2017. február 27., hétfő

Néhány meglepő tény

A művészeti szintér nem hasonlit semmilyen más iparágra. A galériák 90 %-a nem termel profitot. Nem azért üzemeltetik, mert akkora üzlet, hanem azért, mert szerelmesek a képekbe, a művészekbe, és valljuk be, nagyon menő, amikor valaki azt mondja, van egy galériám, mégha az csak egy lepukkant sarok is.
 A galériák többségében a tulajdonoson kivül nincs más alkalmazott - ha mégis, akkor nincs bejelentve, vagy épp gyakornok. A galériák világában minden a személyes kapcsolatokon múlik. Nincsenek szerződések, nincsenek garanciák, nincsenek papirok.
A művészek 90 %-a abbahagyja a főállású művészkedést. Nem élnek meg belőle. Még akkor sem, ha éppen kiállitó művészek egy galériában. Előbb-utóbb felmorzsolja őket a pénztelenség, a bizonytalanság. Főállású művészként évi egy egyéni kiállitása lehet, ahol még ha elad is, azt egész évre elosztva nem jön ki még a minimálbér sem. Viszont a művészetközeli szakmákban, grafikusként, kurátorként, ne adj isten teremőrként mégis állandó bevétele lehet.
Rengeteg példa van arra, hogy egy korábban sikeres művészt elfelejtenek, amikor a stilusa korszerűtlenné válik. Munkácsy ünnepelt festő volt, a legnevesebb családoknak festett portrét, mégsincs manapság kiállitása, mert jött az impresszionizmus. Még a legjobb festőket is elfelejtik, kimennek a divatból, eltűnnek.100 ismert festőből 2-3 marad meg az emberek tudatában mondjuk 30 év távlatából.
Mégis miért foglalkoznak mégis ennyien ezzel az elmaradott, kézivezérelt, belső körökön múló hálátlan dologgal?

2017. február 26., vasárnap

40 éves a Pompidou központ

Egy alternativ univerzumban bizonyára lehetséges lenne, hogy nincs Pompidou központ, de szerintem ma már teljesen elképzelhetetlen lenne nélküle. már önmagában a könyvesbolt a lenyűgöző kinálatával biztos pont. Aztán ott van az állandó gyűjtemény, ami nem úgy állandó, mint mondjuk a Nemzeti galériában, ahol nem is tudom hány éve rendezték át a képeket, hanem pár havonta változó, valójában a művészettörténetet Braque-tól Wifredo Lam-ig teljeskörűen bemutató óriásról van szó, ahol pár óra alatt garantáltan mindenki telitődik. Ezzel csak a Tate és a Moma vetekedhet, nekik van még olyan állandó tárlatuk, amit nem lehet egyszerre megnézni, mert túl nagy, túl sok.
Jöjjön egy teljesen szubjektiv válogatás, először a saját élményeim alapján, aztán a Beaux Arts magazin listájáról. Legyen mondjuk a 3 legfontosabb, vagyis 3 olyan, ami nagyon tetszett:
1. Hantai Simon. Elképzelni is furcsa, de a Pompidou kiállitása nélkül ezt a nevet egyáltalán nem ismernénk. Tisztára nevetséges, hogy még mindig Bálint Endrézünk, tavaly is jelent meg róla új könyv, eközben Hantairól semmi sincs. Igaz, a nemzetközi aukciósházak felrobbantak a Hantai képek áraitól. De ami még fontosabb, hogy a képei valóban új szint hoztak az absztrakt festészetbe.
2. Dali. Elég ritka, hogy élőben Dali képeket lehet látni, de mindenkinek ajánlani tudom, mert egyáltalán nem olyan, mint az általános iskolás fekete-fehér rajztankönyvben. Fantasztikus nagyméretű, elegánsan kidolgozott képei vannak, ennyi idő után is lenyűgöző a festészeti tudása.
3. Jeff Koons. Nagyméretű szobrai eleinte erős fejvakarást váltottak ki belőlem, egészen addig, mig nem láttam az Art Bazel-en, hogy ma róla szól leginkább a kortárs művészet. 4 méteres rózsaszin kutyája körül úgy zsongtak az emberek, mintha ingyenpénzt osztanának. Lehet elmélkedni róla, de hogy manapság ő az egyik meghatározó figura, az igen valószinű.
A Beaux Arts persze egészen máshogy válogat:
1. Paris - New York 1977. A megnyitóra olyan kiállitással készültek, ami egyből a reflektorfénybe állitotta a központot. Rengeteg olyan művész van, aki a háború után amerikából Párizsba ment alkotni, és ezekből pompás anyagot lehet összerakni.
2. Női-férfi - a művészet neme 1995. Erotikus művek és a nemiség, meg persze némi vonzódás a kreativ folyamatokban, kár hogy nem voltam ott...
3. Dada 2005. Ja igen, volt egy Duchamp kiállitás is később, a dadáról pedig ma már úgy véljük, sokat tudunk, ennek a kiállitásnak is köszönhetően..
Idén jön Hockney, és azt hiszem, van mit ünnepelni egy efféle állandó központon, innen pestről nézve még irigyelni valónk is akad..

2017. február 23., csütörtök

2017 új múzeumai

Miután kiszomorkodtam magam az előző posztban irt emberke miatt, a Capa központ kortárs finn fotográfia kiállitása volt a következő a listámon. De erről nem irhatok, ugyanis megfogadtam, hogy ha egy kiállitás annyira gagyi, hogy csak szidni tudnám, akkor inkább nem irok róla. Ezért vagyok ennyire tudathasadásos az mma miatt is: nem lehet kibirni, hogy ne bosszankodjak, hiszen tönkreteszik a magyar kultúrát, de már nem akarok irni róla, mert én magam is továbblépnék. A Capa központ kapcsán viszont már korábban irtam az útvesztésről (mellesleg a Mai Manó is üres), lassan el lehet felejteni mint kiállitóhelyet.
Beszéljünk inkább a Louvre Abi Dhabi-ról. Évek óta tervezik, évek óta minden évben meg akarják nyitni, aztán végül csak tovább késnek. Amúgy megoszlik a lelkesedés és a pénzhajhászat ebben az ügyben. Az kétségtelen, hogy Abu Dhabi igen erőteljesen fejlődik, és Párizs örülhet, hogy a vén kontinensről szeretnék beszerezni a klasszikus műveltségüket. Másfelől nyilvánvaló, hogy a Louvre csak a pénzért csinálja ezt, és ha az elfogy egyszer, akkor bizony nem szivesen lennék a sivatagban..
Az angolok Kinával próbálják ugyanezt: a Design Society Shenzhen a londoni Victoria és Albert múzeum nagyszerű és a vezetője miatt nemzetközi anyagot fog bemutatni ott, ahol nem divat a sajtószabadság, Aj Weiwei példája pedig riasztó.
Na de majd Afrikában! Ha valami nagyon távolinak tűnik a modern művészetek szempontjából, az a fekete kontinens, de azért Cape Town-ban már készül a Zeitz museum of contemporary art Afrika. A Jochen Zeitz gyűjteményére alapuló múzeum egy raktár átépitésével jön létre, és rettentően érdekes kisérletnek tűnik arra, hogy felkerülhet-e Dél-Afrika a térképre.
Bármennyire is hülyén hangzik, az országban, ahol szinte mindenki munkanélküli, szintén új múzeum készül. A Botin Centre Santanderben, Spanyolország északi részén lesz majd és a Tate-ből szereztek igazgatót hozzá. Nem csak kiállitótér, de koncertterem és más programok is lesznek.

