Verebics Ági a Missionartban

Namost márpedig a művészeti világ szükségszerűen belterjes, ennélfogva a személyes ismeretségeken alapul, márpedig Verebics Áginak jó sok ismerőse van. Jópár éve megtorpanás nélkül késziti ütős képeit, legutóbb a Godot galériában a huszárfestmény (amelyiken amolyan Jimi Hendrixként mindent letojó tekintettel néz a figura) volt megragadó, de előtte láttuk már az Apacukában, a Várfok utcában... Óhatatlanul felmerül a kérdés: ha ennyire jó amit csinál, akkor miért nem képviseli egy galéria következetesen, mondhatnám kizárólagosan?

Ági legújabb sorozata csupahaj nőket ábrázol, a médium fotó, ami nem áll távol tőle, mindenesetre nem a fotóival lett ismert. A képekről nem is akarok többet irni, inkább foglalkozzunk a művészetmenedzseléssel egy kicsit. Azért jutott eszembe ez épp Ági kiállitása kapcsán, mert ő egy tipikus példája annak, hogyan lesznek a csiszolatlan gyémántok. Merthogy mi is kell egy művésznek? Mondjuk egy fal, amire kiteheti a műveit. Ilyen szempontból a Missionart pont nem olyan jó: a tér kicsi, nagy művek be sem férnek, és pláne nem mutatható be egy egész évi termés mondjuk. A Godot sem olyan nagy, bár nagyobb, a méteres képek már ott is kilógnak. Pedig arról kéne beszélgetnünk, hogy 2 *3 méteres képeket kéne már Áginak festenie, persze ehhez műterem is kéne.. És tetszik vagy nem: néhány galéria van csak, amelyik külföldön is aktiv, hozzájuk kellene csatlakozni valahogy. Ha ez nem sikerül, attól tartok maradunk ahol vagyunk. Persze egy Műcsarnok jellegű hely is jó lenne, ahol be lehetne mutatni akár 10 éves pályaképet is, vagy ott volt pl. az Ernst múzeum..
Többre képes Ági, mint amit most láttunk belőle. De hogy meglátjuk-e majd egy másik kiállitáson, ezt még rejtély fedi..

Jeff Koons a Centre Pompidou-ban

Aki járt az elmúlt években Bázelban, az ismeri őt. Aki nem annyira, az még mindig olvashatott Art Forumot vagy hasonlót. Azért forszirozom ennyire ezt, mert itthon el se lehet képzelni, hogy Jeff Koons mekkora sztár. Jelenleg a Gagosian galéria képviseli, amelyik millió eurós tételek alatt nem is igen áll szóba senkivel. De még igy is sorban állnak érte a gyűjtők. Ez szerintem azért lehet, mert a munkái igen látványosak, látszik rajtuk, hogy sok munka volt velük, és ami még nagyon fontos, hogy “valamilyenek”. Próbáljunk csak két absztrakt képet megkülönböztetni egymástól, persze meg lehet, de  azért egy óriás lufikutya vagy egy aranyvonat azért mégis más. A tavalyi Art Bázelen pl. egy óriási tornyot állitott ki, kb 4 méter magas lehetett, de az épület minden centiméterére jutott diszités vagy valami extra, ami miatt percekig lehetett nézni az alkotást. A leginkább ismert lufikutyái persze mások kicsit, de ott meg a kivitelezés profizmusa és a kutya kidolgozottsága olyan, hogy rögtön érthetővé válik a hatás.

Akkor most húzzunk egy vonalat. Elindulunk Picasso-tól (igen, már megint ő), ő készitett lányokról olyan szobrokat, ahol valamelyik testrész, általában a fej és/vagy a lábak anatómiailag nem jól álltak, vagy egyenesen csak jelzésszerűen voltak meg. Nyilván innen 20 millió vonalat lehetne húzni, menjünk most a pop felé, mert ott hozták be a képregényeket pl. a magas kultúrába. Ha pedig azt már elfogadtuk (Lichtenstein, Keith Haring, Warhol), akkor a kicsit torzitott képregényfigurák szobrai a 3. teremben már rögtön nem botránkoztatnak meg. Jó, de akkor mit keresnek azok a kiszuperált porszivók a bejáratnál? Valahol el kell indulni...

