2019. március 31., vasárnap

Ladik Katalin és Tóth Kinga a párizsi Palais de Tokyoban

A Palais de Tokyo az egyik legtrendibb hely Párizsban, és nagyon büszke vagyok rá, hogy két csodás hölgy, Ladik Kati, aki a 70-es években Erdély Miklósékkal barátkozott, és Tóth Kinga, a sokoldalú tehetség, költő, performer bekerültek a hangköltészet kiállitásra. A tárlat történelmi mélységében, de eredeti felvételekkel igyekszik bemutatni a kifejezetten hangra kitalált műalkotásokat.
A kérdés persze nyilvánvalóan az, hogy a videókkal elkényeztetett embereket érdeklik-e a kép nélkül, kizárólag hallgatható anyagok. Ez a kérdés azonban nem megfelelő. Mint ahogy hanglemezt is hallgatnak emberek, a hangköltészet sem lesz olyan sikeres, mint egy cicás videó. A fekete-fehér fotó sem ment ki a divatból, noha szinte minden anyag ma már szines.
Én mindig is szerettem rádiózni. Hallgatni is, meg a másik oldalon ülni is jó. Az elmúlt évtizedekben rengeteg ember hallgatott rádiót, és noha ők ma már tévéznek, ez nem azt jelenti, hogy a műfajt temetni kéne. Sőt, éppen most, amikor már a technikai szükségszerűség visszahúzódik, most repülhetnek rá igazán a művészek. A kiállitás érdekes válogatást nyújt az elmúlt évtizedek műveiből.

2019. március 24., vasárnap

Könyvajánló: Riad Sattouf: L'arabe du futur

Párizsban mostanában szinte minden könyvesboltban megjelent ez a könyv, a vásárlók kezében is láttam többször sorbanállás közben. Ez talán az első arabokról szóló képregény, ami nagy nyilvánossághoz is eljut. Biztosan volt már ezer képregény, ami róluk szólt, de ez a könyv olyasmi, mint nálunk Moldova volt: tényleg mindenhol szembejött. A sikert az is mutatja, hogy immár 29 nyelvre forditották le, többek közt dánra, románra, szóval nem lepődnék meg, ha egyszercsak hozzánk is eljutna.
Igen ám, csakhogy nálunk nincsenek igazán külföldiek, legalábbis nagy számban nincsenek, igy legalábbis kérdéses, hogy ki venne meg a)képregényt b)sziriai-algir-francia család történetét.
Még azt kell elmondanom, hogy az irója elképesztően munkamániás (és szerintem ezen felül nem is ő rajzolja már a történetet), ugyanis immár 4 folytatás jelent meg, ezen felül az irónak van egy Pascal brutal könyvsorozata, egy Estherről szóló könyvsorozata és még egyéb önálló könyvei is.
Na ennyire azért nem jó szerintem ez a történet. A könyvben egy sziriai apától és francia anyától született kisfiú kalandjait olvashatjuk. Mivel immár 4 könyv jelent meg, várható, hogy az elsőben nem túl sok időt ölelünk fel, hiszen akkor nem maradna idő a folytatásokra. Ez igy is van. A könyv sokkal inkább helyek és elszórt események felvillantása, mint összefüggő történet. De ez még nem is lenne annyira zavaró, viszont az iró sajnos komolyan vette a gyerektörténet azon részét, hogy a gyerek nem érti még a körülötte lévő világot, igy aztán igen zavaros és egyoldalú az, amit megtudunk. Azt megtudjuk, hogy a kisfiú apja nagyon okos, akadémikus, egyetemen tanit (senki nem mondta, hogy tipikus család lesz), és természetesen a fiú szemszögéből az apa csodálatos és mindenben igaza van. Az anyáról lényegében semmit sem tudunk meg, csak azt, hogy kezdetben utálta az apját. Egy párizsi egyetemen ismerkedtek meg, de a nőről annyira semmit sem tudunk meg, hogy konkrétan egyetlen önálló gondolata vagy tette sincs. Párszor biztosan megszólal a könyvben, de azok is csak megjegyzések. Nincs személyisége, nincs akarata, nem csinál semmit és nem is akar. Nesze neked arab világ. Arról nem is beszélve, hogy az arab környezetben előjön minden negativum - ezeket meg is irja az iró - ami miatt nem szeretnék arab világban élni. A testi fenyitések, a nők elkülönitése és minden önállóságuktól való megfosztása, a családmodell, mind megjelenik itt.
A kisfiú sem önálló. Egyrészt még kisfiú, nem is igen tudja, mit tehetne, másrészt őt is elnyomják, akarata ellenére küldik iskolába vagy épp játszótérre, és szemben mondjuk Kassák Egy ember élete könyvével, ez a kisfiú nem keveredik kalandokba, nem csinál semmit, egyszerűen szemlélődő.
Illene valamit mondanom a képregény részről is. A látvány nagyon hasonlit a Nyugat-zombik képregényre (Csepella Olivér), egyszinű háttér, mérsékelten megrajzolt szereplők, egyhangúak ismétlődő képek. Nagy ritkán egy-egy ötletes vizuális megoldás.
Ajánlom én ezt a könyvet? Semmiképpen. Maximum elborzadni, hogy milyen borzalmas világ van nem is olyan messze tőlünk.

