezném beboritani a várost.
Az újságot amúgy egy 2001-ben Braziliába költözött francia, Diego Rousseaux főszerkeszti. Ő még csak nem is művészi fotós, megrendelésre ételfotókat készit. Nem baj, csak azért emlitem, mert úgy látom, nem igazán alakult ki az Európában megszokott modell, hogy galériák vannak, ebben a lapban legalábbis nem hirdet galéria. Persze az nem is lenne igazi ellenállás. Szóval van még hova visszacsúsznunk..

2017. november 18., szombat

Elveszett örökség: báró Hatvany Ferenc gyűjteménye

A Virág Judit kiállitás mellett ez is fantasztikus, az év meglepetése, csodálatos. Az artmagazinban meg itt-ott persze már volt szó a Hatvany gyűjteményről, ha másért nem, azért, mert nem sűrűn fordult elő, hogy ennyire minőségi anyagot szedjenek össze, amiben Van Gogh-tól Manet-ig mindenki szerepel, másrészt a villa ma is létezik, 48-ban elfelejtették államositani. Az épület kapott találatot a 2. világháborúban, de pár éve mintha felújitották volna, legalábbis kivülről úgy tűnik. Azon az úton, ahol eljutunk a Disz térre, az utolsó ház, ami Pestre néz. Mit ne mondjak, pazar lehetett a kilátás.
Természetesen nem csak a festmények voltak elsőrendűek a házban, hanem a bútorok, szobrok, könyvek, szőnyegek, vagyis minden más is. Mindezt felidézi nekünk egy videó, ami az egész kiállitás éke.
Mit ne mondjak, láttam már jónéhány videót, de ez igényességben bármelyikkel felveszi a versenyt. Az adatok teljeskörűsége, korabeli fotók, háttérinformációk, máshonnan nem megtudható tények teszik kivételessé. De tegyük hozzá a narráció profizmusát, a fénykezelés, az effektek minőségét. Nem csoda, hogy a videónál mindig álltak. Ha kiadnák dvd-n, megvenném.
A kiállitás másik maradandó élménye a katalógus. Vagyis pontositok, ez nem is katalógus, hanem egy könyvremek. Olcsó könyvespolcra nem érdemes tenni, egyszerűen azért, mert nagyon nehéz. Itt is kitűnőek a képek, az egész album minősége megkérdőjelezhetetlen. Még vissza fogok térni rá, de hozzá némi idő, mire átrágom magam a 600 oldalon.
Két ilyen kiváló mű mellett maga a kiállitás, a képek szinte csak háttérnek jók. Persze érthető, hogy az Oroszországban senyvedő képeket a Kieselbach galéria sem tudni megszerezni, az elégett képeket sem lehet már újrafesteni, azért a néhány magyar kép is mutat valamit. De persze az lenne az igazi, ha a szőnyegek, bútorok is ott lennének.
Tényleg nagyszerű kiállitás. Csak az merülhet fel, hogy miért nem a Nemzeti galériában van?