Amúgy is eléggé esetleges, hogy milyen témát dolgoz fel. Nincs semmiféle előre eldöntött idea, hanem ha lát valamit, amit érdemes megformázni, akkor belevág. Viszont remekül követhető a fejlődés a letisztultságban. Az elején a szobrok még millió szinben, mindenféle diszitésekkel készülnek, aztán lekerülnek a diszitések, aztán a szinek, és hirtelen kiderül, hogy az alapforma, igaz neonrózsaszinben, de működik, elég egyedi és érdekes is. Ezt a kiállitáson remekül követhetjük.

A vége felé azonban bajban leszünk. Hirtelen ott áll előttünk egy görög isten, jó 4 méteres nagyságban, és egyszinű fehérben. Semmi képregényhatás, semmi vicces idézet vagy oda nem illő tárgy. Talán csak nem ő is visszajutott a nagy modernitásban a görög ábrázoláshoz?

A fotószövetség választ

Ez már csak igy megy nálunk, hogy mást ne mondjak, Galkó Balázs, aki a kapolcsi fesztivál arca, egyszersmint leglelkesebb szereplője volt, egyszercsak bejelenti a Magyar Narancsban, hogy összeveszett az új szervezőkkel, és többet nem megy. Miért épp a fotónál menne másként, főleg a Capa központ szégyenletes belépője után?
Szombaton elnököt választott a Fotószövetség. A jelenlegi elnök, Szamódy Zsolt kihivója Mucsy Szilvia volt, és úgy tűnik, de nem egyértelmű, hogy mintha Mucsy Szilvia nyert volna, 1 szavazattal, ha. Majd megtudjuk, ha. Mert azt is mondják, hogy az a bizonyos 1 szavazat érvénytelen volt. De ez nem érdekes. Sokkal fontosabb a háttérben zajló folyamat.
Egy ideje ugyanis a fotózásban is új szelek fújnak. A régi nagy öregek, akik még saját kezűleg hivták elő a Forte filmjeiket, és mindent tudtak a push hivásról, elkeseredetten nézik, ahogy a digitális technika elrobog, és felökleli gondosan megóvott gépeiket. Ezt persze metaforának szánom, de lássuk be: 1. ma már senkit sem érdekel, hogy ki milyen blendét használ, a Forte amúgyis bezárt, az analóg gépeknek konyec - mondom ezt úgy, hogy én is tudok hivni, nagyitani, és nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor 50-es (vagyis alacsony) érzékenységű Velvia diára fotóztam, hasból számitott expoziciós időkkel. 2. A fotószövetség tagsága viszont nagyobb részben nem fiatalokból áll, és ezt hiba nem figyelembe venni 3. Azt viszont ezek az idősebb emberek nem veszik észre, hogy ma már a fotózás a képzőművészet felé hajlik, és lassan már semmi köze a fotózáshoz, mint aktushoz. Vagyis képzőművészeti kapcsolatokat kellene teremteni (meg már kellett volna eddig is), és nem azt tekinteni jó fotósnak, aki 22-es blendével tud parasztházat fotózni. A kettő alapvetően eltér egymástól.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét elnökjelöltet személyesen ismerem. Anélkül, hogy itt bármelyiküket is kiemelném vagy preferálnám, az egészen biztos, hogy a fotószövetség megújitása elkerülhetetlen. A szövetséghez való tartozás fénye ugyanis erősen megkopott. A fotóhónap egy senki által nem ismert rendezvény, a szövetség még a Mai Manó házban sem tud kiállitást szervezni, és nemzetközileg pedig semmit sem jelent, ha valaki szövetségi tag. De. Az sem megoldás, hogy hirtelen egy mini mma-t hozunk létre, mindent eltaposunk, megszüntetünk és sóval beszórjuk. Köszönjük, ezt már megcsinálták, látjuk milyen eredménnyel. Ha most mindenki kilép a fotószövetségből, akkor előrébb jutottunk?
Most még azon megy a vita, hogy miért húzodott el a szavazás, és ki mit mondott. Holnap már azon kéne vitatkozni, hogy merre van az előre. Felőlem akár két elnökkel is, csak menjünk már valamerre...

