2015. november 29., vasárnap

Bruno Barbey és az arab világ a párizsi fotóházban

A lövöldözések előtt még mindenhol "Az arab világ első biennáléja" cimszóval hirdette a párizsi fotóház (MEP, mep-fr.org) az új kiállitását, de most már szó sincs ilyesmiről, sőt óriási betűkkel most azt hirdetik, hogy mindenkit átvizsgálnak (megmotoznak) és csomagot senki se vigyen, és gyorsan megszüntették a szerda esti ingyenes belépést is. Igaz, a Charlie támadás után is állt két őr, viszont ők meglehetősen jófejek voltak, amikor megmutattam nekik a hátizsákomat (Párizsban mindig nagy hátizsákkal járok). - Csak nem a Pompidou-ból jön - kérdezte az egyik, meglátva a könyveimet a zsákomban, aztán intett is, hogy én biztosan nem jelentek veszélyt. Azóta viszont láthatóan nem a könyvtáros nézegeti a dolgokat (vissza is kellett mennem nyitvatartási időn kivül fotózni). De hát van-e félnivalója a fotóháznak? Ezt nem tudom, de a bent látható képek nem engednek a középszerűségnek, ugyanolyan jók mint az eddigi kiállitásokon. Ezt azért fontos elmondani, mert senki se gondolja, hogy arab világ kapcsán csupa mosolytól elégedett épitőmunkást fog látni az 50 fokban. A fotóház nem olyan.
Mondjuk ez az arab világ szlogen kicsit félrement. Itt kérem jó fotók láthatók Algériától..hmm. Kináig. Vagyis mondjuk azt, hogy Bruno Barbey, miután Magnum fotós, ugyanannyi köze van Egyiptomhoz mint Szudánhoz (tudom hogy az sem arab). Azt akarom kinyökögni, hogy egy világjáró fotós, hát igen, arab országokban is járt, de a kiállitás ennél szerencsére több.
Talán Koudelkához hasonlitanám leginkább a stilusát, bár az nem lenne politikailag korrekt. De mégis. Ez az a szem, ami éppen a szenzációhajhászáson innen van, de azért még érdekes. Az is nagyon tetszett, hogy nem kizárólag a világpolitika érdekli: persze a tüntetésekről vannak képek, de akkor is fotózott, amikor épp nyaraláson volt - ha egyáltalán van ilyen egy fotósnak.
Egy szinttel lejjebb Massimo Berruti-nak lehet örülni, viz témájú sorozata csodás. Ha a témaválasztása tudatos volt, akkor egy eszes professzort kell a fotósban sejtenem, ha csak utólag állt össze a kép, akkor is rettentő erős lett az anyag. A viz, amiből kevés van, nekünk itt ezt nehéz elképzelnünk, de a közel-keleten ez már fogósabb kérdés.
Az egyik képnél az jutott eszembe, hogy voltam egyszer egy nyaraláson valahol, és az alkalmi idegenvezetőnk, mivel mecsetbe nem lehet csak úgy besétálni, hangosan és erőszakosan úgy kezdte a mondandóját, hogy ebben az országban 100 % muzulmán. A 100 %-ot kb. háromszoros hangerővel mondta, ettől hiteltelen is lett rögtön. A fotóház most elég hangosan jelentette ki, hogy arabokról fog szólni a legközelebbi kiállitása, pedig nem. Köze nincs az arabokhoz, annál több a fotográfiához, és ettől nekem egészen jó kedvem lett...

2015. november 27., péntek

Frank Gehry és Abu Dhabi

Az egyik ok, amiért nagyon szeretek blogot irni, az a váratlansága. Tegnap leültem, hogy felmagasztaljam a párizsi Louis Vuitton székházat, erre egy félig letolással egyenértékű irás jött ki belőlem. De hát miért? Frank Gehry-t imádom, a Lv központ jó, akkor mi a a bajom? Hát ez:
Ez az Abu Dhabi-ba tervezett új kortárs múzeum terve. Ez? Ez egy épület - kérdeztem magamtól, mikor megláttam, hol máshol mint az Artforumban. Ez nagyon jó, egy őrület, ez csodás, valami tényleg új és nagyszerű. Na ehhez képest már értem magam, miért irtam tegnap kicsit máshogy.
S bár nagyszerű, hogy Abi Dhabi-ba ilyet terveznek, azért van némi problémám is. Mint ahogy az Artforum is irja, nem elfogadható, hogy egy kortárs szintért tervező állam kifizeti ugyan a sztárépitészt, de mellette marad az autoriter, művészeket elnyomó rezsim. Az sem világos, hogy a néhány helyi arcon kivül kik kerülnek majd a múzeumba. Egyszerűen elmennek a piacra, és kilóra vesznek némi Richtert? Vagy ennél szofisztikáltabb a helyzet?
Az biztos, hogy az egy olyan hely, ahol az európai művészeteszményt (már ha van ilyen) magasról letiporják. Európában lehet istent káromlani, akár allahot is, vagy bárkit, lehet szexuális témájú alkotásokat is létrehozni..Képzelem, Tracey Emin, aki amúgy egy feminista művész milyen jól érezné magát ebben a közegben, haha...Már eleve ez a fejkendődolog. A nők egyenjogúsága. És a többi. A helyzet az, hogy sokkal inkább, mint valaha, ez egy olyan kérdéssé kezd válni, hogy pénzért megvehető-e minden. Ha igen, a Picassok el fognak hajózni oda, arra a pár évre, amig még van olaj, aztán majd visszakerülnek Amerikába, semmi gond. De közben néhány dolgon azért el kéne gondolkodni, sztárépitész ide vagy oda...