2017. november 16., csütörtök

Párizs Budapest kiállitás a Virág Judit galériában

Le vagyok nyűgözve. Azzal kell kezdenem, hogy most mindenki dobjon el mindent és menjen el a Falk Miksa utcába, ne csak a Virág Judit galériába, hanem a Kieselbach-hoz is, mindkettő kihagyhatatlan. És mindkettőhöz van katalógus is, bár a kettő együtt 25000 ft. Szép pénz, de az albumok is impozánsak.
Kezdjünk Virág Juditnál, ahol az 1890-1960 között Párizsba ment festőkről szól a tárlat. Egyszerre közhely, hogy abban az időben mindenki Párizsba ment, könnyebb olyat mondani, aki nem, ugyanakkor mégsem mondhatjuk, hogy a téma igazán ki lenne dolgozva, hiszen millió könyvből, életrajzból kell kiszedni, hogy a minket érdeklő festő mikor ment ki és mit csinált.
És igen, most el kell mondani, hogy ez a kiállitás még akkor is impozáns lenne, ha a Nemzeti galériában lenne. A témáról ordit a nagy, grandiózus, hatalmas jelző, és nem Korniss Pétert akarom bántani, akit tisztelek, de egy ilyen témát bizony nagyobb múzeumi háttérrel lett volna ildomos megrendezni. De mivel évek óta teljesen halott a honi intézményrendszer, igy örülni kell annak, hogy átveszik a helyét a magángalériák. Lesz még ennek böjtje, ugyanis én pl. azt mondom, hogy a Nemzeti Galériában kutyaütők vannak. Nézzük meg ezt a katalógust! Gyönyörű! Nagyszabású. Csodálatos minőségűek a képek benne. És végre a művészeti kutatás is belefért, régen olvastam ennyire sok adatot egy hasonló témájú könyvben. És nézzük meg a kiállitás lámpáit. Talán ennyire nem lehetne máshol besötétiteni, de hogy fantasztikusak a szinek ebben a környezetben, az bizonyos. Mondom, hogy jobb, mint a Várban. Itt van pl. ez a Czóbel kép kicsit feljebb. A Czóbel múzeumban unalmas, bántóan lapos az amúgy is mennyezetről jövő világitás, borzalmas. Itt meg tudták csinálni, hogy csak a képet világitják. Hirtelen vissza is tettem Czóbelt a komoly festők közé, ahonnan azért csúszott le, mert a Czóbel házban és a Nemzeti Galériában is csapnivaló a Czóbel anyag. Na ez a Czóbel már egészen más! A kép magántulajdon, és ne áltassuk magunkat, a képek többsége az. 1-2 kép jött csak múzeumból. És akkor megint elmondom, hogy a várban nem tudtak volna ilyen jó anyagot összerakni, mert ahhoz ismerni kell a gyűjtőket...
Persze kritizálhatnék is bőven. Furcsa, hogy a tárlat nagybányai képekkel indit, mikor Párizsban vagyunk elvileg. Sok a csendélet, arckép, ami nem tesz hozzá a Párizs hangulathoz. És jó lett volna, ha több várrosképet raknak hangsúlyosabb helyre. A belépőt párizsi harmónikaszó fogadja, a hangulathoz hozzátesz, még éppen nem zavaró. Viszont teljesen természetes módon túl nagyok az ugrások, Bálint Endre szinte Medgyánszky után jön (apropó, az alföldi temetők kép miért került ide?), egyszerűen túl kevés a hely, hiszen felelősen a katalógus témáit úgy százszor ennyi helyen kellene bemutatni. De. Igy is rendkivül különleges, hogy folyton ismeretlen képekbe botlunk, ez nem egy megúszós, tessék-lássék összedobált anyag, hanem minden lépésnél különlegeset mutató csoda. Nem is értem, hogy tudták ezt összehozni. A pinceszinten még egy videót is bemutatnak, amiről látszik, hogy saját munka.
Nem tudom már fokozni a nagy szavakat, ezt a kiállitást melegen ajánlom, a képek nagy részét nem fogjuk viszontlátni sehol, soha. Ja, nem mondtam, hogy a magánkereskedelem máshogy működik, mint az állami?

2017. november 11., szombat

A könyvgalaxis elnyomása

Figyelemreméltó kritikát kaptam a minap, miszerint túlságosan is könyvközpontú vagyok, miközben elvárom, hogy mindenről könyv jelenjen meg, eközben rengeteg érdekes blog vagy weblap létezik. És amúgy is, a könyv tulajdonképpen egy múltbéli formátum, mint mondjuk a cd.
Hmm. Van ebben valami. Hiszen én, aki lelkendeztem performanszok és tényleg nehezen dekódolható installációk, megsemmisülő művek mellett, hogy lehetek olyan ultrakonzervativ, hogy a könyvet helyezem előre?
Amikor a londoni Tate-ben Wolfgang Tillmans kiállitásán végigmentem, magam is arra jutottam, hogy a jövő a facebook kiállitásoké. Mindegy, ki mit állit ki és hol, a lényeg, hogy a facebook-on milyen képek és reakciók lesznek róla. Sőt, a művész ezen reakciók alapján változtatja a kiállitás anyagát. Ez a jövő.
Viszont akkor nem értem, hogy Jean-Luc Mouléne (például) Párizsban miért tartotta annyira fontosnak, hogy a szobrai mellett egy sok példányos újságot (ami vastagságánál fogva könyvnek is elmenne) nyomtasson, miért van az, hogy normális helyeken alapvető, hogy egy kiállitáshoz film és katalógus is készül? Hiszen a Google-ben rákereshetünk Cy Twombly képeire, nem kell könyv hozzá.
Hmmm. Kérdezhetném úgy is, hogy miért jelent meg az Artpool-nál a Törvénytelen avantgárd kötet tizezer forintért, ha amúgy pdf-ben letölthető? De kérdezhetném úgy is, hogy lemondunk-e a visszakereshetőségünk lehetőségéről, hiszen a Google nem garantálja, hogy egy kép még jövőre is ott lesz a weben...
Na jó, bevallom, hogy valóban ultrakonzervativ vagyok ebben a tekintetben. De talán nem véletlenül. Annak idején hónapokat kerestem Brassai Picassóról irt könyvét, és amikor egy antikváriumban megtaláltam, nem volt kérdés, hogy az a könyv kell nekem, pedig nem olvasom minden héten. De a Google helyett még ma is inkább hátranyúlok a könyvespolcra, ha valamit keresek, mert ott számomra jobban rendezett az, amit találhatok. Minden könyvhöz van egy történetem, és emiatt bizonyos nevek egész máshogy rögzültek a fejemben. A keresőbe hiába is ütném be, hogy "az a párizsi kiállitás, amire Joelle-el mentem amikor a művészeti időről beszélgettünk". Hát, erre nem találnék semmit. De a könyvek között ott van egy füzet, és akkor megnézhetem újra a katalógust, és minden beugrik.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kritikának nincs igaza. Dehogynem. Nagyon is. Én is csak egy fanatikus könyvgyűjtő vagyok, nemigen fogok már ebből kigyógyulni. Egy picivel olcsóbb hobbi, mint a lóverseny vagy a tőzsde, és 74-es Chateauneuf du Pape-ot is régen ittam. Nem kell izgulni, majd a gyerekeim úgyse viszik tovább ezt, ők úgyis digitálisak lesznek már, és röhögnek majd rajtam, amikor könyvekben mutatom Kerekes Gábor képeit. De addig még lehet pár jó évem...