Niki de Saint Phalle a Grand Palais-ban

Na ez az a kiállitás, amiért megéri Párizsba menni. Sajnos ezt nem csak én gondoltam igy, ezért aztán a délelőtt 10-kor nyitó kiállitásra negyed 11-kor már irdatlan tömeg várt, kedvesen szólt is a terelő emberke, hogy több mint 4 óra a várakozás...Hát akkor köszi, inkább máskor. Még jó, hogy este 10-ig nyitva van több nap...De a legrövidebb nap is este 8-ig. Na ez már segitség.
Niki életműve egészen lenyűgöző, és tulajdonképpen egy nagyon jól elmesélhető történet. Amerikában született, gyorsan férjhez ment, hogy kikerüljön a családi fészekből, hogy aztán Párizsba költözve idegösszeomlás miatt kezdjen festeni, miután rájött, hogy a polgári lét és a gyerekek nevelgetése nem pálya neki. És úgy tűnik tényleg. Ezek után hipp-hopp megismerkedett a párizsi művészvilág elitjével, az aktiv Picasso-val, és Tanguely lett az új pasija (ami önmagában is nagy szó). Ezután a Niki de Saint Phalle jelenség elszabadult. Performansz akciói, melyen puskával lőtt a saját szobraira, melyben festékpatronokat helyezett el, a művészek bejáratott eseményei lettek. Ez aztán a femnizmus! Nem igazán emlékszem arra, hogy bármelyik művész valaha is rálőtt volna a saját műveire, mármint nem felindulásból..És ez csak a kezdet volt, mert Niki hamar rájött arra, hogy ő valójában szobrász. Ekkor kezdte a furcsa arányokkal rendelkező női szobrait késziteni, melyek szintén kedveltek lettek, ezek a Nanák. Ennek egyfajta csúcspontja a Rómától 2 órás útra lévő kertje, amelyben aztán tényleg kiélte az épitészet iránti szenvedélyét. Kreációi Gaudin alapulnak, sőt olyan fotót is láttam melyben a művésznő Barcelonában a Gaudi parkban van.
Kicsit tágabb értelemben Niki mintaképe lehet azon nőknek, akik azt hiszik, hogy a világ csak a férfiak kiváltsága. Niki életműve ugyanis igen “erős” már csak a megmozgatott alapaanyag tekintetében is. Egyik kiállitásán egy női nemi szerven át lehetett belépni, ezzel szerintem fricskát mutatva a férfiaknak (többek között). Másfelől meg ha már ahhoz is elég érettek vagyunk, hogy eldobjuk a feminista maszlagot, akkor közelebb jutunk a gazdag fantáziája darabjaihoz. Igen, az életműből levéve a feminizmust még mindig ott egy teljes életmű. A párizsi Centre Pompidou mellett pl. ott a férjével közösen kitalált játszótere, melyen ugyan néha gyereket is látok, de első pillantásra nyilvánvaló, hogy köztéri szobrok ezek, nekem kicsit Miróra emlékeztetve.
Párizsban tehát teljes Niki őrület van. Jó lenne, ha hozzánk is eljutna valami belőle.