2015. november 26., csütörtök

A Louis Vuitton alapitvány új épülete Párizsban

Év elején volt mit ünnepelni Párizsban: Frank Gehry épitész kiállitása nyilt a Pompidou-ban, és ezzel egyidőben megnyilt a Louis Vuitton művészeti központja. Ami természetesen a működtető cég nagyságát hivatott hirdetni, mégis azt kell mondjam, egy kicsit több ez egy jó pr fogásnál.
Folyamatosan koncerteznek azóta az épületben, és még egy kiállitótér is belefért. És mégis gondban vagyok az elemzéssel, mert az épület annyira... természetes. Egy hajó, egyértelműen, de még az egyik oldalon látványosra hagyott vizesés/csobogás is hangsúlyozza ezt az értelmezést. A vitorlák alkotják a látvány látható részének többségét.
Alul a viz mozgatásával megteremti a haladás illúzióját is. A terek természetesen a design oltárán enyésztek el, mivel valójában semmilyen szempontot, irodát vagy bármit sem kellett iderakni, ezért a helykihasználás pazarló, vagy mondhatjuk nagyvonalúnak is.
De. Én Imádom Frank Gehry-t, csodálatos épületeket tervezett, már irtam is róla egyszer, tessék visszakeresni. Igen, a Las Vegas mellett lévő a kedvencem. De ez az épület kicsit más, talán visszafogottabb, mégiscsak gazdag fejesek kérték, nem lehetett annyira elszállni, vagy Frank bácsi öregszik már..Vagy csak olyan ez az épület, mint Párizs maga: szeretnék fanyalogni, de nincs miért. Jól van, megyek aludni. Ja igen, még valami: a benne lévő kiállitás egyáltalán nem kihagyhatatlan.


2015. november 24., kedd

Hemingway: Vándorünnep

Érdekes vetülete a párizsi eseményeknek, hogy állitólag megnövekedett a kereslet Hemingway könyve iránt. Nem biztos, hogy értem az összefüggést, de szeretem ezt a könyvet, ezért mesélek róla.
Franciául és magyarul is olvastam, franciául sem egy nehéz szöveg. A cselekményt egyetlen mondatban össze lehet foglalni, annál is inkább, mert a szöveg hangulata sokkal fontosabb, mint maga a cselekmény. Hemingway ebben a könyvben visszaemlékezik arra az időszakra, amikor Párizsban lakott. Mégpedig tőle teljesen szokatlan módon érzelgősen, szeretettel, mint ahogy valaki a kedvenc emlékéről beszél, ez lehet, hogy igy is volt. Szeretettel beszél, de nem torzit: arról is beszél, ami nem tetszett neki és úgy általában sem próbál egy mézesmázos világba bevinni, viszont a saját élményeit úgy tálalja, mint nagyszerű dolgot. Ezt a könyvet olvasva bármikor újra átélhetjük, milyen lehetett Párizsban 1900 táján, és milyen nagyszerű volt azokkal a témákkal foglalkozni, amikkel ő foglalkozott. Tényleg nagyszerű könyv.

2015. november 22., vasárnap

Karel Appel a Pompidouban

Amikor elinditottam a blogot, megfogadtam, hogy nem arról irok, amit láttam, hanem csak arról, ami valamiért megérintett, ami fontos. Ezt azóta is tartom. Mégha blog is, semmi olyat nem akarok megörökiteni, ami érdektelen, ami gyenge vagy nincs róla semmi mondanivalóm. Ezért van az, hogy sokkal több kiállitáson járok, mint amiről irok. Ez a blog ugyanis szándékaim szerint nem felsorolása annak, amit elénk tárnak, arra ott vannak a komolyabb lapok vagy gyűjtőoldalak, hanem egy olyan lista, aminél el tudom mondani, hogy engem mi miért fogott meg, ami igen, szubjektiv, és talán van akinek érdektelen. Ezt csak azért mondom el, mert most Karel Appelnél nagyon rezgett a léc. Végülis ez a kép volt az, ami meggyőzött, hogy irnom kell róla:
Ez kérem egy polaroid, persze nem az, amit ismerünk, az a néhány centis fotó, ami előbújik a fényképezőből, és rögtön kész is a kép, ez méternél nagyobb, és mint látható, kettő van belőle. 1988-as a kép, tehát nagyon késői, és ez a 8. kép a sorozatban. Látható, hogy ráfestett a papirra, ez mostanában megint divatos, nos azt nem tudom 88-ban az volt-e.
Amúgy tegyük hozzá, hogy Karel Appel kötelező olvasmány, úgy értem, róla azért illik tudni. Holland absztrakt festő, a rotterdami Rijksmuseumban elég sok képe megtalálható, plusz persze New York-ban a Momában és máshol is. A Pompidou-ban most rajzai láthatók, és azt hiszem, ezeken a rajzokon átjön, legalábbis nekem, hogy szeretne eltávolodni a szimpla ábrázolástól, vagyis amikor egy kutyát rajzol, azt a legkevésbé felismerhető kutyaként képzeli el. De mintha nem jutna sehova, próbál kitörni az ábrázolásból, de nem akar Pollock lenni. Talán csak én láttam igy, még az is lehet, hogy több időt kellett volna töltenem a képek nézegetésével, mindenesetre most azt gondolom, hogy ezekre a képekre nem fogok visszaemlékezni egy év múlva. Ha mégis, azt is meg fogom irni, mint irtam is már az Artforum kapcsán.
Visszatérve erre a képre, azért nagyon erős önarcképnek gondolom, és nem mellesleg kedvet csinál a rá és átfestésekhez is. Lehet, hogy egyszerűen túl sok jó kép van a Pompidouban?