2019. március 23., szombat

Elodie Grethen a bécsi fotóhónapon

A korábbi bécsi takarékbankban csinos kiállitásokat és fotókönyv bemutatót szerveztek. Volt egy kis időm, igy elkezdtem végignézni a fotókönyveket, és megakadt a szemem Elodie könyvén. A cime Tokyo Stories, éslátszik rajta, hogy nem csak elutazott oda, hanem komolyan belevetette magát az ismerősök összehozásába. Irja is a könyvben, hogy 1 évet ott tanult, de akkor kevés barátot szerzett, mert a japánok tudták, hogy csak egy évre megy, akkor meg miért strapálják magukat? Persze nem túl kedves ez a felfogás, de Elodie maradt még egy évet, hogy immár tényleg szerezzen közeli ismerősöket, és ez a könyv szerint sikerült is. Nagyon sok portrét találunk a könyvben, ennyi emberrel ha mind találkozott, barátkozott, akkor biztos nem unatkozott.
Érdekes, hogy a fotózottak bemutatása mégis sematikus, egyszerű.  Persze eleve ott a kérdés, hogy miért megy Japánba egy bécsi lány, de erre lehet a kalandvágy is a válasz. Mindenesetre most, az elkészült könyvet nézegetve olyan érzésem volt, hogy mintha csak és kizárólag a könyv miatt lett volna a szigetországban, ami gondolom igy nem igaz. Ha mégis, akkor lenyűgöz ez a tudatosság.
A könyv nagy értéke, hogy őszinte. Nem akartam úgy távozni, hogy ok, teljesitettem a tervem, szereztem japán barátokat, akkor most vége. Ezért maradtam még egy évet - irja. Én meg őszintén irigykedem, hogy mennyi ideje van..

Alex Vasyliev a Lensculture-ön

Szeretem a Lensculture-t, mert rengeteg jó fotós jelenteti meg ott a riportját. Ha valami ott megjelenik, az egyben garancia is a minőségre. Ezúttal Oroszország egyik leghidegebb részére, Yakutszkba visznek el a képek itt:
https://www.lensculture.com/articles/alex-vasyliev-my-dear-yakutia
Na igen, ez nem az a hely, amit rettentő szivesen meglátogatnék. Semmi bajom a -45 fokkal, de én már -5 nél is fázom.. Szerencsére nem is kell elmennem oda, mert Alex elhozza nekünk ezt a távoli régiót képekben. Érdekes, hogy mit tart fontosnak egy helyi lakos, mit fotóz egy fotós ott.
És persze felmerül, hogy miért is laknak ott emberek, de végülis nem lakhat mindenki Velencében, nemigaz?

Tracey Emin a londoni White Cube-ban

Tracey Emin a 70-es években kiállitotta a Tate-ben a saját ágyát. Nem próbálta meg szépiteni a helyzetet, volt abban chips, óvszer, ruha, ez-az. Mindezt akkor, amikor még nem volt facebook és társai. Azóta eltelt némi idő, ezúttal táblaképekkel jelentkezett az egyik leghiresebb londoni galériában, a White Cube-ban.
Mindezt az Artforumból tudom. A kép, amelyik egy női alakot ábrázol, egyszerre absztrakt és nagyon is felismerhető, emlékezetes darab.

Lucy McKenzie a Havibaj magazinban

A Lafayette Anticipation egy elég friss alapitvány, már irtam is róluk. A Legfrisebb Havibajban az egyik alapitóval, Lucy McKenzievel olvashattok interjút.
Ezen felül előkerül Cserba Júlia új könyve és Igor és Ivan Buharov egy filmje is.
A Havibaj ingyenesen letölthető: www.havibaj.com

2019. március 21., csütörtök

Bécs fotóhónap - járjatok portfolio reviewra

Időközben elindult a bécsi fotóhónap, én már körbe is szaglásztam. Hamarosan jönnek a beszámolók, de addig is beszélni akarok egy furcsaságról. Nem értem, az emberek miért nem járnak portfolio review-ra. Az arról szól, hogy az ember összerakja a képeit, könyveit, egy kicsit elgondolkodik azon, hogy mit mondjon magáról 5 percben, aztán már csak reagálni kell az érdekesebbnél érdekesebb felvetésekre. Technikailag úgy zajlik a dolog, hogy kisorsolják, hogy ki kihez kerül, Bécsben 5 beszélgetésre lehetett regisztálni. Van kb. 20 szakember, aki a napját arra áldozza, hogy megnézi és meghallgatja a regisztráltak anyagait. 20 perc van minderre minden egyes körben, vagyis 20 percig lehet beszélgetni egy szakértővel lényegében bármiről, aztán csere.
Akik véleményt mondanak, azok neves szakemberek, kurátorok múzeumokban, szervezők, netán maguk is művészek - minden esetben érdekes a felállás, mert tudnak olyat mondani, amire magadtól nem jönnél rá. Ennél is fontosabb az, hogy kapcsolatokat lehet igy szerezni, sőt nekem többször is igy lett kiállitásom itt-ott. Általában nincs idő végigmondani bonyolult dolgokat, de éppen ez a jó, mert amúgy sem árt, ha megtanulsz tömören fogalmazni, felvillantani valamit, amit aztán vagy kifejtesz, vagy nem. A felkért szakemberek pedig nagyon sokszor tudnak lényeges dolgokat mondani a művekről.
Szóval fogalmam sincs, miért én voltam az egyetlen magyar a portfolio review-n.