2017. november 8., szerda

Könyvajánló: Tamkó Sirató Károly: Dimenzionista manifesztum

Te jó ég, micsoda könyv!
Ha valaki nem olvasta volna, azonnal szerezze meg: Kassák: egy ember élete, Brassai: Beszélgetések Picasso-val köteteit, és aztán olvassa el.
1930 körül vagyunk, Párizsban, ide érkezik főhősünk, hogy a korábban megirt képverseinek értő közönséget találjon. Vicces, de ekkoriban szinte minden magyar művész járt Párizsban, Tamkó viszont azokhoz tartozik, akik kint is akartak maradni, mivel a dolgait csak ott értették meg. Ne felejtsük el, hogy Duchamp és az izmusok idejében vagyunk, ez egy fantasztikusan érdekes időszak, amikor a régi festészetet már nem akarták követni, de hogy mi legyen az új, arról jókat vitáztak. Tamkó pedig, csakúgy, mint Brassai, hamar beilleszkedik, munkát szerez, olcsó ételforrást fedez fel, és beveti magát a művészeti életbe. Hamar rájön, hogy tele van a város hozzá hasonlóakkal: többek között Hans Arp-al is megismerkedik, aki egészen közeli barátja lesz, de mondhatjuk, hogy sokakat megismer. Elhatározza, hogy a képversei nyomán, azt továbbfejlesztve és a megismert emberek hatásait összegezve megirja a dimenzionista manifesztumot. Ez egy kiáltvány, ami akkoriban nem volt szokatlan, és azt mondja, hogy a vers, a kép és a szobor is egy dimenzióval több lesz, a vers képpé alakul, a festmény szoborrá, a szobor pedig mozgássá. Zárójelben jegyzem meg, hogy pl. Duchamp ilyen irányú munkásságát is bemutatja a Centre Pompidou katalógusa.

 Viszont akkor - tehetjük fel a kérdést - miért van az, hogy a boritón hátulról átölelő férfi nem futott be Duchamphoz hasonló karriert? A válasz ezúttal nem az itthoni közöny: beteg lett, és mivel nem bizott a párizsi orvosokban, betegsége egyre rosszabb állapotba vitte őt, végül már felkelni sem tudott. Ez pont egybeesik a dimenzionista kiáltvány megjelenésével, ami nem lenditette előre az ügyet, bár azért többen is, ha nem is ugyanúgy, folytatták a munkáját.
Tamkó, amikor már halálán volt, elhatározta, hogy visszatér Mo-ra, hátha itt meggyógyitják. És a vonaton valóban találkozik egy orvossal, aki meggyőzi, hogy higgyen az orvosoknak, és kezeltesse magát. Ennek ellenére nem tudják meggyógyitani, s bár eredetileg pár hónapra tervezte itthoni tartózkodását, ebből jópár év lett. Először 39-ben akart visszamenni, bár nem volt teljesen jól, de ugye a 2. vh megakadályozta. Ezután, sokkal később, 60-ban találkozik a jógalégzéssel, és végülis azzal gyógyitja meg magát. Akkor viszont már szó sincs arról, hogy bárki csak úgy külföldre mehetne, és persze 24 év el is telt már párizsi évei óta.
Mondhatjuk, hogy nem sikerült neki, azonban a 30-as években elért eredményei szerintem igencsak figyelemre méltók, nem beszélve arról az attitűdről, amit annyira szeretek akár Karinthy, akár Kassák vagy Brassai életművében. És ne felejtsük el, hogy pár év alatt találkozott Duchamp-tól Kandinszkijig sokakkal, akik meghatározóak voltak a művészeti életben. Minden tankönyvben szerepelnie kellene a nevének, mégsem ismeri senki - ahogy Brassai könyvéről sem tudnak. Igaz, a könyv is nehezen beszerezhető, könyvesboltokban nincs, online nem rendelhető. Az Artpool-ba menjen, aki megvenné.