Jean-Luc Mouléne és a művészi újság

Csak kapkodtam a fejem a Pompidou központban, amikor megláttam Jean-Luc kiállitását. Ha úgy vesszük, be kell mutatni a jövőt is, és még az is lehet, hogy ő lesz az. Érteni viszont nem értem.
Jó, kell ilyen kiállitás is. A probléma az, hogy nem vagyok-e maradi, mint mikor bejöttek az izmusok, és bizony jópáran nem látták, hogy mennyire érdekes kor jön. Most nem érzem azt, hogy érdekes kor van, de ettől még lehet. A művész azt mondja, hogy ezek az objektek (nem szobrok) kapcsolatba kerülnek a nézővel, kérdéseket tesznek fel a térrel kapcsolatban, és a látogató, mint egy városban, bejár egy útvonalat és a városi elemek az egyéni vágyak, társadalmi elvárások és politikai konvenciók alapján állnak össze.
Hmm. Szerintem ez a szöveg már 10 éve is gagyi lett volna, de Mouléne-t 5 galéria is képviseli a világban, szóval biztos velem van a baj hogy nem értem. Az objektek ugyanis szerintem nem hogy nem állnak kölcsönhatásban egymással, de témájuk és szerkezetük is teljesen esetleges. Egyáltalán semmit sem gondolom megnézésük után. Pedig mindennél jobban szeretem az absztraktot, csakúgy, mint az absztrakt szobrokat, de ezek a teremtmények semmit sem mozgattak meg bennem. Van ilyen, még lehet, hogy később megértem. Amúgy nyilván az történt, hogy egy Pompidou látogatáskor viszonylag rövid idő alatt kell bejárni az összes kiállitást, és ez volt az utolsó, ilyenkor már nehezen fogadok be bármit, és ez a tárlat elvárta volna, hogy a művész kétfedelű gondolkodását követve kezdek neki az elmélkedésnek. Viszont aki kirak egy ruhát úgy, mintha lenne benne valaki, majd elkezd filozofálni a jelenléten, az nem számithat támogatásra tőlem.
Az újsággal hasonlóan bajban vagyok. Nagyon szeretem az újságokat, és még jobb, ha egy művész nem csak a szobraival, bocsánat objektjeivel, hanem újsággal is kommunikál. Csak akkor miért tesz úgy, mintha ez az egész nem érdekelné? Az újságban csak fotók találhatók, méghozzá kizárólag érdektelen részletekről.
Egy próbababa oldalról, üres éjszakai utcarészlet, gázcsövek, egy szék, csupa olyan dolog, amiket észre sem veszünk általában. De a fotóriporterségtől is messze állnak. Értem én, hogy ez egy paródiája a társadalmunknak, melyben egy elszabott gázcső a konyhában érdekesebb, mint az Eiffel torony, a fogyasztói kultúra pedig érdektelen próbababában teljesedik ki. De mégis: az egészből nem ez jön le, hanem a mérhetetlen unalom, ami a művészből árad. Talán tovább kellene még filozofálnom róla?


2017. február 22., szerda

Helsinki nem akar Guggenheim múzeumot

Mi nem akarunk olimpiát, az angolok nem akarnak Eu-t, a görögök nem akarnak fizetni, az olaszoknak meg nincs miből - vagy a korszellem ilyen, vagy itt hamarosan nem lesz Eu, aztán nem fogjuk érteni, miért teszik ki európára a múzeum táblát - mint ahogy már ma is igen kevés fejlesztés jön innen.
Az angolok szerintem nem tudják, mire mondtak nemet. Jelenleg ők az Eu pénzügyi központja, de ezt el fogják vesziteni, és amint kivonulnak a bankok, a fű sem nő majd arra. Most az európai műtárgypiac jó 40 %-át adják, de ha nem lesznek bankok, nem lesz miből Damien Hirst művet venni, és akkor lehúzhatják a rolót. Ebből a szemszögből ugyan kit érdekel Helsinki, egy meglehetősen zöld északi város, ahol semmi látnivaló nincs?
Jó, beszéljünk másról. Róma kitalálta, hogy rettentő zavaró, hogy a turisták ellepik a spanyol lépcsőt, legutóbb pedig valami huligánok meg is rongálták a vizesést, ezért most azt tervezik, hogy éjszakára lezárják azt, sőt az is lehet hogy belépőt fognak szedni..Na ennyit a nyitott eu-ról..
Amúgy azt tudjátok, hogy pl. az osztrákoknál újra van határellenőrzés? Döbbenten néztem a határon, ahogy kiszedik az előttem menő ezeréves fiatot, persze az én drága kocsimra csak intettek, ha van pénzem kocsira, mehetek..Ez az Eu ma.
Mi a baj tehát a Guggenheim múzeummal? És mi a baj a finnekkel, hogy ezt nem akarják?
Meglehetősen nyugodtan kijelenthetem, hogy Helsinki nem szenved a túl sok látnivalótól. Már elég régen voltam ott, de konkrétan egyetlen látványosságot sem sikerült lefotóznom. Oké, van egy katedrálisuk, és piacuk, és..öö izé, van egy park, illetve nagyon sok zöldfelület van a belvárosban is, és nincs magasépület, nincs semmi.. Stockholmba érdemes elmenni már csak a belváros miatt is, de Helsinkiben tényleg nincs látnivaló..Én a helyükben lecsaptam volna a lehetőségre.
Csakhogy. A finnek nem olyanok, mint mi. Először is nem jelentkeztek az olimpiára, izé, Guggenheimre, hanem őket keresték meg, mert a múzeum terjeszkedni szeretne, túl sok a műtárgy, és valljuk be, jól hangzik, hogy mint a portugáloknál, odamennek, és megmondják a tutit, learatják a babérokat. A finnek nem ilyenek. Köszönik szépen, jól megvannak. Náluk az a menet, hogy mielőtt döntenének, mindent nyilvánosságra hoznak. A finnek megtudhatták, hogy 180 millió euróba fog kerülni a múzeumépület, hogy a múzeum műtárgyaiba nem lesz sok beleszólásuk, másfelől viszont rengeteg amerikai kép érkezne. Kiirtak egy épitészeti pályázatot, és ezeket is nyilvánosságra hozták, a területet megszavaztatták. Érdekes módon nem féltek a szavazástól. Majd nemet mondtak.
Azt mondták, hogy inkább a finn művészetet szeretnék népszerűsiteni, és hogy nincs szükségük amerikai művészetre.
A vicc az, hogy kb ugyanazt mondták, mint a britek, mint Róma, mint Pest, a görögök. Az eredmény ugyanaz a nem. És mégis mennyivel jobb nekik...