2015. november 21., szombat

A kicsi pont és a még kisebb - az Artforum novemberi száma

Most egy abszolút műhelytitok következik:
Amikor késztetés érzek, hogy reagáljak a legújabb mma hülyeségre, vagy elégedetten dőlnék hátra azzal a tudattal, hogy legalább félig tájékozott vagyok, na olyankor szoktam elővenni az Artforumot. Ez egy amcsi lap, magas művészetről szól, nem mellesleg 350 oldalas. A kis cetlik benne pedig a referenciák, amiknek utána szeretnék nézni. Egy százas köteg Artexpo meghivót szoktam kikésziteni, és bizony nem szokott túl sok megmaradni...Azokat jelölöm meg kis cetlivel, akit 1. nem ismerek, de érdekesnek tűnik amit csinál (engem leginkább az absztrakt érdekel) 2. fontos kiállitás vagy referencia 3. valami olyan infó, amit eddig nem tudtam, és szégyellhetem magam miatta. Nem kell izgulni: az Artforum a legleglegutáltabb lap, ha azt gondolod, már mindenkit ismersz a művészettörténetben. Volt idő, hogy én is gyűlöltem, de már kinőttem. Egyszerűen azért, mert nem köntörfalaz és nem magyaráz: ez nem egy ismeretterjesztő lap, amire pedig szükségem lenne, lévén nem élek New York-ban, igy nem látom minden nap azokat a kiállitásokat, amiket ők, másrészt a nyelvezet is olyan, hogy azt feltételezi, legalább phd-d van angol nyelvből (ami pedig nekem nincs). Mindenesetre ha hozzájutok, azzal szoktam kezdeni, hogy végignézem az érdekesnek tűnő témákat, aztán időtől függően vagy felkerül a lap a polcra, ahol majd hónapok múlva megtalálom, talán, vagy nekiesek a hivatkozásoknak. Az első, amit ma megnézek, Cy Twombly kiállitása a Gagosian galériában. Hamarosan szemezgetek majd belőle...

2015. november 20., péntek

Warhol Párizsban

Kicsit szégyellem az eddigi viszonyomat Warholhoz. Ő egyike azoknak a nagy neveknek, akiktől itthon sosem látunk semmit, nem értjük, mit miért csinált. Még leginkább a Ludwigban lehetett pár képet látni tőle, de 1-1 kiragadott kép nem segit az értelmezésben.
Mit is tudtam eddig róla? Hát hogy a pop művészet kitalálója, egy hülye frizurás ember, aki ugyanakkor csendes, a képei pedig..Hát mit is mondjak.. Bénák. Marylin Monroe fénykép más szinekben? Húskonzerv? Autóbaleset? Mégis mi a túrót képzel ez a fickó? Ez művészet? Ezt én is meg tudnám csinálni...
Ja. Pont úgy meg tudnám csinálni, mint az előbb idecitált El Kazovszkij képeit.
Amikor New Yorkban jártam a Momában, kaptam egy nagyobb adagot Warholból, ott főleg a leveskonzerv, Monroe képekből van sok, és igazából ott sem értettem,hogy egy Rothko vagy Pollock mellett mit is keres ő ott. Egészen Párizsig kellett mennem a Petit Palais-ig, hogy megvilágosodjak. Warhol ugyanis forradalom a javából, csak nem úgy, ahogy én azt addig elképzeltem. Nem az a lényeg nála, hogy milyen képeket készitett, hanem az életvitele, a jelenség maga. Láttátok a Keith Haring filmet (Christina Clausen rendezésében)? Persze hogy nem, mert itthon nem kapható. Nem baj. Egészen addig a festő, a művész fogalma azt jelentette, hogy valaki ül egy szobában magányosan, és mint egy megszállott dolgozik. Warhol és társasága voltak az elsők, akik meghaladták ezt a képet. Nem véletlen, hogy annyit emlegetik a Factory-t, Warhol műtermét. Az egy olyan hely volt, ahol összejöttek az emberek, zenéltek, buliztak, és már elnézést, de csesztek az egész 20. századra. Drogok? Hát persze, de azért tegyük hozzá, hogy a két világháború, az absztrakt realizmus, ami lényegében Pollock után mit is lehetett volna mondani? Fessünk virágokat? Ugyan már! Ilyen nézőponttal a legyen mindenkinek elérhető a művészet szlogen a sokszorositott képekkel nem is olyan béna ötlet. Ráadásul ez az a pillanat, amikor a fogyasztói társadalom kirobbant. Erre pedig reflektálni kellett.
Vissza a kiállitáshoz. Nagyon jó ötlet volt, hogy berendeztek egy termet úgy, ahogy az a Factory-ban is lehetett volna, és tényleg max. hangerővel bömböltették a házi zenekaruk, a Velvet Underground koncertvideóit. A videó többet mond, mint 100 sor szöveg, itt pedig a hangulat nagyon könnyen elkapja az embert. Kicsit arrébb a screen test videók láthatók, de vagy 20 egy teremben: amikor Warholt már a videózás érdekelte, azt kérte az alanyaitól, hogy nézzenek szembe a kamerával pár percig, amig beállitja a fényeket. Ironikus módon sokszor ezek is sokat mondanak az alanyról. Van egy csaj, aki szinte vonaglik, annyira szeretne szerepelni, illegeti magát, egy komoly férfi csak néz a kamerába és nem mozdul, egy másik ide-oda néz, kényelmetlenül érzi magát. Ha akkor tudták volna, hogy ennyi idő után egy fél városnyi ember nézi őket...
Ugyanakkor ismét itt az idő, hogy felhivjam a figyelmet arra, hogy ezúttal nem a műalkotás a lényeg. Bevallom, a new york-i Empire State Buildingről készült 8 órás (!) felvételből kb 30 másodpercet birtam megnézni. Warhol azt mondta, hogy a néző vissza-visszatér majd a filmhez, és bár nem lát változást, ha egy óra múlva tér vissza, apró korrekciókat fog látni, pl. világosabb a kép. Na ez nem kifejezetten nézőbarát videózás...
Sok műnek ma már dokumentumértéke van. Én. pl. nem tudtam, hogy Kennedy feleségéről is készitett egy sorozatot, meg persze a barátokról, a zenészekről, úgy általában a Factory látogatókról..Ezek a képek nem jók abban az értelemben, hogy esztétikailag vagy fotótechnikailag jók, hanem olyan képek, amiket senki más nem tudott volna elkésziteni.
Ugyanakkor az utolsó teremben olyat láttam, amin azóta is rágódok. Meg is mutatom:
Ezek olyan képek, amik lényegében 1 kép variációi: alul és baloldalt van egy folt, ami változatos szinű, a kép többi része pedig fekete. Még most ,annyi évvel az elkészültük után is látszanak az erőteljes ecsetvonások, amik persze csak jóindulattal erőteljesek, festéstechnikailag gagyik, oda se figyeltek, hogy ne látszanak. És ez a mennyiség..Nem pici a terem, de bizony megtelt a képekkel. Egyenként is jó nagyok, olyan 2* 3 méteresek, ekkora tömegben pedig furcsa érzésem lett tőlük. Igen, ezek egyedi festmények, de ne gondoljuk, hogy Warhol, vagy bármelyik segéde 5 percnél többet töltött el a festésével..Mindenesetre jó sok festék fogyott..Ugyanakkor az a röhejes, hogy igy tálalva ezt a rengeteg képet, rengeteg analógia jut eszembe, pl. mindegyik egy festőt ábrázol, és ha igy nézzük, bizony nem sok különbség van a festők között..De persze mindenki azt gondol amit akar...