OTP és a fotómúzeum

Bevallom, pár napja már emésztgetem a hirt, de egyszerűen képtelen vagyok értelmezni: az új városligeti múzeumi negyedben az új fotómúzeumot az Otp finanszirozza. Az Otp bank és Otp Lakástakarék az a két szervezet, amelyik a Műcsarnok mögött álló területen felépitheti és üzemeltetheti a fotómúzeumot. Mindez nem tűnik pletykának annak tükrében, hogy Baki Péter, a fotómúzeum kecskeméti igazgatója és a fotószövetség köremailben tájékoztatta erről a tagságot. Azt is megtudtuk, hogy az épületet a Középülettervező Zrt. tervezi, és egy képen fel is tűnik egy üvegkocka, amely valóban hipermodernül néz ki, mondjuk úgy, mintha egy üvegkockát dobtak volna le. A műtárgyakat a fotómúzeum adja, a finanszirozást az Otp. Az új fotómúzeum üzemeltető cégében a fotószövetség pedig 10 %-os tulajdonrészt szerez.
Próbáljuk meg értelmezni ezt. Eddig úgy tudtuk, hogy a múzeumi negyed teljesen állami pénzből épül, és fő célja a kinőtt Mai Manó házat helyettesiteni és a Kecskemétre költözött Fotómúzeumot visszahozni Pestre. Az nyilvánvaló, hogy már igy is Magyarország szégyene volt, hogy a fotómúzeum Kecskemétre kényszerült, miközben számos világhirű fotósunk van, akiktől itthon semmit sem lehet látni, egyetlen árva képecskét sem. Ez szégyen. Viszont mit keres itt az Otp? Vagy bármilyen másik cég? És mi garantálja azt, hogy pár év múlva nem fogják azt mondani, hogy kérem, unjuk már a fotósokat, inkább irodának használjuk a fotómúzeumot? És természetesen senki nem szól arról sem, hogy mi lesz a gyűjteménnyel, amit most Kecskeméten őriznek? Az is 90/10 arányban az új testületé lesz? Mert ez a 10 % nem hangzik túl jól, ha valódi ellentétre kerül sor. Oké, több mint a semmi, lévén a fotószövetség az égvilágon semmit sem ad ebbe az üzletbe, vagyis a semmiért jó a 10 %, de azért ugye kicsit kevésnek érezzük ha dönteni kell?
Az is rettentő furcsa, hogy a közlemény az égvilágon semmit sem mond arról, mi is lesz az új épületben? Robert Capa? Vagy kortárs? És ki fogja ezt eldönteni? Egyetlen személyt sem tudunk, aki a nevét adta volna ehhez. Márpedig egy fotómúzeumhoz minimum a Kincses Károlyt kéne megnyerni, lévén más tekintéllyel és szakértelemmel rendelkező ember jelenleg nincs.
Szóval nem értem. Az állam mégse ad pénzt fotómúzeumra? Vagy adna, csak az mma-n keresztül, ami nyilván vállalhatatlan? Miért kell az Otp-re bizni az egyik legnagyobb nemzeti kincsünk kezelését? Mert arról ugyan nem sok szó esett, de Moholy-Nagy, André Kertész, Brassai képei eurómilliókat érnek, tehát ha az Otp ráteszi a kezét erre az anyagra, akkor erősen megéri neki beraknia azt a kis pénzt az épületbe. De egyáltalán: hogy kaphatja meg egy bank, egy profitorientált szervezet a Városliget egy darabját? Mert ne legyenek kételyeink, az Otp nem fog az állam vagy magánszemély telkére pár milliárdért felhúzni az épületet.
Nyilvánvaló, hogy nem ismerek minden részletet, és elképzelhető, hogy a kérdéseimre értelmes és valódi válasz adható. De ezek az infók nem elérhetők, és ez aggasztó. Mi lesz ebből?

A felújitott Picasso múzeum

A következő időszakban megpróbálom végigkövetni, hogy jutottunk el mondjuk Picasso gyerekkori lovasrajzától Jeff Koons porszivóihoz. Én magam is hosszú utat jártam be, mire megértettem azt az elképesztően szines és érdekes utat (mármint egy részét nyilván), amelynek végén itt állok egy rózsaszin lufikutya előtt, és mégis tetszik.

Az első axióma az, hogy a művészet megértéséhez (is) foglalkoznunk kell vele. Ez teljesen evidens mondjuk a matekban, hiszen ha nem tanulok meg integrálni, akkor nem fogom érteni a Fermat sejtést (sem). Mégis sokan azt várják, hogy ránézzenek egy képre és egyből a gyönyörtől elalélva éljenek tovább, ami nem megy.