2017. február 20., hétfő

Utolsó és unalmas bekezdés a fotószövetségről



Csuda dolgok történnek a fotóművészek szövetségénél. Amig nem volt mma, addig ez számitott a fotósok, hmm szervezetének? Azért a kérdőjel, mert a fotószövetségben aztán tényleg nem történt soha semmi, egy bizonyos Sz. Zsolt beleült a székbe, és ha voltak is ötletei, hogy mit kéne csinálni, abból nem sok valósult meg. Teljesen észrevehetetlen volt a szervezet, mignem az egyik éves rendes tisztújitáson fel nem tűnt M. Szilvia. Ő friss levegőt, dinamikát és tetteket igért, ami nagyon ráfért volna a szervezetre. Azonban a megválasztásánál akadt egy kis probléma: mint kiderült, nem egészen korrekt eljárásban lett ő az új elnök. Annak ellenére, hogy apróbb botrány kerekedett ebből, Szilvia nekilátott nagy erőkkel... a végülis nem tudjuk minek. Az bizonyos, hogy túl sok nem valósult meg, de azért sem, mert pár hónappal a botrányos választás után birósági ügy lett a dologból, és Szilvia is láthatta, hogy ebből semmi jó nem lesz. Az előző elnököt vádolta pénzek lenyúlásával és minden mással is, de látnia kellett, hogy az elnöksége igencsak rövidre fog sikerülni. Érkezett is az újabb közgyűlés, melyre már felkészült az előző elnök, Zsolt is, Szilvia is, hogy aztán nevető harmadikként egy a szakmában még nem lejáratott név legyen a befutó. Igazság szerint Zsolt és Szilvia sem hozták a várakozásokat. Az új elnök, Péter viszont úgy látta jónak, ha a botrányok miatt nem történik semmi, mármint tényleg semmi. Hogy levédje magát, auditot kért a szövetség gazdálkodásáról, ahol kiderült, hogy Zsolt korrekt volt, Szilvia ellenben "csak úgy" pénzt vett ki a pénztárból, de végülis nem annyit, hogy ezért érdemes legyen feljelenteni.
Unalmas ez a történet. Végülis kiderült, hogy Zsolt elnökösködése idején havi 80000 ft-ot kapott havonta, talán jobban járt volna anyagilag, ha kukásnak áll. A szövetségben, mint ahogy általában a magyar közéletben, nem történik semmi, hiszen semmi pénz nincs ott. Azt meg, hogy már fotóhónap sincs, hogy a fotó, mint médium, de hozzávehetjük a Mai Manó házat, ahol már kiállitás sincs, vagy úgy általában a művészeti dolgokat teljesen leirták, fű se nő és semmi sem történik. Akinek volt gyomra hozzá, már lelépett az mma-ba, ott pénzt is osztanak a semmire, ha már ott se történik semmi.
Lassan az egyetlen remény az Offbiennálé maradt, hátha robban, de legalább pukkan egyet a magyar ugaron.

2017. február 19., vasárnap

Családi portrék a francia fotóházban

Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy önkényesen megválogatom, miről irok és miről nem. Ha valamit láttam, de nem irok róla, az legtöbbször azért van, mert csak negativat tudnék irni, azt meg minek. Attól még, mert nekem nem tetszik, még lehet jó. Ezért most hagyjuk Andres Serrano-t, a párizsi fotóház legfelső emeletén ugyanis családi portrékat találunk a fotóház gyűjteményéből.
Ami azt illeti, minden fotót szerető megnyalná mind a tiz ujját a franciák gyűjteménye láttán. Archaikus eljárásokkal készült képek az 1920-as évekből éppúgy kéznél vannak, mint néhány Annie Leibovitz kép, vagy éppen ez a Richard Avedon képpár, amit az apjáról készitett. Én műveletlen vagyok, de ezekről a képekről én még csak hivatkozást olvastam, de nem láttam őket.
A család fogalma persze elég tág, ezúttal is feltűnnek fotóriporterek által készitett, azt kell mondjam  jellegtelen képek, melyeken nagyon afrikai család nagyon klisésen behelyezkedik, de a többség nem ilyen.
A portré amúgy is az egyik legkevésbé-kell-megmagyarázni képtéma, mivel mindenki szereti nézni az arcokat. Valamiért a legtöbb embernek a másik emberről készült portré a legérdekesebb, ezt pedig megkapjuk.
Egy ilyen válogatás szükségszerűen túl tág, de a gyűjteményben lévő páratlanul gazdag anyag miatt mégiscsak érdekessé válik, és olyan kincsek kerülnek elő, amik talán jó ideig nem. Érdekes, hogy ennyit irok erről a témáról, mármint arról, hogy bizonyos képeket csak rövid ideig, egy mázlista közönség láthat, aztán a képek eltűnnek, és legközelebb 40 év múlva tűnnek fel...