2019. március 17., vasárnap

Krajcsovics Éva bátor kiállása

Nem szoktam figyelni az állami kitüntetettek listáját, szerintem senki ne azért dolgozzon, hogy dijat kapjon. Ráadásul folyamatosan botrány van, olyanok kapják a dijat, akik nem érdemlik meg, és mostanában már a politika igazgatja a szálakat. Történt ugyanis, hogy a Munkácsy dijra egy bizottság terjeszti fel a neveket, amit aztán a miniszter hagy jóvá. Csakhogy idén a 14 névből 7-et megváltoztatott a miniszter, igy -jogosan - Krajcsovics Éva lemondott, hiszen úgysem az kapja a dijat, akit ők javasolnak. Azért szép dolog ezt igy a nyilvánosságnak kijelenteni. Más kérdés, hogy mindjárt elmondom, miért kutyaütő mind a 14 dijazott. Lássuk csak a listát:
1. Gálhidy Péter szobrász. A Képzőművészeti egyetem tanára, de: nincs önálló honlapja, tehát valójában nem létezik, 2: nincs egyetlen külföldi referenciája sem, sehol egy kiállitás, egy részvétel, egy emlités, semmi. Tehát kutyaütő, aki a belterjes Képzőn létezik csak.
2. Ilyés István szobrász. Ő kiállitott a baltonboglári kápolnatárlaton, és van 3 külföldi referenciája. De neki sincs honlapja, és legyünk őszinték: 3 db külföldi referencia? Egy 1939-ben született szobrásznál?
3. Juha Richárd szobrász. Nincs honlapja, van viszont húszezer köztéri szobra, jóformán kitapézta az országot velük. Összesen 2 db külföldi emlités van, abból az egyik művésztelep, az is Bulgária. Ő is csak itthon létezik.
4. Kotormán Norbert, ő is szobrász. Azért ennyire nem vagyunk erősek szobrászokban..Na mindegy, neki sincs honlapja, neki sincs külföldi kiállitása, hogy került fel egy ilyen listára?
5. Lieber Erzsébet. Neki még életrajza sincs fent a neten, ő egy tanár, de lényegében nem létezik. Legalábbis nem tudni, volt-e valaha kiállitása, sehol sem emlitik, nincs honlapja, nem tudom ki ő.
6. Mészáros Géza festő. Neki sincs honlapja, viszont egész sok külföldi kiállitása van. Mondjuk 2013 óta semmi aktivitása nincs, a wikipédia lapján viszont azt irja, művészettörténeti kutatásokat folytat a Kárpát-medence blabla....
7. Olescher Tamás festő. Tyű, kortárs keresztény gyűjtemény Szentesen. Hitünk fénye, békesség nektek. Oké. Semmi bajom azzal, ha valaki vallásos, de nem gondolom, hogy ennek a ténynek meghatározónak kellene lennie a művészetében. Amúgy meg miért ne, egy biztos, nem kell sokat gondolkodni, hogy a miniszter őt beirta-e. Mert igen. Amúgy honlapja is van meg külföldi kiállitásai.
8. Őry Annamária festő. Van honlapja, külföldi referenciája is, de. 1980-ban született, mig a többi dijazott 1940 körül. Ha a 80-ban született festőket vesszük sorba, akkor biztosan nem neki kéne adni a dijat.
9. Párkányi Péter. Ő készitette a botrányos német megszállás emlékművét a Szabadság térre. Politikai dijazott.
10. Pogány Gábor Benő szobrász. Még egy szobrász, nincs honlap, nincs külföldi kiállitás, semmi keresnivalója nem lenne itt.
11. Rényi Katalin festő. Ő inkább grafikus, alkalmazott grafikai tervező, arculatok, kiadványok kötődnek hozzá. Ő hogy került ide?
12. Sz. Varga Ágnes festő. Nincs honlap, nincs külföldi kiállitás. Itthon is észrevehetetlen.
13. Takács Tamás Péter tervezőgrafikus. Na ő nem létezik. Nincs honlapja, a Google nem talál róla semmit, emlitve nincs. Talán elirták a nevét? Ki ő?
14. Varga-Amár László festő. Egy katolikus gimnázium tanára. Amúgy van néhány külföldi referenciája, mégha honlapja nincs is. Nagyon messze van attól, hogy nálam dijazott lehessen.
Szóval az van, hogy a 14 névből néhányat már csak azért is ki lehet húzni, mert semmilyen módon nem létezik a művészeti életben. A maradék nevek nagy részét azért lehet kihúzni, mert semmilyen komoly művészeti eredményük nincs, és 1-2 névnél esetleg elgondolkodnék, mielőtt félrerakom sokkal tehetségesebb pályatársak miatt.