2015. november 19., csütörtök

Dezső Tamás új albuma: Notes for an epilogue

Viszonylag könnyű szivvel jelenthetem ki, hogy Dezső Tamás mostanában a legnagyobb név a fotográfiában. Nem mindenkinek van los angeles-i galériája, mármint a Robert Koch galéria képviseli a képeit, és a Hatje Cantz kiadónál sem mindenkinek jelenik meg könyve.
Igazából nem most kezdődött ez a történet. Egyike volt azoknak a Romániából idejött magyaroknak, akik Pesten szembesültek azzal, hogy ez az ország mégsem az álmok földje. Fotósiskolába járt, aztán riporterkedett is, de rájött, hogy ennél többre is viheti. Idáig ez mondhatni szabványos, ezer-ilyen-van történet, csakhogy most jön a csavar. Mert Tamás ahelyett, hogy beletörődött volna a helyzetbe, százszor annyi energiát kezdett belepakolni a dologba. Vett egy középformátumú fényképezőt - honnan tudta, hogy az lesz neki jó, meg honnan volt rá pénze, talán csak nem éhezett a 1,5-2 milliós kameráért? - és elkezdett olyan képeket késziteni, amit mindannyian szerettünk volna, de sosem tettünk bele annyi energiát, hogy valóban elkészitsük. Pl. ezt:
Mindannyian emlékszünk azokra a 8. kerületi lerombolt telkekre, ahová hamarosan új épitésű borzalmakat épitenek. De addig is általában parkolóként használták őket, vagy akár még annak se, csak odaraktak egy biztonsági őrt egy lakókocsiban és kész. Nagyon jellemző kép, de felhivom a figyelmet pár dologra: először is, a fények egyenletesek. Vagy megtalálta a fotós azt a percet, amikor a természet igy világit, az viszont azt jelenti, hogy pár napot rá kellett szánnia, hogy különböző időpontokban odamenjen, vagy világitott, de akkor ismét sok pénz volt abban, hogy igy nézzen ki a kép. Az is bizonyos, hogy az őr helyett egy barátja ül a lakókocsiban, az viszont azt jelenti, hogy nem csak úgy kattintgatott, hanem odament, megbeszélte az őrrel, satöbbi. Az egész képből árad az a fajta profizmus, aminél első ránézésre is tudjuk, hogy mi nem tudtuk volna ilyen jól elkésziteni.
Ha most visszatekerem az időt mára, akkor egyáltalán nem csodálkozom, hogy Dezső Tamás sikeres lett. Annyira sikeres, hogy immár az albumáért az Anzenberger galériáig kell elmenni Bécsbe.

2015. november 18., szerda

El Kazovszkij kiállitás a Nemzeti Galériában

Végre! Végre egy életmű! Végre egy kiállitás, amit komolyan lehet venni!
Nyugodtan irhatom, hogy utoljára ilyen jó tárlatot talán a Ludwigban láttam a Simon Hantai kiállitáson. Az se tegnap volt... De most végre újra sikerült.
Ja igen, mielőtt valaki elrohanna, egy figyelmeztetés: hallottál már El Kazovszkijról? Ha nem, akkor ez nem a te kiállitásod. Hogy miért? Mert a festő egyáltalán nem Csontváry, de még Gulácsy sem. Magyarul azt akarom mondani, hogy a képei sokaknak nem fognak tetszeni. Akár még azt mondhatjuk a játék kedvéért, hogy nekem sem ő a kedvenc festőm. De most a kiállitás minőségéről beszélek.
Underground kultúra a 70-es 80-as évek Magyarországán. Ez a kiindulópont. Nem éppen inspiráló közeg. Aztán ott van még a nemi identitáskérdés. El Kazovszkij következetesen férfinek gondolta/érezte magát, ez nála hangsúlyos volt (ebből a festőt nem ismerőknek az is kiderült, hogy egy nőről van szó). Olyan rettentően mélyen nem belemenve a problémába azért azt kijelenthetjük, hogy ugyan ma már egyre cikibb a csajokat másodrendűnek tartani, azért ez nem olyan régi találmány (úgy értem 100 éve még nem is szavazhattak). Ha előveszünk egy mesét, szinte 100 %, hogy a főhős fiú, a lányoknak pedig meglehetősen passziv szerepük van. Ilyen értelemben nagyon egyet tudok érteni El Kazovszkij-el.