Erdély Miklós szimpózium műcsarnok Magyar Műhely 110-111

Egészen tágról inditok: aki olvassa a blogot, tudja, hogy axiómának tekintem, hogy mi, magyarok a tehetségeinket eldobjuk, elpazaroljuk, elfelejtjük. Naphosszat lehetne sorolni azokat, akikről itthon egy árva szó sem esik, érdekes módon viszont Párizsban, Londonban, esetleg New York-ban ismerik és számontartják őket.
De ha ezeket az embereket vizsgáljuk, még köztük is kiemelkednek páran, akikkel tényleg kibabráltak. Itt van például Erdély Miklós már irtam róla párszor a blogon. Az első információ róla, hogy ő nem is létezik, hiszen semmilyen kötete, életműkatalógusa nincs, szóbeszéd útján terjed, hogy ő aztán tényleg az avantgárd pápája volt, csakhogy a rettentő szegényes információkból, amiket össze lehet szedni, szinte semmi sem derül ki.
Ki a fene érti azt, hogy a rendszerváltás előtt betiltott alkotóról miért nem jelenhet meg semmi még ma sem?
Vagyis megjelenhet, 3 példányban, titkosan. Ezt a Magyar Műhely példányt egy könyvespolcon találtam, előtte fogalmam sem volt, hogy létezik ez a füzet. (Pedig basszus, több hónapja kutatok Erdélyről)
Igen, talán műveletlen vagyok, és rajtam kivül már mindenki olvasta ezt, akkor elnézést.
Szóval a füzetke története az, hogy a 98-as Műcsarnok kiállitáson volt egy szimpózium, ahol az Erdélyhez közel állók leirták, elmesélték élményeiket Erdélyről. Ez nyilván szubjektiv, de őszintén szólva annyi információt tartalmaz, amit máshol nem lehet megszerezni, hogy szinte kötelező olvasmány az Erdély univerzumban.
Viszont érdekes módon a Magyar Műhelyt is agyonhallgatják, igy erről is irok pár szót. Párizsban alapitották 1962-ben, és rövid időn belül komoly szellemi műhely lett. Évenként találkozókat szervezett, ahol az egyébként betiltott szerzők, köztük Erdély is találkozhattak és szabadon beszélhettek bármiről. Sokat elmond, hogy Erdély két kötetét, a kollapszis orv-ot és a második kötetet is ők adták ki, Párizsban 1974-ben. Tudomásom szerint azóta sem nyomták újra Magyarországon, nem hozzáférhető, nem létezik. (Egészen zárójelben teszem hozzá, hogy a havibaj.com -on, ami egy online irodalmi újság, a Rólunk menüpontból letölthető).
A Magyar Műhely egyébként azóta is létezik, nyilván a rendszerváltás óta már azt gondolnánk, hogy megjelenhetnek dolgok, ezért az újság is immár itthon jelenik meg.
Tehát itt van ez a füzetke, 200 oldal, és egy kicsit szomorú vagyok, amiért szürke papirra nyomták, igy fénymásolhatatlan, szkennelhetetlen. Talán ez volt a cél? Remélem nem. Rengeteg irás van benne, én most Nagy Pált emelem ki, aki a Magyar Műhely szerkesztője volt, és leirja, mennyire szoros volt a kapcsolat a lap és Erdély között. Erdély szinte minden évben megjelent az éves konferenciákon. Mivel az irások visszaemlékezések, igy aki szereti ezt a műfajt, tobzódhat, a többiek meg várjanak türelemmel egy átfogó Erdély kötetre, ami remélhetően párszáz éven belül megjelenik...