2019. március 16., szombat

Olvasási túlcsodulás - és akkor megláttam, hogy újabb 170 oldal vár

Semmi meglepő nincs abban, hogy miért olvasok külföldi művészeti lapokat. Már bocsi, de az Artmagazin fejest ugrott a klasszikus művészetbe, még a modernet is elfeledve, egyenesen a középkorba zuhant, hogy idősödő olvasóinak megnyugtató témákat mutasson. A Műértő egyre vékonyabb lapjain lassan elfogynak a kiállitások, már olyan kiállitásokat elemeznek, amiket máskor két sorban el lehetne intézni. De hát nincs téma, nem történik semmi itthon. Az Újművészetet megette az mma, ott annyira mélymagyar klasszicista mindenki, hogy azt már olvasni se birom. Mit csináljak hát? Keseregjek?
Épp ellenkezőleg. Felszabadultam. Mivel angolul és franciául remekül elvagyok, Londonból és Párizsból szerzem be az olvasnivalóimat. Azok pedig egyre vastagabbak.
Sajnos még mindig nem sikerült átrágnom magam az Artbázel 750 oldal katalógusán, ami nem csak egy felsorolás, hanem nagyon érdekes látlehet arról, hogy merre tart a művészvilág. Sokat viszont nem lehet egyszerre olvasni belőle, mert az informácidús anyagot nem csak elolvasni, feldolgozni is érdemes.
Az Impulse magazin interjúiban sajnos csak a 40. oldalnál tartok a 300-ból. Ebből is egyet-egyet érdemes egyben olvasni, annyira mások a beszélgetések.
Épp most olvasom a Gagosian magazint, amiből már az előző szám is lenyűgözött 120 grammos papirjával és majdnem A3 méretű formátumával. Irtam is róla a blogban. Az új szám is csodás, 170 oldal, főinterjú Georg Baselitz-el, adjatok egy nyugodt napot hogy átrágjam magam rajta...
Szintén vár a 200 oldalas Artforum, aminek persze nagy része reklám, de a hosszabb anyagok egy könyvben is simán megállnák a helyüket.
A Beaux Arts magazin a maga 150 oldalával nem is számit soknak, csakhogy adnak hozzá egy mellékletet, amivel épp Artforum hosszúságúra nyúlik a terjedelme.
Folytathatnám még, de a lényeg, ha valaki esetleg kiábrándult a művészetből, azt gondolja, hogy nincs új a nap alatt, az ... -menjen New Yorkba. Haha. Vagy kezdjen el külföldi magazinokat olvasni. Nem fog unatkozni.

A Beaux Arts kulturális ajánlója

Pontosan ez az a kiadvány, ami miatt érdemes francia lapokat venni. Vajon miért gondolják a magyar művészeti lapok, hogy a művészeti lapoknak csak az itthoni eseményekről kell szólniuk?
Ez a lap pontosan azt igéri, amit a cimlapján is állit: kulturális utazásokhoz ad segitséget, praktikus utazási infókat és olyan múzeumokat, privát gyűjteményeket sorol, amiket érdemes meglátogatni. Persze mondhatjátok erre, hogy ki az, aki igy tervezi az utazásait? E sorok irója pl. pontosan ilyen ember. És nem gondolom, hogy egyedül vagyok ezzel. Pont úgy, ahogy egy golfjátékos is az alapján tervezheti az útjait, hogy mennyire érdekes golfpályákat talál az uticélnál, Párizs kulturális vonzerejét szerintem az is figyelembe veszi, aki amúgy nem érdeklődik igazán a művészetek iránt. Ez a lap azoknak ad tanácsokat, akik szivesen felkerekednek egy jó kiállitás kedvéért.
Ha magyar szemmel nézzük, az első pofon akkor éri az embert, amikor a 12. oldalra lapoz. A 4. helyszin, amit ajánlanak, az bizony Bukarest. Itt érik be a politika uszitó jellege: ha harcolnak Brüsszellel, mindenkit kiutálnak, akkor nyilván senki sem fogja ajánlani Pestet az olvasóinak. Senkinek sincs szüksége uszitásra. Lekerültünk a térképről.
Amúgy Los Angelestől Helsinkin át egy japán múzeumig terjed az ajánló. Egyáltalán nem francia központú a válogatás, persze vannak azért onnan is ajánlók, de a többség Mexikótól Olaszországig, Svájctól Weimarig mutatja be az érdekesebbnél érdekesebb helyeket.