Másfelől a képekbe nemigen magyaráznám bele ezt a problematikát. Éppenséggel ott lehet, ha nagyon figyelek rá, de nem ez a lényeg. Hanem mi? A pop art-os ábrázolás, a valóságosra nem is törekvő szinek, úgy általában a magaskultúra elutasitása. Az viszont kifejezetten örömteli, hogy ezúttal kapunk is valamit cserébe. A képek a festő szerint is elnagyoltak, ugyanakkor az erős szineknek és az erős hangulatoknak köszönhetően mégis lenyűgözik a szemlélőt. Ehhez partner a kiállitásrendezés is, amely sok képet mutat be, és minden terem más. Ezáltal egyfajta wunderkamer jellege is van a termeknek, és a képek is elég változatosak ehhez.
A telitalálat ezúttal a földszinti rendezés. A pazar lépcsősor magasztos és felemelő hátteret nyújt a Dzsan panoptikumoknak, a térrendezés első osztályú. Még kicsit templomi is a hangulat talán, de mindenképpen magasztos és felemelő. Az első szobából áradó rockzene pedig szintén telitalálat: megadja az alaphangulatot anélkül, hogy 5 km szöveget kellene a falakra irni.
Akárhogy nézzük, El Kazovszkij világa nehéz és sokszor lesújtó. De hosszú idő óta mégis ez az első tárlat, ahova tervezek visszamenni, megmártózni a festő világában.

2015. november 15., vasárnap

Picasso mania a Grand Palais-ben

Ami biztos: a művészettörténetben Picasso-nál nagyobb sztár nem volt és nem is lesz. Ha mondani kell egy festőt, akkor ő az első név aki beugrik. Őrületesen jó, hogy Brassai, aki Halász Gyula néven született irta róla az egyik legjobb könyvet, egy beszélgetőkönyvet.
Sokszor foglalkoztam már vele e hasábokon is, nagyjából neki köszönhetjük a 20. századi művészetfelfogást, de természetesen minden mondat közhely és egyúttal unalmas is már, amit róla irnék. Azazhogy mégsem teljesen, ugyanis Párizsban Picassománia néven nyilt kiállitás, amely egyrészt Picasso műveket mutat be, másfelől meg a kortárs, vagy a vele kortárs művészek Picasso ihlette darabjait. Aligha véletlen, hogy ennyi hommage készült, soha senkit nem másoltak annyian és annyifélén, mint őt. Ennek a ténynek a kinyilatkoztatására rögtön a kiállitás bejáratánál egy 18 csatornás videó üdvözöl minket, amin kortárs művészek mesélnek a Picasso viszonyukról.
A technikailag is csodás minőségű videó jópár trükköt mutat: először is bár egyszerre csak egy szereplő beszél, és csak ő szines, azért mindegyik szereplő mozog akkor is, amikor épp nem ő beszél. Van, aki a szemüvegét igazgatja, más előre-hátra dülöngél vagy csak elnézően mosolyog. Muszáj végignézni minden arcot, hiszen nagyon közel kerültek ahhoz, hogy tényleg ott legyenek velünk egy térben.
A kiállitásszervezésről amúgy is egészen más véleményük van arrafelé, mint nálunk. Ott ugyanis teljesen természetes, hogy egy óriási falon is egész falat beboritó, érdekes videót mutatnak, sokat. Ahogy megyünk előre a termeken, rengeteg videómunkával találkozhatunk, sőt itt vannak persze korabeli felvételek is Picasso-ról, ahogy megnyit egy kiállitást, ahogy hisztérikusan fotózzák egy helyszinen, ahol megjelenik, komolyan, talán csak a Beatles veri rajongói sikoltozásban. Ezt látva, hát igen, 1. ezt nem tudtam, nem láttam videón 2. hogy a fenébe tudott egyáltalán normális maradni? És persze ott vannak a nőügyei, a kastélyvásárlásai, és annyi anekdota, ami 10 emberre is elég volna.
Te jó ég, mennyi Picasso követő! Ahogy megyünk előre a termekben, látható, hogy egyrészt nincs is olyan képe, amit ne dolgoztak volna fel - igen, még a Guernicáról is van, igaz elég gyenge átirat - másrészt alig van olyan művész, aki ne dolgozta volna fel az életművét. S hogy még elképzelhetetlenebb legyen ez, ráadásul nemcsak mint festő, hanem mint szobrász is maradandót alkotott. A Picasso múzeum megújult kiállitásán pl. elég nagy hangsúllyal mutatják be ezt az oldalát is.
Rengeteg olyan anekdota kering, amik csak még jobban rájátszanak a sztárságra. No de vissza a kiállitásra! Az egyik teremben egy tábla vár egy apróhirdetéssel: 2001-es Picasso-t ajánlanak. Ebben az a poén, hogy a Citroen valóban készit ilyen névvel autót, igaz előtte ott van, hogy c4, tehát a teljes autónév: Citroen c4 Picasso, de hát egy apróhirdetésben röviditeni kell..
Az is nagyon tetszett, hogy az egyik teremben ovodásoknak tartottak tárlatvezetést, és pontosan azokat magyarázták el, amiket sokszor felnőttektől is hallok kérdésként. Könnyen megérthető, hogy ők már sokkal természetesebben fogják kezelni ezt a témát, hiszen már gyerekként is ezt látták.
Mire a kiállitás végére értem, számomra egyértelmű volt, miért is kell újra és újra elővenni az életművét, és újra tanulmányozni a műveit. De az is biztos, hogy ezzel párhuzamosan ott van egy másik könyvtárnyi irodalom, a követői és a hódolóié is..