2017. november 5., vasárnap

A semmi jelenléte - Az Artpool kiállitása a P60-ban

Tudjátok, mi hiányzik a művészeti életünkből? A humor, de az irdatlanul. Érthető, hogy nincs kedvünk humorizálni, mégis hiányzik. Nem lehet mindig szomorkodni.
Ez a kiállitás a nyári kapolcsi fesztivál egyik programja volt. Mivel idén nem voltam, ezért nekem újdonság volt. A kiállitók voltak olyan kedvesek, hogy néhány fotó és film segitségével felidézték a nyári napokat, igy szinte teljesen képbe kerültem.
Ahhoz, hogy a kiállitás ügyében képbe kerüljünk, ismerni kell Tót Endre munkásságát. Van még aki nem ismeri őt? Akkor olvassa el sürgősen az Örülök, ha.. kötetét. Néhány dologra rá fog jönni: 1. Tót Endre vicces. Annak ellenére, hogy a legkeményebb szocializmusban művészkedett, aztán Kölnbe tette át a székét. 2. Ő találta ki, hogy minden szöveg helyett nullákat fog használni, igy tiltakozik a szocializmus értelmetlensége ellen. Elmegy tüntetni egy táblával, amin csak nullák vannak. Egy kiállitásmegnyitón nullákat gépel irógéppel, ami amúgy a kiállitás anyaga is egyben. Most nem kezdek mélyreható elemzésbe, de az is erős, hogy a nullák helyére bármit beleképzelhetünk, meg az is, hogy a nulla szimbólum, a semmi, kicsit lenézésszagú is. Tót Endre lenézi a hatalmat, ami ellen tüntet, és igaza van.
De vissza a P60-ba: itt most annyival több a kiállitás a nulláknál, hogy minden tábla hátoldalán egy semmivel kapcsolatos idézet van.  Márpedig a világirodalom szépen termelt semmit (a semmi szót) tartalmazó mondatokat, itt Hamvastól Márai-ig, Proust-tól Tolsztoj-ig böngészhetünk kedvünkre. Szórakoztató. Egy-két helyen, egy-két szöveg óhatatlanul betalál a gondolatmenetembe, van miről elmélkednem amikor eljövök. A bejárat előtt felirat: "semmi sem semmi." A magam részéről inkább azt mondanám: nem semmi!

2017. november 4., szombat

80-as évek plakátjai kiállitás katalógusa (Kieselbach galéra)

Bár sajnáltam, végül nem jutottam el a plakátkiállitásra a Kielebach galériába. Ennek azért az is oka volt, hogy spec. a 80-as években, hát, hogy úgy mondjam, nem az underground zenével voltam elfoglalva. És... hát ez mégiscsak egy plakátkiállitás, és a legtöbb, amit egy zenei plakáttól vártam, az annyi volt, hogy irják rá a zenekar nevét..De hát persze megint lyukra futottam, ugyanis egy borzasztó nehéz, vastag, drága katalógus lett ebből, rengeteg egyéb képpel, és hát a plakátok sem olyan rosszak benne..
A Kieselbach galéria egyre inkább egy nagyon menő galériára emlékeztet engem, akik pöpec katalógusokat és izgalmas kiállitásokat hoznak össze, ami azért is meglepő, mert pár éve még a századelő, az 1900-as évek stilusát hozták. Mára pedig keretkiállitással, elfeledett emberekkel jönnek. Komolyan kell őket venni, mint ahogy ezt a katalógust is. Bár a téma éppen hidegen hagy, azért a könyv minősége elképeszt. Könníen kultikus darab lehet belőle...

2017. november 1., szerda

Invisible kiállitás a Hundertwasser házban

Van abban valami mulatságos, amikor három pasi hajszáritózik egy apró teremben. Nem a hajunkat száritottuk, hanem egy olyan művet próbálgattunk, ami metafóraként is megállja a helyét. Van egy fekete, kb. egy méter átmérőjű kör, mellette egy hajszáritó. Ha valaki bekapcsolja a hajszáritót, és a képre irányitja, akkor az hirtelen kivilágosodik, de csak azon a területen, ahol meleget kap. Az pedig nem túl nagy. Ha gyorsan mozgatom a hajszáritót, akkor is maximum egy 40 centis darab világosodik ki. Ez rendben is van, hiszen a valóságot sem soha a teljességében látjuk.
Az egész installáció rendkivül ötletes. Egy apró megjegyzésem azért van: maga a kép, amit kivilágosodva látunk, azért eléggé semmilyen, és kicsit jobban odafigyelve a sötét felületen is láthatjuk. De ezek csak apróságok, az ötlet maga annyira magával ragadó, hogy az ember észre se veszi, és csak hajszáritózik, egyre szélessebb mozdulatokkal...
A kiállitás Bécsben, a Hundertwasser múzeum épületében látogatható, egyébként ingyenesen.