2019. március 15., péntek

Frank Scurti és a tér

Nagyon birom a Palais de Tokyo-ban, hogy folyton változtatják a tereket. Most éppen ez fogadja a látogatókat ott, ahol a Saraceno kiállitáson a pókháló hangkeltő eszköz volt:
Persze mielőtt elkezdenék hosszas magyarázatokba kezdeni bármiről, szögezzünk le pár dolgot: a Palais de Tokyo pont arra való, hogy szabadon lehessen kisérletezni. És nem kell mindig annyira komolyan vennünk magunkat. Szigorúan nézve amit látunk, az néhány kiömlött festékesbödön hatása a padlón, és egy szék, aminek két lába van, a harmadik a szék mellett található, mig a negyedik a falon műtárgyként installálva.
És akkor most mondjam azt, hogy ez zseniális? Hiszen már Susan Sonntag is megmondta, hogy a műtárgyként való installálás pont azt a valóság imitációt rombolja le, amit a műtárgy absztrakciójával akartunk megmutatni. Na jó, nem mondott ilyet Sonntag, se Wittgenstein, és nem is akarok erről tovább beszélni. Maradjunk annyiban, hogy nem akarják kiszolgálni az izlésünket , és ez jó.

2019. március 11., hétfő

Angelica Mesiti - Quand faire cest dire a Palais de Tokyo-ban

Ez a kiállitás a zenéről, zenélésről szól, de úgy, hogy közben a kultúrákról is sokat mond. Egy afrikai család néhány tagja pl. egy dániai lakótelepen kezd zenélni. Egyszerre látjuk két monitoron, hogy az egyébként csendes panelház lakásából átszűrődik a zaj, és hogy a zenélők mennyire átszellemülten játszanak. Egy másik srác egy ház tetején talált gyakorlóterepet a dobja felállitásához, egy másik pedig egy metróban zenél, de azt látjuk, hogy lehetne éppen virágos réten is, neki mindegy.
A zene sokaknak nagyon fontos, de teljes képtelenség egy jó jazzalbumot végighallgatni élvezetes hangerőn a szomszédok miatt, és persze az elektromos gitár is tud hangos lenni. Vajon annak van igaza, aki akár a többiek zavarásával, de zenél, lehet hogy épp egy metrón? A kiállitásból könnyen ezt szűrhetjük le...

2019. március 10., vasárnap

A fagyi visszanyal (közel-keleti falfestményt adtak el egy angol kastélyból)

A The art newspaper cimlapon hozta a hirt, hogy micsoda botrány, az Edinburgh melletti Newbattle Abbey-ból eladtak a közel-keletre 8 milió fontért egy falfestményt, amit 1856-ban Baghdad-ban vásárolt Marquess of Lothian.
Namármost tudvalevő, hogy az angolok többek közt fél Egyiptomot elhozták piramisostúl, és szinte bármerre jártak (és elég sok helyen jártak), onnan megrakodva tértek vissza. Ez Anglia irdatlan gazdagságának egyik fő forrása. Nyilván nem szólnak arról a hirek, hogy eredetileg 1856-ban vajon mennyit fizetett érte az angol vevő, és megbizonyosodott-e arról, hogy a kép véletlenül nem áll-e kiviteli tilalom alá (amúgy valószinüleg nem, mert arrafelé a műtárgyak kivitelét nem tartották akkora gondnak - többek között a Szépművészeti múzeumba is így kerültek teljes olasz templomfreskók.
A másik érdekes tény a hir körül az, hogy immár évek óta szivja a fogát Európa, amiért a közel-keleti olajsejkek pénzt nem kimélve csapnak le mindenre, ami drága és neves, legyen az Leonardó festmény (de most komolyan, 450 millióért???), maga a Louvre is megállapodást kötött velük, és sokan csábulnak el a zöldhasú bankókért. Gondolom a jelenleg iskolaként működő Abbey is igy volt ezzel: 8 millió? Vigyétek.. Ha kell, kiásunk még pár druidát is mellé...
És persze a szakértő riogatnak, hogy vége lesz a boldogságnak az olajkészletek kiürülésével, de csak nem látjuk, hogy kiürülnének azok a készletek...A mohóság az kérem mohóság, a közel-keleti haverokat nem vágta földhöz a 8 millió, annyira nem , mint annak idején az angolokat a baghdadi vásár...