Egy másik alap axióma, hogy a művészek hatnak egymásra. Annak idején, ha már Picasso-ról beszélünk, az ő képei nem születtek volna meg, ha nem lett volna mondjuk az impresszionizmus, ami felszabaditotta a festőket a valóság ábrázolásától. Monet vizililiomai. Georges Braque és a szürrealizmus. A dada. A futurizmus. Picasso maga is alakitotta ezeket az irányzatokat, de az is biztos, hogy azok is hatással voltak rá. És ez igy van most is, vagyis a kortársban is nagyon sok utalás van, sokszor szintén kortársakra.

Az is fontos, hogy a múltról milyen információink vannak. Olvastuk-e Warhol vagy Keith Haring naplóját, Rothko irásait, voltunk-e mondjuk a Tate Picasso kiállitásán, a new york-i Momában, Párizsban itt-ott. Axióma az is, hogy a múlthoz mindig kevesebb infónk van, hiszen az akkori művészek 90 %-át nem ismerjük, és sokszor esetleges, hogy mi marad fent (volt ugye egy világháború, sőt kettő). Kurátorok választják ki nekünk, hogy mit ismerhetünk meg a múltból, és azok milyen kapcsolatban vannak egymással. Jó ez? Vagy óhatatlanul konstruált múltot hoz létre? A válasz mindkettőre lehet igen. Ehhez az úthoz egy nagyon fontos lépcső az újranyitott Picasso múzeum.

Azonban a megközelitésünkkel akad egy kis gond. A fentiek alapján ugyanis úgy tűnik, hogy a párizsi Picasso múzeum meglátogatása egyfajta kötelező irodalom, egy Mikszáth regény, amin át kell rágnunk magunkat, mielőtt Nick Hornby-t olvashatnánk. Különben is: ezt a nevet mindenki ismeri, ettől nem tűnünk művészetértőnek, nehéz vele felvágni barátok előtt. Kicsit úgy van ez, mint...hm, mondjuk Karinthy. Mindenki ismeri őt, de mégis, lehet róla újat mondani, arról nem is beszélve, hogy azért nem hiszem, hogy mindenki olvasta a teljes életművet a Tanár úr kéremtől a szatirákig, a kávéházi szösszenetektől a Hogy lettem iró novelláig (a hangyák). Igen, jó lesz ez a párhuzam: Picasso festett Igy irtok ti-ket, vicces novellákat, még tragédiákat is. És ami még nagyon fontos: ugyanennyire élvezte is az alkotást.

Rajzoljuk akkor föl, hogy mettől meddig ér ez az iv: vannak korai portrék lánykákról. Aztán szürrealizmus hatására jelzésszerűek lettek a testrészek. Kipróbálta a kockákból összerakott látványt, végül eljutott a Picasso-s, már újrakomponált látványhoz, ahol mégis felismerhető, hogy kit is ábrázol. Szobrokat is készitett, ezeken térbe ültette át a festészeti elképzeléseit. Rengeteg portrét festett. Aztán ott a Guernica, a szinte fekete-fehér óriási kép a háború borrzalmairól (ami Madridban látható). Emellett rajzai is jelentősek. Abbahagyom a felsorolást, mert látszik, hogy abszolút meghatározó személye volt a 20. század művészetének (mondjuk eztt tudtuk eddig is).

Akkor tehát sétáljunk végig a kiállitáson? Azt azért tudnunk kell, hogy Picasso egyrészt nagyon népszerű volt a gyűjtőknél, vagyis teljesen elképzelhetetlen, hogy valaha is össze lehetne hozni egy Picasso összest, de még akár a legjobb műveiből készült összest is, nem is igen lehetne hol kiállitani, másrészt ahhoz, hogy teljes képünk legyen róla, New York-tól Las Vegas-ig, Rómától Londonig kell bandukolnunk. Még Picasso múzeumból is több van. Barcelona, Antibes, Malaga Párizson felül. Bécsben és Washingtonban éppúgy találkozhatunk képével. Azt tehát ne várjuk, hogy teljes képet kapunk róla. De, a titkos tippkönyvem, Brassai visszaemlékezése kapható (franciául, de magyarul is megjelent itthon a 60-as években).