2015. november 14., szombat

Nádler István a Várfok galériában

Még mindig Párizzsal van tele a fejem, úgyhogy terápiának itt van ez a kép:
Bármennyire is szeretném, nem tudok tapsolni Nádler új képeinek. Eleve nagyon furcsa, hogy a Várfok L alakú termeiben az egyik szárnyban fekete képek láthatók, a másik oldalon viszont furcsán szines, harsány és inkább Bak Imrét idéző, vonalzóval kimért vonalakat láthatunk. Nádler az egyik kedvenc festőm, úgyhogy most még magamon is csodálkozom, de ez van.
Vannak érveim. Az egyik, hogy a gesztusfestészet szerintem akkor a leghatásosabb, amikor tényleg csak pár vonal van. Amikor mondjuk Pollock képeit nézegetem, folyton ott a fejemben egy hang, hogy ez már túl sok. Rothko meg valahogy kevés, a kettő között meg..A bal oldali teremben kellett néhány perc, hogy észrevegyem, ami nyilvánvaló: ezúttal túl sok a vonal. Nádler csinált olyat is, hogy egyetlen gesztus volt a képen, ehhez képest itt most tobzódunk. A vászon fele üres maradt, a megfestett felén viszont minden négyzetcentiméteren tobzódnak a gesztusok. Akkor is, ha egy másik vonalat tesznek tönkre, vagy a vonal nagyrészét eltakarják más vonalak. Az is zavaró, hogy a vásznak ezúttal nagyon keskenyek, nagyon boltinak néznek ki. Jó de ez miért baj, kérdezhetitek. Hát azért, mert Kis Béla meg Nagy Jocó vásárolhat a művészellátóból, de Nádler már korábban is német Lukas festékeket használt, ami itthon nem kapható, és a vásznai is minőségibbek voltak.
A jobb oldali terem képeibe nagyon könnyű belekötni, hiszen olyan szinek jelennek meg, amik nem csak sosem voltak, de eleve ütik egymást, harmóniáról pedig nincs szó esetükben. A túlzott geometrizálás sem jó, hiszen ha már mértaniak vagyunk, legyünk pontosak is, itt viszont néha centimétereket is hibázik egy csik, nem illeszkedik a vonal. Ez egy kezdőnél még elmegy, de pont nála nem hiszem. Maguk a képek is unalomszagúak, mintha egy muszáj házifeladat lenne: minden képen ugyanolyan félig eltolt csik, aztán pár ismétléssel megdobva, és kész. A barackszin mehet a rózsaszinnel, vagy mint a fenti képen, erőltetett szembenállás a piros és fekete között. De a fenti képen az is látszik, hogy azok a fránya vonalak nincsenek kitalálva, ami eddig nem volt jellemző a festőre. A kép közepén, bal oldalon pl. az látható, hogy három erős kanyarodó vonal is érkezik, de alatta már megy a maszatolás, mert ennyi vonal nem fért már el.
Ha úgy vesszük, mindez csak egy régi rajongó fanyalgása. Nádler nem pontosan nekem fest - és bizonyára ezekkel a képekkel is megbarátkozom idővel.


A nyugalomnak lőttek

Múlt héten voltam Párizsban. A kávézókban amerikai turisták iszogatták a löttyüket, a madarak csicseregtek, a párizsiak fegyelmezetten álldogáltak a metrón. Én pedig meglátogattam néhány olyan kiállitást, amit sehol máshol a világon nem lehet. De lehet, hogy ennek a világnak most lőttek.
Elég a cimsort idemásolnom, hogy mi történt tegnap: http://index.hu/kulfold/2015/11/13/lovoldozesek_parizsban_meccs_kozben_legalabb_18-an_meghaltak/
Egy újabb Charlie Hebdo? Nem, mert ezúttal, amennyire én tudom, nem volt semmi értelme annak, hogy miért pont ott lövöldöztek, ahol. Talán csak egy magányos akció. Mindenesetre a probléma az, hogy Párizs mindig is a gyűjtőpontja volt mindennek, ami európai, és az afrikaiak, arabok beözönlése sem ma kezdődött. Egyszer rosszul választottam hotelt, és egy valamilyen afrikai közösség kellős közepébe érkeztem: este 11-kor doboltak, cigiztek, élték az afrikai életüket, és nem hiszem, hogy valaki is aludt abban az utcában 2-3 előtt, mikor végre elcsendesedtek. Akkor most azt fogom mondani, hogy menjenek vissza? Talán nem, de az látható, hogy az úgynevezett Európa nem létezik már. A svédeknél marokkói taxisofőr visz el a városközpontba, Párizsban a töménytelen afrikai a panelekben nyomorog, Londonban meg mindig is jelen volt az indiai ember. Most tegyük fel az öregedő kontinens lemezt? Pedig még Párizsban is volt olyan negyed, ahol megsértődtek volna, ha be kell zárni este a lakást.
Személy szerint is vannak fenntartásaim. Lausanne-ben, ami Svájc, két afrikai olyan rámenősen próbált lenyúlni, hogy örültem, hogy el tudtam futni. Voltak ott mások is, de nyilván nem láthatták, hogy pontosan mi történik. És olyan is volt már, hogy egyszerűen nem értettünk egyet valamiben, és marhára nem értették, mi a bajom velük.
Évek, évtizedek óta hallgatjuk, hogy fogadjuk el a másságot, hogy Európa nyitott, meg efféléket. Sajnálom, de most én sem tudom azt mondani, hogy ez vezet valahova. Szeretném visszakapni a Párizsomat, kávéházastól, művészetestűl, és mindenki, aki rombolni akar, menjen máshová.