Guy Tillim a Henri Cartier-Bresson alapitványnál

Az alapitvány mostanában költözött át a Montparnasse-ról a jóval felkapottabb Marais-ba. Néhány bejegyzéssel előbb puffogtam, hogy az új hely se nem könnyen megközelithető (minden metrótól távol van), se nem nagy: a Cartier-Bresson anyag kis túlzással a nappalimban is jobban elfért volna. A hely nagyobbik felét viszont kortársaknak adják, igy került Guy Tillim is ide.
Az amúgy felkapott dél-afrikai fotós képein mindig nagyon sokan szerepelnek, hiszen Afrika az utóbbi időkben nagyon túlnépesedett. Mig korábban a nők azért szültek 7-8 gyereket, hogy abból 1-2 megélje a felnőttkort, mostanra a jobb orvosi ellátás miatt már a gyerekek többsége megéli a 18-at. Ez persze nagyon súlyos egyszerűsitése a kérdésnek, és nem is vagyok Afrika szakértő, de az tény, hogy ma 1,2 milliárdan lakják a kontinenst úgy, hogy 1990-ben még csak 600 millióan voltak. 30 év alatt megduplázódott a népesség.
Egy másik érdekes tény, hogy Afrikai lakóinak több mint 30 %-a városban él. Bizony, amig mi a sivatagi busmanokkal azonositjuk a kontinenst, a nagyobb városokban ugyanúgy megvannak a felhőkarcolók, panelrengetegek - és persze a városodás árnyoldalai is.
Egyes elemzések szerint 2100-ra már 4 milliárd afrikai lakó lesz a Földön, hmm...
Mindez persze nem derül ki ebből a kiállitásból. A fotós egyszerűen csak lefotózza az utcát, nem emel ki senkit, nem foglalkozik történetekkel. Egyszerűen ad egy nagytotált, aztán továbbmegy. Ennyivel Európában nemigen lehetne fotóriporter valaki, a kiállitás hűha élménye igy arra redukálódik, hogy te jó ég, mennyi ember! És tényleg.

Mennyiből él egy művész?

Ezt a kérdést tette fel a The Art Newspaper újság az Arts Council elemzését idézve. Azért is érdekes ez a felvetés, mert a mostani lapban csak úgy repkednek a milliók, nemigen találunk cikket, amiben nem emlitenék meg, hogy a kép, amiről a cikk szól, éppen hány millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest az eredmények bizony nagyon visszafogottak: a megkérdezettek 66 %-a keresett 5000 fontnál kevesebbet művészetből tavaly. Namost 5000 fontból egy évig megélni még saját lakásban is igen nehéz (ez 145.000 ft átszámolva), de az elemzés szerint ennél kevesebbet szereztek, amiből az következik, hogy nem a művészetükből élnek. Ami nem is csoda, mivel őrületes művészeti túltermelés van, a létre tetején tanyázó Jeff Koonsokból viszont 1-2 akad, a többség nem ad el semmit. 20.000 fontot már csak a felmérés szereplőinek 7 %-a kapott egy évben, ami havi 580.000 ft, ez Angliában mondjuk egy pincér fizetése.
Tehát: a legtöbb művész, 66 %-uk havi 400 fontnál kevesebbet keres, és csak egy elenyésző részük éri el azt a magaslatot, hogy annyit tehessen zsebre, mint egy pincér. Na ezt gondolja végig mindenki, aki erre a pályára szánja magát...

Atelier E.B. a Lafayette Anticipationban

Teljesen lehetetlen feladatra vállalkozott az Atelier E.B. művészcsoport, amely két divattervezőből áll. Párizsba, a divat fővárosába akartak a divatszakma alapdolgait megkérdőjelező kritikát megfogalmazni. Miután fél órát beszéltem az alapitók egyikével, még mindig kettéállt a fülem, de már érteni véltem a nagy lendületet.
Következő a helyzet. A divatszakma, bár elismerik művészi voltát, természetesen nem tartják igazán magas művészetnek, hiszen ugyanúgy, mint az épitészet, egy igen konkrét céllal jött létre. De művészet lesz-e egy ruhaköltemény, ha -mint egy festményt - kiállitjuk egy galériában? Szerintem nem igazán, de ebben úgy tűnik, eltér a véleményünk. A kiállitás végigmutatja a ruhák és műtárgyak tipikus közegét, a kirakatot, kiállitóteret, próbafülkét, és azt kérdezi, hogy vajon művészetté válik-e a divat, ha kiállitótérbe kerül?
Szép gondolat, de nem véletlen, hogy az alkotók gyakorlatilag a kiállitás teljes időtartama alatt jelen vannak a kiállitáson, és folyamatosan magyaráznak. Készitettek egy kis füzetkét is, amit eldugva, az egyik asztalon tartanak. Ez nyilván azt jelenti, hogyha az egyszeri látogató egyszerűen végig akarja nézni a kiállitást, akkor sikitva fog elmenni máshova, ugyanis önállóan a tárlat értelmezhetetlen.
Akkor kudarc, kész, lapozzunk? Nem. Egyrészt nagyon szimpatikusak az alkotók, mert komoly háttér nélkül hoztak össze egy értelmezhető gondolatvilágot. Másrészt mégiscsak Párizsban vagyunk, jóval nagyobb az emberek tűrőképessége, sőt maga az anticipation lényege is az, hogy tágitani próbálja a kiállitások kereteit. Ez nem a Louvre, ez kortárs művészet.
Végtelenül szimpatikusak az alkotók, ugyanakkor nagyon nehéz értelmezni a kiállitást. Hamarosan lesz majd interjú velük a Havibajban, akkor válik majd igazán érthetővé ez a kiállitás.