Maradjunk annyiban, hogy Picasso friss, mintha tegnap festett volna utoljára. Ötleteiből festők egész generációja élt meg és még most is továbbfejlesztik őket, tehát ne arra számitsunk, hogy egy poros gyűjteményt látunk. Sokkal inkább ötletek armadája jön szembe, eszünkbe fognak jutni más festők, és én speciel többször is felnevettem, mert botor módon úgy emlékeztem Picasso-ra, mint egy fontos festőre, pedig Picasso vicces és ötletes.

Azt gondolom, hogy Picasso a kulcs a 20. és még a 21. századi művészethez is. Ha őt megértettük, akkor léphetünk tovább Warholra vagy bárkire. Ebben a kontextusban máris nem olyan zavaró az a 10 euró, amit ehhez a felismeréshez kérnek...

Nous sommes tous Charlie

Milyen Párizs a támadás után? Lényegében ugyanolyan, de hát ilyet mégse illik leirni.. A házfalakat pl. ellepték az én vagyok Charlie feliratok, óriásplakátok, autómatricák, kirakatokban és ablakokban egyaránt mindenhol ott a felirat. A külvárosban is. A város egyértelműen a hetilap mellett foglalt állást, hiszen ha valakinek gondja van egy újságcikkel, képpel, akkor ott az olvasói levél intézménye. 

Az események után a franciák eltökéltek abban, hogy megvédik a polgáraikat, és erre elég nagy apparátust tudnak mozgatni. A zsidó iskolák előtt pl. géppisztolyos katonák figyelnek, bizonyos utcákon szintén, katonai terepjárók köröznek, a bevásárlóközpontok bejárataiban is ellenőriznek mindenkit. Amúgy is, az összes táskát mindenhol meg kell mutatni, galériákban is. A franciák elfogadják ezt, nem türelmetlenek, különösebben engem sem zavar, csak kissé túlkapásnak érzem. De persze én nem gondolom azt sem, hogy megtámadták volna őket, csak néhány elmebajos lövöldözött. De ha mégsem, akkor nagyon meggyőző a fellépésük. Az utcákon ugyanis tényleg katonák vannak, valódi gépfegyverekkel, és a kezük is arra van, ahol lőni kell.

A Charlie Hebdo lap egyébként beszerezhetetlen. Amit nyomtattak, az eltűnt, az újranyomás szintén nem kapható, elfogyott az is egy perc alatt. A nagyobb újságosoknál ki is raktak egy feliratot, hogy bocsi, nincs lap, de újra fogják nyomni. Ha úgy vesszük, akkor ez a legrosszabb a teroristák szempontjából, hiszen tényleg mindenki megveszi a lapot, a többi újság is őket reklámozza, nem beszélve a millió óriásplakátról. És ez az egész teljesen független attól, hogy milyen is a lap valójában. Eddig ez az újság egy abszolút szűk réteg (ottani viszonylatban szűk) olvasmánya volt. A francia lappiac azért jóval nagyobb, mint ahogy maga az ország is, és ott az emberek azért vásárolják is a lapokat. Olyan szaklapok élnek meg, amik egy szűk réteg egy még kisebb szeletét fedik le, művészeti lapból van pl. 4 nagy, de van fotóművészet, fotó képkészités, fotó utómunka, természetfotó, abból rögtön 2, digitális fotó, milyen objektivet/gépet vegyek lap, tehát mondhatjuk, hogy a franciák szeretnek újságokat olvasni. A Charlie mellett is van még 2 másik vicclap, s mivel nagyon erős a képregény iránti szenvedélyük, külön képregénylapból is több van, sőt azoknak különkiadásaik is feltűnnek.

Mi fog most történni? Nyilván semmi, hiszen a lövöldözés -remélem- egy nagyon szűk réteg elfoglaltsága. Ha egy ideig nem történik semmi, akkor előbb-utóbb a katonák visszavonulnak, a turisták mennek, legfeljebb kicsit jobban oda fognak figyelni a kétes elemekre. Ha viszont nem ez fog történni, akkor hiába is elemezném a helyzetet vagy mondanék okosságokat. Mert azt nem lehet. Most nem.