David Hockney speciális örömei könyvalakban

Ha már Tót Endre örömeiről volt szó, Hockney is ünnepelhetne, hiszen a neve egyre több helyen forog a legmagasabb elismeréssel, csoportos kiállitásokon mindig akad egy képe, az aukciókon kapkodják a képeit, úgyhogy úgy döntött, ideje végre megoldania egy réges-régi problémámat.
Igazán kedves tőle. A probléma pedig az, hogy bármennyire is erőlködünk, az újságokban, katalógusokban megjelenő kép, vagyis reprodukció sosem közeliti meg annyira az eredetit, hogy elégedettek legyünk. Még a Tsukin gyűjtemény őrült vaskos és nehéz könyvében is Matisse képei erőtlen bélyegek az eredetiek után - amit viszont sajnos egy idő után elfelejtünk, legfeljebb egy benyomás marad meg. Tehát vagy megszerezzük az eredetit, ami azért elég sok kép esetén álom marad, vagy kénytelenek vagyunk a katalógust mutogatni a barátoknak, amiből viszont nem mindig jön át a kép szellemisége. Hogyan is jönne át, mikor a kedvenc Cy Twombly képem 3 *8 méteres, ekkora katalógust pedig elég nehéz lenne magammal cipelnem. Ezen a ponton lép be Hockney újra a képbe.
Na nem egy 3 * 8 méteres könyvvel, de azért az átlagnál jócskán nagyobb katalógussal. A képen nem is jön át igazán a méret, hiszen az rendben van, hogy a kép nagyobbik felét kitölti, ezt a hatást el lehet érni egy 10 centis darabbal is. De ez akkora, amit már nem is lehet kézben tartani. A1 vagy A0? Nem emlékszem, centi meg nem volt nálam, de a könyv akkora, hogy simán ki lehetne rakni a falra mint reprodukciót. Ok, az eredeti még nagyobb, de azért ekkorában már kijönnek a kompoziciók.
Ezt tehát már lehet vinni barátoknak mutogatni? Sajnos nem igazán.. Majdnem 30 kilót nyom a könyv, ezt már nem szivesen dobom be a hátizsákomba..A másik baj az, hogy 2000 eurót kéne fizetnem érte..A Wizzair-nél biztos meglepődnének, amikor előkapom ezt és megpróbálom berakni a csomagdobozba..
Egyetlen könyvre emlékszem, ami hasonló méretekkel bir: Annie Leibovitz szintén hasonlóan drága és hasonlóan nehéz műve szintén nem található meg a könyvespolcomon..

2017. február 16., csütörtök

Tót Endre nagyon speciális örömei a Capa központban

Tényleg minden okunk megvan a sirásra. Rakjuk össze az elemeket: az mma nevű gittegylet lenyúlta az Nka-t, műcsarnokot, Hild villát és Muosz székházat, és ők úgy akarnak keresztények lenni, hogy mindenkit elpusztitanak, felnégyelnek aki nem olyan, mint ők. Már eleve a Capa központ létrejötte is hülyeség, hiszen a fotós szakmának ott a Mai Manó, ami helyett beigérték a Városligetbe a fotómúzeumot, amiből semmi sem lesz. A Capa központ tehát azért kell, hogy ne kelljen a Néprajzi múzeumba rakni a world press photo-t, ja és hogy ne legyen Ernst múzeum. Más értelme nem sok van, mert akiknek szólna, a fotóriportereknek, ők pont kiszorultak a központból, igy egyfajta Mai Manó pluszként lehet értelmezni a helyet.
Mi a túrót keres Tót Endre ott? a Ludwigban, a várban a Nemzetiben, esetleg egy értelmes Műcsarnokban lenne a helye. De a Capában? Kezdjük ott, hogy Tót Endre nem fotós. Az, hogy fotókat állit ki, egy dolog, ne tévesszen meg senkit.
Valójában az egészet máshonnan kéne kezdeni. Tót Endre ugyanis az egyik kedvenc művészem. Ha valaki netán nem olvasta volna a sárga könyvét: Örülök, ha egyik mondatot a másik után irhatom ciműt, az most azonnal hagyja abba az olvasást, és szerezze meg. Garantálom, hogy három napig fog röhögni. Igen, Tót Endre vicces. És felszabadult. Nem tudom, hogy csinálja, de a 70-es években, amikor pályáját kezdte, igen cudar volt a művészeti élet. Még talán rosszabb, mint ma: újságok betiltva, kiállitások betiltva, és a párt majd eldönti, hogy ki kellőképpen szocialista ahhoz, hogy kiállithasson. Tót Endre pedig festett egy ideig, aztán rászálltak a zsaruk, aztán megpattant Kölnbe. Azóta is ott él.
Az örülök, ha.. képsorozata tehát valóban arról szól, hogy jaj, de jó, hogy immár Kölnben vagyok, és tényleg irkálhatok, festhetek, sőt még tüntethetek is...
Ez remek, de most jönnek a csavarok. 1. Ezt a sorozatát már 1971-ben megcsinálta. Persze nem pont igy, ezért tavaly újracsinálta az összes képet. De őszintén szólva nemigen hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, hogy ezek nem 71-es képek. De akkor miért csinálta újra? Még mindig ugyanazt csinálja? Vagy azt akarja mondani, hogy még mindig 71 van?
Na igen, ez egy jó értelmezés. Hiszen játszuk meg a tudatlant: a képek alatt ezek a szövegek: örülök, hogy egy vonalat húzhatok. Örülök, hogy ezt a táblát tarthatom. Basszus, hiszen ezek újra aktuális mondatok!
Minden más értelmezés értelmetlen. Hiszen Tót Endre kiállitás legutóbb tavaly volt az Acb-ben, előtte a Modemben és máshol, semmi sem indokolja az újrázást. Pláne úgy, hogy jóformán semmilyen magyarázó szöveg nincs: egy fiatal akár kormánypropagandának is nézheti ezt, hiszen mit örül ez a fickó a semminek? Inkább húzzon el Londonba pincérkedni!