2019. március 8., péntek

Könyvajánló: Cseh Gabriella: szememben

Igényes, keménykötésű albumot kaptam a minap. Már a cimlapról a nagy öregek jutottak eszembe: Szilágyi Lenke, Féner Tamás, Benkő Imre, Gink Károly, Haris László... Ezek a képek ugyanis teljesen a 70-es évek stilusát hozzák. Természetesen fekete-fehérek, és azt a fotós ideált közelitik meg, akit érdekel a környezete, meglátja a másnak érdektelen részletekben a különlegességet, és nem utolsósorban biztos technikával fotóz, mégpedig analóg filmre.
Őszintén szólva teljesen elszoktam már az efféle könyvektől, ugyanis ma már ki emlékszik Gink Károlyra, ki fotóz fekete-fehérben és egyáltalán ki mondja művészetnek a környezet fotózását? A Facebook és az Insta szépen leszoktatja az embereket a gondolkodásról, márpedig ezek a képek nem adják elsőre magukat. Nem azonnal, túlhúzott szinekkel hatnak, hanem épp a témától eltávolodásuk okán, sőt sok esetben a kép cime is fontos és lényeges része az egésznek. Szinte meditativ képek ezek. Látszódik rajtuk, hogy készitőjük nem sietett sehova, nem a leglátványosabb, hanem a legelgondolkodtatóbb képet fotózta le.
Azért vannak fenntartásaim is. A tájképek, vagy egyszerűsitve azok a képek, ahol nincs ember, fennségesek, de nagyon magányosak. Azok a képek viszont, ahol megjelenik az ember, problémásak. Egy részük nagyon gyenge gyerekportré (Maya, hókuszfókusz, súlytalanság), más részük egyszerűen nem illik a könyvbe (exmex, nézet), és csak a harmaduk jól kivitelezett, ötletes és összetett kép (hóember, aranyhaj). Attól sem tudok elvonatkoztatni, hogy túl sok a Párizsról szóló kép. Értem én, hogy tetszik neki, de láthatóan csodálja, márpedig ez nem illik a könyv koncepciójához. És persze azt se hallgassuk el, hogy a képek egy része viszont olyan mestermunka, amihez vissza-vissza lehet térni (tejút, égék, irkafirka).
Összességében a könyv nagyon mély, összetett és felfedezni érdemes világot mutat, azonban a képek közül minduntalan átsejlik a fotós mérhetetlen magánya...

2019. március 6., szerda

A Lafayette anticipation

A Lafayette ugyebár egy igen hires áruház az Opra közelében, gyönyörű szecessziós épülete nem véletlenül került bele minden utikönyvbe. Valóban, egyszer érdemes megnézni, mégha nem is szivesen adnék ki ott egy zokniért 800 eurót...A tavalyi év nagy szenzációja volt művészkörökben, hogy ők is, mint a Louis Vuittontól a nem is tudom, a Cartier-ig, művészeti központot hoznak létre. Milyen lesz ez? Aztán novemberben megjelent egy cikk egy lapban, ami csak fokozta az érdeklődésemet, annyira sejtelmes volt. Az újságcikk alapján ez lehetett akár többezer négyzetméter, vagy egy padlásszoba is. Muszáj volt tehát a saját szememmel látnom.
Namost ez a művészeti központ pár utcára van a Pompidoutól, tehát a belváros belvárosában van. Egy egész épületet foglal el, de ugyebár arra igen kicsik az épületek, igy ez sem óriási. Ha ez mond valamit bárkinek is, akkora, mint a Cartier-Bresson műteremháza. Mivel egy kedves hölgyismerősemmel mentem, aki megéhezett, ki kellett próbálnunk a salátát, hozzá pedig egy olyan rózsaszin löttyöt, amit nem tudtam beazonositani, az ize pedig nem hasonlitott semmire, amit addig itam. Nagyon trendi hely, a saláta műanyag dobozára ráirták, hogy nem műanyag, hanem lebomló, műanyagnak látszó organikus akármi. Ugyanez vonatkozik a kávéra is, ami egy organikus lötyi, nem csodálkoznék, ha szűz páviánok szednék kizárólag éjfélkor. Rettentően organikus és fenntartható, ugyanakkor a sok bio, vegan stb jelölések miatt kb kétszerannyiba kerül, mint bárhol máshol.
Két kiállitást is bezsúfoltak az épületbe, és mindkettő olyan, hogyha nem magyaráztattam volna el magukkal a készitőkkel a koncepciót, szó nélkül sarkon fordulok. Konceptművészet ez, ráadásul a divatot is belekeverve, de mivel külön posztban fogok róluk szólni, most csak annyit emlitek, hogy magyarázat nélkül nehezen befogadható dolgokról van szó.
Nem válik tehát kedvenc helyemmé az épület, bár mentségükre legyen mondva, hogy nem is próbáltak konkurálni az igazán nagy helyekkel, ettől viszont egy nagyon szerethető, nagyon alternativ titokká váltak, amit most már ti is ismertek...