2015. november 13., péntek

Toyohiko Satoh és a kiülés kultúrája

Nem, nem, a cimben emlitett úr egy lantművész. Eddigi bejegyzéseimben kinosan ügyeltem rá, hogy ne keverjem a művészeti ágakat, mivel ez egy kifejezetten vizuális művészetekkel foglalkozó blog. Ugyanakkor most valami egészen általános dologról kell szóljak, és ez kicsit közhelyes is. Bocsi.
Szóval az a helyzet, hogy az utóbbi időben eléggé problémamegoldó üzemmódba kerültem. Ide kell menni, ezt el kell hozni, ott ezt elintézni, igy jött ki a lépés. Viszont a művészet nem igy működik. Általában olyan emberek készitik, akik egész nap, egész héten gondolkodnak egy problémáról, és az kerül a vászonra, persze jó esetben, mert mindenféle ember van itt is. Namost az nyilvánvaló, hogy ha összeeresztjük mondjuk Hamvas Bélát a mai Blikkel, abból senki sem jön ki jól. No de az is nyilvánvaló, hogy azt se lehet elvárni, hogy akkor mindenki azonnal lépjen ki a munkahelyéről, és olvassa el Kant összes művét, netán nézze meg Agnes Martin összes képét.
Két állapotot fogok most megkülönböztetni. Az egyikben az emberke felkel reggel, hajt, átmegy a piros lámpán, felhiv egy ügyfelet, a postán (ha megy oda egyáltalán) átgázol a kisgyerekes anyukán, hogy előbb végezzen, és hiába ül egy Mercedesben, legfeljebb azt élvezi, hogy a munkatársa a cégben jobban megszivta azzal az üggyel, mint ő. Ez van.
A másik állapot viszont az, amikor mondjuk egy nap szabadnap van, telefon kikapcsolva, és akkor jön Toyohiko Satoh lantlemeze, ami bekerül az ezüstkábellel hajtott cd játszóba. Hirtelen eszébe jut, hogy hopp, volt egy könyv, amit már ezer éve el akart olvasni, mondjuk a Réz Pál interjúkötete, és ekkor bevillan az is, hogy Párizsban múltkor látott egy érdekes képet, de csak a telefonjával fotózta le, és esetleg utánanéz.
Sajnos mostanában a környezetemben mostanában túl sokan gázolnak az első állapotban, néha engem is beleértve. Pedig az értelmiség, ahova állitólag tartozom, nem csak abból áll, hogy hajtom a zsét, hanem pont arról, hogy tudom élvezni a különleges pillanatokat. Lehet az egy üveg bor, egy szép festmény, bármi ami kirángat az időből. Az ennek megfelelő, teljesen szubjektiv top 5 festményem Párizsból a következő :
- Wayne Thiebaud
- Manuel Obadia-Wills
- Karel Appel
- Schuck One
- Sylvain Margo
Róluk lesz szó hamarosan. Addig is hallgassatok lantmuzsikát!

2015. november 8., vasárnap

Párizs hónap 1 - Wifredo Lam a Pompidouban

A fő ok, amiért mérhetetlen távolságban vagyunk információkban a fejlett világtól, az csak annyi, hogy idáig már nem jutnak el az információk, akár a leghiresebb művészekről sem, fénymásolt gagyi Picasso reprókat nézünk, vagy a művészettörténet könyvben vagy egy kis kép a Guernicáról, aminél nem értjük, miért nincs teste vagy keze a figuráknak; hallottuk már Warhol nevét, de a fogyasztói kultúra nagyon messze áll tőlünk; a legtöbb kint fontos művésznek pedig még a nevét sem ismerjük.
Ki az a Wilfredo Lam? Felesleges feltenni a kérdést, nyilván senki sem ismeri. Én sem ismertem, amig el nem mentem a Pompidouba. Ebben a hónapban megkisérlek bemutatni néhány fontos emberkét, jó kiállitásokat, nagy durranásokat, hogy legalább azt tudjuk, mi megy arrafelé.
A Pompidou fő kiállitásként tálalja elénk a festőt, ezzel tudatosan Dali, Simon Hantai, Jeff Koons magasságába állitani a festőt, noha azért nyilvánvaló, hogy arrafelé sem ismeri őt mindenki. És nem birom megállni a poén lelövését, vagyis azt, hogy ha Wifredo úr történetesen nem jött volna át Párizsba 1938-ban, akkor nem igazán törnék magukat a gallok, hogy foglalkozzanak vele. Igy viszont a globalizáció korai példájaként mutatják be, ami talán igaz, de elég torz megközelités. Wifredo úr természetesen nagyon törekedett arra, hogy nagyon franciának nézzen ki, és valljuk be, akkortájt ezzel nem volt egyedül.