Új festészeti tendenciák a francia festészetben

Ez már majdnem úgy hangzik, mint egy szakdolgozat cime, pedig ez valójában egy jóslás, és azok nem szoktak valóra válni. Hiszen elmúlt már a Vissza a jövőbe film 30 év múlvája is, mégse repülnek az autók, és a portaszitó papirt se találták fel. És amúgy is: ha tényleg tudnám, melyik művészektől kell vásárolni, már rég teherautóval furikáznék Párizsba.
Valójában az a helyzet, hogy senki sem tudja, mi fog következni a művészettörténetben. Vagy ha mégis, hiszen nagy biztonsággal kimondható, hogy Gerhard Richter neve fenn fog maradni, akkor a képeinek ára már bőven tükrözi ezt a tudást. Vagyis akkor kell vásárolni, amikor még nem derült ki, hogy ő lesz-e az új Richter, csakhogy ilyenkor előfordulhat, hogy tényleg nem ő lesz, és akkor elbuktuk a pénzt. Ez úgy működik, hogy egy kezdő festő képét 1-2 ezer euróért meg lehet venni. Egy már galériában szereplő, már valamit felmutatott festőtől 5 ezerért adnak képet, ha mondjuk bekerül egy múzeumba vagy hires gyűjteménybe, rögtön 50-60 ezer lesz az ár, és onnan megy felfelé. A legjobb nyilván az lenne, hogy ezerért veszünk egy képet, és 10 év múlva 50000-ért eladjuk, de ez nagyon nehéz. Ehhez 50 fiataltól kell venni összesen 50 képet 50000-ért, és akkor..még mindig megtörténhet, hogy az 50-ből senki sem fut be.
Egy kicsit elkalandoztam a pénz irányába, pedig a művészi vonal még érdekesebb (persze ha befektető lennék mást mondanék). Tehát új festészeti tendenciák. Nehéz ügy. Nagyon nehéz bármi újat kitalálni a festészetben. Ha meg véletlenül mégis, akkor kiderül, hogy azt már 50 éve megcsinálta valaki, csak nem ismerjük. Ráadásul szinte az összes festészeti stilus egyszerre él és virul. Még mindig festenek Monet modorában, az impresszionizmus egy kellemesen nézhető műfaj. Rengetegen festenek Pollock módra, csak hát azt már megfestette Pollock. Cy Twombly stilusát is könnyű utánozni, mert ha elszakadunk a valósághű ábrázolástól (ami jóformán muszáj manapság), akkor kézenfekvő elrajzolni az alakokat. Csak az a baj, hogy az elrajzolt alakok nem néznek ki jól, és már olyat is festett húszezer festő.
A Beaux Art magazin mégis 5 új irányzatot talált, és az érdekesség kedvvért emlitsük meg őket: neo-lirikusság, groteszk, formák torzitása, természet felemelése(meghaladása), a vonal alkimistái. Igen, ha úgy tűnik, ezek csak jól hangzó szavak, akkor a válaszom igen. Bármi, amiben benne van a neo szó, kétségtelenül elismeri, hogy csak valaminek a felmelegitéséről van szó, a groteszk ezer éve jelen van, a formatobzódás érdekes lehet, de önmagában kevés, a természetábrázolást sem ma kezdték, és ott tényleg nehéz bármi újat mondani, a vonal alkimistái meg olcsó Twombly utánzatok.
Ennyi? Gyorsan végeztünk.
Az a baj, hogy az emberek alapvetően még mindig portrékat szeretnének látni. Ok, arra ott a fotó, mint műfaj, de mégis, egy jól megfestett portré érdekesebb, mint a formakisérletek. Akkor Bernard Buffet az új irány? Nem. A portré manapság kommersz, érdektelen, nem menő. A legnagyobb bajom az, hogy ami most menő, az az elrajzolt, oda nem illő szinekből összerakott elrajzolt valami, ami lehet tájábrázolás vagy esernyő. Hohó! Akkor nincs jó véleményem az új tendenciákról? Sajnos a válaszom az, hogy nem tudom. Oda nem illő szinekkel elrajzolt dolgokat festeni szerintem nem menő, és ezek a képek el fognak tűnni. Ki a fene rakna ki egy vizuálisan bántó szinekkel teli képet? Na ugye. De az se megy, hogy akkor mindenki csináljon Rothko-t, mert az jó volt.
Ma még senki sem tudja, 30 év múlva mit fognak mondani, mi volt ma A stilus. Nem hiszem, hogy Monet idejében sokan tettek volna Monet-ra. Én most inkább nem teszek senkire, hiszen még azt se tudom eldönteni, tennék-e valakire. Eléggé filozófikus kérdés...

2017. február 12., vasárnap

Bernard Buffet a Musée d'art moderne-ben Párizsban

Gyorsan vissza Párizsba, mielőtt még a mélabú elharapózik (lásd előző bejegyzések). Szeretek a rue de Buci környékén sétálni, mert ott minden második bolt galéria, és tuti, hogy felfedezek legalább egy érdekes új festőt, akiről sosem hallottam addig, persze azért sem, mert nem követem napi pontossággal az új festőket (erről irok legközelebb, mármint új festőkről). De ezúttal nem kellett se párizsi ismerőseimet kérdezni, se a galériásokat hivni, mert mindenki azonnal mondta azt két szenzációt, amiből eddig csak az egyikről szóltam. Buffet festészetét kicsit belügynek éreztem, de most, hogy megismertem, már én is örülök ennek az új felfedezésnek.
Talán ott kellene kezdeni a történetét, hogy 1949-ben óriási sikert arat Párizsban figurativ képeivel, olyannyira, hogy vesz egy Rolls-Royce-ot. De ne valami bájgúnárt képzeljünk el, előtte évekig egy provence-i tanyán lakott barátjával, Pierre Bergé-vel, és ontotta magából a képeket. Képei, emberábrázolása tényleg egyedi, ráadásul mindig nagyméretű vászonra dolgozott, igy stilusa jól követhető. Nála mindig az ember van a középpontban, a háttér, a környezet csak ürügy, viszont az arcai sokszor elképesztők, amellett, hogy szinte baltával faragottak, sok vastag vonal fut, mégis egyfajta könnyedség ugrik le a vásznakról. Nála nem kérdés, hogy meg tudta valósitani, amit akart, az arcai nem hagynak kételyt a kép hangulatáról.
1955-ben, 27 évesen már retrospektiv kiállitása volt, talán ő a legfiatalabb, noha Yves Klein is igen korán kapott visszatekintő tárlatot, de ebből is látszik, hogy már ekkor is kész festő volt, ráadásul rengeteget alkotott. A szakirodalom szerint közel 8000 (!) festményt készitett, ezzel még Picasso-t is leelőzi talán. Ráadásul ezek nem apró képek: a méter széles képei inkább a kisebbek közül valók, igen sok a tényleg nagyméretű, 2 *5 méteres vászon.
1958-ban, miután Pierre Bergé elhagyja, találkozik St Tropez-ben Annabelle Schwob-al, és leköltöznek Cannes mellé, később egy fiuk születik. A kastélyt, ahol laknak, nyilván el tudjuk képzelni. Csakhogy Bernard a melléképületben festett, napi 8-10 órákat, ünnepnapokon is. Talán zavarta volna, ha csak 7999 festményt fest élet során? Az biztos, és ez se sűrűn esik meg festővel, hogy 1973-ban Japánban nyilt múzeuma, ami csak az ő képeit mutatja be. Japán gyűjtője közel 2000 (!) képét szerezte meg. Ő maga nem utazott el a megnyitóra, csak a felesége, mert zavarta volna a felhajtás...
Mivel a festő nemigen mozdult ki Provence-ből, és kiállitásai is inkább külföldön voltak, igy szép lassan elfelejtették a nevét, hiába a sok kép és a csodás villa..Na igen, kapcsolattartás egy ilyen bennfentes világban eléggé fontos..
Szerintem igen nagy szó, hogy képei azonnal felismerhetők, portréi pontosak és érdekesek. Szivesen kiraknék tőle valamit a nagyszobámba, ez azért csak jelent valamit...