2019. március 5., kedd

Vasarely a Pompidou központban

Semmi mellébeszélés: teljesen megváltoztattam a véleményemet Vasarely-ről a kiállitás megnézése után. Mindezt pedig arról az emberről, akit mindannyian jól ismerünk, akinek múzeuma van a Flórián téren (jó, Szentlélek tér, a lényeg, hogy az Árpád hidnál), akiről biztos vagyok benne, hogy már százezerszer láttunk képeket, kiállitásokat, bármit. Pedig egy frászt láttunk.
Ez itt a sor, akik mind Vasarely képeiért jöttek. Csak amolyan jelzésként emlitem, hogy kik voltak eddig a Pompidou tetején, húzónévként: Picasso, Dali, Jeff Koons, Cy Twombly, a legnagyobb nevek, akik közé most már Simon Hantai is bekerült. És akkor jön Vasarely. Először azt gondoltam: hát jó, tényleg jópofák az optikai torzitásai, a sikból kiemelkedő gömbformák meg minden, de azért tényleg ekkora sztár lenne ő? Bármikor jártam Óbudán a Vasarely múzeumban, kissé ásitozva jöttem ki. Úgy értem, tényleg jópofák a geometriai dolgai, meg tényleg ötletesek, de úgy voltam velük, mint Amerigo Tot-al: jópofa, meg aranyos, de azért nagyon messze van attól, amit ma gondolunk a művészetről. Az sem segitett, hogy annyi helyről jöttek szembe a rossz minőségű reprodukciói, hogy teljesen elkoptatták már a képeit.
Most kaptam egy jobbegyenest, ugyanis Vasarely nem csak hogy óriási hatással volt a korának művészetére, hanem amit csinált, az teljesen egyedi volt. Megmagyarázom. Az a helyzet, hogy őszintén szólva untam a képeit. De ezen a kiállitáson nem azok a képek vannak, mint Óbudán. Európa szerencsésebb feléről érkeztek a képek. Bázel, München, London, és privát gyűjteményekből is, amikbe nemigen kapnék meghivót. Ezek a képek pedig egészen mások, fantasztikusak. A szinek erőteljesek, az ötletek ülnek,a világitás pedig annyira kifogástalan, hogy nem is jutott más először eszembe, mint a wow. Micsoda képek! Hol voltak ezek eddig? A választ persze tudjuk: Vasarely nem a magyar gyűjtőknek alkotott, hiszen Párizsban dolgozott. Képei a legmenőbb gyűjteményekbe kerültek, ahol azonnal el is tűntek a nyilvánosság elől. Amit Pesten látunk, az nem az.
Emelett az is fontos, hogy Vasarely szinte megszámlálhatatlan épületen hagyta ott a nyomát. Én mondjuk azt se tudtam, hogy ő tervezte a Renault autók logóját, de emellett rengeteg irodabelsőt, sőt homlokzatot tervezett, vagy boritott be műveivel. Néhány monitoron csak ezek az alkalmazott művek mentek, és amellett, hogy néha-néha megjelent 1-1 magyar épület, mint pl. a győri szinház, a legtöbb épület a németeknél van.
Ezeket persze tudtuk, és persze, hogy a képei számtalan albumon, sőt cd boritón és könyvön is ott vannak, de az biztos, hogy én ezeket a képeket, ilyen szépen világitva, igy együtt én még nem láttam. Azt hittem, hogy ez lesz a legunalmasabb kiállitás Párizsban, és hopp, a legérdekesebb és legfontosabb lett. Azonnal vegyetek repjegyet mert ezután máshogy fogunk Vasarely-ről beszélgetni.

2019. március 4., hétfő

Henri Cartier-Bresson párizsi képei az újranyitott alapitványnál Marais-ben

Őrületes Párizs hét következik a blogon. Elsőnek viszont túl akarok esni egy apró fanyalgáson, és ennek tárgya a Marais-be költözött Cartier-Bresson alapitvány. Eredetileg a fotós műtermét alakitották át kiállitóhellyé, és érthető, ha nem voltak elégedettek azzal a helyszinnel, bár közel volt a Fondation Cartier is, akit igazán érdekelt, az azért ki tudott metrózni a Luxembourg kerten túlra is. Maga a ház is nagyon érdekes volt a sok szintjével és óriási ablakaival. De persze ha van pénz, akkor lehet a város egyik legfelkapottabb negyedébe költözni, igy most a Picasso múzeum közelében van a hely, és természetesen sokkal több látogatója is van (valójában zsúfolásig tele van a hely folyamatosan).
Akkor mégis mi a fanyalgásom tárgya? Aki járt már a Le Marais-ben, az tudja, hogy szűk házak, apró terek jellemzik. És igen, ez a hely sem kivétel, hiszen nem lehet mindenki Picasso, aki egy egész palotát kapott (és még azt is kibővitették neki). A hely tehát pici. Nagyon pici. Nagyjából akkora, mint egy kereskedelmi galéria máshol, vagy kisebb. Ehhez képest 10 eurót kérnek belépőnek.
Természetesen nem kárhoztathatom őket azért, hogy a névadó képeit rakják ki, viszont én láttam a Cartier-Bresson kiállitást a Momában New York-ban, és az után kissé nevetséges kirakni kb. 20 képet és azt kiállitásnak nevezni. És értem, hogy nem férne el több, értem, hogy amúgy a kortárs fotót akarják propagálni, de ez igy olyan, mintha én kiraknék egy szobába pár képet.