No de hagyjuk is ezt a rosszmájú vonalat, milyen a kiállitás? Gyenge. Na de miért? Talán nem túlzás kijelenteni, hogy egy rettenetesen erős Picasso nyúlás a srác, ezen belül leginkább az avignoni kisasszonyok a kedvence, és azért mellette kell megemliteni, hogy azért saját stilusa is van. Mindenféle torz alakokat hoz elénk, ma már ezek persze teljesen érdektelenek, és nekem erőteljesen úgy tűnik, hogy minden alakja ugyanolyan, akár 30 évesen festette, akár 80. Még a legjobb művei azok, amiket illusztrációnak rakott be egy albumba, az erős. Egyfajta Lautremont, ja bocsi, ő is francia, és itthon senki sem olvasta. Ráadásul a képek darabszámával is gondban vagyok, mert korántsem tölt meg akkora helyet a tárlat, mint amit egy főkiállitástól elvárnék.
És most jön a de. Valóban nem akkora arc Wifredo és valóban nem mérhető a nagyokhoz, de az látszik, hogy egyedi festészete van. El tudok képzelni olyan beszélgetést, amelyben előkerül, mint egyedi iz, és akkor nem árt tudni hogy van ilyen. Viszont ennek is megvan a maga üzenete. A Pompidou és a Tate is már bemutatott mindenkit, akit be érdemes mutatni, aki folyamatosan járt az elmúlt 20 évben  ott, az tudja, kik a nagy nevek. Most viszont már arra is van energiájuk, hogy a kevésbé fontos emberekről is szóljanak, másrészt ugye Hantai sem került volna elő, aki valljuk be, a franciáknál is max középismert, vagy még inkább 50 ember ismerte eddig. Egyfajta nagyon óvatos súlypontáthelyezést látunk itt, ami arról szól, hogy nem csak Dali van, és ez fontos üzenet. Igen, kezdődhet a névtanulás...

2015. november 4., szerda

Könyvajánló: Austin Kleon: Mutasd meg magad! 10 tanács hogy felfigyeljenek a munkádra

Az a helyzet, hogy vannak azok a könyvek, amik csak azért vannak, hogy megtanitsanak eladni. Rengeteg ilyen könyv van, és általában nem az az érdekes, amit leirnak, mert az kb. ugyanaz, hanem az, hogy elolvasás után lelkesen kipattanj a fotelből, és csinálj valamit. Hát persze. Ha a fotelben ülsz, úgy nem lépsz előre, ha viszont nem olvasol könyveket, akkor műveletlen maradsz, sőt ami rosszabb, kimaradsz egy rakás jóból. Hogy egy furcsa példát mondjak, a Tom Sawyert nem azért kell elolvasni, mert sokan olvasták, hanem mert egy remek, vicces történet. Na most, mit kezdjünk ezekkel a könyvekkel, mint amilyen ez is: lényegében az egész egy nagy felkiáltás, hogy pattanj fel! Csinálj valamit! Hát, nem túl szofisztikált. De nem is kell hogy az legyen.
Azt még nem mondtam, hogy ez már a második rész. Az elsőnek a fotelből kiugrási faktora 8-as volt 10-ből, ami elég jó, és indokolja az ajánlást. A második rész sajnos, és azt kell mondjam természetesen, már nem ilyen jó, legyen mondjuk 6-os. Akkor ennyi? Kuka? Talán nem. Én ugyanis azt vettem észre, hogy időről időre szükségem van egy kis noszogatásra, és ha a barátaim épp nem veszik a lapot, akkor leemelek egy ilyen könyvet, és máris helyben vagyok.
Érdekes különben, hogy mivel az iró amerikai, mennyire természetesnek veszi az eladást. Pont azt, amitől herótom szokott lenni. Mi itt nem viseljük el, ha valaki nyomul, árulja a műveit, esetleg még akciózik is. Nálunk az a menő, ha egy művész csóró, ha nem az, esetleg lehet gazdag barátnője, de ennyi. Az iró viszont azt mondja Amerikából, hogy öreg, add el a műveidet, válj sales-essé, és ne foglalkozz a szeméremmel. És valóban, amikor New Yorkban voltam, abszolút természetes volt az a folyamat, hogy ha tetszett valami, egy kép mondjuk, akkor 5 percen belül eljutottunk az árhoz. Itthon még sosem sikerült senkivel (na jó, majdnem) egy kép áráról beszélgetnem, ha az illető nem galériás volt.
Alapvetően azért is nehéz ez a kérdés, mert valaki vagy eladó próbál lenni, és akkor promóciózik, akciózik, ismerkedik, nyüzsög, vagy művész, aki viszont belülre figyel, elmélyül. A könyv szerint feltétlenül az eladás a fontosabb, én inkább azt mondanám, hogy a 100 % művészetből 5 % mást le lehet csipni talán...

2015. november 2., hétfő

David Drebin: Chasing paradise

Most jöhetnék azzal, hogy én már megmondtam. David Drebin első könyvét, a Love and other stories-t New York-ból hoztam haza, igy mondhatni eléggé tetszett. Mesés képek, jó kerettörténet, egy csipetnyi értetlenség a részemről a képek architektúrája miatt, ez egy olyan kombináció volt, hogy biztos voltam benne, még találkozom ezzel a névvel. És tényleg: új könyve rögtön a Photo magazin cimlapján landolt.
Továbbra is a férfi-nő kapcsolatról beszél a fotós, és ezúttal is technikailag már-már bántóan profin kezeli a kamerát. A növények szuperzöldek, a fények tökéletesek, a csajok szépek, ez igy együtt lehetne egy láthatóan álomvilág is, de valahogy még éppen el lehet hinni a fotósnak, hogy ez igy történt. Ami persze nevetséges, ezek beállitott képek, rengeteg lámpával, de ez nem látszik a képen. És még a fickó is rendben van, aki azt mondja, hogy mostanában szomorú, amiért mindenki a telefonján matat ahelyett, hogy beszélgetne valakivel, vagy csinálna valamit.
Ha még lesz kedvem, rakok még fel képeket.