2017. február 11., szombat

Varga Bertalan az óbudai Társaskör galériában

Még mielőtt visszatérünk Párizsba, beszéljünk egy komoly témáról. Ez pedig a kiállitóhelyek eltűnése. Egy kezdő (vagy hobbi) festő korábban művelődési házakban, esetleg a Podmaniczky utca környékén lévő galériákban mutathatta meg magát. Ha tovább tudott lépni, várták a kisebb galériák a belvárosban, esetleg a Falk Miksa utca végén is volt pár hely, ahol nem kérték el a festődiplomát. A művházak között volt néhány nagyon igényes is, de persze sokszor egy kedves nénivel kellett beszélni. A képzőről diplomával kijövőknek ott volt (vagyis van) a komoly galériák, Acb, Kisterem, Várfok stb. ott volt a Műcsarnok, a Ludwig, az Ernst múzeum, amelyik csak középgenerációs festőkkel foglalkozott. Ha valaki oda eljutott, akkor a szakma beszélt róla. Idén viszont már az a realitás, hogy Műcsarnok nincs, ami ott folyik azt nem kommentálom, Ernst múzeum nincs, satöbbi satöbbi. Helyette van (vagyis mindig is volt) Fészek galéria, lakásgalériák, óbudai Társaskör galéria. Ezekkel az a baj, hogy mivel a megtűrt kategóriában vannak, és tegyük hozzá, hogy ma már újra nem divat a képzőművészettel foglalkozni, ezért ezek a helyek, hogy is mondjam, afféle elfekvőnek számitanak. Látogatja őket 10-20 ember, és nyilván az éppen kiállitó művész ismerősei, de se reklám, se komolyabb megjelenés, előkészités ott nem zajlik. Ezzel viszont a nem befutott festők lényegében csapdába kerültek, hiszen egy Várfok galériába esélyük sincs bekerülni, de ha nem készitenek és állitanak ki, akkor könnyen elmehet a kedvük az egésztől.
Jó dolog festegetni, de időnként meg kell mutatni a műveket a szélesebb nyilvánosságnak. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg festőnek, aki lediplomázott festő szakon a képzőn, egyáltalán nincs ötlete arról, hogy mit is kéne csinálnia. Mármint festészet helyett. Hiszen nyilvánvaló, hogy efféle társaskör galériákban eladni nem fognak, amúgy se, tehát művészként haljanak éhen? Vagy menjenek el közmunkásnak? Esetleg épitkezésre?
Szóval az igazi probléma az, hogy múltkor pl. már az Offbiennálé is lakáskiállitásokra kényszerült, ahol nyilvánvalóan csak az kopogott be, aki nagyon is tudta, hogy mi van ott. Ez nem nyilvánosság. Kicsit a társaskör galéria sem: tizemeletes panelek között, egy művház pincéjében ne beszéljünk véletlen látogatókról.
Azok a festők, akik most kiszorultak, később nagyon fognak hiányozni a művészeti életből. De akkor már boldogtalanul fognak teremőrködni vagy kavicsot lapátolni.

Boros Lajos a Missionartban

Ez az egészen művészi absztrakt kép, amit a tükröződő üvegen keresztül fotóztam, nem igazán mutatja, miért is tetszenek ezek a képek.
Azt talán már sejtitek, hogy a festészeten belül engem az absztrakt vonz. Semmi bajom a többi irányzattal sem, de a múltkor Londonban szinte odaszegeződtem egy Sam Francis képhez, percekig nem mozdultam, mégis élvezkedtem (és igen, ez legális, haha). Arról van szó, hogy a szinek és formák, ha nem felismerhetően kiskutyát ábrázolnak, akkor nem kell mögéjük gondolni semmit, egyszerűen szabadon járkálhat a képzelet bárhová.
Boros Lajosnak pedig határozottan van érzéke a szinekhez. Ha megnézzük a fenti képet, a két fekete vonal középen lehet hegyszoros, folyó, egy lány szája, bármi. Balra a barna folt elsőre talán nem illik oda, de jól ellensúlyozza a jobboldali kéket. A kisebb, középső kockában pedig pont forditva: balra a kék, jobbra a barna. Namost nem fogom tudni elmagyarázni, hogy miért toszkánára gondoltam, mikor megláttam a képet, és talán nem is érdekes. Nagyon jó, hogy csak pár vonal, az ábrázolás vállaltan teljes tagadásával mégis hogyan hoz létre struktúrákat.

2017. február 8., szerda

Johann Rousselot a párizsi fotóházban Új-Delhi képeivel

Szépen rimel Burtynsky-re (lásd előző bejegyzés) a sorozatot bevezető szöveg, amely úgy kezdődik, hogy ez a város egy igazi dzsungel, mindenki szeretne elköltözni innen, de a pénz miatt erre esély sincs..
Az biztos, hogy India reménytelenül túlnépesedett. Ezer és egy más problémája is van, de az is tény, hogy egyre többen költöznek a városokba. Ennyi elég is a national geographic-ból, ezek a fotók egészen elképesztő világot tárnak fel. Nem mondhatom, hogy nem láttuk már ugyanezt mástól, akár más országból is, és nyilván a folyamat se tegnap kezdődött...A francia Photo lap pl. tele van ehhez hasonló riportokkal, bár inkább Afrikából. Azért a témát sokféleképpen meg lehet közeliteni, és ez itt még a legkevésbé hatásvadász, inkább csak érzékeny. Ha az ő olvasatát nézem, szinte látom a rengeteg kérdőjelet és felkiáltójelet: te atyaég, mi van itt?
Egy volt, mármint évekkel ezelőtt volt indiai munkatársam, akivel nem egy cégnél dolgoztam együtt, csak egy projekten találkoztunk, mesélt olyanokat, hogy hiába a rengeteg dugó, a káosz, ez régen se volt máshogy, most viszont már van motor, telefon, látható a fejlődés. Bólintok rá, de közben azért szerencsésnek érzem magam, hogy nem arrafelé kell helyiként boldogulnom. Ennél tovább ez a képsorozat se megy..

2017. február 7., kedd

Könyvajánló: Edward Burtynsky - elements essentiels

Beszéljünk világosan: közhelyszámba megy az, hogy elpusztitjuk a földünket, senkit sem hat meg, ha Braziliában kivágják az esőerdőket vagy Kanadában nikkelt bányásznak. Azért nem hat meg senkit, mert... Nos, az emberek megveszik a banánt Hondurasból, a hagymát Marokkóból, és kis túlzással minden mást Kinából. Nem zavar, ha Kinában nagy a környezetszennyezés, hiszen nem látjuk. Esetleg megnézzük a fotókat a pekingi szmogról, aztán elégedetten hátradőlünk, hogy jaj de jó, hogy nem itt történik mindez.
Nem ostorozni akarom az embereket. Hiszen én is autóval járok, füstölöm a benzint, néha Thaiföldön készült pólót és cipőt veszek és ezer más terméket Kinából. Tulajdonképpen az se számitana, ha egy tanyán élnék és visszautasitanék mindent, ami modern, hiszen ha csak én nem veszek telefont Kinából, azzal még nem oldottam meg a helyzetet. A legnagyobb (vagyis egyik legnagyobb) probléma pedig a túlnépesedés, amivel nem lehet mit kezdeni.
Ez van. De ha ez a könyv csak annyit tenne, hogy megmutatja nekünk, mennyi borzalmas szennyezés van a földön, akkor nem irnék róla.
Nem, Edward barátunk nem csupán környezetvédő, hanem felfedezett valami nagyon érdekeset: ezeknek az amúgy borzalmas helyeknek is van esztétikája. Egy készülő vizerőmű, azon felül, hogy letaglóz a méreteivel, mondhatjuk azt rá, hogy szép. A fenti képen a szürkét feloldó piros körök, az apró kék foltok, az elemek ismétlődése..Nem, nem csupán borzongani jöttem ide. Vagy a cimlapkép: természetesen rettenetes ez a tájba nem illeszkedő méreggel teli tavak által véghezvitt szennyezés, viszont a zöld különböző árnyalatai ahogy szürkébe és kékbe folynak át..hát, verset tudnék irni róluk. És persze nevetséges ez a szempont és azonnal számolják fel az összes ilyet, de mi kisemberek, tudjuk jól hogy ez nem fog megtörténni. De akárhogy nézem, muszáj meglátnom a képekben a komponálás szépségét, a szinek harmóniáját, a jó szemű fotóst.


2017. február 5., vasárnap

Brassai: grafiti kiállitása Párizsban

Közben végigolvastam a Tsukin katalógust, és kiderült, hogy 1979-ben már volt egy kiállitás a Pompidou-ban Tsukin és Morozov gyűjteményéből, 1993-ban pedig Essenben járt ez az anyag, vagy legalábbis egy része, később pedig új Matisse katalógus készült. Tehát valóban igazam volt, átirták a művészettörténetet erre a kiállitásra alapozva, viszont 1979-ben nem értem rá, 93-ban pedig nem szóltak a nem létező esseni barátaim, szóval azért a legtöbb látogatónak ez volt az első találkozása a képekkel. Nem beszélve arról, hogy mennyivel nagyobb publicitást kapott, majd még szemezgetek kinti lapokból, gyakorlatilag mindenhol téma ez.
Ezzel szemben Brassai nem téma, legalábbis nem került elő semmilyen új kép vagy bármi. Az ő élete amúgy is elég jól dokumentált, és a párizsiak két dolog miatt szeretik: az egyik a Picasso-val való barátsága, rengeteget dokumentált, ő fotózta Picasso szobrainak többségét, a másik pedig épp az éjszakai várost megörökitő sorozat. 1930-ban ugyanis egyáltalán nem volt evidens, hogy valaki az éjszakai Párizst fotózza.
A grafiti sorozat pontosan azt nyújtja, amit a cime igér: falfirkák, vésések, érdekes falfelületek egészen művészi interpretációját. Látszik, hogy sokat gondolkodott a fényeken, mert amit látunk, az biztosan nem a valóság, persze igy jobb..
Csakhogy. Ami 1930-ban elképesztően új volt, az ma már, igen mondjuk ki, unalmas. Ha a képek csak arról szólnak, hogy miket firkáltak össze a párizsi huligánok, akkor inkább hagyjuk az egészet. És erről senki sem tehetne, már korábban megirtam, mennyire eltávolodtam Moholy-Nagy-tól, egyszerűen azért, mert a művei a mai világban többé már nem frissek, sőt. Vajon Brassai-val is ez történik?
Részben igen. Néhány képe mint kordokumentum érdekes, megint pár művészileg továbbra is érvényes, sok képe viszont ma már közhely. De mégegyszer hangsúlyozom, nem azért, mert rossz fotós volt, vagy mert nem tudott fotózni, hanem azért, mert ő volt az első, aki ilyen témájú képeket készitett. Valahol ezek a képek már a közkultúra részeivé váltak, és hiába nem mondják a nevet, azért ma már nem lehet igy fotózni (vagyis lehet, csak egy közösségi oldalra mondjuk). Éppen ezért számomra a legérdekesebb rész a Brassai-t feldolgozó képzőművészek friss látása volt. Kiraktak néhány képet, amit hires festők készitettek Brassai képeinek alapján. Ráfestettek még alakokat, beszinezték a képeket, modernizálták őket.
Van itt más is. A Brassai életművet, mint tudjuk, elárverezték - irtam is róla. Ha jól emlékszem a számokra, olyan 200000 euró körül fizettek értük. Ezek eredeti nagyitások voltak, amiket Brassai személyesen nagyitott. És mégegyszer: 1930-ban vagyunk. Még a 2000-es évek pesti valóságában sem volt soha pénzem igazán nagy fotópapirokra, arról nem is beszélve, hogy az egyedüli Forte papirok nem adtak nagyon szép eredményt. 1930-ban nem készültek méteres nagyitások. A képeket a kiállitáson egészen közelről szemügyre véve kiderült, hogy késői nagyitások csupán, vagyis nem eredeti képek, hanem csak a kiállitás kedvéért készült nagyitások, habár nem mind. 1996-ban vettek egy nagyobb adag eredeti képet, amit viszont a kiállitáson nem láthatunk, a többség viszont nem a legjobb minőségű kép.

Hát persze. A kiállitás a Pompidou központ -1 -es szintjén van, őrök vagy személyzet sehol. Gondoljam azt, hogy kirakják ide a sokat érő eredetiket? Igy is szép tőlük, hogy szerveztek neki egy kiállitást, még meg is hirdették. Aki pedig többre kiváncsi, vegyen katalógust, vagy sétáljon el a fotóházba, ahol nagyobb gyűjtemény van, csak épp nem nyilvános.
Az efféle kiállitások azért igy is igen hasznosak, életben tartják a nevet, lehet róla beszélgetni, az újabb nemzedék felfedezheti magának a műveket. Kell ennél több?


2017. február 3., péntek

Fontos képek a Tsukin kiállitásról

Igen, még egy ideig ezen fogok "csámcsogni". Na de hogy a miértre is válaszoljak, ime:
Ime, egy tipikus zsánerkép az 1870-es évekből. Manet, igaz? Valójában a katalóguskép nem adja vissza jól a képet, ami majdnem két méter széles:
Még mindig semmi izgalmas ugye? A kép készitője Monet. Nem Manet. Apró különbség, csakhogy Monet tájképeket festett, vizililiomokat, a rouen-i katedrálist. Meg most kiderült, hogy ilyet is. Hoppá! A kép amúgy is letaglózóan jó. Az összes részlet vibrál, még a fára is ráfestett egy szivet, amit valaki odakaristolt, szóval teljes az illúzió.
Aztán itt van ez:
Matisse kép, méghozzá ez is óriási, ez is legalább két méteres. A zöld és rózsaszin egy képen általában borzalmas, de itt a kék indák miatt is, vagy csak amúgy, de működik.
Ez is Matisse. Legjobban talán a Matisse-októl estem hasra. Gyönyörű szinek, jó rajzok, táncosok, az árnyékolás merész használata..Ez az ami újszerűen hatott..



A Shchukin videó

Magyarul talán Tsukinnak kellene irni, de a francia Chtchoukine az igazán kacifántos. Az előző bejegyzésben álmélkodtam egy kicsit a gyűjteményén, ami 100 év után most először látható még egy rövid ideig Párizsban. Kiemelkedő tárlat, és néhány egészen megdöbbentő csavar miatt egy picit azért át kell irni a művészettörténetet is, azt gondolom.
Szerencsére manapság egy párizsi komoly kiállitás azt jelenti, hogy megjelentetnek egy katalógust -arról is szó lesz még - egy kisebb különszámot valamelyik művészeti magazin logójával egészen olcsón, mondjuk 8-9 euróért, és bizony jár már videófilm is, főleg azoknak a jól dokumentált művészeknek, akikről van elég anyag. És nagyon sok jó videó kerül elő, én nem gondoltam volna, hogy Keith Haring-ról gyerekkori videókat láthatok, hiszen az a 70-es években volt, amikor nálunk még bélyegnyi fekete-fehér fotók készültek - ha készültek egyáltalán. Tsukin még nehezebb dió, hiszen itt 1900-ig kellene visszamennünk. Ennek ellenére elkészült a film, nem is akárhogy.
Először az orosz kutató szobájába kerülünk, aki felfedezte az egész történetet. Elmeséli, hogy kezdetben néhány fekete-fehér képe volt csak, se egy név se más. De ahelyett, hogy elmesélné, hogyan kutatott, inkább korabeli felvételeket látunk az 1880-as évek Moszkvájáról (vagy ha később ről, a hangulat akkor is megvan). Kiderül, hogy Tsukin textilgyáros volt, és akkoriban az egész város textilforgalma rajta ment keresztül. Sejthető, mennyire volt gazdag. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy akkoriban az oroszok mennyire Párizsról mintázták a szokásaikat: nekik is voltak szalonjaik, párizsi ruhákat hordtak a nők, és bizony a gazdagoknak néhány francia festményt is vásárolniuk kellett. A vonatút nem volt rövid, de mégis szükséges volt akkoriban pár hetet/hónapot Párizsban tölteni egy igazán menő üzletembernek. Tsukin igy jutott el Vaillard-hoz, a kereskedőhöz, és vett egy Monet képet. Egy ideig nézegette, aztán visszament, és vett mégegyet. Igy indult.
Mit mondjak, meg tudom érteni. Az igazán gazdagoknak amúgy is van valami pénzes hobbijuk: van aki autókat gyűjt, van aki órákat vagy lovakat, bizony a festményeket is lehet gyűjteni. Pláne, ha akkora háza van valakinek, mint a főszereplőnknek. Az egyre nagyobb gyűjtemény szép lassan meghóditotta a palotája minden szobáját, és a hetenként szervezett bálokon a közönség egy része már a képeket is nézte. Jöttek szép sorban a nagy nevek, és a kollekció egyre modernebb izt vett fel, ahogy közeledünk a századfordulóhoz. Bizony, Tsukin teljesen naprakész volt a festészeti irányzatokban, több Gaugain-je volt, aztán 1903 körül jött Picasso. Megrenditő, ahogy ezt elmeséli a film. A gyűjtő felment Picasso-hoz, vett egy képet, hazavitte, de nem akasztotta ki, mert nem illett a többihez. Kirakta egy sötét szobába az étkező mellé. Aztán ahogy egyre többet nézte, rájött, hogy ez a stilus sokkal jobban tetszik neki, mint eddig bármi. Az egész gyűjteménye hirtelen ódivatúvá vált, ahogy az a valóságban is történt Picasso megjelenésével. Tsukin elkezdett tehát Picasso-t és kubistákat gyűjteni.
Aztán ott van a Matisse vonal is. A kiállitáson nekem ez volt az egyik legnagyobb meglepetés. Rengeteg képet vett tőle, sőt meghivta magához Moszkvába, és a lépcsőháza diszitését teljesen rábizta. És micsoda képeket vett! Egészen elképesztő, mint ahogy a történet vége is. A világháború után lefoglalták a gyűjteményét, ő maga hamis papirokkal szökött  Párizsba, ahol még a 30-as évekig élt. Egy ideig egyben volt a gyűjteménye, de 48-ban elfajzott, vagy legalábbis érdektelenné nyilvánitották, és három múzeum mélyére száműzték. Kisebbfajta csoda, hogy most mégis újra láthatjuk, és a videó sokat hozzátesz a megértéshez, ajánlott darab.